Nos, én voltam a sofőr. Száraz egy éjszaka volt. Morc viszont jól érezte magát. Olyan nyugis volt, hogy a társaságban levő gyerekek egy idő után megvizsgálták, él-e még . Az éjféli durrogtatáskor a kis kíváncsi kiment a gyerekekkel az utcára, én meg szívbajt kaptam, hogy hova lett. De aztán nagy vidáman szaladt vissza hozzám. Hajnalban hazafuvaroztuk a barátainkat, aztán otthon még egy pohár pezsgő és szundi. Morc az "átbulizott" éjszaka után csak tíz óra felé reklamált a kert miatt. És lőn csoda, kiskölök elvitte sétálni. He-he... ő még nem tudja, hogy eszerint egész évben mehet vele . Na, szóval, itt az új év! Buék mindenkinek! És most megesszük a lencsét, aztán várjuk a hétvégi lottó-sorsolást .
***
Meddig gyerek a gyerek? Amíg kicsi, az ember hajlamos abba a tévhitbe ringatni magát, hogy elvégzi az iskoláit és hopp, felnőtt lesz. Az ő szempontjából valószínűleg így is van. De a szülő szemében - és ez számomra "új" felismerés - soha nem lesz az. Ha ráadásul a tiedtől, a megszokottól eltérően képzeli el a nagybetűs Életet, akkor végképp nem. Egyfelől csodálod az eredeti elképzeléseit, másfelől nem érted, miért nem jó neki a kitaposott út, miért nem alkalmazkodik a "Rendszerhez". Egy ideje egyre többet gondolok arra, hogy az iskolapad elhagyásával nem véget ér, csak kezdődik az aggódás. Büszke vagy, hogy jogosítványt szerzett, rettegsz, ha használja is. A párkapcsolatát izgatottan figyeled, örülsz ha boldognak látod és szorongsz, hogy tartós legyen. A munkába állás örömére pezsgővel koccint a család, hogy aztán összeszorult gyomorral aszisztáld végig az elbocsátást, a sikertelen interjúk sorozatát, a láthatáron felderengő reményt és az újabb elutasítást. Közben már lelki szemeid előtt felrémlik, hogy ez mennyi mindenre lehet káros hatással. Meddig lesz társ a társ a bajban, milyen erős a lelke ennek a "párnák közt" nevelkedett fiatal embernek, hogy reagál az Élet sűrűsödő pofonjaira? És közben kritikát is alkotsz. Keresed a hibát magadban, benne, a világban. De megoldással nem tudsz előrukkolni. Nem is a te dolgod. És talán ez a legnehezebb az egészben, a tehetetlenség.
***
Kiskölök nekem adta az aranyszínű dzsekijét (amit már évek óta őrizgetek a szekrény mélyén), így aztán Golden és a goldenje sétálni mentek. Magukkal vitték Mr. Goldent is. Aztán sokat nevettek, lihegtek, vigyorogtak és jól elfáradva hazamentek. Közben felmerült a lehetősége, hogy mégiscsak fel kéne díszíteni megint a karácsonyfát, ha már végre leesett a hó. De aztán előkerült a porhóban majdnem elvesztett eszük és csak forralt bort ittak a Nagy Kalandra.
***
Ez is tél... Napfény a jégen... és a havon, ami ettől úgy szikrázik, mintha millió apró gyémántot szórt volna szét az ügyes kezű hótündér. Madarak csicseregnek a bokrok ágai közt, vidám ugrálásuktól játékos táncot lejt az árnyék. A napsütötte részeken néhány bolond feszülő rügy dacol a téllel. Öröm most kint bóklászni a parkban kutyának, gazdának egyaránt.
A Kongresszusi Központban a VII. Pszichiátriai Kongresszus zajlik. Az érkezők óvatosan térnek ki a felsózott járdán tappancsait fájlaló, sántikáló kutya elől, akit a szűz hó felé próbálok terelgetni. Kíváncsi vagyok, hogy odabent szó esik-e a segítő kutyákról, egyéb állat-terápiákról vagy most is csak a tabletták "áldásos" hatásait hasonlítgatják össze mint a terápia abszolút megoldását. A gondnok két marokkal szórja a sót, közben megjegyzi: "minek sétálunk, ha ilyen csúnyán sántít?" Okos fejében fel sem merül, hogy éppen miatta nem tudja eldönteni szegény kutya, hogyan tudná az összes tappancsát egyszerre felemelni a maró anyagról. Szerencsére a kutyának több esze van, marad a havon, sántítás is szűnik, újra miénk a napfény és a madárcsicsergés öröme.
***
Az az aranyhám ... Jó ha az embernek van kutyája! Most csak egy példa, hogy kutya nélkül ezt a ziccert kihagytam volna hülyeségem dokumentálására. Morc anno kapott egy csodaszép aranyszínű hámot. Természetesen ehhez egy rövid póráz is tartozik. Amióta pedig ez a szófogadó kutyus megbízhatóan sétál (értsd megáll az utcasarkon, nem futkorászik át az úttesten, nem szagol bele babakocsikba, nem tekeredik rá senkire némi simogatásért, szóval amióta benőtt a feje lágya), bizony csak ritkán fogom pórázvégre. Új találmányom, hogy a pórázt karikaként a nyakamba akasztom. Ma is így volt. Tekeregtünk a parkban, meggörgettük Winstont a hóban, megsértődtünk, amikor az ifjoncok majdnem fellöktek, aztán szép lassan hazakocogtunk. Az idő közben szépen eltelt. Nekem már sürgős volt az indulás. Kutyát beengedtem a lakásba, felkaptam a táskámat és már indultam is. A buszon szimpatikus férfiember méreget kitartóan. Én pedig korom ellenére pirulok rendesen. Aztán kedvesen rákérdez az őt láthatóan már régóta foglalkoztató problémára: Hát, a kutyust hol hagyta? Az a fránya póráz még mindig ott lógott a nyakamban. Pirulok, vihorászok, kapom le a nyakamból az aranyszín istrángot. Mire ő: a következő kérdésem az lett volna, hogy magát ilyen rövid pórázon tartják? A fene a humorát. Most már tényleg megyek át pulykavörösbe, magyarázkodom, hogy csak a sietség, a kutya már otthon van, csak hát a kapkodós sietség... Szerencsére közben megérkezem, menekülés az ajtó felé a közelben állók halk kuncogása közepette. Szóval, jó ha az embernek van kutyája!
***
Téli séta … Kutyázni jó! Már csak azért is, mert sokkal többet sétál egy kutyatulajdonos, mint az, aki esténként a tv vagy az internet előtt üldögél csak. És különösen nagy élmény ilyenkor, amikor mindent hófehér takaró borít és az esti lámpafényben a gyémánt csillogásával kápráztat el az egyébként szürke téli világ. A napok óta utcán hentergő levitézlett karácsonyfák is újra teljes pompájukban ragyognak, még Morc sem locsolja le a szokott unott pofával. Máskor örök elégedetlen lelkem, amely nyughatatlanul vágyik saját kertes házra a társasházi lakás után, most csendben megbékél a világgal és a (rész)tulajdonos büszkeségével néz végig a kerten, ahol a hatalmas fenyő szinte földöntúli szépség hóval borítottan. A kerítés melletti bokrok kusza ágain kis hópamacsok küzdenek a gravitációval, a boróka bokrok hatalmas fehér gömbökként várják, hogy az alattuk hentergő Morcra zúdíthassák pehelyterhüket. Még egy állat is tudja érzékelni és értékelni a pillanat varázsát. Csendben hálát adok a lehetőségnek, hogy ezt itt és most átélhetem. Egy-egy ilyen élmény hihetetlen gyógyírként hat a napi hajsza után és már feledve a szájhúzogatós indulás ("reggel is én vittem le, nemcsak az enyém ez a kutya..." De, igenis az enyém .. és enyém ez a pillanat is, azaz nem is, a Mienk!
***
Ment a rétes vándorútra... Apukámnak a héten volt a névnapja, így ma náluk volt a családi ebéd. A család férfi tagjai a délelőttöt a sportolásnak szentelték, én meg kitörpöltem, hogy az ünnepelt nagy kedvencét, meggyes rétest viszek meglepetésként. A rétes elkészült, még forrón felszeleteltem, papírszatyorba csúsztattam a tálcát, aztán csettintettem Morcnak, aki ilyenkor cseppet sem süket, azonnal tudja, hogy sétálni megyünk. A szüleim nem laknak messze, jó tempóban sétálva 15 perc alatt ott is lehetnénk. Nem így Morccal, aki a sétának igazán megadja a módját. Percekig tud szaglászni egy-egy izgalmas illatokkal terhes fűcsomó felett vagy kerítés oldalában. Aztán távolról még izgalmasabb szag érkezik a fuvallat szárnyán, mi pedig rohanunk, hogy elsőként jelöljük meg, itt jártunk. Az időre nem lehetett panasz, így elvileg senkinek nem volt sürgős, de ... a tálca forrón sütötte a tenyeremet és az elegáns pincér-csuklótartástól egy idő után már csillagokat láttam. Nagy szerencse, hogy az öreg legényt már nem kell pórázon vezetni, annál is inkább, mert az ötletszerű megtorpanások, rántások biztosan kiverték volna a kezemből az illatos, értékes csomagot. (na, az sem volt piskóta, amikor egyik kezemben a rétest egyensúlyoztam, a másikkal pedig egy egészen más illatoktól terhes csomagot próbáltam minél hamarabb egy szemetesbe kormányozni - szerencsére nem kevertem össze). Majd egy óra séta után megérkeztünk és a tálca épségben landolt az ünnepi asztalon egy nagy tálca rácsos linzer társaságában. A sütemények vetélkedése döntetlennel zárult, mindkettő az utolsó morzsáig elfogyott. Görcsbe állt csuklómat pedig már itthon ápolom
***
Egy csecsemőnek minden vicc új ... nekem meg a masszázs. Kiskölöktől kaptam karácsonyi ajándék gyanánt, végre el is mentem. Azt hiszem, így az első alkalom után függővé váltam. Már eleve a hely... apró meghitt fülke, meleg, finom illatok, halk zeneszó, puha félhomály, finom dekoráció. És szerencsére nem egy erőművészt fogtam ki, aki csonttörésre szakosodott, hanem egy lágyan, de a kritikus pontokat pontosan becélzó apró nőszemélyt, akinek a kezei között a 45 perc úgy elillant, mintha csak öt perce feküdnék az ágyon. Új embert "csinált" belőlem, akinek már csak egy vágya van, minél előbb visszatérni.
***
Ma olyan jövős-menős nap lesz, már ha az égiek is úgy akarják.
ui. nem akarták ... így aztán lemaradtam Alessia tegnapi maradék almás pitéjéről is.
Történt ugyanis, hogy megjöttem a kutyával, akkor még minden normális volt az utakon. Elintéztem itthon egy s mást, és mire indultam volna az almás pitéhez, akarom mondani Nórához, majdnem seggre fenékre estem az ajtó előtt. A leszúrt rittberger nem volt túl látványos, a kivitelezést rontotta a hernyótalpú túracipő, de már sejteni engedte a további nehezített gyakorlatokat, így inkább visszafordultam. Pedig akartam vinni neki egy új navigációs rendszert Katica névre hallgató kis autójához (most izgulhat az olvadásig, hogy mi is lehet ez a kis "kütyü" ) meg más meglepit is, nem beszélve a kölcsönkapott könyvről, a mézes süti dobozáról meg a velencei újságcikkről. Nincs más hátra, ma is dolgozni kell (kávé és almás pite nélkül), vagy blogolni
***
Nem tudom, mi van velem, kétszer öltöztem át mielőtt elindultam otthonról. Nem mintha nem lenne tök mindegy, hogy miben libegek be férjuram boltjának eldugott, poros galériájának mélyére könyvelni.
p.s. viszont a gép meg van vadulva, pörögnek a programok, semmi lassúzás, amivel egyébként a sírba visz. Nagyon kialudta magát. Nem úgy, mint én. Morc hajnalban virgoncan ébredt, először csak a nagyszoba és a hálószoba homályában rohangált fel-alá kedvenc plüssállatkájával, aztán kikövetelte a kerti trappot is. Nekem mindenesetre teljesen kiverte az álmot a szememből. Bezzeg most ....
***
A diszlexia amolyan olvasási nehézség, aminek aztán vannak még variációi, dysgraphia, ill. dyscalculia formájában, amikor az írással és a számolással is gondok vannak. Ebben a témában érintett is vagyok, voltam, mivel mind a két fiamat kiszűrték az oviban, hogy veszélyeztettek és ezért a nevelési tanácsadóban nagycsoportosként már olvasni tanultak az ún. Meixner-módszer (Meixner Ildikó) alapján. Abszolút játékosan, de határozottan eredményesen. A nagyobbik gyereknél az volt a figyelemfelkeltő tünet, hogy kígyóvonalban számolta meg a kirakott kockákat (én büszke anya csak azt láttam, hogy tud számolni) és nem mindig balról jobbra haladva. A kicsinél meg a megkésett beszédfejlődés volt a jel. Három évesen még alig-alig beszélt. Igaz, aztán gondolt egyet és onnantól lelőni se lehetett. Arról nem is beszélve, hogy az ovisokkal nem nagyon akart kommunikálni, de azt azonnal tudatta mindenkivel, hogy "leégett a kuplung". Szóval, még ovisan neki gyűrkőztek az ún. késleltetett betűtanulásnak, azaz nem tanulták meg azonnal egyszerre minden betű vizuális alakját, írott-nyomtatott, kis és nagy formáját, hanem szépen lassan haladtak előre. Még ebben a tempóban is év végére szótagolva tudtak olvasni. Mindez abban az időben történt, amikor országnyi gyereket vágtak haza az ún. képolvasással. Máig nem értem egyébként, hogy miért kellett feltalálni a spanyolviaszt, amikor a hatvanas években (meg gondolom, előtte is) jól bevált módszer volt ez. Mi például először csak a kisbetűket tanultuk meg, a nagyokat pirossal jelöltük. És megtanultunk, olvasni, írni és a korosztályunk többsége a mai napig is szívesen vesz a kezébe könyvet. Igaz, két év alatt jutottunk el a teljes biztonsághoz, de nem siettetett senki. A fiúknál bezzeg... Már elsőben félévkor tudni kellett olvasni! Micsoda marhaság! Meg is van az eredménye... Ők legalább tudnak, bár nem szeretnek olvasni. Amikor a gyerek szótagolni akart, tanító néni leoltotta őt is, engem is, hogy nem szabad. Majd megtanulják a szótagolás szabályait harmadikban! Amikor már egy ovis is ösztönösen tud szótagolni!
Hogy ez honnan is jutott eszembe? A napokban olvastam egy cikket, amiben a diszlexia megelőzésének fontosságáról volt szó. Az időben történő megelőzésről. Ugyanis a diszlexia a kor előrehaladtával egyre nehezebben befolyásolható. Harmadik-negyedik osztályban már csak "kármentés", tüneti terápia lehetséges, ráadásul a gyerek már túl van egy seregnyi kudarcon. Az óvodában megkezdett fejlesztéssel megelőzhetőek az iskolai kudarcok. Hogy mire kell figyelni? Ha az ötéves túl sok - tíz vagy még több - hangot hibásan ejt ki, ha tartósan keveri a zöngés hangokat a zöngétlenekkel (pl. béka-péka, gomba-kompa). Ha nem érdeklik a mesék, nem bír verseket megtanulni (na, ez nálunk nem állt!), ha a nyelvtani szabályokat kitartóan megszegi (kutyák - kutyákok). Nemcsak a beszédre, hanem a mozgás kisebb-nagyobb zavarára is figyelni kell. A feltünő ügyetlenség, a rajzolási képtelenség, bal- és jobbkezesség kialakulásának hiánya, bizonytalan tér- és időbeli tájékozódás, rossz ritmusérzék (nem tudja tapssal kísérni a mondókát). Persze, ezek csak gyanújelek, melyekből még nem következik, hogy diszlexiás lesz a gyerek. Ha a szakember mégis kimondaná azt a szót, hogy "veszélyeztetett", akkor pedig nem szabad elutasítani, el kell fogadni, hiszen a diszlexia nem fogyatékosság. Ezek a gyerekek sokszor még intelligensebbek is kortársaiknál. Nagyfiam is 8-8 és fél éves gyerek szintjén teljesítette a vizsgálati feladatokat öt-öt és fél éves korában. Einstein is diszlexiás volt, és rajta kívül még nagyon sok tudós és művész. Szóval, figyeljünk csak nyugodtan az intő jelekre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése