Párom kicsit aggódik. Bár, ha belegondolok, hogy legutóbb a Bűbáj c. "mesefilmre" nyertem két jegyet és őt gyanútlanul magammal cipeltem…
***
aj, és megint jaj...
Szóval a dolog már az utcán kezdődött, mert a mozi szinte a szomszédban, tehát odasétálunk. Mit sétálunk, andalgunk. Én egyszer csak eltűnök a látómezőből. Most sem tudnám megmondani, mi történt, én elfeküdtem. Nem, nem emlékszem, hogy a bokám kifordult volna, igazából nem történt más, mint hogy csendben elfeküdtem. Nagy röhögések közepette rendezem a soraimat, még csak nem is sántítok.
Moziban jó helyre ülhetünk, ami ilyen ingyenes előadásnál már eleve ritkaság. A Film... Nos, lehet, hogy az elmúlt napok hagytak nyomot az agyamon; lehet, hogy az esés... Annyi volt a filmben a csavar, hogy időnként azt se tudtam, most éppen mi van. Történés van, aztán visszamennek az időben 5 évet, aztán megint a jelen, aztán vissza két évet, aztán jelen, aztán 18 hónap, jelen, aztán 15 hónap, jelen, aztán 3 hét, jelen, aztán 12 óra, jelen... Jelen ez egyáltalán??? Két multicég kémkedik, de még a legvégén se tiszta, hogy tulajdonképpen ki kinek az embere (és ez nemcsak a főszereplőkre vonatkozik). Úgy tűnt, a végén a főszereplők kicsit pofára estek, de ez igazából el se keserítette őket. Ja, és Julia Roberts öreg, mint az országút. Csúnya a szeme, a szája, a bőre, viszont még mindig fantasztikus a mosolya. Kár, hogy ebben a filmben talán egyszer nevette el magát, amúgy Juliásan teli szájjal. Clive Owen pedig szerintem jobb figura lett volna 007-esnek, mint Daniel Craig. Az öltöny mindenesetre nagyon angolosan áll rajta. És egy szál törölközőben pedig még jobban mutat. Bár időnként egészen muján tud nézni, de ez Craignek is sikerült.
A film alatt a bokám, lábam nem is fáj. Amikor ráállok, hoppá... nem is olyan egyszerű dolog az. Erősen sántítva kapaszkodom uramba és támaszomba, viszont hazáig röhögök, hogy az nem létezik... az nem létezik, hogy megint, ... az egyszerűen nem lehet, hogy megint egy ilyen ártatlan mozdulattól hat hétig gipszet hordjak. Ugye nem? Hát, reggelre mindenképpen kiderül...
***
"A föld-, a víz-, a tűz- és a levegő-periódusok közül mi jelenleg a víz korszakát éljük. A víz alakítja, formálja a természeti jelenségeket. Ezért számunkra ebben a korszakban a forma a legfontosabb: a nők csinossága, egy autó formatervezése, a bútorok, a ruhák divatossága, a művészeti műfajok szépsége. És közeledik a tűz-korszak. Amikor minden értékek csúcsa a gyorsaság, amikor információk áradata zuhan ránk minden pillanatban, amikor egy percig sem tudunk egyedül maradni magunkkal. Nézed a tévét: tömegsír, táncegyüttes, diktatúra valahol, ünnepi beszéd, akasztás, bűvész, vallásos félóra ... Végül már semmire sem reagálsz. Védekezésül fanatikussá vagy közönyössé kell válnunk, amikor már semmi sem érint meg igazán sem a világból, sem a társadalmi-politikai történésekből, még az istenből sem, talán csak a biliárd meg a foci meg a szeretkezés ... Az bírja ki a tűz periódusát, aki beiktat időnként egy-egy levegő-korszakot, egy kis belső csendet, befelé és fölfelé figyelést, türelmes várakozást, üres edénnyé válást - hátha az istenek vagy a tudattalan belecsöppent valamit. Ha nem, az se baj. A gyógyító-megnyugtató hatás nem marad el." (Popper Péter)
***
Abody Rita írása Templom és kavics címmel. Minden különösebb komment nélkül álljon itt néhány részlet az írásból. Engem megragadott.
"... A legősibb franchise a kereszténység. Azelőtt senkinek nem jutott eszébe, hogy egy gondolatot, egy eszményt, egy átfogó érzületet megpróbáljon testvériesen megosztani másokkal, idegenekkel, hogy a világot egy egységként kezelje, amelyben talán ugyanazok a természeti és emberi törvények uralkodhatnak. Senkinek nem jutott eszébe azelőtt a képtelenül zseniális ötlet. hogy épp a szeretetet, ezt a világi érvényesülésre teljesen alkalmatlan, csakis a közvetlen hozzátartozók közt ismeretes haszontalanságot állítsa a középpontba abból a célból, hogy mindenkinek jó legyen.
Útra készülődünk. A család izgatott. Engem nyugalom ringat. Akár itt ülök a nap alatt, akár egy bármilyen templom csöndjében, mindenhol ugyanaz a béke fogad: az én belsővé lett csöndem. Lehet, hogy a kezemben lévő kavicsot nagyobb erők formálták, mint a templomot a hátam mögött, de a kettő valahol mégis ugyanaz. Nem mondhatnám, hogy könnyen jutottam el idáig. Ahányszor csak meghalt valaki a szeretteim közül, szenvedve, elhagyottan, szükségtelenül és ostobán: mindig elvesztettem abbéli meggyőződésemet, hogy a Teremtésben rend van. ... Ez volt ez én világom: együttérzésre és irgalomra vágytam, nemcsak a magam, hanem mindenki számára; igazságosságra, átható jóságra és arra, hogy egyben lássuk: semmit, amit tudván tudok, ne kelljen letagadnom és elhazudnom azért, hogy hihessek. Nem könnyű dolog ez. Számtalanszor láttam üresnek az eget és vele hiábavalónak minden láthatót. Számtalanszor bizonygattam magamnak riadtan: amit Istennek nevezünk, az a mindenség rendjét jelenti, maga a Rend. Amivel összehangolódni kell, a parancsoló és könyörülő Erő. Ebbe a Rendbe olvad vissza, aki meghal, oda megy haza, aki elvész. Ez az igazságos Törvény, ez tanít helyesen kezelni kicsinységet és nagyságot egyaránt. Aki nem a szeretet országában lakik, sürgősen költözzön el, rossz helyen vert tanyát."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése