2008. augusztus

Olimpia… Vége. Én meg fel vagyok háborodva. Nem, nem az eredmények miatt. Azokat, akik kiharcolták már a kijutás lehetőségét, csak elismerés illeti. Akik pedig még érmeket is tudtak szerezni, csak csodálni tudom. Viszont a média és a politikusok... Hányinger. Miért nem annak örülünk, amit szereztünk, miért azt kell siratni, ami nem jött össze? Mégis mit gondolnak? Más nemzetek nem ezekre a versenyekre készültek évek óta? Más versenyzőknek nem az életük álma volt itt mindent beleadni? És hányan voltak közöttük, akiknek nem sikerült, pedig a papírforma szerint minden esélyük megvolt. Tudomásul kell venni, hol a helyünk és örülni kell minden villanásnak. Főleg egy olyan országban, ahol a tornaórán lassan több a felmentett gyerek, mint az aktív. A fiaim már felnőttek, de már az ő középiskolás korukban is ritkaságszámba ment, ha sportolt valaki az osztályból. Sörrel a kézben talán nem azokat kellene a földbe döngölni, akik ott megfeszültek! És tudomásul kell venni, hogy az eredmények ott jönnek, ahol a teljes áldozatot jó hangulatban hozzák meg. A vízilabdások nekem nemcsak azért sportistenek, mert szépek, hanem mert egymást szeretve, segítve dolgoznak a sikerért. Phelpsre azt írták, hogy földönkívüli; nekem a vízilabdásaink tűnnek annak. Nemcsak a sikereik miatt, hanem ahogyan elérik, közösen dobbanó szívvel. Szóval, vége van. Részemről én köszönöm az élményt. Persze elsősorban a mieinknek, de a többieknek is. A jamaicaiaknak például, akik miatt kénytelen vagyok elhinni, hogy a futás szép (a jóról még meg kell győzzenek).És Rafának is, hogy itt is első tudott lenni.

***

Thomas Mann és a gondola … "Ki nem küzdött futó borzongással, titkos és szívszorongató félénkséggel, ha első ízben vagy hosszú elszokás után kellett velencei gondolába szállnia? Ez a különös alkalmatosság - ahogy balladás időkből teljesen változatlanul átszármazott, oly sajátságos feketén, aminő különben minden dolgok közt egyedül a koporsó - hangtalan, bűnös kalandokra emlékeztet csobogó éji vizeken, a komor gyászmenetet, a végső, hallgatag elvonulást. És föltűnt-e már valakinek, hogy az ilyen csónak padkáján, azon a fekete, koporsófényű karosszéken, tompa fekete vánkosán a világ legpuhább, legbujább, legernyedtebb ülése esik?"

*** 

Thomas Mann és a magány … "A magányban némán szemlélődőnek megfigyelései elmosódottabbak s mégis élesebbek, mint a társas emberéi, gondolatai súlyosabbak, különösebbek, és mindig van bennük leheletnyi bú. Képek, benyomások, amelyeket egy pillantással, nevetéssel, egy eszmecserével könnyedén el lehetne intézni, mértéken felül foglalkoztatják, elmélyülnek a hallgatásban, jelentőséget kapnak, élmény, kaland, érzés lesz belőlük. Magány termi az eredetiséget, a merészen, meghökkentően szépet, a költeményt. Ámde magány termi a fonákot, az aránytalant, az abszurdot és a tilalmat is."

***

Vallomás … Kóboroltam az utcáin, láttam fényben, láttam pattogó jégszemektől csillogóan, porzó esőben elmosódottan. Nem tudok betelni vele. Remélem, nem utoljára jártam hídjait, sikátorait! Fog még alattam ringatózni a kis hajó a sötéten villanó vízen. - Vettem egy térképet hozzá most hogy hazatértem, részletest és vízállót. Ki tudja, legközelebb mivel lep meg Velence?

***  

Na, ezt utálom a "nyaralásban". Az ember sül a saját zsírjában a sós levegőn, ez eddig oké. Mivel többnyire az árnyékban van és még így is vadítóan barna lesz - pláne oké. És akkor vége lesz a nyárnak, hűvös szelek járnak ... és kezd kopni a barnaság. De hogyan? Brrr... tiszta retek vagyok, a minap még kiraktam a dekoltázst, ma meg inkább garbót vennék. Hogy én ezt hogy utálom!!!