Itt a vége ... *kommentben frissítve! :D

Felszisszentetek, amikor a végén megláttátok az odabiggyesztett Vége feliratot? Vagy hidegen hagyott? Nem tudom, hogy végül is ezzel a történettel hány emberhez sikerült eljutnom, de picit elbizonytalanított a nagy hallgatás. Pedig már a statisztikát sem lesem megszállottan, csak csendben várom a visszajelzéseket. Nem nagyon érkeztek. Mindegy. Nyilván lehetne még folytatni a történetet, de szerintem, ha itt kiteszem a pontot, akkor azért már nem hagyok olyan érzést senkiben, hogy befejezetlenül léptem le. Most kicsit tényleg hallgatni fogok, esetleg majd ötletelek itt a blogon, de belevágtam egy gyerekmese írásába és most tényleg ott kéne lennem fejben, egy kb. 8 éves gyerek fejében, és meg kell mondjam, nem könnyű kihívás. Könnyebb lenne, ha lenne egy ilyen korú gyerekem, vagy inkább már unokám, de nincs. Úgyhogy, ha bárkinek van ötlete, milyen nyelvezetet értékelnek, milyen történetvezetést, és főleg milyen rajzokat, ossza meg velem bátran. Hálás vagyok minden écáért. A történet két kutyus kalandjairól fog szólni, terveim szerint a 6-10 éves korosztály számára.

Az írás persze nem marad abba, most éppen az a baj, hogy egyszerre szeretnék legalább négy féle történetet görgetni előre, de ezt nyilván nem lehet anélkül, hogy egynek vagy többnek a rovására ne menne. És persze tényleg nem egészséges egyszerre akarni mesehős, misztikus thriller szereplője és romantikus hős fejében élni. Úgyhogy erős leszek és megpróbálok a feladatra koncentrálni. Az elsődlegesre! Aztán ha azzal végeztem, akkor megint dolgom lesz, karácsonyig gatyába kéne rázni a Velencei mesék 2. részét is. Közben úgy alakult, hogy a már megjelent könyvvel meghívtak egy író-olvasó találkozóra Pécsre. Izgatott vagyok, mert fogalmam sincs hogy lehet elmondani, hogy Velencében én ébren álmodom. Olyan meséket, amiknek közük lehet a valós városhoz, de mégis csupa kitaláció, egy-egy villanás a hétköznapokból. A reneszánsz korából és napjainkból. Jézusom, csak leírom a nevét: Velence, és máris locsogásba kezdek. Ez már tényleg ...

Szóval, ha érdekel majd valakit, mivel telik az idő, akkor a judithsarayblog.wordpress.com-on megtalál és ígérem, időnként itt is adok valami életjelet. Még egyszer elmondom, hogy nagyon örülök (örültem volna) bárminemű levelezésnek akár a történettel, akár bármi mással kapcsolatban. Tudom, hogy mindenki idő szűkében van, de ha tényleg úgy gondoltátok, gondoljátok, hogy ennek a blognak és benne szereplő történeteknek van értelmük, akkor írjatok. Akár így utólag is. Ha csak egy-két sort, akkor is! Kritikát éppúgy, mint dicséretet, mert az egyikből tanulok, a másik meg megerősít. Előre is köszönöm! És elmondhatatlanul hálás lennék, ha hírét vinnétek a blognak, ennek is, a másiknak is, a könyveknek, amiket itt is hirdettem, mert el sem hinnétek, milyen nehéz eljutni az olvasókhoz. Nézzétek el egy betűvetőnek, hogy olvasókra vágyik :D

Bízom benne, hogy nem feledkeztek meg rólam, és találkozunk még itt, vagy valahol az éterben. Pusza és ölelés!

Jutka