"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2016. március 11., péntek

Távol a világ zajától 22.



Jonas Harper tekintete felvont szemöldökkel követte valamikor reményteljes alkalmazottját, ahogy az elegáns öltönynadrág jobb szárát összeszorította a gondosan beállított járósín, és Robert a titkárnő bejelentése után besántikált a szobába.
-Robert! Nem mondta, hogy sérült! Talán ezért volt szüksége a hosszú gondolkodási időre? – nyújtott neki kezet, aztán hellyel kínálta a hatalmas ablak előtt terpeszkedő kanapén. Robert az íróasztal felé nézett és kissé zavartan válaszolt.
-Lehetne inkább a székre? Onnan könnyebb felállnom.
-Természetesen. Bocsásson meg! Foglaljon helyet – forgatta ki neki a karosszéket volt főnöke. –Mi történt? – kérdezte atyáskodó gondoskodással. Nyugodtnak tűnt, mint aki biztos Robert válaszában, így aztán megengedheti szigorú időbeosztásában a baráti érdeklődés gesztusát.
-Egy kisebb baleset. Szerencsére nem törés, csak egy roppant kellemetlen ficam, és a szalagok nyúltak meg. Tegnapelőtt történt – adta meg a felvilágosítást Robert. –Mr. Harper! Tulajdonképpen nem is akarom rabolni az idejét, csak úgy éreztem, ilyen hosszú várakozás után a legkevesebb, ha személyesen válaszolom meg az ajánlatát.

-Köszönöm, Robert! Tudom, hogy maga a megtestesült udvariasság. Ezt bírtam magában mindig. Olyan elegánsan, udvariasan adta be a legaljasabb ötletét is, hogy az üzletfelei még meg is köszönték, ami igazán elismerésre méltó. – mosolygott Jonas Harper. Robertet a hideg is kirázta a férfi által felvázolt múltjától. Ő nem így emlékezett magára, de ijesztő volt a kép, ami megjelent lelki szemei előtt. Egy görény lehetett. És most ez után az énje után sóvárogna? Két napja világos előtte, hogy nem. Az az este, Jeremy után kutatva a viharban, nyitotta fel a szemét, hogy az öccse gyerekei mindennél fontosabbak lettek az életében. És egy nő. Sofia Bennett, aki a kezét tördelve zokogva borult a nyakukba, amikor Normannal és a gyerekkel visszaértek az ügyeletről. A nő – nagy lelkierőről téve bizonyságot – lefektette Lizzyt, mesét mondott neki, majd az eresz alatt ülve várta őket. Normann volt olyan rendes és felhívta őt a kórházból, ahol Jeremyt is megvizsgálták, valamint ellátták Robert lábát. Megnyugtatta, hogy komoly baj nincs és hamarosan otthon lesznek. Amikor pedig néhány óra múlva látszólag Jeremyre támaszkodva besántikált a házba, Sofia előbb a gyereket ölelte meg, aztán tétovázás nélkül őt is. Megkérdezte, hogy kapott-e gyógyszert, aztán cseppet sem finomkodva megkérte, hogy rakja le a fenekét és ne mozduljon, amíg Jeremyt ágyba nem dugja. Ő pedig beletörődően engedelmeskedett. Amíg egyedül üldögélt a kanapén, eszébe jutott a beszélgetés, amit Jeremyvel folytattak, amíg Normannra vártak, aki a bejelentkezést végezte a recepción. A kölyök a lábait lóbálva ült mellette, kerülve a tekintetét.
-Mi a baj? – bökte oldalba, mire Jeremy őszinte gyermeki kíváncsisággal a szemében nézett vissza rá.
-Miért nem veszed feleségül Sofiát? – kérdezte.
-Nem akar hozzám jönni. – válaszolta Robert. Ez így nem volt igaz, de az tény, hogy Sofia még csak el sem gondolkozott azon, hogy elkísérje Washingtonba.
-Szereted? – érkezett a következő kérdés, ami egy gránát erejével robbant fel a bensejében.
-Hát, ez bonyolult – kezdett be a válaszba, de még ő is érezte, hogy nem őszinte.
-A szeretetben nincs semmi bonyolult – jelentette ki a gyerek olyan határozottan, hogy Robert elismeréssel adózott neki. Hogy tudhatja ezt ilyen magabiztossággal egy kisiskolás? 

-Fájna, ha eltűnne az életedből? – kérdezte a kölyök és Robert szinte azonnal bele is borzongott a gondolatba. Fájna? Igen. Nagyon. Időközben felbukkant a szomszéd kíséretében egy orvos, és egy időre megszabadította a gondolkodás luxusától, ahogy a fájdalmas ínakat tapogatta. Most pedig itt ült és várta, hogy felbukkanjon a nő, akinek a hiánya már gondolatban is fájdalmas volt. A szíve mélyén nem akarta kipróbálni, hogy a valóságban hogyan élné meg. Kíváncsi volt, hogy ezek után hova fut ki az este, és amikor rá került a sor, a minden férfiban ott rejtőző gyerek örömmel fogadta a kényeztetést. Sofia segített neki levetkőzni, meglepő találékonysággal megoldotta, hogy le is tudjon zuhanyozni. Amikor pedig végzett, minden szexuális kísértés nélkül fektette le őt is, majd finoman megvizsgálta a lábát. Mintha egy ló, vagy egy kutya lába lenne... gyengéden duruzsolva, óvatos érintésekkel tapogatta végig, miközben félszemmel a kórházi jelentést böngészte. A vizsgálat végén Robert minden idegszála vigyázzba állt, de Sofia láthatóan most az orvos szerepét alakította. Elégedetten borította be a takaróval, aztán megcsóválta a fejét.
-Ez most keresztbe tesz a terveidnek? – kérdezte halkan a két nap múlva esedékes tárgyalásra célozva. Robert megrázta a fejét. A tervei abban a pillanatban váltak semmissé, amikor meghallotta Jeremy vékonyka hangját a szakadó esőben. Előrenyúlt és gyengéden végigrajzolta a nő szájának ívét. Bár a bokája sajgott, most nem érzett mást, mint szenvedélyt, és nyugalmat, amiért végre tudta, hogyan kell döntenie. Egyetlen pillanatig sem érezte, hogy feladja az álmait, hogy megalkudott volna. Csak abban volt biztos, hogy egy kisfiú meggondolatlan kalandja felnyitotta a szemét és végre meglátta maga előtt az igazi értéket, amit világ életében hajszolt. Némán megcsóválta a fejét, majd magához húzta Sofiát és az ajkára tapadt. Bár az orvos azt javasolta, hogy pihentesse a lábát a következő napokban, de most semmi sem állíthatta volna meg. Különben is, amit tenni szándékozott, ahhoz a bokájára szinte nem is volt szüksége.
-A terveimnek csak Te tudnál keresztbe tenni – suttogta a lány szájába, aztán többet nem is nagyon szónokolt, hagyta, hogy a teste mondja el, amit a szája eddig képtelen volt.
*
-Uram! – szakította félbe volt főnöke dagályos szívélyességét, és önnön frivol gondolatait. –Nem akarom húzni a drága idejét. Csak annyit szerettem volna személyesen közölni, hogy jól meggondoltam a dolgot és a válaszom: Nem! Köszönöm, hogy felajánlott a pozíciót. Be kell valljam, jót tett a korábban megtépázott szakmai önérzetemnek, de időközben olyan változások álltak be a családi életemben, amelyek lehetetlenné teszik, hogy visszaköltözzünk Washingtonba és ismét munkába álljak a cégnél. – Amíg Jonas Harper megnyúlt ábrázattal hallgatta Robert elutasító válaszát, megcsörrent a férfi íróasztalán a telefon. A főnök az órára pislogott és reménykedve szusszantott egyet.
-Küldje be! – vakkantott a mikrofonba, nyilván tudva, ki várakozik odakint. A következő pillanatban Nora Bolton lépett be. Csinos volt, talán csinosabb, mint amilyennek Robert emlékeiben élt. Magabiztos és sugárzó, és a szemében a korábbi számító hidegség helyett most őszintének tűnő mosoly ragyogott. 

-Uram! Robert! – rebegtette meg a pilláit. Robert túlesve az első sokkon, egy halvány biccentéssel válaszolt. –Nora! – aztán Harperre nézett.
-Úgy tájékoztatott, hogy Miss Bolton Ázsiában talált magának kihívást. – Hangjában nem lehetett nem észrevenni a neheztelést, amiért Harper úgyszólván felültette.
-Nos, valóban. Ázsia már behódolt Miss Bolton előtt, így aztán úgy gondoltuk, maguk régen is nagyon jó csapatot alkottak. Nem gondolná át ennek fényében a válaszát? – kérdezte ravasz számító mosollyal a férfi. Robert elmosolyodott, és ettől a hangulat azonnal már-már barátivá vált a helyiségben. Jonas Harper és Nora tekintetének cinkos összevillanását nem lehetett nem észrevenni. Arcukra kiült a jól sikerült csel sikerének elégedettsége. Aztán Robert elkomolyodott és nehézkesen, de felállt. A hátán végigfutott a hideg Nora elégedett, győztes tekintetét látva.
-Sajnálom. Időközben egy másik, minden korábbinál remekebb csapathoz szegődtem. –jelentette be ellentmondást nem tűrő hangon, mire a nő szeme hideg szikrát vetett, amiért számára megalázó módon nem vált be a cselszövése.
-Hogyan? – kerekedett el az idős férfi szeme is. –De hát úgy tudtam, magánvállalkozásba kezdett, nincsenek társai? – nézett kérdőn Robertre, aki gunyorosan elmosolyodott.
-Az üzleti életben valóban egyedül dolgozom, de családom lett, két gyerekem és egy menyasszonyom, uram. Nekik vagyok elkötelezve és azt kell mondjam, a dolgok állása ennél remekebb nem is lehetne. Ha azt mondom, hogy a jövőre nézve kifejezetten ígéretes társulás, akkor egy cseppet sem túloztam. 

-Család! Bah... – rántotta meg a vállát Harper és szinte megrázkódott, amiért bárki képes volt az üzleti élet elitjét a családi tűzhely unalmával felcserélni. –Komolyan gondolja, hogy egy év múlva, vagy öt év múlva is megelégszik egy kisváros és a maga nagyra tartott családjának a kihívásaival? Maga cápa volt Robert! A cápák pedig nem keverednek a tavi halakkal. – jelentette ki megfellebbezhetetlenül, a maga igazában biztosan. Robert összerázkódott, már nem először, amikor a múltjára emlékeztették.
-Sajnálom uram! Azt hiszem, a múltban sem jól mért fel engem. Mára azonban – és ebben tökéletesen biztos vagyok – egy másik ember áll maga előtt. Leghőbb vágyam, hogy a fiam focimeccsén vehessek részt, hogy ott legyek a lányom első iskolás napján, hogy alkalomadtán a feleségem helyett vigyem őket reggel iskolába, mert neki éppen sürgős műtétje van. Hogy távol  a világ zajától, nyugalomban éljek, csak annyit vegyek el, amennyi az élethez kell és adjak annak, aki rászorul. Csupa olyan dologra vágyom, amitől embernek érzem magam, családfőnek, és nem cápának, ahogy volt szíves fogalmazni az imént.
-Menjen innen, Mr. Hazard! – dörrent rá türelmetlenül a férfi, önkéntelenül is visszatérve a hivatalos megszólításhoz. –Nincs egyetlen szabad percem sem, amit vesztesekre pazarolhatnék. Azt azonban megígérhetem, hogy az ajánlatom ezennel semmis, és a jövőben nem lesz cég a városban, amelyik szóba állna magával, ha esetleg a nagybetűs családi élete nem elégítené ki. Csalódtam magában! Azt hittem, egyszer a tulajdonostársak egyikévé válhat, de most látom, hogy maga nem más, mint egy igavonó.

-Köszönöm, uram! – hajolt meg egy leheletnyit Robert. –Ez volt a legszebb bók, amit kaphattam – hajtotta meg a fejét, aztán az ajtóhoz sántikált. –Örültem a találkozásnak! – mondta, azzal kilépett, maga mögött hagyva az előnytelenül tátott szájjal ácsorgó Norát és a dühös Mr. Harpert. Odakint Sofia kissé idegesen emelkedett fel a látogatóknak fenntartott kanapéról. A szeme kérdezett, a szája néma volt, és Robert már ezért is meg tudta volna csókolni. Tökéletes nő! Kedvesen odabiccentett a titkárnőnek, aztán Sofiával az oldalán a lifthez bicegett. Már megindultak a földszint felé, amikor Sofia halkan megkérdezte:
-Nehéz menet volt?
Robert elmosolyodott. –Egyáltalán nem. Talán nem erre a válaszra számítottak, de sok boldogságot kívántak a közös életünkhöz. Szinte sajnálom, hogy nem kértelek meg, gyere be velem – mosolygott megnyugtatóan a nőre, és szavait megerősítendő, megpaskolta a kezét. Sofia könyörtelenül a bordái közé bökött a könyökével.
-Tudom, hogy füllentesz. Szerintem nehéz menet volt. Amikor az a szőke nő megigazította a blúzát, mielőtt belépett a szobába, tudtam, hogy a nehéz tűzérséget vetik be ellened, és féltem, hogy megtalálták a gyenge pontod.
-Nora, mint nehéz tűzérség? Tévedsz! Az a nő a szememben akkor szűnt meg nőnek lenni, amikor cserbenhagyott a két gyerekkel. Azt a pillanatot semmivel sem tudná jóvátenni a szememben. De igazad van. Nem volt felhőtlen az örömük, amikor világosan a tudtukra adtam, hogy a lehető legjobb döntést hoztam, amikor a családomat választottam. Már csak egy apró ponton kellene módosítanom a bejelentésemet. – A nő kérdő tekintetén elvigyorodva folytatta: -A családom pillanatnyilag két gyerekből és egy menyasszonyból áll. A hölgy még igazán nem is mondott igent. Pedig, ha családként akarok az ashevillei otthonomra gondolni, akkor egy feleséget képzelek a falak közé. Nagyon remélem, Miss Bennett, hogy nem támaszt akadályokat a tervem... az álmaim valóra válása útjába. Remélhetem, hogy a közeljövőben Mrs. Hazardra változtatja a nevét? – kacsintott a lányra éppen abban a pillanatban, amikor a földszinten kitárult a lift ajtaja, és egy sereg szájtáti irodakukac szeme láttára Sofia a férfi szájára tapadt. Amikor a felcsattanó tapsra szétváltak, Sofia ajka némán az igent formálta. Robertnek ennyi elég volt. Akkor nem veszett kárba a titkon megkezdett szervezkedése. Mire beköszönt a karácsony, a gyerekek egy igazi mamát kapnak ajándékba, ő pedig egy igazi feleséget.

Vége!

2 megjegyzés:

rhea írta...

Tetszett jucus! Tudom közbe dünnyögtem, de most így visszagondolva jó kis sztori volt. :) Nincs hiányérzetem, jó volt a befejezés! Köszönöm! :)
Jöhet a kövi! XDD :P <3
pusza

csez írta...

Szeretem az ilyen frappáns, heppiendes, jutkás történeteket ;)
Tetszett!
K&P