2008. április

Jaj... Lassan olyan vagyok, mint a Michael Jackson, minden ujjbegyemen lesz egy ragtapasz. Eddig még nem tapasztaltam, hogy a fémszivacs és a beépített mosogató tálca éle képes komoly vágásokat ejteni az ember mancsán (és önbecsülésén). Ma rettentő sziszifuszi munkával felfejtettem egy függöny gyönyörűen megvarrt, beráncolt tetejét, mert így harminc centivel volt rövidebb, mint a karnis. Nem én követtem el a malőrt, nekem csak helyrehozni kellett. Ennek kapcsán például arra is rájöttem, hogy bekötözött ujjbegyekkel nem tudok csomót kötni a cérnára. Viszont a kötésen keresztül is meg tudom szúrni az ujjam a tűvel. Aktuális töketlenkedésemről szóló értekezésemet olvashattátok.

*** 

Rossz... Hát igen, nem tudom tartani a számat. Megtudtam ugye kedves ismerősömről ezt a rákkal operálós dolgot. Az első döbbenetet meg követte az a visszafojthatatlan közlési vágy. Van egy közös barátunk, barátnénk, a fiúk gimnáziumi barátok, mi lányok később kerültünk a csapatba, de lényegében velük is több mint 20 éves a barátság. Ráadásul, akinek elmeséltem, svájci bio étrendkiegészítőkkel foglalkozik, köztük kifejezetten az ilyen problémák kezelésére szolgálókkal. Most ketten vagyunk bajban. Ugyanis ez a barátnő nem meri felhívni azt, akinek esetleg még szüksége is lehet ezekre a készítményekre, mert nem ő magától tudja a dolgot, másrészt meg nehogy már úgy nézzen ki, mintha végre beütne a nagy üzlet. De ugyanakkor az is rossz, hogy nem mondhatja neki, mennyire megrázta a dolog, meg mennyire szeretne segíteni esetleg csak tanácsokkal vagy akár termékekkel is. Én meg szintén rosszul érzem magam, mert mégis honnan vettem a bátorságot, hogy egy ennyire személyes dolgot továbbmondtam. Igaz, nem tiltotta meg senki. Pedig tudok titkot tartani. De szabad-e, kell-e ebből titkot csinálni? Ráadásul az eset ijesztően ismerős, az ötye-party ötödik tagja is valami hasonló ügy kapcsán lépett ki.  Miért nem osztjuk meg egymással életünk legrosszabb pillanatait, amikor állítólag barátnők vagyunk? Az élet nem csak mosolyalbum.

*** 

Logika... Gyereknek ügyintézek. Antenna Digital - ügyfélszolgálat a világ végén. Régi lakó lemondó nyilatkozata, meghatalmazása nálam. Gyerek meghatalmazása nálam, dekóder és járulékos alkatrészek nálam. Ügyintéző lelkes. Kiderül, régi bérlőnek már februárban sem állt szándékában a díjat kifizetni. Nem baj, pótoljuk. Ügyintéző még lelkesebb. Felhívja a figyelmet, hogy ha nem átvállaljuk, hanem a régit megszüntetjük és újat kötünk, akkor kedvezmények hada vonatkozik ránk. Helyes. Csináljuk! Ja, azt nem lehet, mert a meghatalmazás csak az átvállalásra szól, új szerződésre nem. Pedig én még egyszer vissza nem jövök. Hát, sajnálják, de ez így nem fog menni. Isteni szikra bekattan: És ha az én nevemre, de a gyerek címére kötjük a szerződést??? Igen, azt lehet... Most őszintén, mi ebben a logika?

*** 

Sóhaj... Azt mondja este kisfiam, hogy döntésre jutott... Na, az ilyen bejelentésektől szokott egy anya szívbajt kapni. Aztán kinyögi, hogy az az egy év, amit külföldön töltött, úgy érzi megváltoztatta, másképp látja az itthoni dolgokat és amit lát, az nem tetszik neki valami nagyon. Most még azért nem látjuk rajta a nyugtalanságot, mert a sulit be kell fejezni, de amikor eszébe jut a munkavállalás, hát, nem repes a lelkesedéstől. Nem a munkával van baja, hanem csak úgy az élettel. Mert mint kezdő, mennyit kaphat, és az mire elég? Odakint azt látta, ha valaki dolgozik, az nyugodtan vállalhatja, hogy külön költözik a szüleitől, megél és még a szabadidejére is futja. Idővel és pénzzel is. Utazni szeretne, világot látni. És ez mind rendben is van. Fiatal, előtte az élet. Csak örülni lehet neki, ha ki akarja próbálni magát a nagyvilágban. Engem a háttér zavar, az a mondat, miszerint "itthon nem találja a helyét". Ettől számomra kicsit menekülésnek tetszik a dolog. Adott magának egy évet. Nyáron munkába szeretne állni, aztán egy év múlva irány a nagyvilág. Hogy hova és meddig? Hát, messzire és majd meglátjuk... lehet, hogy sokáig.

Most itt van egy évünk, amikor nem is tudom, miben bízzam. Hogy megtalálja a helyét a munkájában? Hogy talál egy igazi párkapcsolatot, ami maradásra bírja? Ezt akarjam, vagy inkább a búcsúzásra készüljek? Nem mondom, hogy nincs igaza a régi közmondásnak: Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. A nagyobbik most nősül, akárhonnan nézem, egy kicsit "elvesztem"; a kicsi világgá megy. Az a meleg, biztonságos, puha fészek eddig tartott; most kiürül. Nagyon nehéz ezt megemészteni. Örülök, hogy felnőttek. És vérzik a szívem, mert felnőttek. Ez van...

*** 

BKV-sztrájk ... Nem tudom, a sztrájk szervezői tisztában vannak-e azzal, hogy a jónép nem azokat szídja, akiket a sztrájkkal bármire is rá akarnának bírni, hanem a szervezőket?

Családi programok a sztrájk idején:

Kisfiam beballagott a fősulira gyalog. Szerintem nagyon magányos abban a nagy marha épületben. Bringával akart menni, de az övé a Balatonon, a bátyjáét meg nem merte kitenni annak, hogy a suli előtt hagyja.

Nagyfiam - aki a hétvégén végleg elköltözött - ma reggelre telefonos ébresztést kért, aztán ő is gyalog beballag a munkahelyére. Szerintem nem fog jobban elkésni, mint egyébként szokott, de most legalább lesz mire fogni .

Párom már beballagott a dolgozójába. Menetközben találkozott egy busszal, ami fel is vette. Úri módon, ülve utazott. Ilyen korán még sose ment be. És nem hagyja, hogy elvegyem a jókedvét azzal a felvetéssel, hogy vajon hány vásárlója fog ma beballagni hozzá?

Én ma nem ballagok sehova, sztrájkolok. Időnként azért a ballagókkal való szolidaritásból sétálunk egyet Morccal. Már megint ez a büdös kutya (szívem csücske) járt jól.

*** 

bajok... Mozgás-koordinációs zavaraim vannak. Ezt diagnosztizáltam magamról, miután folyamatosan nekimegyek minden szekrény sarkának, a benne levő kulcsoknak, az ajtófélfáknak, aminek csak lehet. Már tiszta kék-zöld az oldalam, a karom; tisztára, mint akit összevertek. Mi a megoldás? Azt hiszem, jobb ha fel sem kelek, mert a tünetek általában reggel jelentkeznek. Ahogy "bejáratódom", javul a helyzet...

*** 

Fontossági sorrend... Tegnap végignéztem a lakáson, megállapítottam a legsürgősebb tennivalókat, majd a legnagyobb lelki nyugalommal leültem, hogy elolvassam romantikus regénytáram legfrissebb kötetét: Ana Leigh: A Mackenzie klán 4. kötetét, amelyben Luke Mackenzie sheriff menyasszonyt keres. Hiába, na, közeleg az esküvő, kell a szakirodalom ...

Ja, hogy nem az én esküvőm lesz?..., azért nem árt tájékozódni...

***  

Biztosító... Tegnap egy érthetetlen 2. negyedévi kötelező biztosításos csekket kaptam. A biztosítónál helyretettük a dolgokat, minek kapcsán ők lepődtek meg a legjobban. Nemcsak ez a számla volt teljességgel rossz, de az is kiderült, hogy két éve elfelejtettek egy Bonus-t ugrani, így aztán még egy csomó pénzzel tartoznak is. Kellett nekik kavarni, most aztán fizethetnek. Nem árt néha a körmükre nézni...

***  

A nagy nap... Hajnali negyed hat. Valami van a levegőben! Morc liheg, nyafog, a kertbe nem akar lemenni, viszont labdázik, ugrabugrál és a lakásban a hajnali fuvallatban lengedező ingeket, nyakkendőket fenyegeti (megannyi szellem a félhomályban). Kétlábúak részéről többfelől életveszélyes fenyegetések hangoznak el. Fél hat után már én sem bírom tovább Morc szexuális próbálkozásait, felkelek. Röpke pillantás a tükörbe. Kár volt. A tegnapi fodrászkodásnak semmi nyoma, nemhiába voltam fél éjszaka a párna alatt. Viszont a kialvatlan szemeimet jól kiemeli a tartós szempillafesték. Kínomban palacsintát sütök. Lihegés azonnal leáll, hátam mögött csillogó kutyaszemek figyelik a műveletet.

Hét órakor irány az utca. Hazafelé belebotlunk a közeli labradorlányba és ma reggel szokatlanul engedékeny gazdájába. Fél óra heveny udvarlás (Morc részéről), aki 12 éves kora ellenére még emlékszik arra, mi a jó. Eredmény: itthon - most a sok próbálkozástól - csillapíthatatlan és hangos lihegés, párom szelíd, de önvédelemből egyre hangosodó horkolásával. Kisfiam álmos szemekkel reklamál. Nagyfiút lassan telefonilag ébreszteni kellene. Tegnap a barátai voltak nála, hogy "ne stresszeljen" utolsó legényestéjén. (Hogy fogom én időben felébreszteni?)

Kósza gondolatok: hoppá, nem vettünk fehér szalagot a kocsikra; lassan el kéne indulni a szendvicsekért is, mellesleg egy utolsó porszívózás sem ártana, mert Morc  a nagy nap tiszteletére a szokásosnál is jobban vedlik... Azt hiszem, lassan kezdek én is izgulni, pedig milyen büszkén állítottam magamról, hogy éééén?... ugyan miért?... izguljon az ifjú pár...

*** 

Regényfolyam - házasságkötő terem … Nagyfiú későn jön, lassan készül, mégis korán érünk oda. Menyasszony meglepiből szintén nálunk öltözködik a polgárira. Indulás előtt 5 perccel szól a legény, hogy valami romantikus zene kellene, mert azt ők ígérték a házasságkötő teremnek, de elfelejtették. Ijedtemben Ronan Keating: When You Say Nothing At All c. száma jut eszembe (Sztárom a páromból). Fiataloknak tetszik. Csoda történt.

Esketés előtt 2 perccel a menyasszony rokonai, tanuja még sehol. Némi izgalom. Csak a szűk család van jelen, érződik, hogy számukra nem ez a nap legfontosabb eseménye, bár innen kivonulva már hivatalos a dolog.  Olyan hirtelen kezdődik el, hogy ettől máris könnybelábadok, pedig nem is akarok. Aztán a testvérek összehajolnak, a bátyja hátba veregeti az öccsét - ne izguljon, végül is nem ő a vőlegény. Ettől végképp elsírom magam. (Soha nem gondoltam, hogy ilyen bőgőmasina vagyok és a java még hátra van.) Az anyakönyvvezető férfi - ez merőben új élmény számomra - és szépen szól. Szinte sajnálom, hogy hamar vége, pedig még verset is mond.

***  

Regényfolyam - Templom/Vacsora … Rengeteg rokon, barát és ismerős. Régi tanárok, mostani kollégák, szülők barátai, barátok szülői, sarki rendőr... Bevonulás és nagyjából ezzel egy időben meghatódás. Már csak azért is, mert pici fiam megkért, kísérjem be. Kapaszkodom is bele rendesen. Az ara csak akkor érkezik, amikor már mindenki a helyén. Szépséges. A testvérei felolvasnak, zenélnek; az atya mosolygós, a fiatalok megilletődötten határozottak. Semmi erőltetettség, kedves, családias hangulat a majd kétszáz ember jelenléte ellenére.

Szülőket köszöntik, szól az Ave Maria, ázik a szem. Én határozottan nem akarok könnyezni, talán ezért is bőgök csöndesen. Utána átvonulás a templomkertbe, agapé - amely már előre annyi "kedves" percet szerzett: kínos magyarázkodások a vacsora és az agapé közti különbségről; átvirrasztott éjszaka az esőfelhők és a "várható" jégeső elvuduzásával. Megúsztuk. Hideg volt, szeles, de száraz. Az agapé egyébként jó találmány, különösen egy templomkertben, hiszen van idő és tér a gratulációkra, ajándék átadására, beszélgetésre, kortyolásra, falatozásra. Csak az időjárás-felelős bele ne köpjön a levesbe!

Fiatalok fotózkodni elsuhannak a Várba. Állítólag sok szép helyszín, viszont félóra csúszás a vacsorával. Konyhafőnök a legmenőbb séfkésébe dől bele az idegtől. Vacsora nincs túlbonyolítva, viszont nem is mennek vissza kajahegyek a konyhába.

Zenéért felelős DJ-barát rossz lemezválogatást hozott el, így némi keringőzés Loona-ra és a Hattyúk tavára, majd lakodalmas rock, végül meghatározhatatlan egyveleg. Ifjú asszony máris boldogtalan, legalábbis törli az ifjút a barátok listájáról. Folyamatos csipegetés az éjszakában, sok bájmosoly és rég várt beszélgetések. Hajnali 3-kor záróra. Ifjú pár és vagonnyi ajándék hazafuvarozása. Otthon még csendes meghatottság, az átélt élmények, valamint a máris jelentkező hiányérzet feldolgozása, legalábbis próbálkozás. Szundi.

***  

Regényfolyam - Gondolatok …

1. Hiányzott egy vőfély, aki mellőzi az erőltetett népi rigmusokat, viszont irányítja a történéseket.

2. Menyasszonyi tortával együtt rendelt 3 torta ott maradt a Daubnernél. De ez csak másnap derült ki. Viszont nem kellett kifizetni. Ez amúgy szerencse, mert tuti megmaradt volna, ugyanis volt, aki hozott tortákat a rengeteg süti és pogácsa mellé.

3. A teremdíszítés kifejezetten hangulatosra sikerült!

4. Több kedves vendég azt hitte, nagyfiút a nővére kísérte az oltárhoz! Kozmetikusnak kezet csókolok holnap! (vagy az érintettekre rakom fel a szemüvegüket)

5. Kismenyem ismert rokona - akire oly sokan kíváncsiak lettek volna - végül mégsem jött el- de ezért sértődjön meg az ő családja!

6. Ma reggel sms-ben kérdezték tőlem: lelkileg hogy vagyok így másnap reggel? Nos, a szem a lélek tükre, viszont a szemem alig bírom kinyitni. Így aztán, nem is tudom, milyen érzés hirtelen anyósnak lenni.

7. Ezuton is tudatom drága ötyéimmel, hogy a gyerekek teljesen meghatódtak a gesztustól, hogy azzal a hatalmas aranyszínű csomaggal és az indián verssel gondoltak rájuk. Én is meg vagyok hatva. És be kell valljam, amikor láttam a nászajándéklistán az ötye-foglalásokat, én a menyasszony barátnőire gondoltam és még viccelődtem is, hogy korai még ötyé-nek nevezni magukat.

Hát, hirtelen ennyi. Ma még folyamatosan zajlottak az események, így a fotók ügyében még elmaradásban vagyok. A hivatalos fotós a nászút utánra ígérte a képeket, a sok amatőrtől begyűjteni is időbe telik. Amit én műveltem, nem nevezném próbálkozásaim csúcsának, de előlegként azokból azért felteszek ezt-azt. (huh, ezt látatlanba ígértem, remélem, lesz élvezhető is köztük)

***  

Cs. bakancslistás labdája … Nem is egyszerű...

* szóval nyerek a lottón, de a viccet félretéve:

- komolyan beiratkozom egy angol nyelvtanfolyamra. Vége a sikertelen autodidakta próbálkozásoknak! Persze, ettől még tanulni is kellene...

- újra rendszeresen akarok kirándulni és múzeumokba járkálni. Ez elég általánosan hangzik, de nekem fontos lenne, mert mostanában, jobb róla mélyen hallgatni. De majd ha unokám lesz!

- a gyönyörűséges (és méregdrága) ismeretterjesztő könyveimet nemcsak gyűjtöm, hanem alaposan végig is olvasom őket

- megtanulok táncolni (ja, kérem, a disco-korszak gyermeke még rockizni se tud, hogy salsáról és egyebekről már szó se essék - csak bírjam majd szuflával)

- megtanulok rendesen lomtalanítani; tárgymániától és tárgyaktól szabadulni, mert különben az örököseim majd csúnyákat fognak üzenni nekem a síron túlra

Hirtelen ennyi, a részleteken még gondolkoznom kell...

*** 

Amikor kiadjuk magunkat … Volt itt egy nagy nap. Az én életemben. És első lendületemben azt képzeltem, hogy ez másnak is sokat jelent(het). Csak arra nem gondoltam, hogy esetleg bánthatja, feltépheti a sebeit, esetleg irigységet kelthet. Ráadásul azokat, akik nekem fontosak, a megkérdezésük nélkül "kiplakátoltam". Belegondoltam, hogy ezekkel a képekkel (is) pont a blogol névtelenségét "sértettem" meg. Most abba a gondolatba kapaszkodom, hogy ez tulajdonképpen egy napló. Tőlem, nekem! Amibe azt írok, "ragasztok", amit én akarok. És csak remélni merem, egyszer majd nem kerül illetéktelen kezekbe!

*** 

Nincs szerencsém … Ma reggel a Karitász Szolgálat emberei elvitték a felajánlott bútorokat. Talán nem volt szép dolog ezért némi „ellentételezést” várnom, de azért reménykedtem. Persze, hogy nem pénzre gondoltam! Nem, én abban reménykedtem, hogy a korábban a garázsba becuccolt bútorok közül legalább a legnagyobbat (és persze legnehezebbet) felhozzák a lakásba. Ha már olyan markos emberek… Hát, nem sikerült. Érkeztek 1db félig szakadt gurtnival, amivel az elvihető bútorokat sem tudták volna mozgatni, így aztán maradt nekik a szerencsétlenkedés. Csak remélni merem, hogy nem törik össze azokat a bútorokat, mielőtt a rászorulókhoz érnének velük.

Most profi bútorszállítókat rendeltem kiállási díjjal, meg minimum két órányi óradíjjal (fejenként), csak hogy a garázsból a lakásba kerüljön két szekrény és egy kanapé. Szakembernek félóra meló. Hát ez van. Következő életemben majd többet gyúrok, hogy az ilyen feladatokkal is megbírkózhassak.

*** 

M a... Akartam írni egy rosszkedvűt. De aztán előbb beleolvasgattam a bejegyekbe és már nem is vagyok tele indulattal meg önsajnálattal. Bár ettől függetlenül a mai nap nem az én napom. Reggel még csak-csak...

Aztán pc-szervíz. Napok óta odajárok gyerek gépével. Ha látnátok és kicsit rosszindulatúak lennétek, azt gondolhatnátok, hogy kutyasétáltatás közben is blogolok, mert cipelgetem azt a francos laptoptáskát magammal naponta többször. Plusz a kutya a másik kezemben (úgy értem, a póráz végén - nem mindegy).

Aztán apeh-iroda, ahol csupa rossz hírt közöltek velem, plö 120 ezer forinttal többet kell fizetnem. A férjem nevében is kérdeztem volna valami elég általánost, de adatvédelmi okokból nem felelnek. Hiába tudom az összes adatát, akkor sem, mert azt ők is tudják, ez még nem garancia arra, hogy nem fogok visszaélni a kapott információval. Mondom, jó, Önök is tudják minden adatát, de hivatalból. Én meg azért, mert minden papírját én küldöm be. Önök tudják a szomszéd adatait is, azt viszont én sem, szóval sántít a magyarázat. Akkor sem mondják meg, hogy a levél amit elküldtek, de nem kaptunk meg e-mailben, az tulajdonképpen mit is jelentett (volna, ha megjött volna).

Ülök a villamosra, irány a férj. Villamos menetközben remíz-járatra vált, lehet átszállni. Férj megtalál az iparűzési adóbevallásával, benne újfent olyan kérdések, amik miatt szedhetem elő a teljes tavalyi könyvelést. Februárban még képben voltam, azóta már felejtős, de majd most megint beleáshatom magam. De jó!

Irány a posta, feladom - feladnám, de ma műszaki okok miatt zárva.

Cekkerrel, laptoptáskával és kisbőrönd méretű retiküllel futás a busz után. Sofőr mosolyogva becsukja előttem az ajtót. Irány az átjáróház, futás egy utcahosszt és máris két megállóval odébb vagyok. Jön is a cserbenhagyó sofőröm, de előtte beáll a másik vonal busza, már csak azért is inkább azzal megyek. Leszálláskor cserbenhagyóm nem érti, hogy sikerült megelőznöm. He-he... némi elégtétel, igaz a buszon még ülve sem voltam kommunikálásra alkalmas állapotban, kicsit még mindig hörög a tüdőm, de ezt ő az üvegen át nem hallja.

Végre itthon! És köszönöm, hogy életet leheltetek belém! Rám fér, mert most az Ügyfélkapuba készülök belépni és ott mindig érhetik az embert idegesítő mellékhatások...

*** 

Esik az eső … A címnek semmi köze az alábbiakhoz, hacsak az nem, hogy az élettől elmegy az ember lányának a kedve ebben az időben. Két nap bútortologatás után volt egy fél jó napom, amikor élveztem az új felállást a kégliben. Aztán a rengeteg üres térről és arról, hogy kiskölök a lakás egyik végében, mi a másikban, megint eszembe jutott, hogy nagyfiú elment. És most kezd ebben a nagy tágasságban nagyon hiányozni. Nem is olyan jó, hogy azóta rend van az előszobában. Szegény, jól kiszúrtunk vele, végig csuklik a nászútján.

Visszatérve a címhez... Egyedül vagyok itthon, ez máris nem jó (nekem), a fejem üresen zakatol, illetve két - még meg nem oldott - feladat körül kering minden gondolatom. Ettől kicsit agymosottnak érzem magam. Ráadásul a holnapra tervezett balatoni kirándulás (áll-e még a nyaraló - október óta nem jártunk feléje) férjem érdeklődésének hiányában elmarad. A fű meg csak nő tovább. Áááá, azt hiszem, sok értelmeset úgysem tudnék most írni, nem is fárasztok senkit tovább magammal...

*** 

 Zeneterápia … Megtaláltam a megoldást! A saját lelki menstruálásomra. Igaz, ettől a család tagjai dőlnek a kardjukba, de majd meglátják... Lesz belőlem egy második Fischer Anni (vagy nem). Nagyfiú a megboldogult gyermekkorában (saját kérésére) zongorázni tanult pár évig. Ebből kifolyólag szert tettünk egy igen előnyös beruházásra, egy pianínóra. Nem tudom miért szeretett ki belőle, hiszen kifejezetten tehetségesnek bizonyult az elején. (dehogynem... hogy egy klasszikust idézzek: lusta vót...)Nekem speciel már az gondot okoz, hogy a két kezemmel eltérő dolgokat csináljak egy időben. Neki meg volt ritmusérzéke is hozzá, meg füle, meg hosszú karcsú ujjai, meg még sok más szükséges. Talán csak éppen szorgalma nem volt. Pedig, ha lett volna... tudom, ha... akkor ... (a legértelmetlenebb gondolatok egyike). Tény, hogy pár perces gyakorlásokkal készült fel a zongoraórákra, mégis gördülékenyen mentek a már nem is egyszerű kis darabok is, szóval még a tanárnői szerint is lett volna keresnivalója a pályán, persze napi több órás rendes gyakorlás mellett, ami azonban nem volt túl kecsegtető perspektíva a számára. A zongora (az egyszerűség kedvéért nevezzük így ezt a szerény kis példányt) azóta is várja, hogy valaki végre kiélje rajta művészi hajlamait. Eladni nem volt szívünk, hiszen még ki tudja, mit hoz a jövő, az eszköz csak legyen meg hozzá.

Na, e hosszúra nyúlt bevezetőből már sejthetitek, odaültem én, akinek ugyebár enyhén szólva se tehetsége, se kitartása, se... (most minek áruljam el sorra az összes negatívumomat) és a Zongoraleckék 1. kötetből sorra pötyögtem játszottam le a gyermekdalok, népdalok első sorait. Kiskölök ugyan sikítva menekült be a fürdőszobába az edzésről hazaérkezve, de ez csak azt jelzi, hogy ő sem rendelkezik abszolút hallással. És most igenis jobb nekem! Se hangom, se zenei képzettségem, de ez a zongorázás jó dolog (lehet). Apró szépséghiba, hogy csak a család távollétében lehet vele foglalatoskodni, mert nem állják meg kritika nélkül. Nem is értem...

*** 

Bermuda-háromszög … Na, most lett elegem... Nagyfiú ugyan nincs már itt, de ő se tudta soha, mije éppen hol van - de ez most már legyen az ifiasszony gondja. Viszont kiskölök és édesapja ma kicsapták nálam a biztosítékot. Reggel óta mást sem teszek (az össznépi lefárasztó-túra kivételével), hogy az ő dolgaikat én keresem. Azért ez nem normális, sztem. Gyerek lassan egy éve érkezett haza a messziségből, a biciglijére azóta sem ült rá. De ma Critical Mass van és neki azon ott kell lenni. Tehát, hol a biciglije kulcsa??? Mondom, ahova legutóbb - úgy 2006. júniusában tetted. Na, arról neki már fogalma sincs, de nekem anyai kötelességem az ilyen információknak a birtokában lenni. Lelkesen keresgélem is az általa javasolt helyeken - semmi. Aztán - merész gondolat - megnézem az íróasztalán levő kis dobozok egyikében. Naná, hogy ott van!

Apja már reggel különböző szerszámait kereste - rajtam! Mintha én naponta szerelgetnék itthon! Ráadásul az a bosszantó a dologban, hogy én valóban tudtam is - többnyire -, hogy hova rakosgatta a csavarhúzókat, laposfogókat és egyebeket. Mert egy helyre rakni és mindig ugyanoda - ugyan kérem, abban mi a ráció?

*** 

Napsütés … Húúú, tegnap este volt itt aztán panoráma-fotózás, vakuzás... szegény Morc (aki egyébként szokatlanul hősiesen tűrte az elemek tombolását) végül az ágyon keresett és talált menedéket és rövid időn belül álomba szuszogott engem is. Így aztán ha valaki elárulná az NCIS végét, megköszönném . Ma viszont... Akár a tengerparton egy viharos éjszaka után... párás levegő, tiszta kék égbolt, lengedező szellő... mintha ez az éjszakai zápor a lelkemet is lemosta volna, jó érzés volt nagyon.

Aztán persze a technika ördöge megint belecsinált a tutiba, egész nap nem tudtam életet, illetve internetet lehelni a gépbe, így aztán se otp-átutalás, se BLOG. Mondjuk, ez az utóbbi fájóbb. Most beleszemtelenkedtem a gyerek mobil-netjébe. Le fogok bukni, ki is kapok majd, de már az is sikerélmény, hogy olvasgattam és ezt a pár sort iderittyentettem. Aztán úgyis készülődni kell tovább, mert nászutasok nemsokára érkeznek, akkor azért rájuk fókuszálok.

*** 

Net-halál … Tegnap még a hivatalos dolgok elmentek az éterbe, remélem, a helyükre, de ma már teljes halál. Nem segít itt semmi, se újraindítás, se a router piszkálása. És az nagyon rossz, ha az ember hirtelen kimarad a fősodorból (főleg a hülye technika miatt). Lehet, hogy ez függés. De én azt mondom, ez jófajta függés, mert egy kicsit ugyan függök ettől a kis tetű kütyütől is ugyebár, mert az életreleheléshez kevés vagyok; másrészt meg igenis jófajta függés, mert függök a társaktól, a hangulatuktól, a gondolataiktól - szükségem van rájuk, hogy megoszthassam én is a gondolataimat, egyszerűen, hogy kerek legyen a nap. Még ha magam vagyok, sem vagyok magányos. És ez jó!

*** 

Kölcsönbe-net … Azért ez most már kezd kicsinkét bosszantani. Mert ha már van, akkor tényleg legyen! Per pillanat úgy néz ki, a router adta meg magát, ma este jön mááásik, remélem, ez lesz a megoldás is, mert ha nem... Tőlem függetlenül elég feszültté vált a hangulat a net hiányában. Párom ma reggel egy órával korábban ment dolgozni, mert mit is csinálhatna itthon... Én meg nagy bociszemekkel érdeklődtem a gyereknél, lehetne-e megint csak egy cseppet kölcsönbe??? A hangulatra jellemző epizód: hármacskán üldögélünk a reggeli mellett, senkinek nincs igazán étvágya. Én próbálkozom a hangulatjavítással, minek eredményeként párom halkan megjegyzi: igazán fárasztó tudok lenni... Addig még a nap is próbálkozott a sütéssel, most már én se... A technika ördöge jól elcseszte a napom (már megint). Most kicsit gombóc van a torkomban, a mai nap se lesz már az igazi, pedig nagyfiú névnapja van. Legalább ő nem cseszett le a reggeli telefonos üdvözlés miatt; már ennek is lehet örülni. Hát, akkor örülés...

*** 

Korszellem … A buszon két férfi élénken tárgyalja, hogy a mai világban több lábon kell állni. Pirulva jegyeztem meg, hogy az enyémen talán mégsem…

Nnna... Véégre! Vettünk új routert, de aztán lehet, hogy jó lett volna még a régi is. Nem tudom, nagyfiam mit csinált, mert a kezét követni nem lehetett, tett-vett (elég sokáig), aztán lett nagy megkönnyebbülés meg örülés, meg net, meg BLOG! Mellesleg meg megettük a névnapjára sütött finom kakaós sütit, amibe bezúdítottam mogyorót, mandulát, kesudiót és most mindenkinek JÓ!

*** 

Buszos élmények … Adva van egy nem túlságosan tömött járat délidőben. Rajta abszolút vegyes korú közönséggel. Ülök az ablak mellett, mellettem középiskolás leányzó. Olvasunk.

Egyszer csak leányzó feláll. Utána azonnal ideges férfihang: Mit képzel, hogy leül a feleségem helyére. Ő már 82 éves. A rendreutasított lehetett vagy 65, de rozogább volt, mint az emlegetett jó karban lévő 80-as. Utóbbi a férj hangos fellépésének köszönhetően lezöttyen az ülésre. Én is felállok, hadd üljön le a másik, aki viszont láthatóan rászorult. Aztán elgondolkodtam rajta, hogy 79 éves édesapám hányszor adja át mostanában a helyét, mondván: nem a kor számít, hanem az állapot. És valóban, nem is olyan régen maga Matuzsálem szállhatott volna fel, akkor sem tudtam/akartam volna felállni, mert minden rándulás komoly fájdalmat jelentett injekciózott derekamnak. És hányszor ültettem már le óriási hátitáska alatt görnyedő apró gyereket, aki ugyan egész délelőtt ült, és próbált is velem udvarias lenni, de nem volt szívem hagyni, hogy őt lódítsa a fizika törvénye táskástól előre-hátra.

Apró megjegyzés még: se a hölgy, se kedves férje nem köszönte meg az átadott helyet, pedig ez talán kortól függetlenül járt volna a leányzónak...

***  

Betegen … Tegnap este még elvittem a kutyát sétálni. Amikor hazajöttem, nagyon fáztam, irány egy forróvízes kád. Utána minden izmom görcsbe rándult, vacogtam. Az éjszakát nagyjából végignyögtem. Ma reggel aztán vacogás minden mennyiségben. Lázmérés 39,7. Most nem jó nekem, nagyon nem jó...

Mit csinál a beteg két nyögés közt, ha éppen nem kómában alszik? Nézi a tv-t. Na, ma olyat láttam, hogy beleszerettem Miskolcba. A Főtér c. műsorban volt róla szó. Nekem még húsz évvel ezelőtti emlékeim voltak róla, nem túl szépek. De ebből a városból egy kis ékszeres dobozt csináltak, benne mindenféle érdekességgel, látnivalóval. Feltétlenül megérne minimum egy hosszú hétvégét! Két köhögés között már meg is kezdtem párom ez irányú puhítását... Most bocs, távozom, félálomban az Ezeregyévet "nézem"-hallgatom...

 *** 

Nem igazán szándékoztam folytatásos regényt írni a halódásomról, bakker... Ma reggelre már stabilan 38 foknál maradtam, mintha itt ki lenne akasztva a hőmérő higanyszála. Már ott tartok, hogy nem lenne baj, ha orvos is látna. Igen ám, de csak délután négytől rendel, addig még akár meg is gyógyulhatok. Nem tudom, mi ez a kórság, de a sok köhögéstől már mindenem fáj, szinte izomlázam van. Napok óta teán és banánon élek (itt-ott egy kis húsleves erősíti a mezőnyt - és engem). A nagyobbik gondom az az idegi zokni-állapot, melynek a jellemzésére csak annyi, hogy a ma reggeli Mokka majd minden második riportján elbőgtem magam. De ha kikapcsoltam a tv-t, akkor meg csak úgy. Közben meg ugye most éppen nem is bánt senki, sőt... Szóval, most fenenagy önsajnálatba zuhantam. Nem tudok se tévézni, se olvasni, a szemem is fáj; ha iszom, azonnal pisilni kell, ha nem iszom, akkor meg kapar a torkom. Valamire allergiás is vagyok (aszpirinen és algopyrinen kívül nem szedtem mást), mert a két alkarom merő ragya, a szám is fáj már belülről (mitől???), áááá, tele van a tököm hócipőm, de nagyon.

***  

Diagnózis … Ezt a szót már akkor utáltam, amikor az első tétova lépéséket tettem a német nyelv megismerésében, ugyanis tízből kilencszer beletörött a nyelvem: Lungenentzündung...tüdőgyulladás - a vírusos fajtából (nem voltam-e esetleg mostanában légkondis helyen etc???)

Antibiotikum, sok pihenés - de nem fekvés!!!, és még több folyadék... óránként legalább 3 dl!!! Nos, ez utóbbival lehetnek majd gondok, amikor nekem alapjáraton a napi két liter se jön össze, ha megfeszülök, akkor se. De most muszáj lesz! Azt mondja a drága doktor, hogy ebben akár napi két sör is lehet! Uff, jó ha Prágában lennék, talán, de amúgy én egyáltalán nem is vagyok sörös. Most majd jól rászokom, mert ugye a víz és a tea azért annyira nem izgalmas, viszont a narancslé ekkora mennyiségben kicsinálja a gyomrot.

Mindenesetre most egy kicsit örülök, hogy nem vagyok részese a hétvégi velencei kalandnak, mert arról valószínűleg jól itthon kellene maradnom és azt nehezen élném túl.

Na, megyek sörözni, akarom mondani, gyógyulni

***  

Párosan szép ... Kicsit ráijesztettem hetek óta köhögő páromra és nem alaptalanul: az ő diagnózisa is vírusos tüdőgyuszi. Most együtt szedegetjük a bogyókat. Csak azt nem értem, a dokibácsi neki miért nem mondta ezt a sörözős kúrát? Csak belőlem nézi ki a piást?

2008. március

Mélabéla…Ez a közelgő esküvő néha olyan kis csendes, befelé bámulósra alakít, néha meg hajat tépős szervezősre. Egész nap egyikről váltok a másikra; mostanában nem unalmas az élet. Ha csak azzal foglalkoznék, már akkor sem lenne az. Pedig tulajdonképpen a gyerekek intéznek mindent. Aztán mégis az én fejem van tele. Ki érti?

Kislakás abszolút felmérve, munkák beütemezve. Például holnapután fuvarozósok elcipelnek belőle mindent… és idehozzák nekünk a garázsba. Szép lesz – dugiggarázs. Lomtalanítás pont a pakolászás előtt volt két héttel, erről rendesen lemaradtunk. Ahhoz, hogy a lakásba felhozhassunk pár darabot, innen is ki kéne dobni ezt-azt. Közben egymást érik a szülinapok, névnapok, vendégek jönnek, nemmellesleg közeleg az esküvő. Mikor foglalkozzak egyáltalán a lakásátrendezéssel?

Örömteli gondok – mostanában egyre többször kap értelmet ez az ellentmondásosnak tűnő fogalom. Most valahogy nem lenne baj, ha a szokásos 24 óra helyett többől állna egy nap. Hihetetlen módon rohan az idő!

Közben – a csendesen merengős időszakokban – egyre többet gondolok arra, hogy szülőnek lenni talán ilyenkor a legnehezebb. Persze hogy nem gondolom azt, hogy elvesztem a fiamat, mert miért veszteném el? Aki elveszíti, ott már baj volt korábban is. De azért majd nem látom naponta, nem tudom, hogy merre jár, mit eszik, van-e tiszta holmija… nincs több anyáskodás, gondoskodás, babusgatás. Mert ha majd jön, akkor már jönnek, és az nem lesz ugyanolyan. Vége lesz valaminek, és bár valami más, izgalmas dolog következik, azért az én kis világom csak szegényebb lesz. Persze, nemcsak az enyém. Az apjáé, a nagyszülőké, sőt a testvéréé is; de vagyok olyan beképzelt, hogy merészen állítsam, leginkább engem ér veszteség. Azt mondják, minden fiús mama kicsit nemnormális, ha több fiú van, a dolog hatványozódhat. Na, itt is ez a helyzet. Küzdök ellene becsülettel, de a sárkányság már ott van bennem, érzem. Annyiféle bizonyítványt fognak majd nemsokára kiállítani rólam, rólunk. Hogy megálltam-e a helyem anyaként, nevelőként, anyósként, egyszer majd nagyiként. Ha az életben sehol máshol nem kéne megfelelnem, már elég szép feladat lenne csak ez is, ha nem a legszebb… Áááá, nem is biztos, hogy meg tudom fogalmazni, mi minden jár a fejemben. És látom ezen a nagy fiún, hogy neki sem mindegy a változás. Tudom, hogy nem lesz egy hazajáró lélek, de azért remélem, az elszakadás nem lesz nagyon hirtelen, hiszen még rajta van a fészek szaga és a tojás is ott billeg a fenekén…

***  

Upsz, a jövő elkezdődött… Leendő menyem máris berágott rám. De ne tudjak róla! Mert túlságosan belefolyunk az életükbe. Nem elég, hogy a lakást a fenekük alá tettük, megkímélve őket egy kiszámíthatatlan hitelfelvételtől, ráadásul még önkritikát is gyakoroltunk. Megállapítottuk, hogy a lakás elég lepusztult állapotban van, ezért a festést is fizetjük. Tény, hogy azt a festőt hívtuk, aki már korábban is dolgozott nálunk, de ők biztosan találtak volna valaki olcsóbbat. Ugyan ők dönthettek a tapétában (üvegszálast kértek), a színben, de miért erőltetem rájuk a szakit. (Talán azért, mert az idő rövidsége miatt direkte szükség is volt az előzetes ismeretségre?)

De az i-re a pontot tegnap tettem fel, amikor megrendeltem a bútorszállítókat. És nem egyeztettem előtte. Pedig ő is utána nézett (nekem nem mondták), és szerinte biztos olcsóbbat talált volna. Ez a cég két napra tudott vállalni, a többiek csak jóval később. Ezek elintézték a behajtási engedélyt is, a többiek tőlem kérték volna, hogy járjak utána. Ráadásul a mi vackainkat vitetem el a mi garázsunkba, így aztán nem is igazán értem miről kellett volna egyeztetnem bárkivel.

És megígértem, hogy csendes vendégként jelenek meg az esküvőn, nem szervezkedek, végül is a nővére profi esküvőszervező, igaz éppen most szült, de aki profi, az fél kezében szopós csecsemővel is profi, szóval nem nyomulok. Erre képes voltam karikagyűrű bélyegeket adni nekik a meghívók postázásához. Ezzel foglalkozunk, van, nem kellett utána járkálnom. Nem is értem magam, mit akartam ezzel az apró hozzájárulással.

Mindenesetre most már lassan nem is tudom, merre álljak arccal, nehogy megint rosszat lépjek. A saját fogalmaim szerint nem csináltam semmit. Hiába na, a semmitcsinálást is gyakorolni kell! Különben még kihúzom a gyufát párszor…

*** 

Szülinap van! És mindenkit megnyugtatok, nem lesznek tortahegyek. Sőt, ünneplés se nagyon. Ha minden a reményeim szerint alakul, akkor kis családdal egy egyszerű vacsora, semmi extra, hiszen végül is ne már pont a szülinapomon gályázzak. Aztán csendes bújás kedvenc pezsgőm mellett, és talán végre a szilveszteri kabarét is végig tudom végre hallgatni. Kutyát apus sétáltatja, gyerkőcök nem borítanak ki… álmodni szép! De komolyan, nagy ünneplés nem lesz, hiszen az esküvőre gyúrunk mindannyian. No meg a holnapi bútorköltöztetésre. Meg hát, őszintén, 48 még cipőméretben is sok.

*** 

Apró baki… Felhívott apóstárs, hogy meggratuláljon. Én meghatódom, hogy még ezt is tudja. Azt mondja, ilyen nevezetes napot nem lehet elfelejteni. Na, itt már olvadoztam. Aztán folytatja, hogy ma van a nemrég született első unokája névnapja… (és ezt nekem is tudnom kellett volna! Tudtam is, csak nem sejtettem.)

*** 

Repül a nehéz kő… mármint a lelkemről. Hát, ezen is től vagyunk. Tegnap este már annyira stresszeltem a mai naptól, hogy nem is nagyon érdekelt a saját szülinapom se. Szerencsére a család se volt sokkal ünnepélyesebb hangulatban.

Ma már korán reggel felbotorkáltam a kis lakásba, hogy a bútorszállító kocsi (amiről csak annyit tudtam, hogy NAGY) számára helyet foglaljak lehetőleg a ház közelében. Tegnap is arra jártam, a fél utca üres volt. Ma reggel egy talpalatnyi üres hely nem volt. Murphy. A szemközti építkezésnél kértem kölcsön két raklapot és egy kis helyet az ő teherautóik helyén. Aztán mire a kocsi megérkezett, megint a fél utca üres volt. Jobb lett volna, ha én is csak akkorra megyek fel, egy csomó stressztől megkímélhettem volna magamat. A fuvarosok – három vékony dongájú legényke – első ránézésre a hokedlinél terjedelmesebb és súlyosabb darabok cipelésétől mindenekelőtt sérvet kapnak, de legalábbis sírógörcsöt. Legszívesebben segítenék nekik vinni a franciaágyat. Aztán kiderül – mint már sokszor – hogy a látszat csak, kicsi a bors, de erős. A böhöm bútorokat játszi könnyedséggel lavírozzák ki a lakásból. Ettől már megkönnyebbültem, mert én addig úgy láttam, hogy ezeket a monstrumokat csak szétbaltázva lehet majd az ajtón kiszuszakolni. Óradíjban dolgoznak, de nem húzzák az időt, hatékonyan töltik meg az autót a lomjainkkal és a légvonalban közeli garázshoz – párom előzetes félelme ellenére – sem Kőbányán keresztül jutunk el, hanem percek alatt. Itt a kipakolás még egyszerűbb. A fiúk hálásan isznak velem egy kávét, aztán könnyes búcsú.

Azért az elgondolkodtató, hogy a három ember autóval, megszakadós munkával kevesebbet kért, mint amennyit az önkormányzat az egyszeri behajtási és parkolási engedélyért. Nemkicsit tartom pofátlannak a város mohóságát.

***  

Titok… Megkaptuk a gyerekektől az esküvői meghívót! De ez még titok, mert a nagyszülőknek majd csak a hét végén adják oda. És titokban rajtakaptam őket, ahogy ők is a meghívókat nézegetik. Azt mondják, hiába a jegyesoktatás, a ruhapróba meg a tortarendelés; valahogy attól lett olyan valóságos az egész, hogy kinyomtatva látják.

*** 

Tavasz… A szépséges Andrássy út egyik éppen felújítás alatt lévő házában volt dolgom. Az iroda a harmadik emeleten van, a liftet is cserélik, és addig egy ideiglenes „lélekvesztő” viszi fel a lustábbakat a harmadikra. Ennek nagy huncutsága mostanában, hogy mindig ég a villany, csak ha beszáll valaki és elindul, akkor alszik el. Na, ma egy nagyon helyes fiú volt az útitársam. Beszálltunk, elindultunk és semmi félhomály, a csupasz körte a fejünk fölött rendületlenül világít. A meglepetéstől szóvá is tettem: na, már el sem alszik a villany? Mire az ifjú ember elmosolyodik és kacsintva gálásan felajánlja, hogy kicsavarja az égőt… És… 48 évesen még el tudok pirulni…

*** 

Álmok… Kezdem magam nagyon unni. Ugyanis rettentően fárasztó, ha az ember egész éjjel azzal kínlódik álmában, ami napközben foglalkoztatja. Én meg már egy jó ideje ezt teszem. Reggelenként pedig úgy ébredek, mint akin átment az úthenger, aztán még vissza is tolatott. Ráadásul a fejem sem tisztul ki, az egyébként is folyamatosan kattogó gondolatok mellé még bejönnek az álmomban hozzá társulók is. De hogy már egy örömanya-ruha is kiakasztja az ember elméjét, az már határozottan elkeserítő. Ma éjjel ebben a tárgyban fantáziáltam össze-vissza. Volt ebben dráma, volt vígjáték, rengeteg jövés-menés, ráadásul felébredtem a végkifejlet előtt, szóval teljes csőd…

*** 

A kutya, aki mellesleg a mindenem, ma reggel nagyon kiakasztott. Szokásos hajnali ébresztője kapcsán hálóing-nagykabátban lebotorkáltam vele a lépcsőház ajtajáig. Kinyitottam, konstatáltam, hogy hideg van és mintha talajmenti fagy is lenne, kiengedtem. Visszabotorkáltam. Nem egészen három perc múlva hallom, hogy a bejárati ajtó előtt nyafog. Kinyitom, és ott találok egy mind a négy hónaljáig sáros kutyát, aki mellesleg a mellényére és a füle tövére is kent a tűlevekkel súlyosbított humuszból. Én meg készületlenül állok a történések előtt, hiszen azt hittem, a talaj odakint csontkemény. Kutya leültet, mosdóból melegvíz a kis lábmosóba. Lábanként vízcsere, aztán az utolsónál (talán már megunva a macerát) legényes mozdulattal ráült az edény szélére, innentől a lépcsőház és előszoba felmosása, kutya fenekéről a víz felitatása, heveny agyvérzés tőlélése… Jól indult a nap! Viszont felébredtem teljesen.

*** 

Anyósos… Tegnap közös szülinapi családi ebéd jó anyámmal. Mellesleg ennek már hosszú évekre visszanyúló hagyománya van. Anyós telefonált a héten, hogy nem biztos, hogy ideér, mert előző este a testvéréék nála alszanak és ki tudja, mikor indulnak majd haza. Jó, mondom, vettem az adást, de akár hozhatja őket is. Mindenesetre szóljon ide időben, hogy tudjam, mire számítsak. Ebédidő, semmi hír. Öt óra felé a romok már eltakarítva, anyuék is hazamentek, mi a kutyával sétálni indulunk. Jé, ki jön az utcában szembe? Hát, a drága mama. Gyerekek még otthon, beengedik, majd megvár minket. Hazaloholunk, a mama sehol. Se a nagyobbik gyerek. Dolga volt, a nagyi pedig hazavitette magát vele. Még jó, hogy jött. Este telefonál, hogy ő nem is tudta (???), hogy ez lett volna a szülinapi ebéd. Engem se köszöntött fel, az anyut is elfelejtette. Jelzem, ez ügyben már készülődik az ellencsapás. Viszont, képzeljem… a testvéréék magukkal vitték, hogy megmutassák neki az unokájuk új házát. És ott marasztalták ebédre. Ja, hogy telefon is van a világon, sőt mobiltelefon is, az eszébe sem jutott. Hát igen, őt alanyi jogon szeretjük…

***   

Hirtelen… Jaj, futnom kell, de ezt muszáj gyorsan ideírnom: Kezdőlapon Fórum-címek szépen sorjáznak egymás alatt. Mi üti meg a szemem? A következő három, szorosan egymást követő cím: -fogyókúra; -telt csajoknak; -skizofrénia… Összeolvasva is van értelme, nem? Freud-apu mit mondana rá, hogy ilyenekre áll rá a szemem? Főleg, hogy éppen kalácsot ettem reggelire, amit nem kellene. És főleg nem két nagy bögre kakaóval. Na, futottam tova…

*** 

A kis büdös … Reggeli séta és az ő természetes tartozéka. Morc emésztésével – hál istennek – semmi probléma, így rövid időn belül ott lóbálhatom a kis büdös csomagot. Járjuk az utcákat, ahol szemetessel csak nagy ritkán találkozni, leginkább csak a buszmegállókban, de oda is ciki bedobni, ha éppen tucatnyian állják körül. Lassan hazaérünk, utcasarkon párom fordul be. A buszmegálló felé van egy extra szemetes (kétszer már felgyújtották láng lelkű ifjak, de csodák csodájára eddig még pótolták az illetékesek), így a kezébe nyomom kis büdöst, hogy talán ha megtenné… Közben érkezik a busz, párom futásban, és … elrohan a szemetes mellett, kezében kis büdössel. Ajaj. Nem lesz népszerű, ha véletlenül magával viszi a busz zárt légterébe. De szerencsére a lépcső előtt kapcsol, hogy mivel van tele a keze és gyors mozdulattal az ottani edénybe kosarazza. Ajtó becsuk. Az élet megy tovább (kis büdös meg marad a buszmegállóban).

*** 

Reggeli gyomorszorító… Család férfitagjai sportolnak, mi a kutyával rójuk a napsütötte csicsergős délelőttben a környékbeli utcákat. A vasúti sínek melletti senki földjén lyukadunk ki. Morc boldogan szaglászik. Már majdnem a végére érünk, amikor a gazból egy helyre kis sátor bukkan elő, előtte fiatal ember eszeget. Jómodor elő, ráköszönök, Morc hál istennek nem kunyerál. Barátságosan visszaköszön. Szokásos körök… szép kutyája van, hasonlók… Aztán a kérdés: szelid? Mintha nem látszana. Mondom, igen, nagyon szelíd. „Akkor ez is csak dísznek van, mi?” – és a szeme sem barátságos már, inkább cseppet gyűlölködő. Én meg innentől érezzem rosszul magam, amiért vagyonokat költök egy ilyen haszontalan „dologra”, ahelyett, hogy… Mi helyett is??? Mit kellene NEKEM megoldanom az Ő életében?

*** 

Jobbágy Károly: Különös ez

Különös ez, hogy ugyanaz az ember, ki egyrészt szürke s esendő nagyon,

s nem akar győzni barikádokon (ha dolgozik is, annyit épp, hogy éljen),

végül is győz és csodákat teremt.

Hajdan… hitetlen, vagy titkolt eretnek, követ hordott hatalmas templomokhoz,

ma… szídja körben az egész világot, miközben modern erőművet épít;

-          ha szobrász, amíg titkon ágyradönti más asszonyát, úgy nézi már e testet:

„Jó lesz a hűség szobrához modellnek.”

-          ki becstelen jutott főhivatalhoz (bólingatva mindenhol s helyeselve)

a becsületről fogalmaz beszédet.

lehet, hogy ír, folyton elégületlen, pokolba küldi a rendszert naponta,

de megereszt egypár pozitív jelzőt, hogy az írás közölhető legyen;

-tanít. „Nem így volt! Hazugság!” üvölti (otthon), ám másnap elmondja az órán

a szomjas szemű tanítvány seregnek.

És lám, felépül mégis a világ.

A turista az ódon katedrálist nézve dicséri a kőfaragót: „Mekkora hit kellett ehhez a műhöz!”

s a jövendő kor embere meg minket csodál gigászi alkotásainkért;

a hűség szobra lelkifurdalást kelt a hűtlenekben (amíg előtte állnak)

s az apró csalók arca falfehér lesz a becsületről elzengett beszédtől;

az olvasó  megnyugszik: Jól van minden!

Hiszen az író is dicsérte, jól van…

és a tanítványt egész életén végigkíséri az a szent tanítás…

Mert a sündörgő, kétkedő szemű ember eltűnik, s megmarad a mű. …

Iszonyatos ez, s mégis gyönyörű!

*** 

Reggeli nyögés… Szóval, van egy kiakadt derekam. Ebből kifolyólag telenadrágos-stílusban előadott járkálásom, időnkénti megroggyanással. Nem szép látvány. (és fene rossz érzés) A kocsit meg ma reggelre kellett a szervízbe vinni állapotfelmérésre, hogy a Tesco-parkolóban ellene elkövetett apró támadás kijavítása mégis mennyibe kóstálna, ha már van rajta Casco. Ez volt a szerencse, ugyanis az „elkövető” nem hagyott üzenetet. Azt viszont sajnos nem állíthatom, hogy nyomtalanul eltűnt, mert nyom az maradt utána rendesen. És most az is kiderült, hogy mennyire naív vagyok, ha karosszériajavítási és fényezési kérdések merülnek fel. Az a bizonyos nyom ugyanis nagyjából tenyérnyi, az egyetlen olyan helyen, ahol két karosszériaelem találkozik. Nos, a diagnózis: két elemet kell javítani, újrafényezni. Csak a fényezés több, mint 70 ezer forint. ??? Most jöjjön pedig a Márkus László-i kérdés: Mi a fene kerül ezen…? De itt még nem ér véget a megpróbáltatás. Bár a nap úgy indult, hogy a lábamon alig-alig állok, mégis szeretnek a srácok, de azért csak nekem kellett mennem. Ráadásul holnap találka ugyanott, mert ma a szerelő szemlézte, holnap a biztosító. Nem kérdezem meg, miért van erre két lépcsőben szükség, nem. Most aztán hívogatom a házi orvost is, hogy legalább az én karosszériámat szemlézze már valaki, mert csoda-injekció nélkül aligha tudom végigcsinálni ezeket a nemszeretem feladatokat.

***  

A mai nap a nyögésé… Ufff, megböktek. A gömbölyűmbe akkora koktélt nyomtak, hogy pohárban is emberes adag lett volna. A szépséghiba, hogy ebben sem jég, sem lime, sem Bacardi nem volt, helyette Voltaren meg Algopyrin. Mellé kaptam egy szatyor gyógyszert. A felét sem tudom, mire jó, de állítólag izomlazítanak, meg fájdalom és gyulladáscsökkentenek. Hát, az jó lenne! Bevettem őket, így az ebédnek már helye sem maradt. Nem mintha lenne kedvem főzőcskézni. Utasítás, hogy feküdjek, amiben csak az a rossz, hogy ebben a pozitúrában fáj a legjobban. Arról már nem is beszélve, hogy ha véletlenül fel kell kelni, mondjuk pisilni, azt jóval a gondolat megszületése előtt el kell kezdeni, mert esetleg késő lesz… Murphy után szabadon, minden kiesik a kezemből, de csak azért, mert lehajolni érte nem tudok. Így elég rumlis máris a kégli, és arra sincs garancia, hogy majd az első hazaérkező összepakol, mert egyébként sem szokásuk. Ráadásul Morc is azt hiszi, neki dobálom le, amit éppen elejtek, így aztán harcolhatok vele is folyamatosan. És ki volt az az eszement, aki ilyen alacsony ágyat vett? Erre is inkább csak leesni, mint leülni lehet. Hülye ötlettől vezérelve előkotortam a két évvel ezelőtti lábtörésemkor használt „görbebotot”, de őszintén szólva nem nagy segítség. Viszont majdnem elgáncsoltam vele saját magam. Huh, az önsajnálat ötpercét hallhattátok.

***  

Valami jó a nap alatt… Utasítás, feküdni kell! Én igazán igyekszem, de… Gyerek megjön, nincs nála kulcs, csenget, irány a kapunyitó. Gyerek elmegy, kulcs nélkül. Valamit itthon felejtett, csenget, dicsérem az Urat, csoszogok ajtót nyitni. (Mit csináltam ennyi ideig? – Anyád!) Végre béke, nyugalom. Telefon cseng. Kászálódás. Nagyfiú érdeklődik, miért kerestem. Még reggel, de ki emlékszik már arra. Visszafekvés. Csengetnek. Szomszéd látott az ablakból, hogy bottal közlekedem, csak érdeklődni akart, hogy mi történt… Újfent fekszem (elővigyázatosságból összes telefonok körülöttem, rajtam ugyan nem fognak ki). Csengetnek. Sietős csoszogás a kaputelefonhoz. Postás. Könyvet hozott. Na, most az egyszer megbocsátom a zargatást.  És ez még csak a délelőtt volt…

***  

Ladányi Mihály: Az ember

Az ember társaságban kiereszti a hangját, s zengő hangon megváltja a világot,

és azt mondják rá: ez az ipse már halhatatlan, akkora hangja van akár a jóistennek.

Aztán az ember hazamegy a társaságból, egyetlen mukk nélkül letolja a nadrágot

és odafekszik a felesége mellé. Megjöttél kisfiam, kérdi az asszony és combja közé szorítja;

és az ember egy órán belül valóban halhatatlan.

***  

Hrrrr… Hivatal. Kockafej. Bennem meg a tehetetlen düh. És ez a tehetetlenség szinte megbetegít. Nem is a mohóságuk bánt. Azt az ember szinte már természetesnek veszi. Kisemberről száz bőrt lehúzni, ez manapság már hétköznapi dolog. Az értelmetlen, átgondolatlan működésük zavar. Tulajdonképpen az, hogy egyáltalán léteznek. Mert a mohóságot egyszerűbben is ki lehetne elégíteni. De mire való egy hivatal, ami csak paragrafusvégrehajtó, álságos (bár hangzatos) céllal: megvédeni a Vár ódon köveit. Tőle, aki ott élni próbálok. És nem akarom ám én ott a városképbe avatkozni vagy az ódon hangulathoz méltatlanul viselkedni. Csak a mindennapjaimat szeretném élni, beengedni mesterembereket a lakásom falai közé, hogy az állagot védejm.

De nem, a mester hordja fel a szerszámait, anyagait gyalog; vagy fizessek naponta és autónként 8.400 forintot, ha kell egy létra, csempe, kő vagy festék. Esetleg tűzhelyet cserélek vagy ne adj isten, bútort. Ehhez tudjam persze a pontos időpontot, az illető autó minden adatát. Előre, mert váratlan helyzetekről a hivatal nem hallott. Szerintük minden csak szervezés kérdése. És ne ragaszkodjak régi, jól bevált, ismerős mesterekhez, biztosan találok a Vár falain belül is szakembert. Hogy éppen nem ér rá, részletkérdés. És ha már a létezésükön, a mohóságukon túl is teszem magam, akkor már csak egy kérdés: miért kell ehhez nekem a belvárosban órákat sorban állva kérvényt beadnom, amit napok alatt bírálnak el. Miért nem fizethetek a helyszínen, a kapunál szolgálatot teljesítőknél?

A helyzet lehetetlen, az ember tehetetlen, a hely lassan élhetetlen, de ők legalább sikeresen működnek: Megvédenek engem tőlem! És jó tudni, hogy a helyi önkormányzat értem, budavári polgárért él és dolgozik. Csak bele ne rokkanjak! Óvatosan, mert a dokinak sincs behajtási engedélye… Ja, hozzá sem kéne ragaszkodnom, értem.

***  

Magic… Ma este, igencsak hosszas rákészülés után végre vasalni akartam. A dolog újfent elmaradt. Ugyanis a vasalódeszka megadta magát. Ahogy kinyitottam, atomjaira hullott és lehetetlen volt életre kelteni. Amíg újat nem szerzek, a vasalás (immár legálisan) elnapolva. Viszont ígyx a tv előtt landoltam, és megnéztem a Da Vinci kódot. Mi volt ez, ha nem égi jel?

*** 

Kölni… Szóval, én nem vagyok egy parfümöző alkat, valahogy sok más nőcis tulajdonság mellett ez is hiányzik belőlem. De ezt az ominózus darabot egyszer kaptam a páromtól, akit közös barátnőnk rábeszélt, hogy ez tuti kell nekem, e nélkül nem is érzem jól magam a bőrömben. Ő hozta, én próbálkoztam, de aztán a szekrény mélyén végezte az üvegcse. Húsvét táján a fiúk locsolkodtak is vele. De… Ez meg tud romlani? Mert most megint előkerült, és a nagymamák valami hihetetlen illatfelhőt öltöttek tőle. Mondhatni szagot. Kiskölök szerint olyat, mint akit megkapott a szolárium. Nem igazán büdös, csak kicsit. Ezen bepöccenve anyóstól távozóban a társasház közös levélszekrénysorára biggyesztettem, hátha valakinek jól jön rovarírtóként. Nem sokkal később nagyfiú ránk telefonál, hogy mi felejtettük-e a postaládán a parfümös üvegcsét, mert akkor hozza utánunk. Általános pánik. Hozzá ne nyúlj! Haza ne hozd! Hát, szóval így jártunk, a parfüm meg én. Azt hiszem, a következő pár évben nagyon jól megleszek nélküle. Csak anyósom meg ne találja, mert akkor ő tuti visszahozza…

***  

Fiúk… Két nagyfiam az utóbbi kb. tíz évben meglehetősen eltávolodott egymástól. Tény, hogy sok hasonlóságot nem lehet közöttük felfedezni, de ez még nem indokolná, hogy lassan egymás szagát sem állják. A kicsi aztán egy évet külföldön töltött, a naggyal pedig erről nem is nagyon lehetett beszélni, mert titokban becsülte a kicsit a helytállásáért, és irigykedett is, hogy volt mersze belevágni a nagy kalandba. Aztán ő végzett a főiskolán, jó állást szerzett, önbecsülése a helyére került, most nősül; a képzeletbeli rivalizálásban pillanatnyilag ez überelhetetlen. Tegnap késésben volt, villamossal kellett volna mennie, öccse pedig éppen akkor indult el a kocsival és felajánlotta, hogy elviszi. Erre a nagyobbik útközben bevallotta az öccsének, hogy nagyon sajnálja az elvesztegetett éveket és azt, hogy eltávolodtak egymástól. Nemsokára elköltözik, de azért az öccse tudja, hogy rá mindenkor számíthat! Öcsi most egy kicsit össze van zavarodva, mert rettentően tud emlékezni olyan dolgokra, amiket jobb lenne, ha a feledés homálya lepne. A bátyja vallomása váratlanul érte, most nem tudja, hogy a konok feje vagy a szíve után menjen, és hogy vajon mennyire veheti komolyan elérzékenyülni látszó bátyuskáját. Én meg végre reménykedem, hogy azért nincs még minden veszve. Ha nem is járnak majd sűrűn össze, de azért a távolból még lehetnek jó testvérek (megint). Éveket adna vissza az életemből, ha ez a nyomasztó iszony-viszony végre rendeződne.

***  

Mesterek… Csináltatnék egy kis réztáblát. Óvatos duhajként több helyen is érdeklődöm. Nem is baj, mert a Percemberek kétszer annyiért dolgoznak, mint egy rendes iparos. Aztán kikötök a Vasedénynél, ahol a kulcsmásoló gravírozást is vállal. De nem a helyszínen. Majd visszahívnak az ajánlattal. Hívnak is. Szó szerint idézem a telefon felemelése után elhangzottakat:

B.üzlet, jó napot kívánok!

Jó napot! Kovács István vagyok. Készítenek Önök réztáblát?

Jó napot Kovács úr! Nem készítünk, viszont rendeltünk Önöknél egyet.

(zavart hallgatás, majd egy gyors „téves” és kattanás) Egy óra múlva újra cseng a telefon:

B.üzlet…

Jó napot! Kovács István vagyok. Tisztázódott a félreértés és az árajánlat miatt hívom Önt…”

Na, megnyugodtam, nem nekem kell elkészítenem az általam megrendelt táblácskát.

***  

Gondolatok… Barátnők. Régen. Nagyjából – néha részleteiben is – ismerik egymás mindennapjait, ismerik a dolgok hátterét. És tehetetlenül nézik a másik lelki kínlódását, mert okos tanácsot a partvonal mellől nem lehet adni. Komolyan kérdezem, mit tehet egy barátnő? Azon túl, hogy meghallgat.

*** 

Ború… Áááá, nincs semmi baj (velem), meg ami van, az se nagy baj, szóval semmi okom nem lenne a borúra, csak éppen ma beszéltem valakivel, aki öt évvel fiatalabb nálam és április elején mellrákkal operálják. És ettől kicsit magamba borultam.

***

Nézőpont… Nézem az ágyat, hááát, ezt rettentően trehányul ágyaztam ma be. Aztán rájövök, hogy ma nem is én ágyaztam be. Akkor viszont egész tűrhetően néz ki. Főleg ahhoz képest, hogy egy „katonaviselt” férfiember tette.

*** 

Helyzetjelentés… Ufff, felgyorsultak az események, feltorlódtak a munkák. Esküvőig egy szűk hét van hátra. A festők szombaton végeztek, lehet takarítani. Hát, van mit. Meg persze az apróbb szerelések, úgymint parkettaszegőlécek, lámpák, polcok, fogasok felfúrása, svéd bútorlegó összerakása és közben folyamatosan pakolni, takarítani. Nem kell mondanom, ismeri mindenki a folyamatot. Közben tényleg csak apróbb hátráltatás, hogy a házban semmiféle szerelési munka nem végezhető vasárnap a lakók nyugalma érdekében. Takarítás kérdése még nem tisztázott. A konyhaszekrény és a kőpadló súrolása okán nem szóltak át, a szegőléc-kalapácsolás miatt már igen. Bútorhoz is kell néha a kalapács, azt igyekszünk lábujjhegyen használni.

A család teljes létszámban tesz-vesz. A testvérek a régi közös legózás lendületével barkácsolnak. Apus a wc-t szereli, nagypapa a konnektorokat. A pizzafutár is idetalál, nem lesz gond a vacsora a jövőben sem. Párom elszaladt haza, majd beállít a meglepetéssel, Morccal, aki úgy kellett ebbe a már csurig tele lévő lakásba, mint egy falat kenyér. A kutyán kívül senki nem örül felhőtlenül. Még szerencse, hogy amíg a konyhaszekrényt sikálom, meghúzódik mellettem a sarokban. Amikor végzek, döntök. Nekem elég volt a reggel óta tartó fürdőszobai és konyhai sikamika. Meg hát leendő menyemnek is hagyni kell a háziasszonyi örömökből. Mi Morccal toronyiránt hazasétálunk. Itthon sincs vége a dalnak, nagyfiú szekrényét sémi selejtezéssel egybekötve költöztetős ládákba pakolom. Marad még neki is a jóból, hiszen az összes kütyüjét neki kell szétszednie és becsomagolnia. Szerintem én jártam jobban. Kellemetlen apróság, hogy az autót, ami behajtási engedéllyel bír, holnap kell beadni a szervízbe klopfolásra. Így aztán lehet, hogy ma éjjel még hurcolászni fogunk.

***  

Hidas Antal: Mert szemben ülsz velem…

Mert szemben ülsz velem, s csak a te arcod látom és nincs mellette az enyém,

ahogyan megszoktam a fotográfiákon és előszobák tükörén;

mert szemben ülsz, s csupán rajtad s nem éppúgy rajtam látom az idő nyomait,

s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; a szívem elfacsarodik.

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve, s te akkor az vagy, ami ma: sose találkozunk!

Egymást észre se véve, nem lelünk egymásra soha! …

Véletlen, ennyi kell – esélyek milliárdja! –

hogy minden idők végzetes egyetlenegyeként bírjalak, azt kívánva, egyetlen egyedként szeress?...