Kislakás abszolút felmérve, munkák beütemezve. Például holnapután fuvarozósok elcipelnek belőle mindent… és idehozzák nekünk a garázsba. Szép lesz – dugiggarázs. Lomtalanítás pont a pakolászás előtt volt két héttel, erről rendesen lemaradtunk. Ahhoz, hogy a lakásba felhozhassunk pár darabot, innen is ki kéne dobni ezt-azt. Közben egymást érik a szülinapok, névnapok, vendégek jönnek, nemmellesleg közeleg az esküvő. Mikor foglalkozzak egyáltalán a lakásátrendezéssel?
Örömteli gondok – mostanában egyre többször kap értelmet ez az ellentmondásosnak tűnő fogalom. Most valahogy nem lenne baj, ha a szokásos 24 óra helyett többől állna egy nap. Hihetetlen módon rohan az idő!
Közben – a csendesen merengős időszakokban – egyre többet gondolok arra, hogy szülőnek lenni talán ilyenkor a legnehezebb. Persze hogy nem gondolom azt, hogy elvesztem a fiamat, mert miért veszteném el? Aki elveszíti, ott már baj volt korábban is. De azért majd nem látom naponta, nem tudom, hogy merre jár, mit eszik, van-e tiszta holmija… nincs több anyáskodás, gondoskodás, babusgatás. Mert ha majd jön, akkor már jönnek, és az nem lesz ugyanolyan. Vége lesz valaminek, és bár valami más, izgalmas dolog következik, azért az én kis világom csak szegényebb lesz. Persze, nemcsak az enyém. Az apjáé, a nagyszülőké, sőt a testvéréé is; de vagyok olyan beképzelt, hogy merészen állítsam, leginkább engem ér veszteség. Azt mondják, minden fiús mama kicsit nemnormális, ha több fiú van, a dolog hatványozódhat. Na, itt is ez a helyzet. Küzdök ellene becsülettel, de a sárkányság már ott van bennem, érzem. Annyiféle bizonyítványt fognak majd nemsokára kiállítani rólam, rólunk. Hogy megálltam-e a helyem anyaként, nevelőként, anyósként, egyszer majd nagyiként. Ha az életben sehol máshol nem kéne megfelelnem, már elég szép feladat lenne csak ez is, ha nem a legszebb… Áááá, nem is biztos, hogy meg tudom fogalmazni, mi minden jár a fejemben. És látom ezen a nagy fiún, hogy neki sem mindegy a változás. Tudom, hogy nem lesz egy hazajáró lélek, de azért remélem, az elszakadás nem lesz nagyon hirtelen, hiszen még rajta van a fészek szaga és a tojás is ott billeg a fenekén…
***
Upsz, a jövő elkezdődött… Leendő menyem máris berágott rám. De ne tudjak róla! Mert túlságosan belefolyunk az életükbe. Nem elég, hogy a lakást a fenekük alá tettük, megkímélve őket egy kiszámíthatatlan hitelfelvételtől, ráadásul még önkritikát is gyakoroltunk. Megállapítottuk, hogy a lakás elég lepusztult állapotban van, ezért a festést is fizetjük. Tény, hogy azt a festőt hívtuk, aki már korábban is dolgozott nálunk, de ők biztosan találtak volna valaki olcsóbbat. Ugyan ők dönthettek a tapétában (üvegszálast kértek), a színben, de miért erőltetem rájuk a szakit. (Talán azért, mert az idő rövidsége miatt direkte szükség is volt az előzetes ismeretségre?)
De az i-re a pontot tegnap tettem fel, amikor megrendeltem a bútorszállítókat. És nem egyeztettem előtte. Pedig ő is utána nézett (nekem nem mondták), és szerinte biztos olcsóbbat talált volna. Ez a cég két napra tudott vállalni, a többiek csak jóval később. Ezek elintézték a behajtási engedélyt is, a többiek tőlem kérték volna, hogy járjak utána. Ráadásul a mi vackainkat vitetem el a mi garázsunkba, így aztán nem is igazán értem miről kellett volna egyeztetnem bárkivel.
És megígértem, hogy csendes vendégként jelenek meg az esküvőn, nem szervezkedek, végül is a nővére profi esküvőszervező, igaz éppen most szült, de aki profi, az fél kezében szopós csecsemővel is profi, szóval nem nyomulok. Erre képes voltam karikagyűrű bélyegeket adni nekik a meghívók postázásához. Ezzel foglalkozunk, van, nem kellett utána járkálnom. Nem is értem magam, mit akartam ezzel az apró hozzájárulással.
Mindenesetre most már lassan nem is tudom, merre álljak arccal, nehogy megint rosszat lépjek. A saját fogalmaim szerint nem csináltam semmit. Hiába na, a semmitcsinálást is gyakorolni kell! Különben még kihúzom a gyufát párszor…
***
Szülinap van! És mindenkit megnyugtatok, nem lesznek tortahegyek. Sőt, ünneplés se nagyon. Ha minden a reményeim szerint alakul, akkor kis családdal egy egyszerű vacsora, semmi extra, hiszen végül is ne már pont a szülinapomon gályázzak. Aztán csendes bújás kedvenc pezsgőm mellett, és talán végre a szilveszteri kabarét is végig tudom végre hallgatni. Kutyát apus sétáltatja, gyerkőcök nem borítanak ki… álmodni szép! De komolyan, nagy ünneplés nem lesz, hiszen az esküvőre gyúrunk mindannyian. No meg a holnapi bútorköltöztetésre. Meg hát, őszintén, 48 még cipőméretben is sok.
***
Apró baki… Felhívott apóstárs, hogy meggratuláljon. Én meghatódom, hogy még ezt is tudja. Azt mondja, ilyen nevezetes napot nem lehet elfelejteni. Na, itt már olvadoztam. Aztán folytatja, hogy ma van a nemrég született első unokája névnapja… (és ezt nekem is tudnom kellett volna! Tudtam is, csak nem sejtettem.)
***
Repül a nehéz kő… mármint a lelkemről. Hát, ezen is től vagyunk. Tegnap este már annyira stresszeltem a mai naptól, hogy nem is nagyon érdekelt a saját szülinapom se. Szerencsére a család se volt sokkal ünnepélyesebb hangulatban.
Ma már korán reggel felbotorkáltam a kis lakásba, hogy a bútorszállító kocsi (amiről csak annyit tudtam, hogy NAGY) számára helyet foglaljak lehetőleg a ház közelében. Tegnap is arra jártam, a fél utca üres volt. Ma reggel egy talpalatnyi üres hely nem volt. Murphy. A szemközti építkezésnél kértem kölcsön két raklapot és egy kis helyet az ő teherautóik helyén. Aztán mire a kocsi megérkezett, megint a fél utca üres volt. Jobb lett volna, ha én is csak akkorra megyek fel, egy csomó stressztől megkímélhettem volna magamat. A fuvarosok – három vékony dongájú legényke – első ránézésre a hokedlinél terjedelmesebb és súlyosabb darabok cipelésétől mindenekelőtt sérvet kapnak, de legalábbis sírógörcsöt. Legszívesebben segítenék nekik vinni a franciaágyat. Aztán kiderül – mint már sokszor – hogy a látszat csak, kicsi a bors, de erős. A böhöm bútorokat játszi könnyedséggel lavírozzák ki a lakásból. Ettől már megkönnyebbültem, mert én addig úgy láttam, hogy ezeket a monstrumokat csak szétbaltázva lehet majd az ajtón kiszuszakolni. Óradíjban dolgoznak, de nem húzzák az időt, hatékonyan töltik meg az autót a lomjainkkal és a légvonalban közeli garázshoz – párom előzetes félelme ellenére – sem Kőbányán keresztül jutunk el, hanem percek alatt. Itt a kipakolás még egyszerűbb. A fiúk hálásan isznak velem egy kávét, aztán könnyes búcsú.
Azért az elgondolkodtató, hogy a három ember autóval, megszakadós munkával kevesebbet kért, mint amennyit az önkormányzat az egyszeri behajtási és parkolási engedélyért. Nemkicsit tartom pofátlannak a város mohóságát.
***
Titok… Megkaptuk a gyerekektől az esküvői meghívót! De ez még titok, mert a nagyszülőknek majd csak a hét végén adják oda. És titokban rajtakaptam őket, ahogy ők is a meghívókat nézegetik. Azt mondják, hiába a jegyesoktatás, a ruhapróba meg a tortarendelés; valahogy attól lett olyan valóságos az egész, hogy kinyomtatva látják.
***
Tavasz… A szépséges Andrássy út egyik éppen felújítás alatt lévő házában volt dolgom. Az iroda a harmadik emeleten van, a liftet is cserélik, és addig egy ideiglenes „lélekvesztő” viszi fel a lustábbakat a harmadikra. Ennek nagy huncutsága mostanában, hogy mindig ég a villany, csak ha beszáll valaki és elindul, akkor alszik el. Na, ma egy nagyon helyes fiú volt az útitársam. Beszálltunk, elindultunk és semmi félhomály, a csupasz körte a fejünk fölött rendületlenül világít. A meglepetéstől szóvá is tettem: na, már el sem alszik a villany? Mire az ifjú ember elmosolyodik és kacsintva gálásan felajánlja, hogy kicsavarja az égőt… És… 48 évesen még el tudok pirulni…
***
Álmok… Kezdem magam nagyon unni. Ugyanis rettentően fárasztó, ha az ember egész éjjel azzal kínlódik álmában, ami napközben foglalkoztatja. Én meg már egy jó ideje ezt teszem. Reggelenként pedig úgy ébredek, mint akin átment az úthenger, aztán még vissza is tolatott. Ráadásul a fejem sem tisztul ki, az egyébként is folyamatosan kattogó gondolatok mellé még bejönnek az álmomban hozzá társulók is. De hogy már egy örömanya-ruha is kiakasztja az ember elméjét, az már határozottan elkeserítő. Ma éjjel ebben a tárgyban fantáziáltam össze-vissza. Volt ebben dráma, volt vígjáték, rengeteg jövés-menés, ráadásul felébredtem a végkifejlet előtt, szóval teljes csőd…
***
A kutya, aki mellesleg a mindenem, ma reggel nagyon kiakasztott. Szokásos hajnali ébresztője kapcsán hálóing-nagykabátban lebotorkáltam vele a lépcsőház ajtajáig. Kinyitottam, konstatáltam, hogy hideg van és mintha talajmenti fagy is lenne, kiengedtem. Visszabotorkáltam. Nem egészen három perc múlva hallom, hogy a bejárati ajtó előtt nyafog. Kinyitom, és ott találok egy mind a négy hónaljáig sáros kutyát, aki mellesleg a mellényére és a füle tövére is kent a tűlevekkel súlyosbított humuszból. Én meg készületlenül állok a történések előtt, hiszen azt hittem, a talaj odakint csontkemény. Kutya leültet, mosdóból melegvíz a kis lábmosóba. Lábanként vízcsere, aztán az utolsónál (talán már megunva a macerát) legényes mozdulattal ráült az edény szélére, innentől a lépcsőház és előszoba felmosása, kutya fenekéről a víz felitatása, heveny agyvérzés tőlélése… Jól indult a nap! Viszont felébredtem teljesen.
***
Anyósos… Tegnap közös szülinapi családi ebéd jó anyámmal. Mellesleg ennek már hosszú évekre visszanyúló hagyománya van. Anyós telefonált a héten, hogy nem biztos, hogy ideér, mert előző este a testvéréék nála alszanak és ki tudja, mikor indulnak majd haza. Jó, mondom, vettem az adást, de akár hozhatja őket is. Mindenesetre szóljon ide időben, hogy tudjam, mire számítsak. Ebédidő, semmi hír. Öt óra felé a romok már eltakarítva, anyuék is hazamentek, mi a kutyával sétálni indulunk. Jé, ki jön az utcában szembe? Hát, a drága mama. Gyerekek még otthon, beengedik, majd megvár minket. Hazaloholunk, a mama sehol. Se a nagyobbik gyerek. Dolga volt, a nagyi pedig hazavitette magát vele. Még jó, hogy jött. Este telefonál, hogy ő nem is tudta (???), hogy ez lett volna a szülinapi ebéd. Engem se köszöntött fel, az anyut is elfelejtette. Jelzem, ez ügyben már készülődik az ellencsapás. Viszont, képzeljem… a testvéréék magukkal vitték, hogy megmutassák neki az unokájuk új házát. És ott marasztalták ebédre. Ja, hogy telefon is van a világon, sőt mobiltelefon is, az eszébe sem jutott. Hát igen, őt alanyi jogon szeretjük…
***
Hirtelen… Jaj, futnom kell, de ezt muszáj gyorsan ideírnom: Kezdőlapon Fórum-címek szépen sorjáznak egymás alatt. Mi üti meg a szemem? A következő három, szorosan egymást követő cím: -fogyókúra; -telt csajoknak; -skizofrénia… Összeolvasva is van értelme, nem? Freud-apu mit mondana rá, hogy ilyenekre áll rá a szemem? Főleg, hogy éppen kalácsot ettem reggelire, amit nem kellene. És főleg nem két nagy bögre kakaóval. Na, futottam tova…
***
A kis büdös … Reggeli séta és az ő természetes tartozéka. Morc emésztésével – hál istennek – semmi probléma, így rövid időn belül ott lóbálhatom a kis büdös csomagot. Járjuk az utcákat, ahol szemetessel csak nagy ritkán találkozni, leginkább csak a buszmegállókban, de oda is ciki bedobni, ha éppen tucatnyian állják körül. Lassan hazaérünk, utcasarkon párom fordul be. A buszmegálló felé van egy extra szemetes (kétszer már felgyújtották láng lelkű ifjak, de csodák csodájára eddig még pótolták az illetékesek), így a kezébe nyomom kis büdöst, hogy talán ha megtenné… Közben érkezik a busz, párom futásban, és … elrohan a szemetes mellett, kezében kis büdössel. Ajaj. Nem lesz népszerű, ha véletlenül magával viszi a busz zárt légterébe. De szerencsére a lépcső előtt kapcsol, hogy mivel van tele a keze és gyors mozdulattal az ottani edénybe kosarazza. Ajtó becsuk. Az élet megy tovább (kis büdös meg marad a buszmegállóban).
***
Reggeli gyomorszorító… Család férfitagjai sportolnak, mi a kutyával rójuk a napsütötte csicsergős délelőttben a környékbeli utcákat. A vasúti sínek melletti senki földjén lyukadunk ki. Morc boldogan szaglászik. Már majdnem a végére érünk, amikor a gazból egy helyre kis sátor bukkan elő, előtte fiatal ember eszeget. Jómodor elő, ráköszönök, Morc hál istennek nem kunyerál. Barátságosan visszaköszön. Szokásos körök… szép kutyája van, hasonlók… Aztán a kérdés: szelid? Mintha nem látszana. Mondom, igen, nagyon szelíd. „Akkor ez is csak dísznek van, mi?” – és a szeme sem barátságos már, inkább cseppet gyűlölködő. Én meg innentől érezzem rosszul magam, amiért vagyonokat költök egy ilyen haszontalan „dologra”, ahelyett, hogy… Mi helyett is??? Mit kellene NEKEM megoldanom az Ő életében?
***
Jobbágy Károly: Különös ez
Különös ez, hogy ugyanaz az ember, ki egyrészt szürke s esendő nagyon,
s nem akar győzni barikádokon (ha dolgozik is, annyit épp, hogy éljen),
végül is győz és csodákat teremt.
Hajdan… hitetlen, vagy titkolt eretnek, követ hordott hatalmas templomokhoz,
ma… szídja körben az egész világot, miközben modern erőművet épít;
- ha szobrász, amíg titkon ágyradönti más asszonyát, úgy nézi már e testet:
„Jó lesz a hűség szobrához modellnek.”
- ki becstelen jutott főhivatalhoz (bólingatva mindenhol s helyeselve)
a becsületről fogalmaz beszédet.
lehet, hogy ír, folyton elégületlen, pokolba küldi a rendszert naponta,
de megereszt egypár pozitív jelzőt, hogy az írás közölhető legyen;
-tanít. „Nem így volt! Hazugság!” üvölti (otthon), ám másnap elmondja az órán
a szomjas szemű tanítvány seregnek.
És lám, felépül mégis a világ.
A turista az ódon katedrálist nézve dicséri a kőfaragót: „Mekkora hit kellett ehhez a műhöz!”
s a jövendő kor embere meg minket csodál gigászi alkotásainkért;
a hűség szobra lelkifurdalást kelt a hűtlenekben (amíg előtte állnak)
s az apró csalók arca falfehér lesz a becsületről elzengett beszédtől;
az olvasó megnyugszik: Jól van minden!
Hiszen az író is dicsérte, jól van…
és a tanítványt egész életén végigkíséri az a szent tanítás…
Mert a sündörgő, kétkedő szemű ember eltűnik, s megmarad a mű. …
Iszonyatos ez, s mégis gyönyörű!
***
Reggeli nyögés… Szóval, van egy kiakadt derekam. Ebből kifolyólag telenadrágos-stílusban előadott járkálásom, időnkénti megroggyanással. Nem szép látvány. (és fene rossz érzés) A kocsit meg ma reggelre kellett a szervízbe vinni állapotfelmérésre, hogy a Tesco-parkolóban ellene elkövetett apró támadás kijavítása mégis mennyibe kóstálna, ha már van rajta Casco. Ez volt a szerencse, ugyanis az „elkövető” nem hagyott üzenetet. Azt viszont sajnos nem állíthatom, hogy nyomtalanul eltűnt, mert nyom az maradt utána rendesen. És most az is kiderült, hogy mennyire naív vagyok, ha karosszériajavítási és fényezési kérdések merülnek fel. Az a bizonyos nyom ugyanis nagyjából tenyérnyi, az egyetlen olyan helyen, ahol két karosszériaelem találkozik. Nos, a diagnózis: két elemet kell javítani, újrafényezni. Csak a fényezés több, mint 70 ezer forint. ??? Most jöjjön pedig a Márkus László-i kérdés: Mi a fene kerül ezen…? De itt még nem ér véget a megpróbáltatás. Bár a nap úgy indult, hogy a lábamon alig-alig állok, mégis szeretnek a srácok, de azért csak nekem kellett mennem. Ráadásul holnap találka ugyanott, mert ma a szerelő szemlézte, holnap a biztosító. Nem kérdezem meg, miért van erre két lépcsőben szükség, nem. Most aztán hívogatom a házi orvost is, hogy legalább az én karosszériámat szemlézze már valaki, mert csoda-injekció nélkül aligha tudom végigcsinálni ezeket a nemszeretem feladatokat.
***
A mai nap a nyögésé… Ufff, megböktek. A gömbölyűmbe akkora koktélt nyomtak, hogy pohárban is emberes adag lett volna. A szépséghiba, hogy ebben sem jég, sem lime, sem Bacardi nem volt, helyette Voltaren meg Algopyrin. Mellé kaptam egy szatyor gyógyszert. A felét sem tudom, mire jó, de állítólag izomlazítanak, meg fájdalom és gyulladáscsökkentenek. Hát, az jó lenne! Bevettem őket, így az ebédnek már helye sem maradt. Nem mintha lenne kedvem főzőcskézni. Utasítás, hogy feküdjek, amiben csak az a rossz, hogy ebben a pozitúrában fáj a legjobban. Arról már nem is beszélve, hogy ha véletlenül fel kell kelni, mondjuk pisilni, azt jóval a gondolat megszületése előtt el kell kezdeni, mert esetleg késő lesz… Murphy után szabadon, minden kiesik a kezemből, de csak azért, mert lehajolni érte nem tudok. Így elég rumlis máris a kégli, és arra sincs garancia, hogy majd az első hazaérkező összepakol, mert egyébként sem szokásuk. Ráadásul Morc is azt hiszi, neki dobálom le, amit éppen elejtek, így aztán harcolhatok vele is folyamatosan. És ki volt az az eszement, aki ilyen alacsony ágyat vett? Erre is inkább csak leesni, mint leülni lehet. Hülye ötlettől vezérelve előkotortam a két évvel ezelőtti lábtörésemkor használt „görbebotot”, de őszintén szólva nem nagy segítség. Viszont majdnem elgáncsoltam vele saját magam. Huh, az önsajnálat ötpercét hallhattátok.
***
Valami jó a nap alatt… Utasítás, feküdni kell! Én igazán igyekszem, de… Gyerek megjön, nincs nála kulcs, csenget, irány a kapunyitó. Gyerek elmegy, kulcs nélkül. Valamit itthon felejtett, csenget, dicsérem az Urat, csoszogok ajtót nyitni. (Mit csináltam ennyi ideig? – Anyád!) Végre béke, nyugalom. Telefon cseng. Kászálódás. Nagyfiú érdeklődik, miért kerestem. Még reggel, de ki emlékszik már arra. Visszafekvés. Csengetnek. Szomszéd látott az ablakból, hogy bottal közlekedem, csak érdeklődni akart, hogy mi történt… Újfent fekszem (elővigyázatosságból összes telefonok körülöttem, rajtam ugyan nem fognak ki). Csengetnek. Sietős csoszogás a kaputelefonhoz. Postás. Könyvet hozott. Na, most az egyszer megbocsátom a zargatást. És ez még csak a délelőtt volt…
***
Ladányi Mihály: Az ember
Az ember társaságban kiereszti a hangját, s zengő hangon megváltja a világot,
és azt mondják rá: ez az ipse már halhatatlan, akkora hangja van akár a jóistennek.
Aztán az ember hazamegy a társaságból, egyetlen mukk nélkül letolja a nadrágot
és odafekszik a felesége mellé. Megjöttél kisfiam, kérdi az asszony és combja közé szorítja;
és az ember egy órán belül valóban halhatatlan.
***
Hrrrr… Hivatal. Kockafej. Bennem meg a tehetetlen düh. És ez a tehetetlenség szinte megbetegít. Nem is a mohóságuk bánt. Azt az ember szinte már természetesnek veszi. Kisemberről száz bőrt lehúzni, ez manapság már hétköznapi dolog. Az értelmetlen, átgondolatlan működésük zavar. Tulajdonképpen az, hogy egyáltalán léteznek. Mert a mohóságot egyszerűbben is ki lehetne elégíteni. De mire való egy hivatal, ami csak paragrafusvégrehajtó, álságos (bár hangzatos) céllal: megvédeni a Vár ódon köveit. Tőle, aki ott élni próbálok. És nem akarom ám én ott a városképbe avatkozni vagy az ódon hangulathoz méltatlanul viselkedni. Csak a mindennapjaimat szeretném élni, beengedni mesterembereket a lakásom falai közé, hogy az állagot védejm.
De nem, a mester hordja fel a szerszámait, anyagait gyalog; vagy fizessek naponta és autónként 8.400 forintot, ha kell egy létra, csempe, kő vagy festék. Esetleg tűzhelyet cserélek vagy ne adj isten, bútort. Ehhez tudjam persze a pontos időpontot, az illető autó minden adatát. Előre, mert váratlan helyzetekről a hivatal nem hallott. Szerintük minden csak szervezés kérdése. És ne ragaszkodjak régi, jól bevált, ismerős mesterekhez, biztosan találok a Vár falain belül is szakembert. Hogy éppen nem ér rá, részletkérdés. És ha már a létezésükön, a mohóságukon túl is teszem magam, akkor már csak egy kérdés: miért kell ehhez nekem a belvárosban órákat sorban állva kérvényt beadnom, amit napok alatt bírálnak el. Miért nem fizethetek a helyszínen, a kapunál szolgálatot teljesítőknél?
A helyzet lehetetlen, az ember tehetetlen, a hely lassan élhetetlen, de ők legalább sikeresen működnek: Megvédenek engem tőlem! És jó tudni, hogy a helyi önkormányzat értem, budavári polgárért él és dolgozik. Csak bele ne rokkanjak! Óvatosan, mert a dokinak sincs behajtási engedélye… Ja, hozzá sem kéne ragaszkodnom, értem.
***
Magic… Ma este, igencsak hosszas rákészülés után végre vasalni akartam. A dolog újfent elmaradt. Ugyanis a vasalódeszka megadta magát. Ahogy kinyitottam, atomjaira hullott és lehetetlen volt életre kelteni. Amíg újat nem szerzek, a vasalás (immár legálisan) elnapolva. Viszont ígyx a tv előtt landoltam, és megnéztem a Da Vinci kódot. Mi volt ez, ha nem égi jel?
***
Kölni… Szóval, én nem vagyok egy parfümöző alkat, valahogy sok más nőcis tulajdonság mellett ez is hiányzik belőlem. De ezt az ominózus darabot egyszer kaptam a páromtól, akit közös barátnőnk rábeszélt, hogy ez tuti kell nekem, e nélkül nem is érzem jól magam a bőrömben. Ő hozta, én próbálkoztam, de aztán a szekrény mélyén végezte az üvegcse. Húsvét táján a fiúk locsolkodtak is vele. De… Ez meg tud romlani? Mert most megint előkerült, és a nagymamák valami hihetetlen illatfelhőt öltöttek tőle. Mondhatni szagot. Kiskölök szerint olyat, mint akit megkapott a szolárium. Nem igazán büdös, csak kicsit. Ezen bepöccenve anyóstól távozóban a társasház közös levélszekrénysorára biggyesztettem, hátha valakinek jól jön rovarírtóként. Nem sokkal később nagyfiú ránk telefonál, hogy mi felejtettük-e a postaládán a parfümös üvegcsét, mert akkor hozza utánunk. Általános pánik. Hozzá ne nyúlj! Haza ne hozd! Hát, szóval így jártunk, a parfüm meg én. Azt hiszem, a következő pár évben nagyon jól megleszek nélküle. Csak anyósom meg ne találja, mert akkor ő tuti visszahozza…
***
Fiúk… Két nagyfiam az utóbbi kb. tíz évben meglehetősen eltávolodott egymástól. Tény, hogy sok hasonlóságot nem lehet közöttük felfedezni, de ez még nem indokolná, hogy lassan egymás szagát sem állják. A kicsi aztán egy évet külföldön töltött, a naggyal pedig erről nem is nagyon lehetett beszélni, mert titokban becsülte a kicsit a helytállásáért, és irigykedett is, hogy volt mersze belevágni a nagy kalandba. Aztán ő végzett a főiskolán, jó állást szerzett, önbecsülése a helyére került, most nősül; a képzeletbeli rivalizálásban pillanatnyilag ez überelhetetlen. Tegnap késésben volt, villamossal kellett volna mennie, öccse pedig éppen akkor indult el a kocsival és felajánlotta, hogy elviszi. Erre a nagyobbik útközben bevallotta az öccsének, hogy nagyon sajnálja az elvesztegetett éveket és azt, hogy eltávolodtak egymástól. Nemsokára elköltözik, de azért az öccse tudja, hogy rá mindenkor számíthat! Öcsi most egy kicsit össze van zavarodva, mert rettentően tud emlékezni olyan dolgokra, amiket jobb lenne, ha a feledés homálya lepne. A bátyja vallomása váratlanul érte, most nem tudja, hogy a konok feje vagy a szíve után menjen, és hogy vajon mennyire veheti komolyan elérzékenyülni látszó bátyuskáját. Én meg végre reménykedem, hogy azért nincs még minden veszve. Ha nem is járnak majd sűrűn össze, de azért a távolból még lehetnek jó testvérek (megint). Éveket adna vissza az életemből, ha ez a nyomasztó iszony-viszony végre rendeződne.
***
Mesterek… Csináltatnék egy kis réztáblát. Óvatos duhajként több helyen is érdeklődöm. Nem is baj, mert a Percemberek kétszer annyiért dolgoznak, mint egy rendes iparos. Aztán kikötök a Vasedénynél, ahol a kulcsmásoló gravírozást is vállal. De nem a helyszínen. Majd visszahívnak az ajánlattal. Hívnak is. Szó szerint idézem a telefon felemelése után elhangzottakat:
B.üzlet, jó napot kívánok!
Jó napot! Kovács István vagyok. Készítenek Önök réztáblát?
Jó napot Kovács úr! Nem készítünk, viszont rendeltünk Önöknél egyet.
(zavart hallgatás, majd egy gyors „téves” és kattanás) Egy óra múlva újra cseng a telefon:
B.üzlet…
Jó napot! Kovács István vagyok. Tisztázódott a félreértés és az árajánlat miatt hívom Önt…”
Na, megnyugodtam, nem nekem kell elkészítenem az általam megrendelt táblácskát.
***
Gondolatok… Barátnők. Régen. Nagyjából – néha részleteiben is – ismerik egymás mindennapjait, ismerik a dolgok hátterét. És tehetetlenül nézik a másik lelki kínlódását, mert okos tanácsot a partvonal mellől nem lehet adni. Komolyan kérdezem, mit tehet egy barátnő? Azon túl, hogy meghallgat.
***
Ború… Áááá, nincs semmi baj (velem), meg ami van, az se nagy baj, szóval semmi okom nem lenne a borúra, csak éppen ma beszéltem valakivel, aki öt évvel fiatalabb nálam és április elején mellrákkal operálják. És ettől kicsit magamba borultam.
***
Nézőpont… Nézem az ágyat, hááát, ezt rettentően trehányul ágyaztam ma be. Aztán rájövök, hogy ma nem is én ágyaztam be. Akkor viszont egész tűrhetően néz ki. Főleg ahhoz képest, hogy egy „katonaviselt” férfiember tette.
***
Helyzetjelentés… Ufff, felgyorsultak az események, feltorlódtak a munkák. Esküvőig egy szűk hét van hátra. A festők szombaton végeztek, lehet takarítani. Hát, van mit. Meg persze az apróbb szerelések, úgymint parkettaszegőlécek, lámpák, polcok, fogasok felfúrása, svéd bútorlegó összerakása és közben folyamatosan pakolni, takarítani. Nem kell mondanom, ismeri mindenki a folyamatot. Közben tényleg csak apróbb hátráltatás, hogy a házban semmiféle szerelési munka nem végezhető vasárnap a lakók nyugalma érdekében. Takarítás kérdése még nem tisztázott. A konyhaszekrény és a kőpadló súrolása okán nem szóltak át, a szegőléc-kalapácsolás miatt már igen. Bútorhoz is kell néha a kalapács, azt igyekszünk lábujjhegyen használni.
A család teljes létszámban tesz-vesz. A testvérek a régi közös legózás lendületével barkácsolnak. Apus a wc-t szereli, nagypapa a konnektorokat. A pizzafutár is idetalál, nem lesz gond a vacsora a jövőben sem. Párom elszaladt haza, majd beállít a meglepetéssel, Morccal, aki úgy kellett ebbe a már csurig tele lévő lakásba, mint egy falat kenyér. A kutyán kívül senki nem örül felhőtlenül. Még szerencse, hogy amíg a konyhaszekrényt sikálom, meghúzódik mellettem a sarokban. Amikor végzek, döntök. Nekem elég volt a reggel óta tartó fürdőszobai és konyhai sikamika. Meg hát leendő menyemnek is hagyni kell a háziasszonyi örömökből. Mi Morccal toronyiránt hazasétálunk. Itthon sincs vége a dalnak, nagyfiú szekrényét sémi selejtezéssel egybekötve költöztetős ládákba pakolom. Marad még neki is a jóból, hiszen az összes kütyüjét neki kell szétszednie és becsomagolnia. Szerintem én jártam jobban. Kellemetlen apróság, hogy az autót, ami behajtási engedéllyel bír, holnap kell beadni a szervízbe klopfolásra. Így aztán lehet, hogy ma éjjel még hurcolászni fogunk.
***
Hidas Antal: Mert szemben ülsz velem…
Mert szemben ülsz velem, s csak a te arcod látom és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotográfiákon és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz, s csupán rajtad s nem éppúgy rajtam látom az idő nyomait,
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve, s te akkor az vagy, ami ma: sose találkozunk!
Egymást észre se véve, nem lelünk egymásra soha! …
Véletlen, ennyi kell – esélyek milliárdja! –
hogy minden idők végzetes egyetlenegyeként bírjalak, azt kívánva, egyetlen egyedként szeress?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése