Szóval, barátosné tavaly ott volt a férjével, Hegykő-Tornácos panzió. Nekem őszintén szólva nem sokat mondott, de jó helyen van, a Fertő tó közel, Sopron közel, Ausztria közel, programot lehet bőven csinálni, feltéve, ha erőt vesz magán az utazó és kimászik a thermálvizes masszázs medencéből és hajlandó az elemekkel dacolva felderíteni a környéket. Biciglis túrával még kellemesebb lehetne, de a metsző szélben erre se kedvünk, se esélyünk nem volt.
Március 8. vasárnap és mellesleg Nőnap, amiről sehol nem emlékezett meg senki
A reggel a szokásos módon indult. Morc már 4 órakor a kertbe kéredzkedett. Kivételesen párom vitte le. Rögtön dolga is akart, mert az éjszakai viharos szél egy szatyornyi műanyag flakont (eredete ismeretlen) szórt szét a járdát övező bokrok aljában. A hajnali szelektív hulladékgyűjtés után mindannyian mély álomba merültünk és fél nyolcig ájultan aludtunk. Kistesó viharos belépőjére ébredtünk fel, miszerint reggelizni kéne. Én előbb elvittem Morcot sétálni. A reggelivel a fiúk olyannyira megvártak, hogy nekem kellett megcsinálni. Szép kis Nőnap! Közben kiteregettem a mosógépben maradt ruhát, beágyaztam, összepakoltam a bőröndöt. Életem párja addig elugrott az üzletbe, mert elfelejtette kiírni, hogy zárva lesz, illetve némi eurót vett magához.
Aztán még az apuéknak beadtunk egy kis csomagot, elsoroltuk az összes tudnivalót a távollétünk idejére, Morc és Kistesó kaptak még egy-egy búcsúpuszit a kobakjukra, aztán a tervezettnél kicsit később, de fél tízkor végre elindultunk. Tankolás, autópálya-matrica és már suhantunk is az M1-esen. A szél továbbra is gorombán fúj, a Voyagert rendesen lökdösi, de legalább nem esik az eső és időnként még a nap is átverekszi magát a felhőkön.
Utunk első állomása Győr. Az egy csoda, megérne egy külön kirándulást. A barokk belváros szépségei mellett rabul ejtett a Kreszta-ház kulináris művészete.
Az első, amibe belebotlunk, a győri Árkád áruház. Szép dolog a turizmus igen, de a csábítás nagy, párom ráadásul a sapkáját otthon felejtette, az időjárás pedig sejteti, hogy arra azért szükség lenne, tehát vegyünk sapkát. Arrabona – ahogy az ókori rómaiak hívták Győrt – már évezredek óta kereskedelmi és kulturális központja a térségnek. Mi csak ezt a hagyományt követjük, amikor belépünk a C&A-ba. Irány a férfiosztály. Kicsit Helmut Schmidtére hasonlító sapka különböző színekben, ez a pillanatnyi kínálat, de mivel nem is áll rosszul, kosárba vele. És igazából nem tetszik nekem ez a kabát, amiben a párom pompázik, most lesz a szülinapja, nézzünk már körül egy kicsit. Hopp, hogy ez milyen jól áll! Rendesen kistafírozva távozhat. A kijárattal szemben kellemes kávézó, ünnepeljük meg a sikeres vásárlást! Ekkor veszem észre, hogy egy emelettel lejjebb ott a női szakasz. Nosza, oda azért még benézünk. Nem, én nem is akarok semmit venni, de azért ha már itt vagyunk.. Elsőnek egy műbőr, de bőrhatású kis kabátkán akad meg a szemem. Kicsit barna, kicsit Nagy Ferós szegecses, szeretném is meg nem is, de párom úgy rajong körül, hogy végül megveszem. Bár előtte hősiesen próbálom felkelteni a figyelmét egy kis piros velúr kabátkára. Próbálgatom, magamnak nagyon tetszem, szerinte egy kicsit túlzás, a barna előnyösebb. Magamban csendben elhatározom, hogy itthon azért még utánanézek ennek a kis pirosnak. Fizetünk, már éppen lépnénk ki az üzletből, mikor észreveszek egy pár barna csizmát. Utolsó pár mélyen leárazva. Ááá, az nem létezik, hogy pont az én méretem lenne. De az! Felpróbálom, a kabátkával tökéletesen illenek egymáshoz! És ennyiért igazán nem lenne szabad itt hagyni! Erre most a párom vendége vagyok. Na, éppen itt az ideje a távozásnak, mielőtt még minden pénzem ebben a bűnös üzletházban hagyom!
Irány a Belváros. A középkori városmag a 16. századtól a Rábca-Rába-Duna torkolatánál, három oldalról a vizek által jól védve, Komárom után az utolsó Bécs előtti erődítmény volt. A romantika és klasszicizmus jegyeit viselő házak között sétálni igazi élmény, ugyanis a 18. századtól a gazdag polgárság és az egyház gyönyörű építmények sorát emelte az aránylag szűk területre. Rövid megállónk alatt igazából csak a barokk Belváros épületeit csodálhattuk meg dacolva az elemekkel. Ami szinte megdöbbentő volt, hogy vasárnap lévén egy embert nem láttunk az utcákon. Jó, elismerem, a helybélieknek akad más vasárnap is, amikor az őket körülvevő szépségeket kedvükre nézegethetik. Egyszer csak egy már kívülről is roppant hangulatos kis házon akadt meg a tekintetem, a Kreszta Vendéglőn, ahol elég sűrűn nyílt az ajtó, így aztán mi is közelebb merészkedtünk. Naná, az ajtó melletti táblán halászlét ajánlanak harcsahússal. Lehet ennek ellenállni? Úgyis már ebédidő van. Nos, odabent ha lehet, még hangulatosabb a légkör. Először is, nem fúj a szél! De a viccet félretéve, a falakon rengeteg kis kép, a berendezés századfordulósra hajaz, a kirakatokban rengeteg virág, a személyzet előzékeny, figyelmes és a halászlé… csak szuperlatívuszokban lehet róla írni. Életem legjobb halászleve, annyi harcsahússal, hogy már ez után az adag után jóllakva távozhatnék. A lé íze is isteni, de benne a halhús… négy nagy szelet harcsa.. ízletes, finom, omlós, szálka még mutatóba sem. Amikor elégedetten hátradőlök, a pincér már veszi is el előlem a tányért, miközben azt kérdezi, ízlett-e? Még hogy ízlett.. ha nem szégyellném (és nem rendeltem volna egy rántott harcsát), kérnék még egy adagot. Szinte azonnal érkezik a rántott harcsa. Hófehér húsa ropogós bundába rejtve, forrón… én még ilyen finoman soha az életben nem ettem. Félek, nem is fogok. Életem párja a Rácz-harcsájával hasonlóan elégedett, de néha kívánósan-kíváncsian pislog a tányéromra, így aztán kap belőle kóstolót. Hüledezünk, hogy még vannak helyek, ahol a szakács ilyet és így tud alkotni, ráadásul földi árakon. Amikor már szuszogni képesek vagyunk, kibotorkálunk a rendületlenül fújó szélbe és lassan visszasétálunk a főút közelében hagyott autónkhoz. A kocsihoz kisebb kerülővel tértünk vissza, mert pillanatnyilag – és a szél ellenére – a függőleges helyzet a legelőnyösebb. Közben beleszerettünk egy házacskába. Lelki szemeink előtt az alsó szinten bélyegüzlet működik, a felette levő lakásban éppen telefonon asztalt rendelek a Kreszta vendéglőbe. Aztán visszatérünk a földre, és irány Hegykő.
Hegykőre délután 4 körül érkezünk. Lili útmutatása alapján nem aggódom, hogy lassan már kiérünk a faluból, így aztán majdnem elsuhanunk a Tornácos portája előtt. Azonnal megkapjuk a kulcsként funkcionáló mágneskártyákat és a tudnivalókat. Odafönt az egyik kártyával áram alá helyezzük a „lakást” és egy pohár pezsgő, némi felfrissülés után a wellness-részleg felé vesszük az irányt. Két hófehér köntössel átmenetileg gazdagodva (kár, hogy vissza kell adni, olyan szép) felszaladunk fürdőruhát húzni. Most örülök csak igazán, hogy indulás előtt sikerült azt a helyes kis darabot kifognom. Ebbe a környezetbe a régi, tengervíz szívta darabbal be sem lehetne lépni (bár, volt aki az ilyes gondját úgy oldotta meg, hogy semmit sem hordott). A medencében a „sziklafalról” zubogós és a fenékről feltörő dögönyözős, illetve az oldalfalakról masszírozós hihetetlenül kellemes. Direkt jó, hogy nincs tele a panzió, hiszen így nem kell tömegnyomorban élvezkedni az amúgy aprócska masszázs-fürdőben. Sajnos jóképű salvataggio sehol, csak két leányzó, de ők sem dögös fürdőruhában, hanem fehér nadrágban és pólóban. Rendületlenül törölgetik a vizes padlót és töltögetik a tea-automatát. Illetve hát csak a vizet, hiszen a teát mindenki magának készítheti el ízlés szerint különböző Naturlandos gyógyteákból. A szaunában szembesülök az idő múlásával, mert már én sem bírom úgy, mint régen. A pucér fiatalember még alig helyezkedett jógaülésbe a felső „polcon”, amikor rólam már folyik a víz és vörösödik a fejem, így aztán távozom. Nem a hidegvizes medencébe, mert azt alighanem infarktus nélkül ki sem bírnám, hanem a zuhany alá, ahol inkább a melegvízre szavazok. Utána irány a fürdőköpeny és a tea. Forró csipkebogyó tea barna cukorral. Közben a kényelmes nyugágyon lábamat feltéve újságot olvasgatok. Azt hiszem, így tudnék élni az év minden napján. A vacsorához fél nyolc körül mentünk le. Félpanziónkkal kapcsolatban azt hittem, ez azért majd meglátszik a vacsorán az ala carte étkezéshez viszonyítva. Hát, nem. 12 féle 3 fogásos menüből lehet választani. És nem gyerek adagok ám! A bőséges ebéd után – sport ide vagy oda – szinte kínszenvedés a finom falatokat végigenni. Már a bőséges és tartalmas húsleves után úgy érzem, itt a vég, és még csak akkor érkezik a vasalt csirke gombás rizottóval és zöldségekkel. A wellnesshez igazodva elég sok zöldséget kínálnak a főételekhez, de ez nem baj, legalább azzal áltatja magát az ember, hogy egészségesen étkezik. Ja, este nyolckor 3 fogásos menü!? Amikor már végképp úgy érzem, hogy az étel bennem a fülemig ér, érkezik a forró és illatos almás rétes. Tantaluszi kínok. Nagyon visszafogottan hörpölgetjük a ház kimért borát, a soproni kékfrankost, ami meglepően finom (az utolsó nap meg is boltoztam a pincérfiúkkal és a panzióban található boltossal, hogy ebből haza is viszünk). A szobánkban már mindenféle felesleges mozdulatot kerülünk, levetkőzve, hanyatt fekve próbálunk némi levegőhöz jutni. Hiába a könyv, teletömött szervezetünk csak a tv-vel képes megbirkózni, azzal se sokáig. Éjszaka aztán jöttek az álmok. Bár bika nem kergetett, a teli gyomornak alighanem szerepe volt abban a sok marhaságban, amivel reggelre lefárasztottam magam.
Március 9. hétfő
A nap, amikor egyfolytában el vagyunk tévedve, azt hisszük vasárnap van, pedig nem, mások dolgoznak, csak nekünk van ilyen jó dolgunk.
Borzasztó éjszaka volt. Egész éjjel vadabbnál vadabb álmokkal kínlódtam, amikre jórészt reggelre már nem is emlékeztem, csak a szemem alatt sötétlő karikák emlékeztettek. A hajnali órákban jól idomított gazdaként ébredtem, de Morc sehol, így azonnal álomba ájultam megint. Ébredéskor az ablak felé lesve a függönyön túl ködöt sejtettem, aztán a függönyt félrehúzva „csak” csepergő esőt láttam. Hentergés, tv-zés, még reggelizni is nehezen indultunk. De végül is, ezt otthon is megtehettük volna, ha már eddig eljöttünk, induljunk útnak! A bőséges svédasztalos reggeli után elégedettünk láttuk, hogy a szél elfújta az esőfelhőket, sőt már fel is szárított mindent. Így aztán az új csizmában és kabátkában indultam meghódítani Ausztriát. Ausztriában elsődleges szempont volt elkerülni az autópályát. Ott ugyan jól lehet haladni, de mivel csak kisebb távolságra terveztünk és elsősorban látni szerettünk volna, nagyon is megfeleltek a kisebb utak. Másrészt pedig matricánk sem volt, hiszen egy 50 kilométeres túráért nem akartunk 10 napos matricát vásárolni. Az első, ami 100 méterrel a határ átlépése után már szembeötlő volt a a hihetetlen különbség az utak, utcák, házak, porták állapotának tekintetében. Nincsenek sáros, kerékvájta nyomok az út szélén, a fűsávokon, mindenütt rend és tisztaság. Érthetetlen, hogy a magyar oldal miért olyan amilyen. A szél továbbra is kellemetlenül erős, így aztán csak Eisenstadtban állunk meg. Eisenstadt, vagy számunkra kedveltebb nevén Kismarton, 1925 óta Burgenland tartomány székhelye. 1648-tól magyar város volt 1920-ig, amikor is Burgenlandot Ausztriához csatolták. A város nevezetessége az Esterházy hercegek egykori kastélya, a Kálvária templom (benne Joseph Haydn sírjával), a zeneszerző egykori lakóháza és a ferences templom (benne az Esterházy család sírboltjával). A közelben van Forchtenstein, magyar nevén Fraknó vára, a Mattersdorf grófok egykori székhelye. Eisenstadtban megállni nem is olyan egyszerű dolog. Félórányi eredménytelen keringés után úgy döntünk, vállaljuk az óránként 2 eurós parkolási díjat és a kastély alatt kiépített mélygarázsban próbálkozunk. A városka bájos és kihalt. Hétfő lévén az emberek valószínűleg dolgoznak, kisgyermekesek, nyugdíjasok pedig a metsző szél elől bújnak meg otthonaikban. Irány Sopron.
Sopron szép, az idő továbbra is kellemetlen. A város azonban még így is magával ragadó. Lenne. Ugyanis két óránként pénzt dobálni a parkoló automatába maga a városnézés halála.
Az első világháborút követően a soproniak szavazhattak a város Magyarországhoz vagy a szomszédos Ausztriához tartozzék-e. Ők Magyarország mellett döntöttek, ezért hívják Sopront a hűség városának. Délben egy hangulatos sörözőben talán életünk legnagyobb és legfinomabb óriási bécsi szeletét kapjuk krumpli-salátával. Nagy találmány: a köret rögtön maga a savanyúság is, és igazán finom. A parkolóórára figyelve sajnos nincs sok időnk a város építészeti szépségeiben elmerülni. Pedig látnivaló lenne bőven. A Tűztorony kapuján át lépünk a Főtérre, ahol múzeumok és műemlékek tömkelege fogadja a nézelődőt. Kihagyhatatlan látnivaló a Fabricius-ház, a Storno-ház, amely annak idején Mátyás királynak is szállást adott. A Belváros közepén, az úttest alatt alig ismert, bár látogatható római emlékek rejtőzködnek. Számtalan kőfaragvány tanúskodik arról, hogy Scarbantia fontos, falakkal körülvett kereskedelmi központ volt már a rómaiak korában. Európa-szerte ritkaságnak számít az Új utcában 1300-ban épült Ó-Zsinagóga. Mintegy 50 évvel később követte ezt az Új-Zsinagóga, amelyet a Habsburg hercegek pénzügyeinek intézője, Izraeli bankár emelt. Ugyancsak a Fő téren áll a Kecske templom – 13. századi építészetünk egyik legkiemelkedőbb alkotása. Egykor a ferenceseké volt, ma a bencéseké. És hogy miért Kecske? A legenda szerint a Sopron környéki dombokon kecskenyáj legelészett. Az egyik állat szarvával a földbe túrva egy arannyal teli kincsesládára lelt és a helyiek ebből a talált pénzből építették fel a templomot. Az igazság kicsit más, A városban élt a gazdag Gaissel család (nevük magyarul kecskét jelent). Az egyik családtag gyilkossági ügybe keveredett. Mivel az eljáró bíró távoli rokon volt, nem ítélte halálra, hanem arra kötelezte, építsen a városnak egy templomot. Az elítélt eleget tett a bíró akaratának, de a család kérésére a család címere is felkerült a templom bejárata fölé, így aztán azóta is Kecskés templomként emlegetik. A Lábas-ház, a Cézár-ház, a Szent György templom, a Zichy-Mesko palota .. mind-mind kihagyhatatlan látnivaló, a Lővérekbe való kirándulásról most itt szó se essék.
Azt mondják, aki Magyarországot meg akarja ismerni, annak Sopront mindenképpen látnia kell. A fentiekből is látható, hogy Sopron nem egynapos város, így aztán el is határozzuk, hogy egy soproni kirándulás még mindenképpen aktuális. Hiszen még a Gyógygödörben sem jártunk.. A kocsihoz az utolsó pillanatban érünk vissza. Az idő még fiatal, így Nagycenk felé vesszük az irányt. Nincs szerencsénk. A legnagyobb magyar szülőháza hétfőn zárva, a Mauzóleum pedig csak előzetes egyeztetéssel, helyi kísérővel látogatható. A kastéllyal szemközti hársfasor szép időben kellemes sétát kínálna. Szép időről azonban szó sincs, így fájó szívvel hagyjuk magunk mögött a majd 3 km hosszú védett fasort, melyet Széchenyi Antal neje Barkóczy Zsuzsanna telepített 1752-ben és amelynek végén a Széchenyi család két tagja, gr. Széchenyi Béla és gyermekágyi lázban fiatalon elhunyt felesége, Erdődy Hanna nyugszik.
Ennyi sikertelen próbálkozás után kicsit elkedvetlenedve megyünk vissza a panzióhoz, de a szauna, pezsgőfürdő és a gyógytea újra formába hoz minket. Egészen a megint bőséges vacsoráig. Utána megint teljesen elpilledve átadjuk magunkat az alvás gyönyörűségének.
Március 10. kedd – rövidke szabadságunk utolsó napja
Állítólag beszélek álmomban! Mindenesetre nyilvánvaló, hogy ezek a bőséges esti vacsorák nincsenek jó hatással az éjszakai pihenésre. A két elmúlt nap eredménye hízás és izomláz (a pezsgőfürdő masszázsának köszönhetően olyan helyeken is, ahol álmában sem gondolná az ember). Napsütésre ébredünk és teljes szélcsendre. Naná, hiszen ma megyünk haza, mikor legyen jó idő, ha nem az utolsó napon.
Reggeli most nem svédasztalos formában, hanem étlap szerint. Búcsúzás előtt sikerül szert tenni arra a különlegesen finom vörösborra is, majd még egy utolsó séta a panzió körül, hiszen az elmúlt napokban örültünk, ha mielőbb az ajtón belül kerültünk. Így aztán az utolsó napon tudjuk meg, hogy a szomszéd kemping fürdőjét 1434 méter mélyről feljövő 58 fokos, magas sótartalmú thermálvíz táplálja. Erős a gyanúnk, hogy a panzió fűtését is alighanem ez a víz biztosítja. Most kell megtudjam, hogy a víz mozgásszervi bajokra, törések utókezelésére kiváló, sós páráját belélegezve légúti panaszok orvosolhatóak. Na nem baj, itt lesz még jövőre is!
Hazafelé Fertődön állunk meg. A kastélytól meglehetősen távol, az iskola mellett parkolunk le. A kastély hátsó bejáratáig elhanyagolt, kiöregedett fasor vezet, a sétányt többnyire sár borítja. A kapun belépve mintha valami rossz vicc elevenedne meg. A park bokrai gúlára, gömbre nyírva, szinte egymásba érnek. Hatalmasra nőttek és a külső takaró levélkék alatt az ágak szinte kopaszak. Ijesztő és egyben nevetséges látvány a kusza össze-visszaság. Az útikönyv szerint e barokk-rokokó park természetvédelmi terület. Háát, nem tudom… A kastély homlokzata pedig kétségbeejtő. Hullik, romlik a vakolat bármerre is nézünk. Megkerüljük a kastélyt és a főbejárathoz érünk. A következő pofon: a téli nyitva tartás éppen a hét végén változik, addig csak szombat-vasárnap látogatható a kastély, hétköznap zárva. Azért a kertben körbesétálhatunk. Az első homlokzat láthatóan új, még a színe sem egyezik a hátsóval. Kicsit ugyan túlzónak érezzük az útikönyv megfogalmazását, miszerint a fertődi Esterházy-kastély hamisítatlan barokk pompával fogadja a látogatót. (csak nehogy rossz felől közelítsen a kedves látogató!) . Miután elég csalódottan visszabaktatunk a nyaktörő járdán a kocsihoz, sok-sok gondolat forog a fejünkben, egyik sem túl hízelgő a magyar műemlékvédelem e emblematikus épületének fenntartóira nézve.
Ez hát a vége ennek a kirándulásnak. A múzeumokra kiéhezett utazó éhesen térhet haza, a fogyókúrára szoruló haspók pedig igazi kulináris élvezetekkel a tarsolyában. De nem is baj, ez az éhség újabb utazásokra hív és erős bennünk az elhatározás, hogy a most elmaradt élményeket bepótoljuk.
***
Ma este romantikáztunk. Na, nem egészen úgy, ahogy anyós pajti elképzelte, amikor az ajándékba kapott két személyes Hollóházi teáskészletét nekem adta. Meg nem is egészen úgy, ahogy a rózsaszín regényekben az lenni szokott, de nekem ez igazán bejött. Ugyan a tenyeremen van néhány hólyag meg seb is, de romantika, az volt dögivel. Ugyanis kertrendezésbe kezdtünk. Egészen konkrétan a szomszéd által felkopasztott fenyőfa kert sarkában felhalmozott ágainak kupacát égettük el. Csak zárójelben jegyezném meg, hogy hatalmas mennyiségről volt szó. Az egész egy újságpapírral és két szál gyufával kezdődött, aztán az egyik dologból jött a másik, a végén már rendes kis máglyát rittyentettünk. A többi lakó, a lakásokból kiszűrődő fények alapján heveny tévénézésbe kezdett, de nem is baj, legalább nem kellett megkínálni őket a finom soproni kékfrankossal. Hopp... Itt egy kicsit előreszaladtam... Ugyanis mire az összes tűzrevaló elégett, nagyon helyre kis parázsunk lett, amin vétek lett volna nem szalonnát sütni. Így gyorsan vágtam két ágacskát, odafönt előkotortam a frigó mélyéről a finom sós kenyérszalonnát, hagymát nyomtam a végére, zsebemben két bicska, az olivás kenyér maradékát és némi csemege uborkát egy doboz sörrel egyensúlyozva visszasiettem páromhoz, aki a tűz őrizője volt ez alatt az idő alatt. A sör a nagy melegben hamar elfogyott, így most Mr. Golden szaladt fel, lehozta a féltve őrizgetett soproni kékrankost két pohárkával és Morccal, aki azonnal kitalálta, hogy neki itt a szalonnabőrke eltüntetése lesz a feladata. Amíg a parázs csendesen szórta ezerarcú fényét, a bor is elfogyott. Morc egész idő alatt éberen őrködött, aztán eloltottuk az utolsó kis zsarátnokot is és felmentünk füstmentesíteni magunkat. Azt hiszem, ez a hétvége már jól sikerült, történjen bármi vasárnap!
***
Azért van abban némi pikantéria, ha az adóhivatal pont a születésnapodra időzíti az értesítést, miszerint Kiválasztott lettél. Na ja, kiválasztott egy kis adóellenőrzésre. Nem most, majd. Egy éven belül valamikor. Ha jól hallom, ez másoknak is rosszul esett, pedig nekik lehet, nem is volt szülinapjuk. Csak az a stílus... mert az aztán van nekik. Alapállásban is Te vagy a hunyó, bár még nem vizsgáltak semmit, de máris felhívják a figyelmedet, ha kellőképpen összerottyintottad magad a levél kézhezvételekor, akkor nosza, önellenőrzéssel még könnyíthetsz a lelkeden (nem mellesleg elismered, hogy tényleg hunyó vagy). Hiába, na... egy ilyen levél megfogalmazására is születni kell (bár, én örülök, hogy nem abba a családba) ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése