***
Jótékonyan... A blogolon ott a nagy kérdés: Mennyit áldoznál jótékony célra? És felsorolva három összeg. Az nem derül ki, hogy naponta, hetente, havonta, évente, de talán nem is érdekes. Nos, erről nekem a következő a véleményem: Nem tartom jótékonykodásnak, ha az aluljáróban, a piros lámpánál és egyéb elég jól bejáratott helyeken levesznek. És néha utálom magam, amiért mégis engedek az erőszakosságnak. Mert, ha adok - lúzer vagyok, hiszen nyilvánvaló, hogy nem ennivalóra, szállásra, tisztálkodásra fogja használni. A Ferencziek terén van egy-két fazon, akik kb. 10-15 éve abból élnek, hogy ott kéregetnek, ha elutasítod, kísérgetnek, nagy bociszemekkel a hőségre hivatkozva egy üveg vízre kérik a pénzt, aztán ha adsz, de nem eleget, még jó ha a durva anyádat nem emlegetik; ha meg nem, akkor kaphatsz a közfigyelemből. Aztán mobiltelefonon megbeszélik az ügyeiket, felpattannak (persze bérlet nélkül) a buszra, jönnek-mennek, élnek ahogy élnek; én meg naponta többször is rójam le náluk a magam kis különadóját, ha nem akarok jelenetet. És itt abba már bele sem megyek, hogy a Belváros vezetése miért nem tud (vagy akar) eljutni oda, hogy a turisták által még látogatott központi helyeken visszaszorítsa legalább ezt a virágzó üzletágat...
Aztán vannak a nénikék a kis virágcsokraikkal, amikről vagyok olyan naív és elhiszem, hogy a házi kiskertet csonkolták meg, hogy pár száz forinttal kiegészítsék a nyugdíjt. Ez megint nem jótékonykodás, hacsak annyiban nem, hogy már csak azért is veszek tőlük, hogy minél hamarabb hazajuthassanak, de legalábbis a közterületi ellenőrzés elől még időben.
Ruhaneműt, ételt szívesebben adományozok különféle szervezeteknek, arról valahogy nem tudom elképzelni, hogy ne érne célba. Bár erről is van kellemetlen élményem, hiszen egyszer a vásárlásból hazatérve, az utcánkban akadtam össze egy anyával és két kisgyerekével. Éhesek! Így aztán nekik adtam egy tejet és a péksüteményt. Kicsivel később a kutyát vittem le sétálni. A tej kiöntve a járdára, a kiflik egy része széttaposva. Nálunk elfogyott volna, ráadásul még takaríthattam is utánuk. Ilyenkor az ember akaratlanul is megkeményedik...
***
Kutyám... Mostanában annyit olvastam, hallottam a kutyák - ki tudja hányadik - különleges képességeiről, amivel kiszimatolnak és jeleznek földrengést, rákos daganatot, epilepsziás rohamot és tűzvészből mentenek családot; szóval, ha Morc hajnali ötkor veszett nyüszögésbe kezd és hideg, vizes orrával bökdös, rögtön valami rám leselkedő rettenet érzetével riadok fel. Aztán persze kiderül, hogy csak őurasága unatkozik és ezt oldandó keres partnert, aki valami érthetetlen módon csak én lehetek. Arcán némi értetlenséggel figyeli bizonytalan lépéseimet az előszobaajtó irányába, hiszen ő csak a kekszes dobozáig akart elnavigálni, a harmatos kerti világ egyelőre még őt sem érdekli.
Most két eshetőség van: vagy zseni ez a kutya, vagy idejekorán elfelejtettem kiosztani neki két sallert a hajnali szürkületben...
***
Telefon... Cseng a telefon. Nem vagyok tőle boldog, mert éppen abban a pillanatban szólalt meg, amikor végre a dinnyeevés szent élvezetének hódoltam volna. Szervusz, Gábor vagyok... - szól a kellemes hang a távolból. Én meg még meg is lepődök, hogy Gábor barátunknak milyen kellemesen változott a hangszíne. Gábor jó barátunk, némi túlzó kedélyesség, mondhatni sikamlósság mindig van a beszélgetéseinkben. Most is felütöm a kezdő hangot: Édesem, de régen hallottam a hangodat! De tudatom mélyén már valahol csendben megszólal a vészcsengő, aztán a következő mondat végére szerencsére már arra is rájövök, kivel is beszélek... Apóstárs! Már csak remélni merem, hogy gyors témaváltásom, pergő kérdés-felelet monológom vele is feledtetni tudja az első pár mondatot...
***
Eső … Tegnap este leszakadt az ég. Nem kicsit, nagyon. Két éve kicseréltettük az ablakokat. Szuper műanyag nyílászárók, kint hagyják a zajt, a hideget; ha "bedöntjük", kellemesen temperálja a levegőt a félig leeresztett redőnyök árnyékában. De most... A fő csapásirányból (meg máshonnan is) körben úúúúúgy, de úgy beáztunk, nem győztem teregetni a fürdőlepedőket a parkettára. Valahol a párkányok alatt jut be a víz, nem is értem hogyan, hiszen a szemem láttára nyomták körbe, meg alá "purhabbal". És két évig semmi. Most meg árvíz... Párom viszont már terveket kovácsol, listát ír a beszerezendő anyagokról; már megint felébredt benne az ezermester.
***
Egy vihar utóélete … Annyira elfoglalt a lakásba betörő árvíz, hogy az erkéllyel, muskátlikkal nem is foglalkoztam. Kellett volna. Gyerek ma szedi ki biciglijét a "sufniból", aztán telefonál anyjának, azaz nekem, hogy ott heverészik az erkély alatt egy hatalmas vályúm apró darabokban, az elpusztíthatatlan parasztmuskátli meg megtörve bár, de veszve (még) nem, mellette. Most már csak azt magyarázhatná meg valaki, hogy hogy a bánatba tudta a vihar kiemelni a helyéről ezt a hatalmas ládát; és, miért éppen ezt az egyet emelte ki a többi közül? Mentőakció eredménye két naaagy cserépbe átültetett bokornyi muskátli, valamint a szomszédok mindenféle virágai mellé eldugdosott hajtások. Lesz majd meglepetés, hogy mi nőtt ki nekik. Mert ki fog nőni, ez olyan...
***
Hétvége (lehet, több felvonásban) …
Szombaton vonatozás Zamárdiból Boglárra, mert ottan jazz- és borfesztivál van. Mellesleg jó barátunk éppen 55 éves aznap. Ünneplés! Igen ám, de asszony le se jött, nagylány meg inkább a barátnőjét ünnepli, nagyfiú is valahol a barátnőjével, szerencsétlen manusnak csak mi jutottunk mint ünneplő közönség. A borfesztivál négy, azaz négy pincészetből áll, hamar el lehet dönteni, ki a jó, a jobb, meg a legjobb. Középkori madrigálok jazzosított hangzással, nem is rossz. A szendvics finom (két napja csak azt hallom baráttól, milyen fantasztikusakat lehet enni a környéken, de ma éppen ne menjünk egyikbe se), idővel zsíros deszka is kerül, az még finomabb. Igaz, a zsírosra negyed órácskát várni kell, mert nem győzik a hatalmas érdeklődést. Félidőben csere a színpadon. Babos Gyula, neves és méltán világhírű zenészünk azzal kezdi, hogy őt bizony kiütötte a finom rosé, így aztán részéről sokat ne is várjunk, de van itt két tehetséges énekes, majd azok. A két énekes valóban nem rossz, igaz, közük a meghirdetett programhoz szál se. Babosunk penget, időnként valami borízű vicceset is odamond, nyilvánvaló, hogy emiatt nem érdemes kockáztatni az utolsó vonat elérését. Vasútállomáson csendes várakozás az éjszakában. A menetrend szerint már otthon is lehetnénk, mikor végre közlik, hogy rendőri intézkedés miatt a szerelvény Fonyódon áll, érkezése bizonytalan. Ezek után csendben záródik a váróterem ajtaja, elsötétül a forgalmista szoba. Pisilni csak a közeli bokrokhoz fáradhat a nagyérdemű. Információ egy hang se a továbbiakban. Néhányan feladják és elindulnak az éjszakában. Mi elég tanácstalanul próbálunk megbarátkozni a gondolattal, hogy esetleg a padon tölthetjük az éjszakát. Éjjel egy előtt nem sokkal (a hangosbemondó továbbra is néma) begördül az állomásra a megrövidített "bulivonat". Egy kocsiját leakasztották, mert három ablakot is bedobtak kővel a vicces kedvű éjszakai rombolók. Az utasok átlagéletkora jócskán húsz alatt, erősen party hangulatban vágnak bele a siófoki éjszakai életbe. Mi két megállóval hamarabb kimenekülünk a szűkre szabott szerelvényből. Az este határozottan sz.rul sikerült, minden tekintetben.
Vasárnap kellemes reggel feledteti az éjszakai rumlit. Könnyű reggeli után irány a vonattal Fonyód. (Nem a bedobott ablakokra vagyunk kíváncsiak). A hajóállomáson ringatózó cipődobozra emlékeztető járművel suhanás Badacsonyba. Igen, ott is Borfesztivál van! Délben persze még csak egy-két elvetemültebb pincészet standja tart nyitva, így irány az ebéd. Barátunk a legszavahihetőbb helybéli hírharangtól tudakolja meg az etetősoron kapható legjobb halászlé lelőhelyét. A vécés néni lelkesen ajánlja az eltéveszthetetlen, lépcsővel szemközti etetőt. Így utólag bátran állíthatom, megérdemel egy fagyit a lányoktól, mert a halászlé... hát, erről csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. Kívánságra választható pontyfilével, de akár harcsafilével is. Másfél (nagy) adag után is csak a jólneveltség, valamint a 30 fokos hőmérséklet intett némi önmérsékletre. Kellemesen kisámfázva visszabotorkáltunk a borfesztivál helyszínére, ahol már az első pohárka badacsonyi olaszrizling után megtaláltuk a házi, nyújtott rétesek ízorgiáját. Innentől kicsit kusza módon fogyasztottunk ezt-azt. Előbb érkezett egy fantasztikus cappuccino,majd kis szünet és a forró langalló /leánykori neve: pompos/ (baconnal, sajttal, hagymával) megint jó alapot szolgáltatott a különböző isteni boroknak; de volt itt még perec és pogácsák garmadája is. A hajó indulását (illetve a mi indulásunkat) több ízben is elhalasztottuk, végül hat óra előtt pár perccel keltünk útra a 117 éves Helka motorossal, ami bő egyórás úton vitt vissza minket a déli partra, jelesül Lellére. Én hajó(zás) mániás vagyok, szóval ezügyben kicsit elfogult, de barátunkkal ellentétben én csak annyit tudok mondani, hajózni igenis JÓ, szép időben meg egyenesen csodás. Lellén hamarosan megérkezett a vonatunk, amivel visszatértünk Zamárdiba. A nap, a bor, a finom étkek, a fantasztikus hajóút meglehetősen korán zavart ágyba, amit tíz óra tájban hihetetlen cirkusz zavart meg. (itt a jelenben egy enyhe infarktuson estem át, mert azt hittem, elszállt az élménybeszámoló minden sora) Szóval, az éjszaka. Először arra ébredtem, hogy Morc a fürdőkádat veszi célba, majd irány a padlásszoba, aminek a lépcsőjéről még vissza tudtam terelgetni. Majd a gyerekek már használaton kívüli emeletes ágya következett. Onnan mellém, illetve inkább rám költözött. Egy ideig tűrtem mint szerető gazdi, hogy rémült lihegésétől remegjen az ágy, de aztán győzött a saját fáradtságom és próbáltam jobb belátásra bírni. Végül - eléggé el nem ítélhető módon - kizártam a szobából. Innentől viszont a kintről érkező furcsa és néha ijesztő hangoktól nem tudtam aludni. Mert elképzelhető milyen hangok keletkeznek pl. egy szék lépcsőn történő lebukfencezéséből. Morc tombolásának csak nem akart vége szakadni, mivel a vihar harmadszor vagy negyedszer is visszatért, újabb villámlással, dörgéssel, özönvízszerű esővel. Akkor maradt az ágy lábához kötözés és a saját fejemre borított párna nyújtotta "nyugalom". Hajnali fél négykor azonban mintegy varázsütésre minden elcsendesedett és végre átadhattam magam a nyugodt alvásnak, egészen hatig, amikoris indulni kellett haza. Innentől nem is részletezném a mai naphoz való hozzáállásomat...
***
Mamma Mia… Megnéztem, megnéztem, megnéztem és bár oltári nagy blődli, teeeccccccc !!!!! Nyár van, hülyeség van, tenger van (lesz) és olyankor akad egy kis romantika is, szóval az se baj, hogy Brosnan-apus nem egy Pavarotti, nekem teccc!
***
Utazás előtt … Amióta az eszemet tudom, minden eshetőségre próbálok felkészülni az utazások előtt. Mintha valahova a világ végére mennék, ahol nincs gyógyszertár, nyaralókat ezer apró cikkel ellátó kis üzlet. Pedig ... Gyerekkoromban sátrazni jártunk és mindig irigykedve néztem a lakókocsisokat, hiszen jöhetett eső, hűvös szelek, nekik meg se kottyant, mi bezzeg napokig "élveztük" az átnyirkosodott szállás kényelmetlenségét. Aztán megérkezett a családba az első guruló házacska, vittük is a gyerkőcöket friss tengeri levegőt inhalálni. Na, azt hiszem, ekkor szoktam rá a már-már túlbiztosításnak tűnő pakolásra. Felkészülés kánikulára, hidegre, esőre, balesetre, hasmenésre, megfázásra, rossz időben időtöltésre és még sorolhatnám hosszan. Aztán többnyire egy szál gatyában töltöttük a két hetet persze minden probléma nélkül. A gyerekek már régen nem gyerekek, már nem is velünk nyaralnak, de a pakolás rituáléja még mindig bennem van. A lakókocsi nyújtotta kényelem ráadásul további kilengésekre készteti az embert. Hiszen a pakolás nem gond, hely van bőven, tehát még ez is befér, az is befér. És minderről aztán ki is derül, hogy teljesen felesleges volt magunkkal cipelni. Néha nosztalgiával gondolok a gyerekek vándortáborára, ahol (már csak a gyerek kímélése miatt is) a lehető legminimálisabb felszereléssel vágtak neki a biciglis- vagy gyalogtúrának. Persze azért magamban derülve láttam pénteken útrakelő nagyfiam csomagjában a "nélkülözhetetlen" dolgok garmadáját...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése