Távol a világ zajától 20.

-Nem értem az embereket! – sóhajtott fel Sofia, amikor a kedves kis keverékkutyára rázárta a kennel ajtaját. Max láthatóan riadt volt az idegen környezetben, és riadtságát a méretét meghazudtoló agresszióval leplezte Árnyékkal és Gombóccal szemben, így a lány nem merte szabadon hagyni velük. A gazda, megörülve a hírnek, hogy megnyílt a rendelő és az „árvaház”, ahogy Robert nevezte a ház mögötti kennelsort, az elsők között jelent meg a megnyitó után, hogy túladjon a valamikori kedvencen. Kisbabát várnak, a szülés közeleg és ők nem akarják veszélynek kitenni a gyereküket – indokolta a döntést, amiért hezitálás nélkül aláírta a lemondó nyilatkozatot, amit Sofia elé tolt. Hiába próbált érvelni, hogy annak a babának talán a legjobb barátját üldözik el a háztól, a fiatal férfi és pocakos felesége láthatóan már eldöntötték, hogy új életükben ennek az ártatlan kis négylábúnak nem szánnak szerepet. A rendelő még csak két napja volt nyitva, igazi problémával nem kereste fel még senki, de már a második kutya volt, akit magára hagytak. A másik, Suzy, a gyönyörű huskylány azért került a rácsok mögé, mert gazdái a nyugati partra költöztek és úgy gondolták, a kutyának jobb lesz egy idegen oldalán régi környezetében maradni, mint velük tartani a nagy kalandra. De Sofia nem nagyon hitt benne, hogy hamarosan kopogtatna valaki, aki a félig vak kutyusért jelentkezne. Hiába volt szép, születési hibája miatt azonnal csökkent az érdeklődés iránta, ha véletlenül valaki rávetette a tekintetét. Már rájött, hogy az állatkórháznak titulált rendelő sokkal inkább kisállat-simogatóként híresült el a környékbeliek között. Gyerekes családok jöttek, hogy megnézhetik, megsimogathatják-e az állatokat; akik aztán csalódottan távoztak, amikor a morgós Max-szal és a bájos, de egy szemű Suzyval találkoztak. Árnyék és Gombóc pedig, mintha nem akarnák elvenni a rivaldafényt az árvák elől, ilyenkor sosem mutatkoztak. 

-Lewis doktor megmondta, ha érzelmi alapon akarod vezetni a rendelőt, a vállalkozásod halálra lesz ítélve – mondta Robert, a rangidős körállatorvosra emlékeztetve, aki kíváncsian és némi kárörvendéssel vett részt a megnyitón. Nyilván fúrta az oldalát a leendő konkurencia és látszott rajta, hogy a maga igazában megnyugodva távozik. Robert még mindig nem szólt a lánynak, hogy két nap múlva Washingtonba kell utaznia. Végül csak annyit ígért Jonas Harpernek, hogy felkeresi és személyesen beszélnek majd a dologról, amit volt főnöke érezhetően máris a beleegyezés jeleként értelmezett. Robert azonban még mindig nem volt biztos a válaszában. Olyan hosszú gondolkozási időt kapott, amit nem is remélt, majdnem két hét telt el az ominózus telefon óta, de egyre jobban magába fordult, ahogy a határidő közeledett. Ennek elsődleges oka természetesen a titkolózása volt, mert tudta, hogy csak elodázni próbál egy komoly beszélgetést Sofiával és a gyerekekkel. 

Az első napon maga elé húzott egy papírlapot, amin pro és kontra sorolta az érveit, de valahogy a kontra alatti lista azóta egyre hosszabb lett, és egyre kevesebb dolog állt az ötlet megvalósítása mellett. Dühítette, hogy képtelen dönteni, mert ez rá egyáltalán nem volt jellemző. És dühítette, hogy ő, aki feltétlen őszinteséget várt el a lánytól, éppen ő sumákol, mint valami tilosban járó férj. Ó igen, és ez volt a harmadik dolog, ami, ha nem is dühítette, de mindenképpen zavarta. Attól a naptól fogva visszavonult, mint férfi nem tett egyetlen kezdeményező mozdulatot sem. Ami az ígéretes félbeszakított csókot követően több volt, mint feltűnő. Tartotta a szavát, már másnap átköltöztették Sofiát a hálószobájába, de azóta is úgy aludtak egymás mellett, mint szerető fivér és nővér, akiknek nem telt külön ágyra. De a szex, mint olyan, lekerült a napirendről. Fél napokat dolgozott az irodájában, a nap másik felében megállás nélkül dolgozott, hogy a lány és Charlie segítségével kialakítsák a rendelőt, a várótermet és a ház mögötti kennelsort. Az eredmény tökéletes lett, de a munka végeztével sem nyúlt Sofia után, megünneplendő a várva várt eseményt. Sőt, ... egyre gyakrabban viselkedett a társaságában zavartan, lassan már a szemébe se tudott nézni. Mit mondjon? Hogyan alakítsa át az általa kínált alkut? – csak ez járt a fejében. 

-Lewis doktornak nincs szíve – vonta meg a vállát Sofia. Hogy Robertből mi hiányzott, arra a mai napig nem tudott rájönni. Amikor a két gyerekkel hazajöttek a kórházból, az életük még visszafogottabb lett, mint előtte volt, annak dacára, hogy már a hatalmas franciaágy két oldalán osztoztak. És éppen itt volt a bökkenő. A két oldalán, nem pedig középen összegyűrve a makulátlan lepedőt. Sofia izgatottan készülődve várta az első estét, magában kicsit csalódottan, amiért nyilvánvalóan csak ő érezte magát zavarban ettől a fizikai közelségtől. Robert halk torokköszörülés után jó éjszakát kívánt és hátat fordítva lekapcsolta a kislámpát. Sofia teste, mely feszes volt a várakozástól, lassan, bizonytalanul lazult el és adta át magát az éjszakai nyugalomnak. Nem értette a váratlan visszavonulást és tanácstalan volt, hogy vajon kezdeményezhet-e ő maga. Akar-e egyáltalán kezdeményezni? Vagy a férfi előre megfontolt ajánlata után az a legkevesebb, ha legalább a csábítására vár? Végül valósággal belepirult a felismerésbe, hogy nem gondolt arra, a férfi talán a gyerekekre van tekintettel. Egyetlen kórházi megfigyeléssel töltött éjszaka után talán minden érzékével rájuk figyel, hogy bármi tünet esetén azonnal reagálni tudjon. Szégyellte magát, amiért a gyerekek állapota helyett önnön vágyaival van elfoglalva, lehunyta hát a szemét és megpróbált pihenni. Az álma azonban zavaros volt, vággyal teli és kielégítetlen. Napról napra ez ismétlődött meg, és már nem tudott mentséget keresni a férfi számára, aki továbbra is ebben a testvéri nemtelenségben feküdt mellette. Még egy ártatlan esti búcsúcsók sem csattant, mintha Robert attól tartana, nem tudná megfékezni a lányt, ha azt elkapná a szenvedély heve. Végül úgy döntött – mivel az okra rákérdezni nem mert -, hogy ez egy ilyen ismerkedős időszak. Robert hosszú távra tervez, nyilván nem akarja, hogy a szenvedélyük minden más józan megfontoltságot elmosva uralja az életüket. Mostanra azonban beérte volna annak a rég volt estének egy morzsájával is, amiből érezhetné, hogy kívánják. 

-Viszont jövedelmező az ebtelep, annak dacára, hogy ezekre az intézményekre ez sehol sem jellemző – mutatott rá a férfi, miközben újra a naptárra nézett. Nem halogathatja a beszélgetést!

-Nem minden a pénz! Bele sem akarok gondolni, honnan szerez Lewis doktor ilyen jelentős bevételeket, mert a kóbor kutyák orvosi ellátása és gazdáikhoz való visszajuttatása egészen biztosan nem teszi rentábilissá a telepet – puffogott Sofia. Ő is tudta, hogy az örökbefogadás meneteként némi adománnyal támogatják az új tulajdonosok az intézményt, de azzal is tisztában volt, Ashevilleben nincs akkora divatja az állatok örökbefogadásának, hogy ebből gazdagodjon meg az ebtelep. Suttogták, hogy az elaltatásra váró kutyák meglepően nagy számban kerültek végül gazdákhoz, de a későbbi sorsukról senki nem tudott semmit, az a hír járta, hogy más városokba kerültek, esetleg Lewis doktor fia, Russel közreműködésével Kaliforniába. El nem tudta képzelni, hogy nyugaton olyan nagy hiány lenne örökbe fogadható négylábúakban, hogy innen kelljen beszerezzék őket. Sokkal inkább attól tartott, hogy gyógyszerkutatásokhoz használják fel őket kísérleti állatokként, bár bizonyítéka nem volt. 

-Sofie, beszélnünk kéne! – A bejelentés valósággal kiszakadt Robertből, és a lány is érezte, hogy ez után a bevezető után valami nagyon komoly, sorsdöntő mondatnak kell következnie. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy Robert talán már megbánta a saját ötletét, és a következő percekben arra fogja kérni, keressen magának más szállást. A napok óta egymás melletti feszengős esték semmi mást nem jelenthettek, minthogy nincs meg köztük mégsem az a kémia, ami elengedhetetlen a folytatáshoz. Ő hiába érzi a férfi vonzását, ha ez egyoldalú érzelem. Megalázó lesz vajon szembesülni vele, hogy nőként mégsem tudta magához édesgetni? Talán annak a csóknak az emléke is csak őbenne él olyan édesen, Robert pedig inkább viszolyogva gondol rá azóta is? Letette a keze ügyében levő serpenyőt, aztán leült az étkező asztal sarkához, valósággal ugrásra készen, ha valami olyat mondana a férfi, amivel nem tud megbirkózni, akkor menekülőre foghassa. 

-Tudom, hogy azt ígértem, mindig őszinte leszek, de egy ideje forgatok magamban egy dolgot és szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem szóltam róla előbb. – kezdett bele Robert a vallomásba. –Az a helyzet, hogy lehetőségem lenne visszatérni Washingtonba – vágta ki a nehezét, aztán lélegzetvisszafojtva várta a reakciót. De Sofia csak ült a fenekén, láthatóan folytatásra várva. Mi az úristent kell még ezen magyarázni? – vakarta meg a tarkóját.

-És? – kérdezte Sofia, valami magyarázatot várva, hogy ez mit jelent a jövőre, a közösnek hitt jövőjükre nézve.

-És? – ismételte meg a férfi, mintha értelmetlennek találná a kérdést, holott csak a válasszal voltak nehézségei. –Ha tulajdonostárs lehetek a Harper’snél, akkor vissza kell költöznünk Washingtonba. De Te most nyitottad meg ezt a rendelőt és félek, túl nagy kérés lenne azt kérnem, hogy tarts velünk. – nyögte tanácstalanul, mi mást mondhatná még.

-Ez duma! – szólt közbe Sofia. Még uralkodni tudott a hangján, pedig legszívesebben visított volna. Robert a végén még képes úgy feltüntetni a szakítást, mint amivel csak az ő javát akarná szolgálni. Szakítást? Hiszen nincs is köztük semmi!

-Sofia! Megértem, hogy csalódtál bennem, de még én sem tudtam, hogy a dolgok így alakulnak. A volt főnököm rájött, hogy mit veszített, amikor elengedett, és most kész jóvátételként bevenni a cégvezetésbe. Ezt a munkát nem végezhetem innen.

-Ezt megértettem. Bár, az még nem egészen világos, hogy ha az első alkalommal is olyan könnyedén vált meg tőled, akkor most mi a biztosíték rá, hogy nem fog eljátszani adandó alkalommal újra egy hasonló szemét húzást. Ha úgy érzed, hogy ott tudod leginkább megvalósítani önmagad, akkor ne habozz, menj! De legyél annyira becsületes, hogy kimondod, a terveidben még nem látsz annyira előre, hogy velem is számolj. Nem fogok jelenetet rendezni, ennyire ismerhetnél. Ha menned kell, hát menj! Majd megkérdezem a banktól, hogy kaphatok-e annyi kölcsönt, hogy megvegyem a házad. Ha nem, hát majd találok más megoldást. Engem nem kell féltened, nem Te leszel az első pasi, aki odébbáll, amikor már éppen tervezgetni kezdek valamit. Túl fogom élni! – nézett egyenesen Robert szemébe, aki nem tudott másként adózni ez előtt a hihetetlen erő és keserű egyenesség előtt, mint hogy magához húzta a lány és megcsókolta. Volna. Mert Sofia keze kitartóan távol tartotta magától. –Ezt talán nem kéne! – motyogta erőtlenül. 

-Nem akarlak cserbenhagyni! Egy részem itt akar maradni veled és a gyerekekkel, mert ennél jobb hely a világon nem létezik egy család számára. De értsd meg, olyan nagy a kihívás, és valaha az életem része volt, hogy napi 18 órában csúcsra járattam magam. Őszintén szólva hiányzik. Hiányzik, hogy esténként nem tudok elmenni veled egy bárba vagy vacsorázni. Hogy nincs színház, egy elegáns szmoking, hátra zselézett haj. Amióta itt vagyok, többnyire úgy nézek ki, mint egy favágó, és lassan úgy is viselkedem. Holnapután meg kell jelennem a cég első három embere előtt és délelőtt azon tépelődtem, van-e egyáltalán olyan holmim, amiben kellőképpen eltökéltnek látszom. Ez nem én vagyok!

-Ezt nem ez a hely tette veled – mutatott rá a lány. Ashevilleben is van múzeum, színház, amit csak kívánsz. Talán nem a legújabb darabokat adják és talán a szmoking sem kötelező, no meg a nagyestélyi, de attól még emberek vagyunk. Családos férfi vagy, akinek beszűkültek a lehetőségei, ezzel Washingtonban sem leszel másként. Mert ha igen, akkor már előre sajnálom a gyerekeidet, mert téged egyre kevesebbet fognak látni és egy idő a kis Lizzy talán a bébiszittert fogja mamának szólítani. Már ha egyáltalán hajlandó lesz megszólalni, ha egy újabb komoly váltásnak teszed ki.

-Ez azt jelenti, hogy Te semmiképpen nem tartanál velünk? – kérdezett vissza a férfi.

-Nem hívtál – sóhajtott lemondóan Sofia. –De tudod, az az igazság, hogy akkor sem mennék Washingtonba, ha térden állva könyörögnél érte. 

-Nem könyörgök. De ha jönnél, mindent megtennék, hogy olyan állást szerezzek neked, ami boldoggá tenne.

-Robert! Engem ez az élet tesz boldoggá. A rendelőm, amit szinte még meg sem nyitottam, a két árva állat hátul a ház mögött, akiknek a jövője részben tőlem is függ. És a gyerekeiddel töltött reggelek és esték. Amikor pártját tudom fogni Jeremynek, mert tudom, Seannak milyen húzásai vannak. És Sean szereti a cicáját, így ha azt akarja, én jó doktornénije legyek Wallisnak, akkor ő sem bánthatja a fiadat. Washingtonban nem ismernék senkit, nem tudnék kiállni érte, mert ott engem is senkinek néznének. De mint mondtam, ez mind csak elmélet, mert nem tetted fel a kérdést, hogy veletek tartanék-e. Most pedig szeretném, ha már fel sem tennéd, mert elég rosszul jönne ki a nagymonológom után. Mintha rád kényszerítettem volna az akaratomat. 

-Szeretném megpróbálni, mert ha nem teszem, egész életemben ott fog motoszkálni bennem a kisördög, hogy mi lett volna, ha ... – vallotta be halkan a férfi. Sofia mély levegőt vett. Oké, vesztett. Ennyi volt. Komolyan gondolta, hogy ő pedig nem akar elmenni Asheville-ből. Egy ideig azt hitte, csak Robert és a gyerekek, no meg persze az anyja betegsége tartja itt, de már rájött, hogy itt tényleg otthon érzi magát. Hogy ez az otthonosság megmarad-e akkor is, ha a férfi és a gyerekek elmennek, azt még nem tudta, de abban biztos volt, hogy Washington nem az ő világa.

-Akkor azt kell mondjam, sajnálom. Megpróbálok annyi pénzt összeszedni, hogy kifizessem neked a házat. Megszerettem és itt a rendelő is, így lenne a legegyszerűbb.

-És mi? – kérdezte halkan a férfi és próbált nem tudomást venni a szívét összeszorító fájdalomról.

-Mi? Volt olyan, hogy mi? – kérdezte Sofia csendesen, de mielőtt a férfi felelhetett volna, felállt és kiment a házból. Mindig azt mondták rá, hogy erős, érzelemmentes nő, akkor pedig jobb, ha senki nem látja, ahogy a könnyeit hullatja valamiért, ami talán csak az álmaiban létezett.

*

Jeremy a falhoz lapulva reszketett. Mi ez már megint? El kell menjenek? Vissza Washingtonba? Miért? Mikor? Volt ott néhány barátja, de velük nem találkozott azóta, amióta eljöttek, úgyhogy mostanra talán már nem is emlékeznek rá. Nem akart elmenni! Washingtonban Árnyék és Gombóc egészen biztosan nem éreznék jól magukat egy olyan magas házban, mint ahol Robert bácsi lakott, mielőtt ide költöztek. Még ha a portás be is engedné őket, mit csinálnának egész nap a falak közé zárva? És Sofia sem tart velük? Miért? Nem szereti őket?  Nem értette a felnőtteket. Sofia már Robert szobájában aludt, és Sean azt mondta, a felnőttek, ha együtt alszanak, akkor ők már egy család lesznek. Még talán kistestvére is születik majd, aki még Lizzynél is kisebb lesz. De ha Sofia nem marad velük, akkor sosem lesz belőlük család. Biztos ő csinált valamit rosszul. Talán nem kellett volna megengedni Árnyéknak, hogy az ágyán aludjon. Sofia a múltkor korholta is őket a tappancsnyomok miatt. Biztos elege van belőle, hogy mindig mosni, takarítani kell utánuk, azért nem akar velük menni Washingtonba. Kisurrant az alkonyatba és elindult a tópart felé. A telken túl ott magasodott Seanék háza, csak most a sok eső miatt felázott a talaj, ezért kerülnie kellett. A kiserdőben a sok falevél miatt talán nem lesz annyira sáros. Sean már olyan sokszor adott neki tanácsot a felnőttek dolgában. Ő javasolta azt is, hogy mondja Robertnek, ha nem lesz szerelmes Sofiába, akkor majd Lewis doktor fia lecsapja a kezéről. És az a dolog is működött. Talán most is tud valami jó tanácsot adni – fohászkodott magában, aztán összerezzent, ahogy feje fölött megint megdördült az ég. Árnyék félni fog a viharban – gondolt hű barátjára, aki most biztos az étkezőasztal alatt lapult, aztán eltökélten menetelt tovább az egyre kövérebb esőcseppek sűrűjében.