Távol a világ zajától 19.

Az egyre erősödő sírás végre eljutott Robert füléig.

-Bocsáss meg, időnként ez van, biztos az anyja hiányzik neki még mindig – suttogta Sofia fülébe, aztán feltápászkodott és a gyerekszoba felé indult. A két kutya úgy nézett rá, mint akik neheztelnek, amiért csak ilyen megkésve érkezik lecsendesíteni a hangoskodót, Jeremy szinte eltűnt a takarója alatt, láthatóan mélyen aludt, nem zavartatta magát a húga bömbölésétől, Lizzy azonban már teljesen leizzadt a nagy zokogásban. Robert felnyalábolta és beült vele a hintaszékbe, ami a kiságy mellett volt.

-Csssss – simogatta a kislány hátát, aki az ölelő karokban megnyugodva már a férfi pólóját szorongatva hüppögött. –Tudom kicsim, hogy hiányzik, de nem lesz semmi baj, csss... halkan, ne ébresszük fel a többieket, jó? – cirógatta meg a kislány arcocskáját, aztán a tenyerével óvatosan végig simította a gyerek homlokát, elidőzve a nyakában. Ez több, mint kimelegedés a sírástól! Lázas vagy? – kérdezte olyan ijedten a gyerektől, mintha tőle várná a megnyugtató választ, hogy talán mégsem. Felállt és halkan kiment a szobából. Sofia ott ült a kanapén, ahol hagyta és ujjaival az ajkát simogatta,mintha képtelen lenne elhinni, mi történt az előbb. A férfi jöttére felnézett, aztán fel is állt.

-Nézd meg, szerinted is lázas? – fordította felé Robert a gyerek fejét. Sofia gyengéden a tenyerei közé fogta a kis arcot, aztán bólintott: -Egyértelmű. Sylvie mesélte, hogy a gyerekei betegek, van valami járvány a városban, úgy látszik, Lizzy is elkapta. Talán éppen a zsúron.

-Most mit csináljak? – nézett rá a férfi segélykérőn.

-Ne mondd, hogy még egyszer sem voltak lázasak?

-De, egyszer. De akkor a mamád is itt volt, és tulajdonképpen ő látta el őket. Én akkor is belehalok a náthába, ha engem kap el, de hogy egy ilyen pici gyereket... azt se tudom, mit csináljak vele. Nem itathatok meg vele egy pohár brandyt, hogy másnapra kialudja.

-Hát, azt tényleg nem. De tehetsz borogatást rá, és ha anyu már ápolta, akkor kell legyen valami a gyógyszeres szekrénykében is.

-Gyógyszer! Ez az! Egy aszpirint? Vagy kettőt?

-Rob! Lizzy még kicsi! Gyerekgyógyszer kell, nem másnaposság elleni szer – forgatta a szemét a lány. .

-Nem szoktam másnapos lenni. Mostanában már nem – helyesbített a férfi.

-Oké, ezt majd máskor megbeszéljük, most keressünk neki egy lázmérőt és valami tablettát – vette át az irányítást a nő. Robert lelkesen ráhagyta. Lizzy pedig ezt a pillanatot választotta, hogy váratlanul lehányja.

-Nos, azt hiszem, inkább valami kúpot kéne keresnünk – ráncolta a homlokát a nő, miközben a gyerekszoba felől Jeremy öklendezése hallatszott. –Sőt, továbbmegyek... azt hiszem, az lenne a legjobb, ha összepakolnánk őket és bemennénk az ügyeletre  - sóhajtott elgyötörten. Az éjszaka innentől hosszúnak ígérkezett.

*

-Hozok egy kávét – masszírozta meg a nyakát Robert. Már hajnalodott és mindketten elég elgyötörtek voltak a virrasztástól. A két gyerek az éjszakát a kórházban töltötte, ők pedig úgy döntöttek, hogy a hozzátartozóknak fenntartott váróban, hátha szükség lehet a közelségükre. A bejelentkezéskor az ápoló azzal vette ki Lizzyt Sofia kezéből, hogy biztosította róla, nem lesz a „kislányának” semmi baja. A lány nem javította ki. A szíve úgy zakatolt, amíg az orvos meg nem nyugtatta őket, hogy csak egy mostanában népszerű, heves lefolyású vírusról van szó, mintha valóban a saját gyerekéért aggódna.

-Köszönöm! – mosolygott a férfira, aztán hátradőlt és lehunyta a szemét.

*

Robert a kávéautomata mellett ült és a már kihűlt sötét folyadékot lötyögtette a pohárban. Az ablakon túl lassan ébredező várost nézte, a mentőautót, amelyik most kanyarodott a sürgősségi osztály bejárata elé, a köztisztasági hivatal Teljesen megfeledkezett róla, hogy Sofiának is ígért ebből a híg léből. Egy telefon zökkentette ki. Jonas Harper, a volt főnöke, soha nem a tapintatáról volt híres. Abszolút belefért, hogy ezen a korai órán hívta és még csak elnézést sem kért a zavarásért. Mint ahogy arra sem volt kíváncsi, volt alkalmazottja, akinek már a cégtársi kinevezést is kilátásba helyezte egykor, most miért nem az igazak álmát alussza. Rögtön a tárgyra tért és ez kellőképpen sokkolóan hatott Robertre. Az órájára nézett. Néhány órával ezelőtt Sofia Bennettet ölelte, a csókját ízlelgette, és csak arra tudott gondolni, hogy ha akkor még nem is, de előbb-utóbb az ágyába csábítsa. Most pedig a férfiúi vágyai beteljesülése fényévekre került és heves csatát vívott azzal a régi Roberttel, akinek a munkája volt az élete. Harper jól tájékozott volt, és ez meg sem lepte. Tudta szinte szerződésről szerződésre, hogy milyen tanácsokkal látta el Asheville gazdáit és vállalkozóit, és hogy ezeknek a tanácsoknak az eredményeképpen milyen sikerek születtek máris. Nem csoda, hiszen erről az Asheville Gazette is beszámolt. Ez pedig a legjobb ajánlólevél volt a nagyfőnök számára, hogy újra meglebegtesse Robert előtt a társulás lehetőségét. 

Első meglepettségében gondolkodási időt kért, és mielőtt elbúcsúzott volna, óvatosan Nora után érdeklődött. Nos, még attól sem kellene tartania, hogy összefutnak, mert a nő Ázsiában talált magának új kihívást. Washington! Újra visszakerülhetne a társasági életbe, a szakmai csúcsra, amit annak idején annyira áhított. Az első gondolata az volt, vajon mennyi időbe telne felszámolni az itteni életét, aztán a felismerés valóssággal letaglózta. Már nemcsak magáról dönt, de két kisgyerekről, akik közül az egyik mostanában vészelte át a beilleszkedés nehéz időszakát... és egy nőről, akinek néhány órával ezelőtt tett ajánlatot. Egy nagyon komoly ajánlatot. Sofia! – állt talpra, ahogy ráébredt, ki tudja mióta ül itt a gondolataival, a nő meg az éltető kávéra vár. Kidobta a kihűlt innivalót és engedett egy újabb adagot. Egyelőre legyenek túl a mai éjszakán, a többin ráér gondolkodni otthon is, ha végre kialhatta magát.

*

Sofia a térdén lovagoltatta a kis Lizzyt, miközben a nővértől kapott gézdarabbal akkurátusan bekötötték Brumi, a játékmackó fejét. Robert egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt eltűnt a kávéautomata irányába, de vagy az ufók ragadták el, vagy elaludt, mire kifolyt a kávé, mindenesetre amikor a nővér szólt, hogy a kicsi jobban van, rajta kívül senkit nem talált. Így aztán ő óvakodott be a szobába, ahol egy másik kislány aludta az igazak álmát, miközben csöppnyi karjába infúzió csöpögött. Hogy Lizzyt lefoglalja és csendben tartsa, kitalált a kórházasdi játékot, amihez kapóra jött a jó öreg Brumi megtépázott üstöke. A plüssbrummogót még Gombóc hagyta helyben, amikor egy óvatlan pillanatban sikerült megkaparintania. Sofia ugyan visszavarrta a játékmackó fülét, de a sérülés mindenképpen kiérdemelte a gondos kórházi kezelést. Lizzy elmélyülten motyogott a maga babanyelvén, miközben kis ujjacskáival a kötést igazgatta. Sofia biztos volt benne, hogy a maga módján a tőlük hallott vigasztaló, nyugtató szavakat sorolja a kedvencének. Látva, hogy a kicsi jól elfoglalja magát, szabad utat engedélyezett a gondolatainak, amelyek az utóbbi órákban, álom és ébrenlét határán már számtalanszor kanyarodtak vissza az estéhez, a beszélgetésükhöz, a csókhoz, amit tulajdonképpen ő maga kezdeményezett. Önkéntelenül is végigsimított az ajkán és lehunyta a szemét. Micsoda csók volt! Szinte érezni vélte a férfi szájának forróságát, a leheletét, melynek egyszerre volt száraz vörösbor és Robert Hazard íze. Amennyire váratlanul érte a férfi ajánlata, olyan örömmel fogadta, és most, így utólag visszagondolva, talán túl lelkesen is ment elébe mindannak, ami rájuk vár. Ha Lizzy sírása meg nem töri a varázslatot, mostanra már nyilván egy összegyűrt lepedő árulkodna arról, hogy a teste mennyire éhezett már egy férfi, a Férfi szenvedélye után. Nem nyert kielégülést, mégsem volt csalódott. A várakozás édes kínja égett az ereiben hömpölygő vérben, és olyan régen volt ilyesmiben része, hogy még ebben is képes volt élvezetet találni. Robert a gyerekekért való aggódás óráiban a kezét szorongatva, némán ült mellette a váróban. A közelsége megnyugtató volt szavak nélkül is, ezért Sofia engedélyezett magának egy kis álmodozást. 

Bár, a férfi által elhadart nagy Terv minden részlete nem volt egészen világos előtte, de annyit azért még ő is felfogott, hogy Robert sutba vágta a tartózkodását és kezdeményezett. Meglehetősen rámenősen, ami azt illeti. De hát nem ezt várta annyi álmatlanul átforgolódott éjszakán? Nem azt, hogy nyitni fog feléje, miután meglátja benne a nőt? Kicsit zavarta az a szinte üzleti alapossággal átgondolt jövőkép, amit a férfi felvázolt, de valahol, örökké bizalmatlan énje még örömmel is fogadta a biztosítékként kínált együttélést és esküvőt. Persze, ő is álmodozott fiatal lányként a térden állva elsuttogott lánykérésről, rózsákról és más romantikus semmiségekről, de felnőve értékelni tudta az őszinteséget és határozottságot is. Robertet hallgatva biztos volt benne, hogy a közös jövőjük nem egy nevetséges ábránd, hanem nagyon is kézzelfogható valóság lehet. Azzal, hogy a rendelőt kínálta e kapcsolat zálogául, egyúttal elismerte a tudását, a hivatásszeretetét, az ambícióit, s ezt rajta kívül még egyetlen férfi sem tette meg. Az együttélést már kipróbálták, s úgy gondolta, az eltelt hetek, hónapok fényesen bebizonyították, hogy képesek rá minden nagyobb súrlódás nélkül. A gyerekek – erre a Jeremyvel folytatott beszélgetés volt a legjobb példa – elfogadták, aligha változtatnának a viselkedésükön pusztán azért, mert beköltözik az apjuk szobájába. A dolog fizikai részéből pedig a kapott ízelítő több volt, mint ígéretes. Nem lesz baj! Sőt, élete egyik legjobb döntése lehet, ha elfogadja a férfi ajánlatát.

Távol a világ zajától 18.

-Egy pohár bort? – emelte a vörösboros üveget a lány felé Robert, mire Sofia megrázta a fejét. Sosem bírta igazán jól az alkoholt, nem kell, hogy most valami olyat mondjon vagy csináljon, amit később a nemes italra foghatna. Ahogy elnézte a férfit, amint elgondolkozva lép ki Jeremy szobájából, a szíve heves dobolásba kezdett. Annyira jóképű férfi! És élete legnagyobb tévedése volt, amikor egyetlen percig is azt képzelte, hogy olyan, mint Paul. Paul lehet, hogy jó polgármester lesz, de csapnivaló férj és apa. Ez utóbbiról Sylvietől hallott, aki meglehetősen jól tájékozott volt városi pletykákból. Igazából Robert mindenki másnál vonzóbb volt férfiként és apaként is. De soha nem volt köztük semmi más, mint a férfi gyerekei és a háztartása problémája. Esténként elbújtak a szobáikban, vagy ő átment a szüleihez... már hetek óta éltek egy fedél alatt, de soha nem töltöttek együtt egyetlen estét sem. És ez fel sem tűnt, egészen a mai napig. Illetve addig a néhány percig, amíg Robert karjaiban bújt meg Paul kéretlen közeledése elől. Még ha a teste reagált is talán Paulra és az eszement ötletére, de ő ura tudott maradni ennek az őrületnek. Paul a múlt. Hogy ki lesz a jövő, azt nem tudta, de abban biztos volt, hogy ő többé nem lesz a férfi játékszere. Abban a néhány meghitt percben még az is átfutott az agyán, hogy akár Robert is lehetne a férfi az életében, de ő szinte elmenekült az átkozott irodájába. Most meg beszélni akar vele. Hát, áll elébe, még ha esetleg ez azt is jelenti, hogy hamarosan összepakolhatja a holmiját.

-Igen, kérek! – bólintott, majd egy pillanatnyi tétovázás után nem az étkező asztalhoz ült le, hanem a nappali kanapéját vette célba. Egy pohár borhoz jobban illett a puha ülőalkalmatosság és a kislámpa sárgás, meghitt fénye, bármi is kerüljön szóba hamarosan.

-Sofie! Gondolkoztam ezen az egészen – mutatott körbe a férfi, kezében a borral, amit a mozdulat végén a lány kezébe nyomott. –Azt hiszem, az utóbbi időben igazán jól kijöttünk egymással. A gyerekek is megkedvelték végre, még ha most Jeremynek érezhetően van is valami problémája. De szerintem csak kiskamaszos hiszti, szerintem ne tulajdonítson neki nagy jelentőséget – ült le a lány mellé biztos távolságba.

-Kénytelen vagyok törődni vele, hogy mit mondott – sóhajtott Sofia. –Attól tart, hogy a szülei után most én is magára hagyom. Túl nagy lépés volt tőle megbarátkozni velem, ezért most fájó a veszteség is, ha elmegyek. – forgatta a lány a poharat a kezében, anélkül, hogy belekortyolt volna.

-El akar menni? – nézett fel Robert a végszóra.

-Őszintén szólva nem, de mindketten tudjuk, hogy egyszer el kell menjek.

-Talán nem kéne – kezdett bele óvatosan a férfi. Egy dologban volt biztos, hogy nem hagyhatja, hogy Paul Hatford vagy a kaliforniai aranyifjú, Russel Lewis üldögéljenek ilyen meghitten Sofiával. Ő a maga részéről viszont szívesen eltöltene még számtalan estét a lánnyal, sőt, idővel talán, ha a szimpátia kölcsönös, eljárogathatnának... de érezte,, hogy ezzel a tervezgetéssel túlságosan előreszaladt. –Sofia! – köszörülte meg újra a torkát. –Nem akarom megijeszteni az ötletemmel, természetesen a döntés a magáé, de gondolkodtam a helyzetén. Maga okos nő, állatorvos, aki a tehetségét olyan elfoglaltságra pazarolja, ami nekem ugyan megoldja az életemet, de a magáé így sosem kerül sínre. Azt találtam ki, hogy nyithatna itt egy rendelőt.

-Itt? – állt meg a pohár Sofia kezében, bár eddig olyan rendületlenül forgatta, mint aki fizikai számításokat akar végezni a témában.

-Igen, itt – bólintott Robert. Ez volt a mondandójának az a része, ami már első hallásra is jól hangzott. A többi olyan meredek lesz, hogy a lány talán még a képébe is önti a pohara tartalmát, ha egyáltalán engedi végig mondani. –Tudom, hogy lennének kuncsaftjai. Talán még nem a helyi gazdák, de a háziasszonyok egészen biztosan. És a gyerekek, akik szívesebben beszélnének a kedvencükről egy kedves nővel, mint a szúrós tekintetű Lewis doktorral.

-De itt nincs erre alkalmas hely. Egy építkezés pedig borzalmasan sokba kerülne, nekem legalábbis nincs elég pénzem hozzá – vonta meg értetlenül a vállát a lány.

-Van helyünk... csak kicsit össze kéne húznunk magunkat – mosolyodott el önkéntelenül a férfi, arra gondolva, hogy jelen esetben ez elég enyhe megfogalmazása annak, hogy a saját szobáját készül felajánlani, konkrétan az ágya felét.

-De hát ... hogyan? – ráncolta a homlokát Sofia. Komolyan nem tudta, hova akar kilyukadni Robert ezzel a szöveggel. Egy rendelő! Az álma válna valóra, és az már a hab lenne azon a tortán, hogy maradhatna azokkal, akik az utóbbi időben a szülei mellett a legfontosabbá váltak a számára.

-Az a lakrész, amelyben most él, könnyedén átalakítható lenne. Minden van benne, amire szüksége lehet... – harapta el a mondat folytatását a férfi.

-Igen, átalakítható lenne, de akkor én hol...? – tárta szét a karját Sofia, aztán megértette. Nem is tudta, miből. Talán a férfi csillogó szeméből, a zavartan beharapott szájszéléből, a feszengésből, ahogy még rá sem nézett, csak beszélt előre a semmibe, mintha abból merítene erőt a mondandójához.

-Nem értem! – nyögött fel. –Hiszen alig beszéltünk még, mindig csak a gyerekekről vagy a bevásárlásról, a szüleimről, a munkájáról, de magunkról soha – hadarta zavartan. Még csak nem is tegezzük egymást – tárta szét a karját, mintha ez az indok aztán végképp értelmetlenné tenné a férfi ötletét.

-Tudom, hogy talán kicsit váratlanul álltam elő ezzel. Úgy egészen biztosan regényesebb lett volna, ha egy holdas éjszakán bekopogok a szobájába ezzel a borral és elmondom, hogy éjjelente a szemeit látom magam előtt, a haját, ahogy fújja a tóparti szellő. Hallom a nevetését, ahogy Árnyékkal és Jeremyvel rúgják a labdát.

-Akkor miért nem így hozta szóba?

-Mert még magam előtt is letagadtam, ha ilyen előfordult.

-De hát miért? – csodálkozott Sofia, ideiglenesen szó nélkül hagyva az elszólást, miszerint „ha ilyen előfordult”. Tehát Robert gondolt rá, mégiscsak észrevette benne a nőt. 

-Nem tudom. Nem bízom a nőkben – vallotta be csendesen a férfi. -Nora után úgy voltam vele, örökre kiírom őket az életemből, de hát erre nyilván képtelen lennék. Egészséges vagyok. Vágyaim vannak. És igen, a jövőt úgy képzelem, hogy legyen egy társam, gyerekeim. De nem éreztem magam képesnek még az ismerkedésre sem, még ha a lehetőség házhoz is jött. És itt most nem magára gondolok, hanem az asszonyokra a városban. Ráadásul maga Charlie lánya, és mint ilyen, tabu, szóval, tényleg nem tudom, hogy kopoghattam volna be azon az ajtón.

-És most mi változott?

-Egy nagyon okos fiatalember felhívta a figyelmemet, hogy olyan mamlasz vagyok, hogy hagyom, hogy lehalásszák előlem a legcsinosabb nőt a városban. Nos, nem hagyom. Sőt, ha kell, olyan ajánlatot teszek neki, amilyet talán senki más ebben a városban.

-Köszönöm, ez most úgy hangzott, mintha magán kívül nem számíthatnék vonzó ajánlatokra – durcáskodott Sofia.

-Nem úgy értettem. Látja, már azt sem tudom, hogy kell bókolni egy nőnek. Teljesen kijöttem a gyakorlatból. Csak azt akarom mondani, hogy én olyat tudok kínálni annak a csinos nőnek, amit rajtam kívül talán senki más ebben a városban. Például két gyereket indulásnak.

Sofia felhorkant. –Azt azért remélem sejti, hogy ez az ajánlat még önmagában überelhető.

-Három gyerekkel? – vigyorgott vissza kissé feszülten Robert.

-Nem. Hanem ha az illető érzelmekről beszél.

-Jézusom! Maga még hisz a tündérmesékben? – csattant fel Robert türelmetlenül. Azt nem vette számításba, hogy a lány esetleg ragaszkodik a rózsaszín ködhöz és más baromságokhoz.

-Sofia! Én valóban kedvelem magát, de nem fogok hazudni a célom elérése érdekében. Többre tartom a megbízhatóságot, állhatatosságot, őszinteséget, mint azt, ha egy nő a szenvedély hevében a fülembe súgja, hogy „szeretlek”. Mert az ilyesmi többnyire hazugságnak bizonyul, egy idő után mindenképpen.

-Ez elég keserűen hangzott.

-Elég keserű tapasztalat volt, igen. De még mindig nem mondtam el világosan, mit ajánlok. Ezek után hajlandó meghallgatni?

-Hazudnék, ha azt állítanám, nem vagyok kíváncsi – motyogta a lány és nagyot kortyolt a borból.

-Költözzön át hozzám, legyen a barátnőm, és ígérem, hogy nem élek vissza a helyzetével. Sőt, igazából azt szeretném, ha megbarátkozna a gondolattal, hogy egy közösen eldöntött idő után összeházasodjunk – vágta ki egy szuszra a férfi, szorongva várva a másik válaszát, ami sok mindent eldönthet az életükben. Tisztában volt vele, hogy ez nem az a nagy betűs érzelem, amit a nők várnak, de ennyit kínálhatott. És magát, ami még a megtépázott önbizalma mellett sem volt teljesen értékcsökkentett ajánlat. 

-Ennyit? – kérdezett vissza a lány szinte nevetős szemekkel, mire Robert zavartan folytatta:

-A mostani lakrészben berendeznénk az állatorvosi rendelőjét. Így egyszerűbb lenne a munka és a családi élet összeegyeztetése.

-És most szerződésbe foglalja, hogy hetente hányszor feküdjek le magával? És hány gyereket kell szüljek magának? Vagy nem is akar saját bébit? Beéri az öccse gyerekeivel? – Már lehetetlen volt nem meghallani a gúnyt a lány szavai mögött. Robert bepörgött a bizonytalanságtól, az elutasítástól való félelemtől, felhajtotta a borát, lecsapta a poharat a kanapé mellé és a következő pillanatban szinte magára rántotta Sofiát.

-Ne gúnyolódj! Lehet, hogy eszement módon fogtam bele ebbe az egészbe, de egy pillanatig se hidd, hogy nem éreztem a remegésed ott Sylvie boltja előtt. Nem vagyok közömbös a számodra, hatok rád, legalább annyira, mint Te rám. És ez máris egy jó alap a kezdéshez. Ettől a töketlen beszélgetéstől eltekintve a leghagyományosabban szeretném csinálni az egészet. Csak már nem akartam az időt húzni, mert a végén egy reggel arra ébredek, hogy elköltözöl, talán egyenesen a polgármesterhez vagy ahhoz a másik tengerparti fajankóhoz. Nem volt időm finomkodni, megadni a módját, de egy pillanatig se képzeld, hogy egy szerződés kellene ahhoz, hogy az ágyamba bújj. Akár most el tudnám érni, hogy reggel nálam ébredj - váltott tegezésre minden átmenet nélkül. 

-Látom, az önbizalmaddal minden rendben – húzta el a száját a lány.

-Komolyan mondom, Sofie! Ha már biztos lehetek benne, hogy maradsz, hogy együtt járjunk a végére, mi van köztünk, akkor olyan férfit kapsz, akire nem lesz okod panaszkodni – suttogta a lánynak olyan közelről, hogy az megremegett a férfi forróságától.

-Ne ígérj, akkor én sem csalódok! – simított végig gyengéden a férfi ajkán, majd elébement a kezdeményezésnek és az ujjai nyomát a szája követte. Robert magához szorította, miközben egyszerre érzett végtelen nyugalmat és elégedettséget, melyet a gyönyör színezett ragyogóvá. A lány csókja édes volt, sokat ígérő. Nem volt benne semmi megalkuvás, semmi tartózkodás. Őszinte volt, és ez a felismerés teljesen levette a lábáról.

Távol a világ zajától 17.

-Van valami programja ma estére? – tolta el maga elől Robert a tányért, és már-már automatikus mozdulattal kapta el Lizzy kis csőrös poharát, amelyik éppen leszédülni készült az asztalról. Nem nézett Sofiára, így nem láthatta, hogy a lány meglepetten néz rá.

-Tulajdonképpen nincs. Csak a szokásos. Néhány szakkönyv, internet, de semmi olyan sürgős, ami ne várhatna. Elmegy itthonról? A gyerekekre kellene vigyáznom? – kérdezett vissza a lány, gondolatban búcsút intve a kádban olvasás ritka élvezetének. Robert megrázta a fejét.

-Nem. Csak arra gondoltam, itt az ideje, hogy beszéljünk a maga jövőjéről is. Gondoltam, lefektetem a gyerekeket, és utána egy pohár bor mellett beszélgetünk felnőtt dolgokról végre. A fél város megfordult már nálam tanácsokért, de a maga ügyéről még nem beszéltünk. Azt sem tudom, mik a tervei. Lehet, hogy egy napon azzal ébred, hogy nem tud tovább velünk törődni, úgyhogy úgy gondoltam, jobb, ha elé megyek ennek a napnak – mondta Robert halkan és a lányra nézett. Sofia mély levegőt vett és bár nem tudatosan tette, de az egész testtartása megváltozott. Most éppen olyan mereven, nevelőnősen ült az asztalnál, mint amilyennek megismerte.

-Nos, igen. Vannak terveim, de nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan... mindegy, jobb is, ha beszélünk róluk – mondta akadozva a lány, miközben arra gondolt, hogy a reggeli jelenet Sylvie cukrászdája előtt úgy látszik, kellemetlen érzést keltett a férfiban. Mi mással magyarázhatná, hogy ilyen hirtelen érdekelni kezdték az ő tervei, amelyekről az elmúlt hetekben, hónapokban egy árva hang sem esett. Nyilván meglett az indok, amiért elválhatnak az útjaik. Nem is baj, hiszen az utóbbi időben már ő is gondolt rá, hogy bármilyen kellemes langyos vízben élni, de ez nem mehet így a végtelenségig. Ami a legmeglepőbb volt, igazából Sofia is úgy viselkedett, mint egy szünidős egyetemista, nem pedig, mint egy végzett állatorvos. Esténként elmerült a keserűségben, amit a reménytelennek látszó jövőről vizionált, napközben pedig bébiszittert játszott.

-Remek. Akkor srácok, irány a fürdőszoba – emelte ki Lizzyt a magasított székből a férfi. Jeremy, aki eddig némán kapirgálni a terítőt, megszólalt:

-Sofia el fog menni? 

A lány meglepetten kapta fel a fejét a kissé hisztérikus, megbicsakló hangra és megnyugtatóan végig akart simítani a gyerek karján, de az felpattant és kirohant az étkezőből. Mindannyian jól hallották, ahogy a bejárati ajtó a falnak ütődött a nyomában, aztán Árnyék egy értetlenkedő vakkantással utána lódult. Robert le akarta tenni a kicsit, hogy a nagyobbik keresésére induljon, de Sofia megállította.

-Majd én utána megyek, menjen csak! – azzal már kint is volt ő is a házból. Meglepte a kisfiú reakciója arra a néhány mondatos beszélgetésre, amivel a mai estét tervezték meg. Mintha a gyerek számára ez egy újabb nagy csapás lenne, mintha már megint valaki olyat veszítene el, aki kedves volt a szívének. Észre sem vette, hogy a mindig csendes kisfiú ennyire ragaszkodna hozzá, és ez az új felismerés a lelke mélyéig megrázta. De hát egyszer el kell menjen! Ha rajta múlt volna, szívesen maradt volna még. Még sokáig. Olyan sokáig, amennyire még sosem tervezett előre. Nem is értette, honnan jön ez az érzés, de Roberttel és a gyerekekkel néhány hét alatt olyan lett az életük, mint egy összeszokott kis családnak. És ennek előbb-utóbb vége lesz. Vége kell legyen! Vagy azért, mert a férfi rátalál arra a nőre, aki a társává szegődik, vagy azért, mert őt találja meg Ámor nyila és követni fogja a hívó szót. Az, hogy ez az érzés házon belül üsse fel a fejét, valamiért elképzelhetetlennek tűnt. De hogy lehet ezt egy kisiskolásnak elmagyarázni? Már látta Jeremy kis alakját, ahogy a tóparti stégen ül, mellette Árnyék feküdt, nagy szöszke fejét a kisfiú ölében nyugtatva. Isten ajándéka volt ez a szeretetre méltó állat e mellett a sérült lelkű gyerek mellett, de még ő sem tudott mindent orvosolni.

-Leülhetek ide melléd? – kérdezte halkan, mire csak megrándult a keskeny gyerekváll. Letelepedett a stég deszkájára, lábát belelógatta az estében langyosnak tűnő vízbe és némán figyelte a lábujjairól lepergő vízcseppeket. Csodálkozott, hogy Árnyék még nem csobbant, de aztán rájött, hogy a kutya most ösztönösen lemondott a maga öröméről, hogy a gyereknek vigaszt nyújtson a közelségével. Ültek egymás mellett csendben, hallgatva a természet neszeit, a tücsökciripelést és a békák távoli brekegését. Ez maga a Paradicsom! – sóhajtott fel. Nehéz lesz itt hagyni – vágott egy néma grimaszt. És a gyerekeket is – ismerte be maga előtt, azokra a kedves epizódokra gondolva, amiket mellettük élt meg az elmúlt hetekben. Az elmúlt években egyetlen cél lebegett a szeme előtt. Elvégezni az egyetemet. Világ életében imádta az állatokat és már akkor tudta, hogy mi akar lenni felnőttként, amikor a többiek még olyan válaszokat adtak erre a kérdésre, hogy királylány és űrhajós. Keményen dolgozott, a szó szoros értelmében is, hogy elvégezhesse az egyetemet. Kevéske szabadidejében pincérnősködött, bébiszitterkedett, hogy elég pénze legyen a tanulmányaira, és minél kevésbé terhelje meg a szüleit. És az eltökéltsége meghozta a sikert. Évfolyamelsőként végzett, s elnyerte az ezzel járó megtisztelő állásajánlatot is Washington legmenőbb állatklinikáján. Mégse mondott azonnal igent, mert többet akart, mint elkényeztetett házikedvencek körmeit vagdosni és a fiatal főorvos mellett asszisztálni az előrelépés reménye nélkül. De a fizetés csábító volt. A vitát azonban eldöntötte az anyja betegsége és az apja hívó szava. Most pedig itthon volt és olyan életet élt, amilyenre igazából sosem vágyott. Ezért kell elmennie! Hogy végre a maga lábára álljon és megmutassa Morgan doktor utódának, hogy kemény konkurenciát képes jelenteni. Dr. Steve Lewis nem sokkal volt fiatalabb, mint az öreg Morgan doktor. De tény, hogy a rendszeres teniszedzéseknek hála, dr. Lewis jó karban volt. Akár még tíz-tizenöt évig is magáénak tudhatja az ebtelep egészségügyi ellátásának vezetését. Hacsak át nem adja a fiának. Russel a harmincas évei elején járt és egyre több időt töltött itthon. A napfényes Kaliforniában volt jól menő rendelője, mert őt aztán nem zavarta, hogy kutyakozmetikusoknak való feladatokért vaskos számlákat állítson ki sztároknak és a város krémjének. De mostanában mégis egyre gyakrabban fordult meg Asheville-ben, és egyre többet Sofia körül. Már-már úgy tűnt, ő lehetne a belépője az állatorvosok zárt világába. De a lány nem bízott az olajos barnaságtól ragyogó arcban. Volt valami az ifjú Lewisban, amitől igazából meg sem fordult a fejében a vele való társulás. Russel és Paul, két férfi, akik tagadhatatlanul ráhajtottak, és mindeközben neki egy szürke szempár bukkant fel éjjelente az álmaiban. Egy olyan férfié, aki már bebizonyította, hogy rosszul ítélte meg az első találkozáskor. Robert, ahogy a karjában vitte azt a kislányt, akinek a sors tette az apjává, és aki végtelen tanácstalan szomorúsággal a szemében figyelte a fiút, aki most itt ült Sofia mellett magába fordulva, mint általában. Egy vonzó, érző férfi, aki azonban nem sok jelét adta idáig, hogy észrevenné Sofiában a nőt. 

-Elmész? – kérdezte halkan a gyerek, kiragadva őt a férfiak között csapongó gondolatokból.

-Nem tudom. Még beszélnünk kell apáddal, aztán kiderül – válaszolta őszintén.

-Nem az apám! – csattant fel a gyerek szokatlan indulattal.

-A nevelőapád Jeremy, és szeret téged. Bármit megtenne, hogy visszaadja neked az édesapádat, hiszen az az ő testvére volt. Gondolj bele, mennyire fájna, ha Lizzynek valami baja lenne. Robertnek is sajog a lelke az öccséért, a Te édesapádért. De a sors így döntött, és ő nem hagyta, hogy idegenekhez kerülj. Az unokaöccse vagy és gondoskodni akar rólad meg a húgodról. Nem kell apának szólítanod, bár szerintem megérdemli azok után, ahogy aggódik értetek. De ez a Te döntésed. Szerintem ő sem mondana mást – próbálta okosan megmutatni a gyereknek, hogy akiben fájdalmában ellenséget lát, az áll hozzá talán a legközelebb a világon.

-Jó volt, hogy itt voltál velünk – vallotta be halkan a gyerek. –A suliban mindenkinek van mamája, csak nekem nincs. De amióta itt vagy, egy kicsit olyan, mintha ... szóval, érted.

-Értem, kicsim! – ölelte magához a gyereket a lány. A torkában olyan gombóc keletkezett, amit alig bírt visszatartani, nehogy zokogásban törjön elő belőle. Ettől félt! Túl közel került a gyerekekhez, így aztán túlságosan is fájdalmas lesz az elválás. Szusszantott egy nagyot. A legjobb lesz, ha visszamennek a házba és beszél Roberttel, mert erről a férfinak is tudnia kell. Nem mintha egy kisgyerek érzelmei befolyásolhatnák a felnőttek döntéseit, de azért legalább megpróbálhatnának tekintettel lenni rá is. Felállt és a kezét nyújtotta a fiúnak.

-Gyere, Jer! Itt az ideje, hogy lefeküdj Te is. Lizzy már biztosan ágyban van.

A kisfiú feltápászkodott és mint mindig, most is engedelmesen belekapaszkodott a feléje nyújtott női kézbe.

*

Robert hallotta, ahogy Jeremy és a lány bejönnek a házba, aztán Sofia halk hangját, ahogy kedvesen jó éjszakát kíván a fiúnak. Milyen bársonyos hangja van – mélázott el egy pillanatig, amikor átfutott a fején, milyen lehet a lány, amikor egy férfi felé hajol és egy csókkal kíván jó éjszakát. Megrázta a fejét. Ááá, ez a közelség, az együttélés megannyi már-már intim mozzanata túlságosan is képzelgővé tette. Sofia csinos nő, nagyon csinos. És okos, ezt el kell ismernie. És hihetetlenül jól boldogul a háztartással, de még annál is sokkal jobban a két gyerekkel. De valahogy mindig olyan távolságtartó volt. Még az esélyét sem adta meg egy gyengéd viszony kibontakozásának kettőjük között. Nem mintha egyáltalán próbálkozni mert volna. Biztos volt benne, hogy Sofia abban a pillanatban csomagolná össze a holmiját és odébbállna, mielőtt ő még bocsánatot kérhetne, vagy magyarázkodhatna. Kemény csaj volt és ő nem mert kockáztatni, mert túlságosan simán zajlott az élete, amióta itt élt velük. De határozottan rossz volt látni, amikor Paul Hatford kinyújtotta érte a kezét.

Vetett még egy pillantást Lizzyre, aztán Jeremy után nézett. A fiú már túl volt a fogmosáson, és láthatóan ma estére ennyivel be is érte. Robert pedig nem piszkálta az elmaradt zuhanyozással, mert a gondolatai már a Sofiával való beszélgetésnél jártak.

-Meséljek? – kérdezte a gyereket, miközben gondosan betakargatta, aztán beletörődően hagyta, hogy Árnyék is elhelyezkedjen a fiú lábánál. A kutya olyan nagy segítséget jelentett a zárkózott kölyök mellett, hogy igazán ez volt a legkevesebb, amit megengedhetett neki.

-Nem kell, álmos vagyok – húzta a füléig a takarót a fiú. –Különben is, Sofiával akartál beszélni. De tudod, ha Sofia elmegy, akkor ... – hallgatott el a gyerek, kíváncsivá téve a férfit, hogy vajon mi lehet a mondat folytatása.

-Akkor? – kérdezett vissza kíváncsian.

-Akkor lehet, hogy az a kaliforniai állatorvos fog vele járni. Pedig olyan helyes lány, és neked sincs barátnőd. Azt hittem, ... És tudom, hogy a polgármesternek is tetszik. Hallottam Sylvie nénit, amikor azt mondta Sofiának, hogy Paul Hatford is jobban tenné, ha a feleségével járkálna a városban és békén hagyná Sofiet. Csak Te vagy olyan balfácán, hogy elvehetik tőled a legszebb lányt a városban. Ráadásul az állatokat is szereti. Tegnap is meggyógyította Frank cicáját. És Árnyéknak is kihúzott egy tövist a talpából. Gombócnak meg olyan ételt ad, hogy egy kicsit lefogyjon, mert azt mondta, nem egészséges, hogy olyan kövér, és ha azt akarjuk, hogy még sokáig legyen velünk, akkor vigyázni kell a súlyára.  De Te nem tudsz semmit, mert semmi mással nem foglalkozol mostanában, csak az irodáddal. De ha olyan büszke vagy rá, akkor miért nem mutatod meg nekünk? Tom is volt bent a papája munkahelyén, de én azt se tudtam megmondani az órán, hogy mit dolgozol. Persze nem nagy dolog, hiszen Te nem is vagy a papám. ... – a szó csak úgy dőlt a gyerekből és Robert megrendülten hallgatta a keserű kifakadást.

-Jól van, Jeremy! – simogatta meg a felhevült arcot – kitalálunk valamit, hogy Sofiának ne kelljen elmennie, de dolgozhasson is. Bármennyire is szeret titeket, nagyon hiányzik neki, hogy nem dolgozhat állatorvosként. És ígérem, holnap megmutatom nektek az irodát, csak nem is sejtettem, hogy érdekelne. Tudod, nekem nem volt időm megtanulni, hogyan viselkednek az apák, de ha segítesz, akkor mind a ketten jobban járunk. Oké? – nézett szinte könyörögve a gyerekre. Ez a kis krapek nem is sejti, hogy mennyire szüksége lenne a támogatására. Mert amíg kettőjük között nem törik meg a jég, addig Jeremy sem lesz képes olyan oldottan viselkedni, mint a kortársai.

-Oké! – bólintott a gyerek, aztán becsukta a szemét, jelezve, hogy ő már tényleg álmos. Robert lekapcsolta a kislámpát az ágy melletti szekrénykén és egy gyengéd puszit nyomott a takaró alól kilátszó barna hajra. Az előbb, a lámpa sárgás fényében pont olyan vörösesen csillogott, mint Adam haja, amikor még gyerekek voltak. Tulajdonképpen furcsa játékot űztek a gének ezzel a kiskölyökkel, mert minden egyébben sokkal inkább hasonlított a nagybátyjára, mint a tulajdon apjára. Ő volt ilyen érzékeny gyerekként, csak aztán a washingtoni pénzvilág kiölte belőle ezt a gyengeséget. Most először jutott eszébe, hogy ezzel talán többet veszített, mint amennyit nyert a bolton.