Távol a világ zajától 19.

Az egyre erősödő sírás végre eljutott Robert füléig.

-Bocsáss meg, időnként ez van, biztos az anyja hiányzik neki még mindig – suttogta Sofia fülébe, aztán feltápászkodott és a gyerekszoba felé indult. A két kutya úgy nézett rá, mint akik neheztelnek, amiért csak ilyen megkésve érkezik lecsendesíteni a hangoskodót, Jeremy szinte eltűnt a takarója alatt, láthatóan mélyen aludt, nem zavartatta magát a húga bömbölésétől, Lizzy azonban már teljesen leizzadt a nagy zokogásban. Robert felnyalábolta és beült vele a hintaszékbe, ami a kiságy mellett volt.

-Csssss – simogatta a kislány hátát, aki az ölelő karokban megnyugodva már a férfi pólóját szorongatva hüppögött. –Tudom kicsim, hogy hiányzik, de nem lesz semmi baj, csss... halkan, ne ébresszük fel a többieket, jó? – cirógatta meg a kislány arcocskáját, aztán a tenyerével óvatosan végig simította a gyerek homlokát, elidőzve a nyakában. Ez több, mint kimelegedés a sírástól! Lázas vagy? – kérdezte olyan ijedten a gyerektől, mintha tőle várná a megnyugtató választ, hogy talán mégsem. Felállt és halkan kiment a szobából. Sofia ott ült a kanapén, ahol hagyta és ujjaival az ajkát simogatta,mintha képtelen lenne elhinni, mi történt az előbb. A férfi jöttére felnézett, aztán fel is állt.

-Nézd meg, szerinted is lázas? – fordította felé Robert a gyerek fejét. Sofia gyengéden a tenyerei közé fogta a kis arcot, aztán bólintott: -Egyértelmű. Sylvie mesélte, hogy a gyerekei betegek, van valami járvány a városban, úgy látszik, Lizzy is elkapta. Talán éppen a zsúron.

-Most mit csináljak? – nézett rá a férfi segélykérőn.

-Ne mondd, hogy még egyszer sem voltak lázasak?

-De, egyszer. De akkor a mamád is itt volt, és tulajdonképpen ő látta el őket. Én akkor is belehalok a náthába, ha engem kap el, de hogy egy ilyen pici gyereket... azt se tudom, mit csináljak vele. Nem itathatok meg vele egy pohár brandyt, hogy másnapra kialudja.

-Hát, azt tényleg nem. De tehetsz borogatást rá, és ha anyu már ápolta, akkor kell legyen valami a gyógyszeres szekrénykében is.

-Gyógyszer! Ez az! Egy aszpirint? Vagy kettőt?

-Rob! Lizzy még kicsi! Gyerekgyógyszer kell, nem másnaposság elleni szer – forgatta a szemét a lány. .

-Nem szoktam másnapos lenni. Mostanában már nem – helyesbített a férfi.

-Oké, ezt majd máskor megbeszéljük, most keressünk neki egy lázmérőt és valami tablettát – vette át az irányítást a nő. Robert lelkesen ráhagyta. Lizzy pedig ezt a pillanatot választotta, hogy váratlanul lehányja.

-Nos, azt hiszem, inkább valami kúpot kéne keresnünk – ráncolta a homlokát a nő, miközben a gyerekszoba felől Jeremy öklendezése hallatszott. –Sőt, továbbmegyek... azt hiszem, az lenne a legjobb, ha összepakolnánk őket és bemennénk az ügyeletre  - sóhajtott elgyötörten. Az éjszaka innentől hosszúnak ígérkezett.

*

-Hozok egy kávét – masszírozta meg a nyakát Robert. Már hajnalodott és mindketten elég elgyötörtek voltak a virrasztástól. A két gyerek az éjszakát a kórházban töltötte, ők pedig úgy döntöttek, hogy a hozzátartozóknak fenntartott váróban, hátha szükség lehet a közelségükre. A bejelentkezéskor az ápoló azzal vette ki Lizzyt Sofia kezéből, hogy biztosította róla, nem lesz a „kislányának” semmi baja. A lány nem javította ki. A szíve úgy zakatolt, amíg az orvos meg nem nyugtatta őket, hogy csak egy mostanában népszerű, heves lefolyású vírusról van szó, mintha valóban a saját gyerekéért aggódna.

-Köszönöm! – mosolygott a férfira, aztán hátradőlt és lehunyta a szemét.

*

Robert a kávéautomata mellett ült és a már kihűlt sötét folyadékot lötyögtette a pohárban. Az ablakon túl lassan ébredező várost nézte, a mentőautót, amelyik most kanyarodott a sürgősségi osztály bejárata elé, a köztisztasági hivatal Teljesen megfeledkezett róla, hogy Sofiának is ígért ebből a híg léből. Egy telefon zökkentette ki. Jonas Harper, a volt főnöke, soha nem a tapintatáról volt híres. Abszolút belefért, hogy ezen a korai órán hívta és még csak elnézést sem kért a zavarásért. Mint ahogy arra sem volt kíváncsi, volt alkalmazottja, akinek már a cégtársi kinevezést is kilátásba helyezte egykor, most miért nem az igazak álmát alussza. Rögtön a tárgyra tért és ez kellőképpen sokkolóan hatott Robertre. Az órájára nézett. Néhány órával ezelőtt Sofia Bennettet ölelte, a csókját ízlelgette, és csak arra tudott gondolni, hogy ha akkor még nem is, de előbb-utóbb az ágyába csábítsa. Most pedig a férfiúi vágyai beteljesülése fényévekre került és heves csatát vívott azzal a régi Roberttel, akinek a munkája volt az élete. Harper jól tájékozott volt, és ez meg sem lepte. Tudta szinte szerződésről szerződésre, hogy milyen tanácsokkal látta el Asheville gazdáit és vállalkozóit, és hogy ezeknek a tanácsoknak az eredményeképpen milyen sikerek születtek máris. Nem csoda, hiszen erről az Asheville Gazette is beszámolt. Ez pedig a legjobb ajánlólevél volt a nagyfőnök számára, hogy újra meglebegtesse Robert előtt a társulás lehetőségét. 

Első meglepettségében gondolkodási időt kért, és mielőtt elbúcsúzott volna, óvatosan Nora után érdeklődött. Nos, még attól sem kellene tartania, hogy összefutnak, mert a nő Ázsiában talált magának új kihívást. Washington! Újra visszakerülhetne a társasági életbe, a szakmai csúcsra, amit annak idején annyira áhított. Az első gondolata az volt, vajon mennyi időbe telne felszámolni az itteni életét, aztán a felismerés valóssággal letaglózta. Már nemcsak magáról dönt, de két kisgyerekről, akik közül az egyik mostanában vészelte át a beilleszkedés nehéz időszakát... és egy nőről, akinek néhány órával ezelőtt tett ajánlatot. Egy nagyon komoly ajánlatot. Sofia! – állt talpra, ahogy ráébredt, ki tudja mióta ül itt a gondolataival, a nő meg az éltető kávéra vár. Kidobta a kihűlt innivalót és engedett egy újabb adagot. Egyelőre legyenek túl a mai éjszakán, a többin ráér gondolkodni otthon is, ha végre kialhatta magát.

*

Sofia a térdén lovagoltatta a kis Lizzyt, miközben a nővértől kapott gézdarabbal akkurátusan bekötötték Brumi, a játékmackó fejét. Robert egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt eltűnt a kávéautomata irányába, de vagy az ufók ragadták el, vagy elaludt, mire kifolyt a kávé, mindenesetre amikor a nővér szólt, hogy a kicsi jobban van, rajta kívül senkit nem talált. Így aztán ő óvakodott be a szobába, ahol egy másik kislány aludta az igazak álmát, miközben csöppnyi karjába infúzió csöpögött. Hogy Lizzyt lefoglalja és csendben tartsa, kitalált a kórházasdi játékot, amihez kapóra jött a jó öreg Brumi megtépázott üstöke. A plüssbrummogót még Gombóc hagyta helyben, amikor egy óvatlan pillanatban sikerült megkaparintania. Sofia ugyan visszavarrta a játékmackó fülét, de a sérülés mindenképpen kiérdemelte a gondos kórházi kezelést. Lizzy elmélyülten motyogott a maga babanyelvén, miközben kis ujjacskáival a kötést igazgatta. Sofia biztos volt benne, hogy a maga módján a tőlük hallott vigasztaló, nyugtató szavakat sorolja a kedvencének. Látva, hogy a kicsi jól elfoglalja magát, szabad utat engedélyezett a gondolatainak, amelyek az utóbbi órákban, álom és ébrenlét határán már számtalanszor kanyarodtak vissza az estéhez, a beszélgetésükhöz, a csókhoz, amit tulajdonképpen ő maga kezdeményezett. Önkéntelenül is végigsimított az ajkán és lehunyta a szemét. Micsoda csók volt! Szinte érezni vélte a férfi szájának forróságát, a leheletét, melynek egyszerre volt száraz vörösbor és Robert Hazard íze. Amennyire váratlanul érte a férfi ajánlata, olyan örömmel fogadta, és most, így utólag visszagondolva, talán túl lelkesen is ment elébe mindannak, ami rájuk vár. Ha Lizzy sírása meg nem töri a varázslatot, mostanra már nyilván egy összegyűrt lepedő árulkodna arról, hogy a teste mennyire éhezett már egy férfi, a Férfi szenvedélye után. Nem nyert kielégülést, mégsem volt csalódott. A várakozás édes kínja égett az ereiben hömpölygő vérben, és olyan régen volt ilyesmiben része, hogy még ebben is képes volt élvezetet találni. Robert a gyerekekért való aggódás óráiban a kezét szorongatva, némán ült mellette a váróban. A közelsége megnyugtató volt szavak nélkül is, ezért Sofia engedélyezett magának egy kis álmodozást. 

Bár, a férfi által elhadart nagy Terv minden részlete nem volt egészen világos előtte, de annyit azért még ő is felfogott, hogy Robert sutba vágta a tartózkodását és kezdeményezett. Meglehetősen rámenősen, ami azt illeti. De hát nem ezt várta annyi álmatlanul átforgolódott éjszakán? Nem azt, hogy nyitni fog feléje, miután meglátja benne a nőt? Kicsit zavarta az a szinte üzleti alapossággal átgondolt jövőkép, amit a férfi felvázolt, de valahol, örökké bizalmatlan énje még örömmel is fogadta a biztosítékként kínált együttélést és esküvőt. Persze, ő is álmodozott fiatal lányként a térden állva elsuttogott lánykérésről, rózsákról és más romantikus semmiségekről, de felnőve értékelni tudta az őszinteséget és határozottságot is. Robertet hallgatva biztos volt benne, hogy a közös jövőjük nem egy nevetséges ábránd, hanem nagyon is kézzelfogható valóság lehet. Azzal, hogy a rendelőt kínálta e kapcsolat zálogául, egyúttal elismerte a tudását, a hivatásszeretetét, az ambícióit, s ezt rajta kívül még egyetlen férfi sem tette meg. Az együttélést már kipróbálták, s úgy gondolta, az eltelt hetek, hónapok fényesen bebizonyították, hogy képesek rá minden nagyobb súrlódás nélkül. A gyerekek – erre a Jeremyvel folytatott beszélgetés volt a legjobb példa – elfogadták, aligha változtatnának a viselkedésükön pusztán azért, mert beköltözik az apjuk szobájába. A dolog fizikai részéből pedig a kapott ízelítő több volt, mint ígéretes. Nem lesz baj! Sőt, élete egyik legjobb döntése lehet, ha elfogadja a férfi ajánlatát.