***
Rossz... Hát igen, nem tudom tartani a számat. Megtudtam ugye kedves ismerősömről ezt a rákkal operálós dolgot. Az első döbbenetet meg követte az a visszafojthatatlan közlési vágy. Van egy közös barátunk, barátnénk, a fiúk gimnáziumi barátok, mi lányok később kerültünk a csapatba, de lényegében velük is több mint 20 éves a barátság. Ráadásul, akinek elmeséltem, svájci bio étrendkiegészítőkkel foglalkozik, köztük kifejezetten az ilyen problémák kezelésére szolgálókkal. Most ketten vagyunk bajban. Ugyanis ez a barátnő nem meri felhívni azt, akinek esetleg még szüksége is lehet ezekre a készítményekre, mert nem ő magától tudja a dolgot, másrészt meg nehogy már úgy nézzen ki, mintha végre beütne a nagy üzlet. De ugyanakkor az is rossz, hogy nem mondhatja neki, mennyire megrázta a dolog, meg mennyire szeretne segíteni esetleg csak tanácsokkal vagy akár termékekkel is. Én meg szintén rosszul érzem magam, mert mégis honnan vettem a bátorságot, hogy egy ennyire személyes dolgot továbbmondtam. Igaz, nem tiltotta meg senki. Pedig tudok titkot tartani. De szabad-e, kell-e ebből titkot csinálni? Ráadásul az eset ijesztően ismerős, az ötye-party ötödik tagja is valami hasonló ügy kapcsán lépett ki. Miért nem osztjuk meg egymással életünk legrosszabb pillanatait, amikor állítólag barátnők vagyunk? Az élet nem csak mosolyalbum.
***
Logika... Gyereknek ügyintézek. Antenna Digital - ügyfélszolgálat a világ végén. Régi lakó lemondó nyilatkozata, meghatalmazása nálam. Gyerek meghatalmazása nálam, dekóder és járulékos alkatrészek nálam. Ügyintéző lelkes. Kiderül, régi bérlőnek már februárban sem állt szándékában a díjat kifizetni. Nem baj, pótoljuk. Ügyintéző még lelkesebb. Felhívja a figyelmet, hogy ha nem átvállaljuk, hanem a régit megszüntetjük és újat kötünk, akkor kedvezmények hada vonatkozik ránk. Helyes. Csináljuk! Ja, azt nem lehet, mert a meghatalmazás csak az átvállalásra szól, új szerződésre nem. Pedig én még egyszer vissza nem jövök. Hát, sajnálják, de ez így nem fog menni. Isteni szikra bekattan: És ha az én nevemre, de a gyerek címére kötjük a szerződést??? Igen, azt lehet... Most őszintén, mi ebben a logika?
***
Sóhaj... Azt mondja este kisfiam, hogy döntésre jutott... Na, az ilyen bejelentésektől szokott egy anya szívbajt kapni. Aztán kinyögi, hogy az az egy év, amit külföldön töltött, úgy érzi megváltoztatta, másképp látja az itthoni dolgokat és amit lát, az nem tetszik neki valami nagyon. Most még azért nem látjuk rajta a nyugtalanságot, mert a sulit be kell fejezni, de amikor eszébe jut a munkavállalás, hát, nem repes a lelkesedéstől. Nem a munkával van baja, hanem csak úgy az élettel. Mert mint kezdő, mennyit kaphat, és az mire elég? Odakint azt látta, ha valaki dolgozik, az nyugodtan vállalhatja, hogy külön költözik a szüleitől, megél és még a szabadidejére is futja. Idővel és pénzzel is. Utazni szeretne, világot látni. És ez mind rendben is van. Fiatal, előtte az élet. Csak örülni lehet neki, ha ki akarja próbálni magát a nagyvilágban. Engem a háttér zavar, az a mondat, miszerint "itthon nem találja a helyét". Ettől számomra kicsit menekülésnek tetszik a dolog. Adott magának egy évet. Nyáron munkába szeretne állni, aztán egy év múlva irány a nagyvilág. Hogy hova és meddig? Hát, messzire és majd meglátjuk... lehet, hogy sokáig.
Most itt van egy évünk, amikor nem is tudom, miben bízzam. Hogy megtalálja a helyét a munkájában? Hogy talál egy igazi párkapcsolatot, ami maradásra bírja? Ezt akarjam, vagy inkább a búcsúzásra készüljek? Nem mondom, hogy nincs igaza a régi közmondásnak: Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. A nagyobbik most nősül, akárhonnan nézem, egy kicsit "elvesztem"; a kicsi világgá megy. Az a meleg, biztonságos, puha fészek eddig tartott; most kiürül. Nagyon nehéz ezt megemészteni. Örülök, hogy felnőttek. És vérzik a szívem, mert felnőttek. Ez van...
***
BKV-sztrájk ... Nem tudom, a sztrájk szervezői tisztában vannak-e azzal, hogy a jónép nem azokat szídja, akiket a sztrájkkal bármire is rá akarnának bírni, hanem a szervezőket?
Családi programok a sztrájk idején:
Kisfiam beballagott a fősulira gyalog. Szerintem nagyon magányos abban a nagy marha épületben. Bringával akart menni, de az övé a Balatonon, a bátyjáét meg nem merte kitenni annak, hogy a suli előtt hagyja.
Nagyfiam - aki a hétvégén végleg elköltözött - ma reggelre telefonos ébresztést kért, aztán ő is gyalog beballag a munkahelyére. Szerintem nem fog jobban elkésni, mint egyébként szokott, de most legalább lesz mire fogni .
Párom már beballagott a dolgozójába. Menetközben találkozott egy busszal, ami fel is vette. Úri módon, ülve utazott. Ilyen korán még sose ment be. És nem hagyja, hogy elvegyem a jókedvét azzal a felvetéssel, hogy vajon hány vásárlója fog ma beballagni hozzá?
Én ma nem ballagok sehova, sztrájkolok. Időnként azért a ballagókkal való szolidaritásból sétálunk egyet Morccal. Már megint ez a büdös kutya (szívem csücske) járt jól.
***
bajok... Mozgás-koordinációs zavaraim vannak. Ezt diagnosztizáltam magamról, miután folyamatosan nekimegyek minden szekrény sarkának, a benne levő kulcsoknak, az ajtófélfáknak, aminek csak lehet. Már tiszta kék-zöld az oldalam, a karom; tisztára, mint akit összevertek. Mi a megoldás? Azt hiszem, jobb ha fel sem kelek, mert a tünetek általában reggel jelentkeznek. Ahogy "bejáratódom", javul a helyzet...
***
Fontossági sorrend... Tegnap végignéztem a lakáson, megállapítottam a legsürgősebb tennivalókat, majd a legnagyobb lelki nyugalommal leültem, hogy elolvassam romantikus regénytáram legfrissebb kötetét: Ana Leigh: A Mackenzie klán 4. kötetét, amelyben Luke Mackenzie sheriff menyasszonyt keres. Hiába, na, közeleg az esküvő, kell a szakirodalom ...
Ja, hogy nem az én esküvőm lesz?..., azért nem árt tájékozódni...
***
Biztosító... Tegnap egy érthetetlen 2. negyedévi kötelező biztosításos csekket kaptam. A biztosítónál helyretettük a dolgokat, minek kapcsán ők lepődtek meg a legjobban. Nemcsak ez a számla volt teljességgel rossz, de az is kiderült, hogy két éve elfelejtettek egy Bonus-t ugrani, így aztán még egy csomó pénzzel tartoznak is. Kellett nekik kavarni, most aztán fizethetnek. Nem árt néha a körmükre nézni...
***
A nagy nap... Hajnali negyed hat. Valami van a levegőben! Morc liheg, nyafog, a kertbe nem akar lemenni, viszont labdázik, ugrabugrál és a lakásban a hajnali fuvallatban lengedező ingeket, nyakkendőket fenyegeti (megannyi szellem a félhomályban). Kétlábúak részéről többfelől életveszélyes fenyegetések hangoznak el. Fél hat után már én sem bírom tovább Morc szexuális próbálkozásait, felkelek. Röpke pillantás a tükörbe. Kár volt. A tegnapi fodrászkodásnak semmi nyoma, nemhiába voltam fél éjszaka a párna alatt. Viszont a kialvatlan szemeimet jól kiemeli a tartós szempillafesték. Kínomban palacsintát sütök. Lihegés azonnal leáll, hátam mögött csillogó kutyaszemek figyelik a műveletet.
Hét órakor irány az utca. Hazafelé belebotlunk a közeli labradorlányba és ma reggel szokatlanul engedékeny gazdájába. Fél óra heveny udvarlás (Morc részéről), aki 12 éves kora ellenére még emlékszik arra, mi a jó. Eredmény: itthon - most a sok próbálkozástól - csillapíthatatlan és hangos lihegés, párom szelíd, de önvédelemből egyre hangosodó horkolásával. Kisfiam álmos szemekkel reklamál. Nagyfiút lassan telefonilag ébreszteni kellene. Tegnap a barátai voltak nála, hogy "ne stresszeljen" utolsó legényestéjén. (Hogy fogom én időben felébreszteni?)
Kósza gondolatok: hoppá, nem vettünk fehér szalagot a kocsikra; lassan el kéne indulni a szendvicsekért is, mellesleg egy utolsó porszívózás sem ártana, mert Morc a nagy nap tiszteletére a szokásosnál is jobban vedlik... Azt hiszem, lassan kezdek én is izgulni, pedig milyen büszkén állítottam magamról, hogy éééén?... ugyan miért?... izguljon az ifjú pár...
***
Regényfolyam - házasságkötő terem … Nagyfiú későn jön, lassan készül, mégis korán érünk oda. Menyasszony meglepiből szintén nálunk öltözködik a polgárira. Indulás előtt 5 perccel szól a legény, hogy valami romantikus zene kellene, mert azt ők ígérték a házasságkötő teremnek, de elfelejtették. Ijedtemben Ronan Keating: When You Say Nothing At All c. száma jut eszembe (Sztárom a páromból). Fiataloknak tetszik. Csoda történt.
Esketés előtt 2 perccel a menyasszony rokonai, tanuja még sehol. Némi izgalom. Csak a szűk család van jelen, érződik, hogy számukra nem ez a nap legfontosabb eseménye, bár innen kivonulva már hivatalos a dolog. Olyan hirtelen kezdődik el, hogy ettől máris könnybelábadok, pedig nem is akarok. Aztán a testvérek összehajolnak, a bátyja hátba veregeti az öccsét - ne izguljon, végül is nem ő a vőlegény. Ettől végképp elsírom magam. (Soha nem gondoltam, hogy ilyen bőgőmasina vagyok és a java még hátra van.) Az anyakönyvvezető férfi - ez merőben új élmény számomra - és szépen szól. Szinte sajnálom, hogy hamar vége, pedig még verset is mond.
***
Regényfolyam - Templom/Vacsora … Rengeteg rokon, barát és ismerős. Régi tanárok, mostani kollégák, szülők barátai, barátok szülői, sarki rendőr... Bevonulás és nagyjából ezzel egy időben meghatódás. Már csak azért is, mert pici fiam megkért, kísérjem be. Kapaszkodom is bele rendesen. Az ara csak akkor érkezik, amikor már mindenki a helyén. Szépséges. A testvérei felolvasnak, zenélnek; az atya mosolygós, a fiatalok megilletődötten határozottak. Semmi erőltetettség, kedves, családias hangulat a majd kétszáz ember jelenléte ellenére.
Szülőket köszöntik, szól az Ave Maria, ázik a szem. Én határozottan nem akarok könnyezni, talán ezért is bőgök csöndesen. Utána átvonulás a templomkertbe, agapé - amely már előre annyi "kedves" percet szerzett: kínos magyarázkodások a vacsora és az agapé közti különbségről; átvirrasztott éjszaka az esőfelhők és a "várható" jégeső elvuduzásával. Megúsztuk. Hideg volt, szeles, de száraz. Az agapé egyébként jó találmány, különösen egy templomkertben, hiszen van idő és tér a gratulációkra, ajándék átadására, beszélgetésre, kortyolásra, falatozásra. Csak az időjárás-felelős bele ne köpjön a levesbe!
Fiatalok fotózkodni elsuhannak a Várba. Állítólag sok szép helyszín, viszont félóra csúszás a vacsorával. Konyhafőnök a legmenőbb séfkésébe dől bele az idegtől. Vacsora nincs túlbonyolítva, viszont nem is mennek vissza kajahegyek a konyhába.
Zenéért felelős DJ-barát rossz lemezválogatást hozott el, így némi keringőzés Loona-ra és a Hattyúk tavára, majd lakodalmas rock, végül meghatározhatatlan egyveleg. Ifjú asszony máris boldogtalan, legalábbis törli az ifjút a barátok listájáról. Folyamatos csipegetés az éjszakában, sok bájmosoly és rég várt beszélgetések. Hajnali 3-kor záróra. Ifjú pár és vagonnyi ajándék hazafuvarozása. Otthon még csendes meghatottság, az átélt élmények, valamint a máris jelentkező hiányérzet feldolgozása, legalábbis próbálkozás. Szundi.
***
Regényfolyam - Gondolatok …
1. Hiányzott egy vőfély, aki mellőzi az erőltetett népi rigmusokat, viszont irányítja a történéseket.
2. Menyasszonyi tortával együtt rendelt 3 torta ott maradt a Daubnernél. De ez csak másnap derült ki. Viszont nem kellett kifizetni. Ez amúgy szerencse, mert tuti megmaradt volna, ugyanis volt, aki hozott tortákat a rengeteg süti és pogácsa mellé.
3. A teremdíszítés kifejezetten hangulatosra sikerült!
4. Több kedves vendég azt hitte, nagyfiút a nővére kísérte az oltárhoz! Kozmetikusnak kezet csókolok holnap! (vagy az érintettekre rakom fel a szemüvegüket)
5. Kismenyem ismert rokona - akire oly sokan kíváncsiak lettek volna - végül mégsem jött el- de ezért sértődjön meg az ő családja!
6. Ma reggel sms-ben kérdezték tőlem: lelkileg hogy vagyok így másnap reggel? Nos, a szem a lélek tükre, viszont a szemem alig bírom kinyitni. Így aztán, nem is tudom, milyen érzés hirtelen anyósnak lenni.
7. Ezuton is tudatom drága ötyéimmel, hogy a gyerekek teljesen meghatódtak a gesztustól, hogy azzal a hatalmas aranyszínű csomaggal és az indián verssel gondoltak rájuk. Én is meg vagyok hatva. És be kell valljam, amikor láttam a nászajándéklistán az ötye-foglalásokat, én a menyasszony barátnőire gondoltam és még viccelődtem is, hogy korai még ötyé-nek nevezni magukat.
Hát, hirtelen ennyi. Ma még folyamatosan zajlottak az események, így a fotók ügyében még elmaradásban vagyok. A hivatalos fotós a nászút utánra ígérte a képeket, a sok amatőrtől begyűjteni is időbe telik. Amit én műveltem, nem nevezném próbálkozásaim csúcsának, de előlegként azokból azért felteszek ezt-azt. (huh, ezt látatlanba ígértem, remélem, lesz élvezhető is köztük)
***
Cs. bakancslistás labdája … Nem is egyszerű...
* szóval nyerek a lottón, de a viccet félretéve:
- komolyan beiratkozom egy angol nyelvtanfolyamra. Vége a sikertelen autodidakta próbálkozásoknak! Persze, ettől még tanulni is kellene...
- újra rendszeresen akarok kirándulni és múzeumokba járkálni. Ez elég általánosan hangzik, de nekem fontos lenne, mert mostanában, jobb róla mélyen hallgatni. De majd ha unokám lesz!
- a gyönyörűséges (és méregdrága) ismeretterjesztő könyveimet nemcsak gyűjtöm, hanem alaposan végig is olvasom őket
- megtanulok táncolni (ja, kérem, a disco-korszak gyermeke még rockizni se tud, hogy salsáról és egyebekről már szó se essék - csak bírjam majd szuflával)
- megtanulok rendesen lomtalanítani; tárgymániától és tárgyaktól szabadulni, mert különben az örököseim majd csúnyákat fognak üzenni nekem a síron túlra
Hirtelen ennyi, a részleteken még gondolkoznom kell...
***
Amikor kiadjuk magunkat … Volt itt egy nagy nap. Az én életemben. És első lendületemben azt képzeltem, hogy ez másnak is sokat jelent(het). Csak arra nem gondoltam, hogy esetleg bánthatja, feltépheti a sebeit, esetleg irigységet kelthet. Ráadásul azokat, akik nekem fontosak, a megkérdezésük nélkül "kiplakátoltam". Belegondoltam, hogy ezekkel a képekkel (is) pont a blogol névtelenségét "sértettem" meg. Most abba a gondolatba kapaszkodom, hogy ez tulajdonképpen egy napló. Tőlem, nekem! Amibe azt írok, "ragasztok", amit én akarok. És csak remélni merem, egyszer majd nem kerül illetéktelen kezekbe!
***
Nincs szerencsém … Ma reggel a Karitász Szolgálat emberei elvitték a felajánlott bútorokat. Talán nem volt szép dolog ezért némi „ellentételezést” várnom, de azért reménykedtem. Persze, hogy nem pénzre gondoltam! Nem, én abban reménykedtem, hogy a korábban a garázsba becuccolt bútorok közül legalább a legnagyobbat (és persze legnehezebbet) felhozzák a lakásba. Ha már olyan markos emberek… Hát, nem sikerült. Érkeztek 1db félig szakadt gurtnival, amivel az elvihető bútorokat sem tudták volna mozgatni, így aztán maradt nekik a szerencsétlenkedés. Csak remélni merem, hogy nem törik össze azokat a bútorokat, mielőtt a rászorulókhoz érnének velük.
Most profi bútorszállítókat rendeltem kiállási díjjal, meg minimum két órányi óradíjjal (fejenként), csak hogy a garázsból a lakásba kerüljön két szekrény és egy kanapé. Szakembernek félóra meló. Hát ez van. Következő életemben majd többet gyúrok, hogy az ilyen feladatokkal is megbírkózhassak.
***
M a... Akartam írni egy rosszkedvűt. De aztán előbb beleolvasgattam a bejegyekbe és már nem is vagyok tele indulattal meg önsajnálattal. Bár ettől függetlenül a mai nap nem az én napom. Reggel még csak-csak...
Aztán pc-szervíz. Napok óta odajárok gyerek gépével. Ha látnátok és kicsit rosszindulatúak lennétek, azt gondolhatnátok, hogy kutyasétáltatás közben is blogolok, mert cipelgetem azt a francos laptoptáskát magammal naponta többször. Plusz a kutya a másik kezemben (úgy értem, a póráz végén - nem mindegy).
Aztán apeh-iroda, ahol csupa rossz hírt közöltek velem, plö 120 ezer forinttal többet kell fizetnem. A férjem nevében is kérdeztem volna valami elég általánost, de adatvédelmi okokból nem felelnek. Hiába tudom az összes adatát, akkor sem, mert azt ők is tudják, ez még nem garancia arra, hogy nem fogok visszaélni a kapott információval. Mondom, jó, Önök is tudják minden adatát, de hivatalból. Én meg azért, mert minden papírját én küldöm be. Önök tudják a szomszéd adatait is, azt viszont én sem, szóval sántít a magyarázat. Akkor sem mondják meg, hogy a levél amit elküldtek, de nem kaptunk meg e-mailben, az tulajdonképpen mit is jelentett (volna, ha megjött volna).
Ülök a villamosra, irány a férj. Villamos menetközben remíz-járatra vált, lehet átszállni. Férj megtalál az iparűzési adóbevallásával, benne újfent olyan kérdések, amik miatt szedhetem elő a teljes tavalyi könyvelést. Februárban még képben voltam, azóta már felejtős, de majd most megint beleáshatom magam. De jó!
Irány a posta, feladom - feladnám, de ma műszaki okok miatt zárva.
Cekkerrel, laptoptáskával és kisbőrönd méretű retiküllel futás a busz után. Sofőr mosolyogva becsukja előttem az ajtót. Irány az átjáróház, futás egy utcahosszt és máris két megállóval odébb vagyok. Jön is a cserbenhagyó sofőröm, de előtte beáll a másik vonal busza, már csak azért is inkább azzal megyek. Leszálláskor cserbenhagyóm nem érti, hogy sikerült megelőznöm. He-he... némi elégtétel, igaz a buszon még ülve sem voltam kommunikálásra alkalmas állapotban, kicsit még mindig hörög a tüdőm, de ezt ő az üvegen át nem hallja.
Végre itthon! És köszönöm, hogy életet leheltetek belém! Rám fér, mert most az Ügyfélkapuba készülök belépni és ott mindig érhetik az embert idegesítő mellékhatások...
***
Esik az eső … A címnek semmi köze az alábbiakhoz, hacsak az nem, hogy az élettől elmegy az ember lányának a kedve ebben az időben. Két nap bútortologatás után volt egy fél jó napom, amikor élveztem az új felállást a kégliben. Aztán a rengeteg üres térről és arról, hogy kiskölök a lakás egyik végében, mi a másikban, megint eszembe jutott, hogy nagyfiú elment. És most kezd ebben a nagy tágasságban nagyon hiányozni. Nem is olyan jó, hogy azóta rend van az előszobában. Szegény, jól kiszúrtunk vele, végig csuklik a nászútján.
Visszatérve a címhez... Egyedül vagyok itthon, ez máris nem jó (nekem), a fejem üresen zakatol, illetve két - még meg nem oldott - feladat körül kering minden gondolatom. Ettől kicsit agymosottnak érzem magam. Ráadásul a holnapra tervezett balatoni kirándulás (áll-e még a nyaraló - október óta nem jártunk feléje) férjem érdeklődésének hiányában elmarad. A fű meg csak nő tovább. Áááá, azt hiszem, sok értelmeset úgysem tudnék most írni, nem is fárasztok senkit tovább magammal...
***
Zeneterápia … Megtaláltam a megoldást! A saját lelki menstruálásomra. Igaz, ettől a család tagjai dőlnek a kardjukba, de majd meglátják... Lesz belőlem egy második Fischer Anni (vagy nem). Nagyfiú a megboldogult gyermekkorában (saját kérésére) zongorázni tanult pár évig. Ebből kifolyólag szert tettünk egy igen előnyös beruházásra, egy pianínóra. Nem tudom miért szeretett ki belőle, hiszen kifejezetten tehetségesnek bizonyult az elején. (dehogynem... hogy egy klasszikust idézzek: lusta vót...)Nekem speciel már az gondot okoz, hogy a két kezemmel eltérő dolgokat csináljak egy időben. Neki meg volt ritmusérzéke is hozzá, meg füle, meg hosszú karcsú ujjai, meg még sok más szükséges. Talán csak éppen szorgalma nem volt. Pedig, ha lett volna... tudom, ha... akkor ... (a legértelmetlenebb gondolatok egyike). Tény, hogy pár perces gyakorlásokkal készült fel a zongoraórákra, mégis gördülékenyen mentek a már nem is egyszerű kis darabok is, szóval még a tanárnői szerint is lett volna keresnivalója a pályán, persze napi több órás rendes gyakorlás mellett, ami azonban nem volt túl kecsegtető perspektíva a számára. A zongora (az egyszerűség kedvéért nevezzük így ezt a szerény kis példányt) azóta is várja, hogy valaki végre kiélje rajta művészi hajlamait. Eladni nem volt szívünk, hiszen még ki tudja, mit hoz a jövő, az eszköz csak legyen meg hozzá.
Na, e hosszúra nyúlt bevezetőből már sejthetitek, odaültem én, akinek ugyebár enyhén szólva se tehetsége, se kitartása, se... (most minek áruljam el sorra az összes negatívumomat) és a Zongoraleckék 1. kötetből sorra pötyögtem játszottam le a gyermekdalok, népdalok első sorait. Kiskölök ugyan sikítva menekült be a fürdőszobába az edzésről hazaérkezve, de ez csak azt jelzi, hogy ő sem rendelkezik abszolút hallással. És most igenis jobb nekem! Se hangom, se zenei képzettségem, de ez a zongorázás jó dolog (lehet). Apró szépséghiba, hogy csak a család távollétében lehet vele foglalatoskodni, mert nem állják meg kritika nélkül. Nem is értem...
***
Bermuda-háromszög … Na, most lett elegem... Nagyfiú ugyan nincs már itt, de ő se tudta soha, mije éppen hol van - de ez most már legyen az ifiasszony gondja. Viszont kiskölök és édesapja ma kicsapták nálam a biztosítékot. Reggel óta mást sem teszek (az össznépi lefárasztó-túra kivételével), hogy az ő dolgaikat én keresem. Azért ez nem normális, sztem. Gyerek lassan egy éve érkezett haza a messziségből, a biciglijére azóta sem ült rá. De ma Critical Mass van és neki azon ott kell lenni. Tehát, hol a biciglije kulcsa??? Mondom, ahova legutóbb - úgy 2006. júniusában tetted. Na, arról neki már fogalma sincs, de nekem anyai kötelességem az ilyen információknak a birtokában lenni. Lelkesen keresgélem is az általa javasolt helyeken - semmi. Aztán - merész gondolat - megnézem az íróasztalán levő kis dobozok egyikében. Naná, hogy ott van!
Apja már reggel különböző szerszámait kereste - rajtam! Mintha én naponta szerelgetnék itthon! Ráadásul az a bosszantó a dologban, hogy én valóban tudtam is - többnyire -, hogy hova rakosgatta a csavarhúzókat, laposfogókat és egyebeket. Mert egy helyre rakni és mindig ugyanoda - ugyan kérem, abban mi a ráció?
***
Napsütés … Húúú, tegnap este volt itt aztán panoráma-fotózás, vakuzás... szegény Morc (aki egyébként szokatlanul hősiesen tűrte az elemek tombolását) végül az ágyon keresett és talált menedéket és rövid időn belül álomba szuszogott engem is. Így aztán ha valaki elárulná az NCIS végét, megköszönném . Ma viszont... Akár a tengerparton egy viharos éjszaka után... párás levegő, tiszta kék égbolt, lengedező szellő... mintha ez az éjszakai zápor a lelkemet is lemosta volna, jó érzés volt nagyon.
Aztán persze a technika ördöge megint belecsinált a tutiba, egész nap nem tudtam életet, illetve internetet lehelni a gépbe, így aztán se otp-átutalás, se BLOG. Mondjuk, ez az utóbbi fájóbb. Most beleszemtelenkedtem a gyerek mobil-netjébe. Le fogok bukni, ki is kapok majd, de már az is sikerélmény, hogy olvasgattam és ezt a pár sort iderittyentettem. Aztán úgyis készülődni kell tovább, mert nászutasok nemsokára érkeznek, akkor azért rájuk fókuszálok.
***
Net-halál … Tegnap még a hivatalos dolgok elmentek az éterbe, remélem, a helyükre, de ma már teljes halál. Nem segít itt semmi, se újraindítás, se a router piszkálása. És az nagyon rossz, ha az ember hirtelen kimarad a fősodorból (főleg a hülye technika miatt). Lehet, hogy ez függés. De én azt mondom, ez jófajta függés, mert egy kicsit ugyan függök ettől a kis tetű kütyütől is ugyebár, mert az életreleheléshez kevés vagyok; másrészt meg igenis jófajta függés, mert függök a társaktól, a hangulatuktól, a gondolataiktól - szükségem van rájuk, hogy megoszthassam én is a gondolataimat, egyszerűen, hogy kerek legyen a nap. Még ha magam vagyok, sem vagyok magányos. És ez jó!
***
Kölcsönbe-net … Azért ez most már kezd kicsinkét bosszantani. Mert ha már van, akkor tényleg legyen! Per pillanat úgy néz ki, a router adta meg magát, ma este jön mááásik, remélem, ez lesz a megoldás is, mert ha nem... Tőlem függetlenül elég feszültté vált a hangulat a net hiányában. Párom ma reggel egy órával korábban ment dolgozni, mert mit is csinálhatna itthon... Én meg nagy bociszemekkel érdeklődtem a gyereknél, lehetne-e megint csak egy cseppet kölcsönbe??? A hangulatra jellemző epizód: hármacskán üldögélünk a reggeli mellett, senkinek nincs igazán étvágya. Én próbálkozom a hangulatjavítással, minek eredményeként párom halkan megjegyzi: igazán fárasztó tudok lenni... Addig még a nap is próbálkozott a sütéssel, most már én se... A technika ördöge jól elcseszte a napom (már megint). Most kicsit gombóc van a torkomban, a mai nap se lesz már az igazi, pedig nagyfiú névnapja van. Legalább ő nem cseszett le a reggeli telefonos üdvözlés miatt; már ennek is lehet örülni. Hát, akkor örülés...
***
Korszellem … A buszon két férfi élénken tárgyalja, hogy a mai világban több lábon kell állni. Pirulva jegyeztem meg, hogy az enyémen talán mégsem…
Nnna... Véégre! Vettünk új routert, de aztán lehet, hogy jó lett volna még a régi is. Nem tudom, nagyfiam mit csinált, mert a kezét követni nem lehetett, tett-vett (elég sokáig), aztán lett nagy megkönnyebbülés meg örülés, meg net, meg BLOG! Mellesleg meg megettük a névnapjára sütött finom kakaós sütit, amibe bezúdítottam mogyorót, mandulát, kesudiót és most mindenkinek JÓ!
***
Buszos élmények … Adva van egy nem túlságosan tömött járat délidőben. Rajta abszolút vegyes korú közönséggel. Ülök az ablak mellett, mellettem középiskolás leányzó. Olvasunk.
Egyszer csak leányzó feláll. Utána azonnal ideges férfihang: Mit képzel, hogy leül a feleségem helyére. Ő már 82 éves. A rendreutasított lehetett vagy 65, de rozogább volt, mint az emlegetett jó karban lévő 80-as. Utóbbi a férj hangos fellépésének köszönhetően lezöttyen az ülésre. Én is felállok, hadd üljön le a másik, aki viszont láthatóan rászorult. Aztán elgondolkodtam rajta, hogy 79 éves édesapám hányszor adja át mostanában a helyét, mondván: nem a kor számít, hanem az állapot. És valóban, nem is olyan régen maga Matuzsálem szállhatott volna fel, akkor sem tudtam/akartam volna felállni, mert minden rándulás komoly fájdalmat jelentett injekciózott derekamnak. És hányszor ültettem már le óriási hátitáska alatt görnyedő apró gyereket, aki ugyan egész délelőtt ült, és próbált is velem udvarias lenni, de nem volt szívem hagyni, hogy őt lódítsa a fizika törvénye táskástól előre-hátra.
Apró megjegyzés még: se a hölgy, se kedves férje nem köszönte meg az átadott helyet, pedig ez talán kortól függetlenül járt volna a leányzónak...
***
Betegen … Tegnap este még elvittem a kutyát sétálni. Amikor hazajöttem, nagyon fáztam, irány egy forróvízes kád. Utána minden izmom görcsbe rándult, vacogtam. Az éjszakát nagyjából végignyögtem. Ma reggel aztán vacogás minden mennyiségben. Lázmérés 39,7. Most nem jó nekem, nagyon nem jó...
Mit csinál a beteg két nyögés közt, ha éppen nem kómában alszik? Nézi a tv-t. Na, ma olyat láttam, hogy beleszerettem Miskolcba. A Főtér c. műsorban volt róla szó. Nekem még húsz évvel ezelőtti emlékeim voltak róla, nem túl szépek. De ebből a városból egy kis ékszeres dobozt csináltak, benne mindenféle érdekességgel, látnivalóval. Feltétlenül megérne minimum egy hosszú hétvégét! Két köhögés között már meg is kezdtem párom ez irányú puhítását... Most bocs, távozom, félálomban az Ezeregyévet "nézem"-hallgatom...
***
Nem igazán szándékoztam folytatásos regényt írni a halódásomról, bakker... Ma reggelre már stabilan 38 foknál maradtam, mintha itt ki lenne akasztva a hőmérő higanyszála. Már ott tartok, hogy nem lenne baj, ha orvos is látna. Igen ám, de csak délután négytől rendel, addig még akár meg is gyógyulhatok. Nem tudom, mi ez a kórság, de a sok köhögéstől már mindenem fáj, szinte izomlázam van. Napok óta teán és banánon élek (itt-ott egy kis húsleves erősíti a mezőnyt - és engem). A nagyobbik gondom az az idegi zokni-állapot, melynek a jellemzésére csak annyi, hogy a ma reggeli Mokka majd minden második riportján elbőgtem magam. De ha kikapcsoltam a tv-t, akkor meg csak úgy. Közben meg ugye most éppen nem is bánt senki, sőt... Szóval, most fenenagy önsajnálatba zuhantam. Nem tudok se tévézni, se olvasni, a szemem is fáj; ha iszom, azonnal pisilni kell, ha nem iszom, akkor meg kapar a torkom. Valamire allergiás is vagyok (aszpirinen és algopyrinen kívül nem szedtem mást), mert a két alkarom merő ragya, a szám is fáj már belülről (mitől???), áááá, tele van a tököm hócipőm, de nagyon.
***
Diagnózis … Ezt a szót már akkor utáltam, amikor az első tétova lépéséket tettem a német nyelv megismerésében, ugyanis tízből kilencszer beletörött a nyelvem: Lungenentzündung...tüdőgyulladás - a vírusos fajtából (nem voltam-e esetleg mostanában légkondis helyen etc???)
Antibiotikum, sok pihenés - de nem fekvés!!!, és még több folyadék... óránként legalább 3 dl!!! Nos, ez utóbbival lehetnek majd gondok, amikor nekem alapjáraton a napi két liter se jön össze, ha megfeszülök, akkor se. De most muszáj lesz! Azt mondja a drága doktor, hogy ebben akár napi két sör is lehet! Uff, jó ha Prágában lennék, talán, de amúgy én egyáltalán nem is vagyok sörös. Most majd jól rászokom, mert ugye a víz és a tea azért annyira nem izgalmas, viszont a narancslé ekkora mennyiségben kicsinálja a gyomrot.
Mindenesetre most egy kicsit örülök, hogy nem vagyok részese a hétvégi velencei kalandnak, mert arról valószínűleg jól itthon kellene maradnom és azt nehezen élném túl.
Na, megyek sörözni, akarom mondani, gyógyulni
***
Párosan szép ... Kicsit ráijesztettem hetek óta köhögő páromra és nem alaptalanul: az ő diagnózisa is vírusos tüdőgyuszi. Most együtt szedegetjük a bogyókat. Csak azt nem értem, a dokibácsi neki miért nem mondta ezt a sörözős kúrát? Csak belőlem nézi ki a piást?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése