"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2018. október 23., kedd

Perlekedők 26. és 27. fejezet

26.

Reggel Simon kábán ébredt. Erősek ezek a magyar borok! – hunyorgott kicsit, várva az ismerős fejfájást, de igazából nem volt semmi baja, csak fáradtnak érezte magát, ami tekintve a tegnapi programját, nem is volt csoda. Az első gondolata az volt, hogy fogalma sincs, most éppen hol van. Aztán megérezte maga mellett a lány meleg testét és már nem volt kétsége, hogy ott, ahol lennie kell. Annánál. A lány már ébren volt, de jólesően kucorgott az ölelésében. Az esti fürdőzés, aztán a zuhany alatti játszadozás alaposan kivette az erejüket és szinte azonnal álomba merültek, ahogy ágyba kerültek. És a reggel abban az ölelésben talált rájuk, ahogy elaludtak.
Szia! – suttogta Anna sötét fürtjeibe és félrevonta egy tincset, hogy a vállára és a nyakára csókokat adhasson. Teste azonnal ébren reagált, amihez alighanem jócskán hozzájárult az is, hogy a lány a csókokat azonnal azzal honorálta, hogy a fenekét a férfi ágyékához nyomta. Nem is kellett több biztatás ahhoz, hogy összeolvadjanak, miközben a férfi egyik keze beborította a lány mellét, aztán elindult lefelé, hogy megtalálja azt az apró kis gombot, amely garantálja majd a lány örömét. Anna belehomorított a rátörő gyönyörbe, aztán kicsit csalódottan morrantott, ahogy érezte, hogy a férfi nem tart vele, sőt kihúzódik belőle. Ezt játszották el már éjjel a tóparton is. Felé fordult és kérdőn nézett rá, mire a férfi elmosolyodott, és bocsánatkérőn megrántotta a vállát.
-Semmi baj, csak … kifogyott a készletem. Tegnap kevesebb bort kellett volna innunk, akkor nem felejtek el utánpótlásról gondoskodni.
­-Ó, istenem! Nekem eszembe sem jutott! – hunyta le a szemét a lány, ahogy egy pillanatra átfutott a fején, hogy micsoda malőr lenne, ha … A leggyönyörűbb malőr – vágott apró grimaszt, és egy pillanatra megkísértette a gondolat, megnyugtatja a férfit, hogy ő védekezik. Aztán még időben visszatért a józan esze és nem kezdte a napot egy hazugsággal. Tudta, hogy az többet ártana a kapcsolatuknak, mint egy véletlenül összekalapált kis szürkeszemű.
-Éhes vagyok! – szólalt meg kicsivel később a férfi, mire Anna elvigyorodott. A követelőző nagyfiú!
-Oké, akkor kapjuk össze magunkat, majd útközben reggelizünk valahol! – pattant ki az ágyból. Nem sokkal később pedig már úton voltak Nagyvázsony felé. Leparkoltak, aztán Anna kézen fogva vezette a férfit a Vár felé. Mielőtt elérték volna, befordult vele egy kis utcába, és megállt a Kemencés udvar feliratú szépen faragott tábla előtt.
-Remélem, ízleni fog! Itt reggelizünk! – vigyorgott a férfira, aki az utolsó kilométereken már türelmetlenül kérdezgette, hogy messze mennek-e még, mert farkaséhes. … Tamás bácsi felesége, Ilonka néni már befűtötte a búbos kemencét és az első adagok is illatozóan sültek. Szerencséjük volt, hogy az elsők között értek ide, mert nem kellett sokat várniuk az éppen elkészült langallókra. Simon érdeklődve szaglászta a majd huszonöt centi átmérőjű pizzára hasonlító ételt. A forró burgonyás, kovászos házi kenyér tésztából készült korongon hagyma, húsos szalonna darabkák és rengeteg sajt illatozott ínycsiklandóan. Óvatosan beleharapott, aztán a forró tésztát lehelve feltartotta a hüvelykujját. –Ez fantasztikus!
Jóllakottan, egymást átölelve sétáltak el a 15. századból itt maradt várhoz. Anna mesélt Kinizsi Pálról, Mátyás király idejének nagyerejű, péklegényből lett várkapitányáról, aztán elsétáltak a közeli Szent Mihály kolostor romjaihoz, amelynek templomában temették el a vár urát is, akinek vörös márvány sírköve összetörve és hiányosan, de nagyobb részben megkerült a török hódítók elől lerombolt kolostor romjai közül. Simon már az idejére sem emlékezett, amikor utoljára múzeumokat, várromokat járt volna és úgy élvezte a kirándulást, mint egy kamasz. Megsimogatott minden történelmi falat, amely őrizte a valaha élt hősök emlékét és szinte szégyellte, hogy micsoda paródiáját adja ő a valamikori lovagok egyik alakjának. Nézte a vár alatti lovardában nyugodtan legelésző pompás lovakat és szilárdan eltökélte, hogy a forgatásra visszatérve megpróbálja sokkal több korhűséget és ügyességet belecsempészve hozni a saját figuráját is. Nem azért, mert így a film jobb lehet, nem azért, mert a nézők jobban szórakoznak…, azért, mert ezek az emberek, akik évszázadokkal korábban éltek, szerettek és harcoltak, egész egyszerűen megérdemlik, hogy az utódaik ne űzzenek gúnyt belőlük a maguk sutaságával.
Az északi partra visszatérve autóztak tovább Badacsony felé, ahol a kocsit a parkolóban hagyva, nekivágtak a meredek emelkedőnek, fel a Kisfaludy ház felé. A mellettük elsuhanó régi, kiszuperált dzsippekből vidáman integettek a turisták, nem is sejtve, hogy a tűző napon bandukoló páros férfi tagjáról most akár vagyonokat érő fotókat készíthetnének. Az utolsó kanyarnál Anna végül mégsem a híres vendéglő felé vette az irányt, hiszen még csak nemrég ettek, hanem letért a Laposa Pincéhez vezető kis útra. Simon engedelmesen, a tájban gyönyörködve követte. Tetszett neki ez a kirándulás, a normál életnek olyan illúzióját keltette, amit szinte már el is felejtett az elmúlt években. A gondolataiban elmerülve fogta a lány kezét és csak arra tért vissza a jelenbe, hogy Anna mérgesen füstölögve morgolódik.
-Mi a baj? – nézett körül. A látvány nem volt különösebben régi borospincéhez illő, valami modern csupa beton-csupa króm terasz terült el előttük, ahonnan viszont fantasztikus panoráma nyílt a tóra. A távolban vitorlások egész serege szelte a habokat, és erről eszébe jutott  a tegnapi hajózás azzal az operatőr gyerekkel. Igazán szerencsés találkozás volt.
-Az a baj – füstölgött még mindig a lány –, hogy amikor legutóbb itt jártam, itt szőlőlugas alatt árnyékos asztalok és padok várták a kirándulókat, most meg nézz körül, minden csupa szürke meg króm, meg beton, perzsel a nap és sehol egy kis árnyék, oké vannak napernyők, de csukva; szerintem, ha le akarnék ülni, rásülne a fenekem a székre; á, ezzel a modern dizájnnal teljesen elvesztette a vonzerejét, pedig az egyik kedvenc helyem volt, de ide semmi kedvem leülni, hiába isteni a boruk…
Simon együttérzően nézte az isteni popsit, amit az a veszély fenyeget, hogy rá találna sülni a fém-műanyag kombó formatervezett székre, aztán a vállát megrántva visszafelé húzta a lányt az út felé.
-Akkor menjünk tovább, szerintem találunk még éppen elég más látnivalót menetközben, te úgyis vezetsz, csak vizet ihatnál, én sem akarok egyedül inni, a borukból meg kaphatunk az üzletekben is, nem?
*
Már Szigligetre értek, amikor Anna még mindig morcos volt a pincebeli kudarc miatt. De aztán bekanyarodott a várhoz vezető útra, és a felfelé vezető ösvényt elérve leparkolt. Simon kicsit kedvetlenül nézte a tűző napon felfelé vezető meredek utat. Egy újabb várrom, úgy látszik, ilyenből bőven akad errefelé. Odahaza a legtöbb kastélyt, régi várat helyreállították, ilyen romokat talán csak Skóciában látott. De ha Annának ennyire fontos, hogy ő lássa ezeket a régi köveket, akkor jó képet fog vágni a dologhoz, ha itt köpi ki a tüdejét, akkor is. A lány máris csillogó szemekkel indult felfelé, miközben a szája be nem állt. -Ez egy 750 éves vár, amit úgy is hívnak, hogy a Balaton vára, majd meglátod, miért.
Néhány perces ziháló hegymászás után, amikor is játékosan tolták-húzták egymást felfelé, ott álltak a vár bástyáján és Simonnak elállt a szava. Ahogy körbeforgott, tökéletes körpanoráma tárult elé, aminek egy jelentős része a csillogó tavat foglalta magába. Magához húzta a lányt és együtt nézték a lélegzetelállító látványt. Aztán Annához hajolt és egy csókot nyomott a szájára: -Köszönöm!
A következő állomás Sümeg volt. Anna kicsit csalódottan könyvelte el, hogy a várjátékokról most lemaradnak éppen, de aztán annál nagyobb várakozással indult útnak, hogy mielőbb Tapolcára érjenek. A Malom-tó partján először megebédeltek, egymás tányérjáról lopkodva a finom falatokat, aztán hallgatták még egy kicsit a vízimalom kerekének jellegzetes hangját, majd Anna titokzatoskodva nógatni kezdte Simont, hogy a következő látványossággal elkápráztathassa. A normál utcai házsorban viccesen hatott a tábla, amely a ház falán egy tavasbarlangot hirdetett, de aztán a kapun belépve Simonnak ma már sokadszor tátva maradt a szája. Anna lelkesen kezdett bele a barlang történetébe.
- Közép-Európában egyedülálló látványosság. 1903-ban fedezték fel kútásás közben, és tíz évvel később már a látogatók számára is megnyitottak. Ez volt az első villanyvilágítással ellátott, és az idegenforgalom céljára is használt barlang. A barlang vízutánpótlása két úton történik, amiknek a geológiai rejtelmeibe most inkább nem mélyednék bele, de a lényeg, hogy az egyik helyről a napjainkra kihunyt tűzhányók utóvulkáni működésének köszönhetően az oda lejutó víz kb. 40 oC-ra felmelegszik, majd repedéseken keresztül feláramlik és keveredik a hideg karsztvizekkel. E két forrásból származó, egymással keveredve immár 18-20 oC-os víz alakította ki a járatokat, amely a mára már nagyrészt száraz Kórház-barlang felől, északi irányból áramlik lassan a Malom-tó forrásai felé. Így jött létre maga a Malom-tó, és a duzzasztás következtében csónakázhatóvá vált a tavasbarlang. A barlang különleges klímájának gyógyhatását régóta ismerik... Simon zúgó fejjel tapasztotta a tenyerét Anna be nem álló szájára, aztán amikor elhallgatott, nevetve hozzáhajolt.
-Ne mondj többet, mert már a felét elfelejtettem annak is, amit eddig mondtál. Csónakázzunk körbe, hagyd, hogy a látvány magáért beszéljen, és a szádat inkább arra használd, hogy megcsókolsz – suttogta a szájába. A csónakázás viszont nagy élmény volt, már csak azért is, mert nem a férfinak kellett eveznie és mindkét kezét arra használhatta, amire egy ideje különösen szerette, Annát ölelte.
A túra végén ismét kocsiba ültek és most már megállás nélkül robogtak egészen Herendig. A több mint 185 éves porcelán manufaktúra múzeumát végigjárva, csodás alkotásokban gyönyörködhettek, és a programot az a néhány perc koronázta meg, amikor a készítés folyamatába is bepillantást nyerhettek. Simon megbűvölten figyelte a magabiztos asszonykezet, ahogy a tökéletes mintát a tálra rajzolja és érzett némi lelkiismeret-furdalást, amiért nyilvánvalóan aprópénzre váltott művészi teljesítményt lát, s közben ő maga meg vagyonokat vihet haza egy összehasonlíthatatlanul könnyebb élet ajándékaként. Bár Anna már türelmetlenül indult volna vissza Tihanyba, végül még majd egy órát töltöttek azzal, hogy a Porcelángyár üzletében kiválasszák Simon édesanyjának a tökéletes teás-készletet. Mire hazaértek, már rájuk esteledett, de a Ferenc pincénél még ettek egy könnyű halvacsorát, aztán lezuhanyoztak és végre meztelenül leheveredtek az ágyra. A pőreségük ellenére nem nyúltak azonnal egymás után, csak beszélgettek a nap élményeiről, Simon visszakérdezett pár dologra, aztán amikor elfogytak a kérdései, az éjjeli szekrényről felemelte a kis kötetet, amit magával hurcolt mindenhova, amióta csak az eladónő a kezébe nyomta. Az angol nyelvű versek sokszor segítették már át Anna hiányán, máskor pedig még égetőbbé tették a magányát. Még a hortobágyi álmatlan éjszakák egyikén talált egyet, ami különösen megfogta és most fellapozta, hogy Annával felváltva felolvassák a  versszakokat. Annyira a saját vágyairól szólt, mintha az írója kileste volna titkon az álmait. Rábökött az első versszakra: -Kezdd te!
Anna kételkedve egyezett bele az ötletbe, imádta Simon hangját, már az a Kosztolányi vers is valóságos érzéki élmény volt, nem akart ő ezzel vetélkedni, de aztán az első pár sor után rájött, hogy ez nem vetélkedés, ez vallomás és képtelen lett volna megtenni, hogy nem olvassa fel a saját gondolatait, amit egy ismeretlen ismerős vetett papírra. Így aztán egyre inkább elszoruló torokkal és remegő szívvel, egymást ölelve, kölcsönvéve a rímeket meséltek egymásnak az érzelmeikről.
Anna: Álmodj velem egy éjszakán, Ha gond gyötör, ha bánt magány,
Álmodj, ha szíved összetört, Hogyha a bánat meggyötört,
Simon: Álmodjál velem, és ne félj, Bújj közel hozzám és mesélj,
Mondd el, mi lelkeden a súly, Ha a rosszkedved szele fúj,
Anna: Álmodj velem, ha üres az ágy, Álmodj velem, ha kínoz a vágy,
Álmodj, ha szerelemtűz éget, S álmodban átölellek Téged,
Simon: Álmodd, hogy kebled csókolom, Álmodd hasadra homlokom,
S hogy tárt combodon két kezem, Mert tested ízét élvezem,
Anna: Álmodd, hogy szerelem éhe hajszol, Eperszín ajkaiddal felajzol,
Térdelsz, s karom magamhoz láncol, Ujjbegyem a hajadban táncol,
Simon: Álmodd azt, hogy forr a vérem, Hogy szerelemittasan kérem,
Nyílj meg nekem, és úgy szeress, S álmodj magadba engemet!
Anna: Álmodd kezedet a karomra. Álmodd fejed a mellkasomra,
És a csendben hallhatod, Hogy szívem érted dobog!
Simon: Álmodd, Benned feszülök, várva, Hogy körbefonsz, magadba zárva,
És elkap a vágy újra meg újra, Vonaglunk ketten egybeforrva,
Anna: Álmodd, hogy álmod véget ér, Felébredsz, s szíved arra kér,
Váltsam valóra álmaid! (Gary Hun)
Ahogy Anna az utolsó szót kiejtette, Simon félredobta a könyvet, hogy aztán valóra váltsák a vers minden sorát.

27.
-Ez egy beképzelt barom! Megjátssza magát, ugráltatja az embert, pedig hallottam Jeremyt, ahogy kiosztja, mert nem elégedett vele – hallotta éppen az asszisztense sipítozós hangját Simon, ahogy  benyitott a kantinba, s a vérnyomása azonnal kétszáz lett, de aztán erőnek erejével igyekezett lehiggadni. Tényleg egy idegbajos barom módjára viselkedett mostanában, és Jeremy valóban nem dicsérte meg. A levegő megfagyott, ahogy belépett, mert nyilvánvaló volt, hogy ha mást nem is, de az utolsó mondatot mindenképpen hallhatta. Az asszisztense olyan vörös lett, mint aki azonnal gutaütést kap, Ő viszont mosolyt varázsolt az arcára és úgy tett, mintha fogalma sem lenne a róla kialakult képről.
-Szép napot mindenkinek! Visszatértem és remélem, mostantól a munka is menni fog, mert nagy elhatározásra jutottam a hétvégén… - a dermedt csendben vigyorogva befejezte a mondatot: -mostantól profi színészként fogok viselkedni, mert La Purdue lovagunk forog a sírjában, ha a töketlenségemet látja. Tartozom neki annyival, hogy nem rombolom tovább a róla élő képet, hanem a legjobb formámat hozom. Munkára fel! Anna, legyen olyan kedves, jöjjön, van pár apró kérésem és Rita egy perc múlva a tied vagyok.
A megszólítottak sűrű pislogás közepette követték a lendületesen kiforduló férfit. Anna szinte futva igyekezett utána. -Jól sikerült a hétvégéje?
-Igen köszönöm, minden szempontból kielégítő volt – vigyorgott a férfi. - Rengeteg szép történelmi emléket láttam az utam során, még több történetet hallottam és olyan jókat ettem, mint már régen nem. Maga szereti a halat?
A nő elképedve megrázta a fejét. A halat? Utálja a halat. Ez szívott valamit, vagy mitől ilyen viháncolós már az érkezése első pillanatában? Ráadásul itt az alkalom, hogy kikérje magának, amiket ő mondott róla, de a férfi láthatóan már el is felejtette a kínos közjátékot.
-Megkérdezhetem, mitől javult így fel a hangulata? Amikor legutóbb találkoztunk, kissé ingerült volt – kérdezte óvatosan, mire a férfi ránézett és megfejthetetlen tekintettel csak annyit mondott:
-Kérem, felejtse el az udvariatlanságomat! Kék az ég, zöld a fű, boldog vagyok, mert fantasztikus munkám és kollégáim vannak. És isteni ez a behűtött víz is, köszönöm, hogy gondolt rá. Kell ennél több? – azzal hellyel kínálta a még mindig pislogó nőt és diktálni kezdett. A röviddel később érkező Ritát is elbűvölte egy pillanat alatt. Mindennel elégedett volt, amit a lány csinált és megbízta, hogy mondjon köszönetet, bárki is érdemli, aki rendbe szedte a jelmezét és gondosan kitisztította. Aztán a belépő Jeremyt megölelte és csak annyit mondott neki: -Köszönöm! A rendező is kissé meglepve fogadta a gesztust, aztán egy köhintés után bólintott és megjátszott szigorúsággal annyit mondott: -Akkor, kezdhetünk is! - Aztán mindannyian kicsit értetlenül kivonultak a föld fölött közlekedő főszereplő nyomában.
*
Simon a késő éjszakáig tartó forgatás után fáradtan zuhanyozott, és máris bebújt az ágyába. Nem akart senkivel beszélgetni, egyetlen vágya csak az volt, hogy Anna cd-jének a dallamaira nyomja el az álom. A rekedtes, mégis nőies hang jólesően burkolta be és csak egy pillanatra tépázta meg a magára erőltetett nyugalmat, amikor eszébe villant a lány könnyes szeme, ahogy búcsúzóul megcsókolta, beült a  kocsiba és kiporzott a kapun. Még a kompon volt, amikor máris hiányzott neki, és csak a legnagyobb koncentrációval volt képes az autópályán a vezetésre és a forgalomra figyelni.
Visszatérve az itteni fogadtatására, bár nyilván nem az ő fülének szánták, de kifejezetten szar érzés volt szembesülni vele, hogy a stábtagoknak milyen rossz véleményük van róla, és magában megesküdött, hogy mire hazamegy, mindenki csak a legjobbakat mondhatja majd. Nem lesz könnyű, mert a délutáni önmaga előtti erőfitogtatás, miszerint az élet Anna nélkül is megy tovább, a munka gördülékenyen zajlik, mostanra kicsit már repedezni kezdett, de remélte, hogy reggelre megint összekaphatja magát, és játszhatja a profit, még ha nem is érezte magát annak pillanatnyilag. Mert ha őszinte akar lenni, momentán nem volt más, csak egy csupa érzelem srác, aki semmi másra nem vágyott, csak a kedvesével lenni.
*
A tv-s interjú, valamint az élő show-műsorban való részvétel már azóta lefixált program volt, amióta az országba érkezett, sőt nyilván már előtte is. Eddig nem foglalkozott vele, most azonban túlságosan fegyelmeznie kellett magát a forgatás alatt, és ezek a plusz megpróbáltatások hirtelen felesleges koloncként tűntek fel a szemében. A riporternő kérdéseit megkapta előre, így legalább fel tudott készülni. Megnyugodva látta, hogy ha nem térnek el tőle, akkor végül is a forgatásról és a várható munkáiról akarja majd kérdezni. Utálta, amikor cinkos összekacsintások kíséretében a magánéletére terelték a szót annak ellenére, hogy ezt Steph többnyire már a szervezés időszakában kiköti, hogy nem tehetik. Eddig még soha nem utasított rendre senkit, bármennyire is felhúzták olykor a kíméletlen és tapintatlan faggatózásokkal, legfeljebb mellébeszélt egy kicsit, mint aki meg sem hallotta a tényleges kérdést. Eddig bevált. Csak az utazással elvesztegetett időt sajnálta, és bocsánatkérően tárta szét a kezét, amikor Jeremy is húzta a száját a külön program miatt.
-Tudod jól, hogy nem én szervezem ezeket, és végül is a filmünket fogom népszerűsíteni, úgyhogy nyugi! – szólt ki még a kocsiból, mielőtt a sofőr a főváros felé vette volna az irányt. Az utazás alatt bőven volt ideje, hogy azon gondolkodjon, mennyire lecsillapodott körülötte az őrület, ami annak idején mindenhová elkísérte. A forgatáson nem lebzselt megannyi rajongó, megzavarva a felvételeket, nem kellett testőr sem, bár Donald megszokott társasága  és fanyar humora, amit annyira kedvelt, sokszor hiányzott. De most itt volt Anna, akivel kéz a kézben járkálhat, mint egy átlagos huszonéves és az elmúlt hetekben szinte mindenki átnézett rajtuk.
Titkon arra gondolt, hogy talán Annáék már visszatértek a városba, és vele is összefuthat, de a lány nem vette fel a hívását, nyilván dolgozott, de azért hiányzott a hangja és néhány szerelmes semmiség, amit játékosan elsuttoghattak volna egymásnak. Ennél fogva meglehetősen feszülten és kedvetlenül érkezett meg a stúdió elé. A hangulatán az sem javított sokat, hogy a beszélgetés hátterében korábbi filmjeiből szinte kivétel nélkül az Emlékezetkiesés képeit vetítették, mintha csak az az egy szerep állna a háta mögött. Pedig mostanra azt hitte, már maga mögött hagyta a kezdeti botladozásokat és a hisztériát kiváltó történetet.
Végül a nő tartotta magát a megbeszéltekhez és próbált szakmainak tűnő kérdésekkel kirukkolni. Már ismerte korábbról, Hollywoodban is csinált már vele néhány riportot, sőt Cannesben is összefutottak. Egyetlen egyszer terelte a magánéletére a beszélgetést, mire ő feltartotta a kezét és leállította a felvételt. A nő bocsánatot kért, aztán finoman győzködni kezdte, hogy adjon valamit a rajongóknak a száraz filmes híreken túl, mire azt a felelőtlen kompromisszumot kínálta fel, hogy a nő egyet kérdezhet, de jól gondolja meg mit és hogyan, mert ő csak nemmel vagy igennel hajlandó válaszolni. Jellemző módon éppen ő maga volt az, aki nem gondolta végig ennek a csapdáját. Így aztán az egyetlen magánéletére vonatkozó kérdés, ami utolsóként hangzott el a riportban, az volt:
-Igaz-e, hogy szakításuk után minden kapcsolatot megszakított Cyntiával?
Mire ő rávágta az igazságot: -Nem!... – és kicsit most sajnálta, hogy nincs alkalma bővebb magyarázatot fűzni a dologhoz.
A nő befejezésül még elmondta, hogy a riport csak másnap kerül majd adásba, mert a show-műsor csatorna-házigazdája nem akart a saját produkciójuknak egy sima filmes hírműsorral konkurenciát csinálni, aztán megköszönte a beszélgetést; és Simon megnyugodva, fellélegezve elbúcsúzott.
A show-műsor felvételére a város másik végén lévő stúdióba szállították. Kapott ebédet, amit a láthatóan népszerű műsorvezető társaságában fogyasztott el, beszélgetve az előttük álló felvételről. A fickó nem köntörfalazott. Elmondta neki, hogy az ő műsora nem az intellektualitásáról híres, nem fog a filmjei mondanivalójáról fejtegetésekbe bocsátkozni, sokkal inkább az interjúalanyai körüli érdekességekre, botrányokra, mondjuk ki, bulvárhírekre kíváncsi. Simon még nem tudta, hogy a korábbi kompromisszum is mennyi galibát okozhat majd, így aztán itt is beleegyezett egy kérdés-felelek játékba, a maga igen-nem válaszaival. Végül is, mit kérdezhetnek? Los Angeles messze van, bármit hablatyolhat itt, az aligha jut el az óceánon túlra, a Cyntia téma is kifújt már, nem lesz semmi gubanc.
A felvételre belépve a sikítás ismerős közege fogadta, a zömmel női közönség tombolva tapsolt és ez visszarepítette a nem is oly rég múltba, amikor a Dior-ral kötött szerződése értelmében egy olyan férfi-parfüm arca lett, amit nem is használt. A cég egy meglehetősen erotikusra sikerült reklámfilmmel rukkolt elő, amit már a megjelenése előtt is felfokozott várakozás övezett. A kampány bejelentését követő időszakban pedig a filmje hisztériáját felülmúló őrület következett. Pedig nem csinált semmit, csak levette az ingét. Atyaisten! Micsoda szenzáció! Anna mesélhetne róla, hogy mennyire nem az... bár, talán jobb, ha nem mesél az együtt töltött napjaikról – vörösödött bele még a füle is. Aztán megkezdődött a vesszőfutása, amire még legvadabb rémálmaiban sem készült fel.
Beszélgettek mindenféléről, végül egy képet vetítettek mögéjük és kötelező udvarias mosolyával odafordult, hogy megjegyzést fűzzön hozzá, aztán lefagyott. A képen Anna volt és ő, kézenfogva, felszabadultan mosolyogva …, oké, meg tudod magyarázni – mantrázta magában, bár még fogalma sem volt róla, mi is legyen a magyarázat, de a következő képek visszavettek a magabiztosságából… Annával felfelé másztak arra a gyönyörű panorámás várromra, aminek a neve most eszébe sem jutott. A kuncogás jól hallható volt, ahogy a fenekénél fogva tolta maga előtt a lányt, aztán odafönt összetapadva csodálják maguk körül a tájat, miközben a kezei a lány formás idomaira tapadnak. Pedig akkor meg mert volna esküdni rá, hogy senki nincs odafönt rajtuk kívül, de hát nyilván nem  a külvilággal volt elfoglalva, hanem azzal, hogy néhány órára egy normális huszonéves életét élheti. Az illúzió most bebizonyította, mennyire hamis volt. A meglepettsége és zavara szinte tapintható volt és a műsorvezető kéjes álnyájassággal kérdezte meg, hogy még ezek után is készen áll-e a kérdezz-felelek játékra. Beletörődően bólintott, hiszen élő adásban nem csinálhat cirkuszt. Már csak Anna miatt sem.
Jézusom, Anna! Ő mit fog szólni, ha ez az egész eljut hozzá is, hacsak nem ül most is egy tv-készülék előtt. Végül mégis ebbe a képbe kapaszkodva próbálta túlélni az estét és a kérdéseket. A végén nem volt biztos benne, hogy sikerült-e...
MV: -Látom, kellemesen telt a hétvégéje. A Balaton-felvidék csodás hely, remek kirándulásokat lehet ott szervezni, én magam is voltam már a Szigligeti várban a családommal. Kár, hogy nem most, mert akkor a lányom nem rághatná tovább a fülem, hogy mutassam be neki magát…  Feltéve, ha az a vidám fickó ott maga, Simon…
S: -Igen – mormolta idegesen várva a fejleményeket.
MV: -Oké, látom, komolyan veszi az igen-nem válaszokat, ebben egyeztünk meg,  de hát akkor az én kötelességem, hogy úgy kérdezzek, hogy ezekkel a válaszokkal is minél többet tudjunk meg ezeknek a képeknek a hátteréről. Ön most a Hortobágyon forgatja éppen legújabb filmjét, ha jól tudom?
S: -Igen.
MV: -A képek a Balaton egyik távoli pontján készültek, nem a Hortobágyon.
S: -Igen.
MV: -Akkor most mondhatjuk úgy, hogy Ön a szabadnapját töltötte a kirándulással?
S: -Igen.
MV: -A hölgy egy kollégája?
S: -Nem.
MV: -Netán a  tolmácsa? Asszisztense?
S: -Nem.
MV: -Ismerőse?
S: -Igen.
MV: -Közeli ismerőse a jelek szerint, legalábbis a feleségem alighanem kitépné a maradék hajam, ha egy távoli ismerőst a fenekénél fogva tolnék fel bármilyen meredek emelkedőn. És alighanem hiába bizonygatnám a segítő szándékomat. (nevetés)  … Igaz, hogy korábban munkakapcsolatban álltak? – csapott le a fickó a következő kellemetlen kérdéssel.
S: -Igen.
MV: -De a hölgy akkor már nem dolgozik magával?
S: -Nem.
MV: -Ki kezdeményezte ennek a munkakapcsolatnak a felbontását. Ön?
S: -Igen.
MV: -Akkor ez egy magán jellegű kapcsolattá alakult az idők során?
S: -Igen.
MV: -Meghatározná ezt a jelleget közelebbről?
S: -Nem.
MV: -Oké, igaza van, ezt nem lehet igennel vagy nemmel megválaszolni és én csak ennyit kértem. Akkor másképpen kérdezem: A kérdéses hölgy az aktuális  barátnője?
S: (kissé hosszúra nyúlt gondolkodási idő után egy kelletlen grimasszal kibökte): -Nem.
MV: -Nem könnyíti meg a rejtély megoldását, Simon! De ha gondolja, én részemről feloldom az egyszavas válaszadás önként vállalt kötelezettsége alól….
S: -Nem igazán szeretnék erről beszélni. Ez egyrészt nem csak engem érint, másrészt a magánéletemet soha, semmilyen formában nem osztom meg a nyilvánossággal, régi gyakorlat.
MV: -Huh, milyen kerek mondatok… Titkolni való ez a kapcsolat? Netán a hölgynek más irányú elkötelezettsége is van?
S: -Nem.
MV: -Honfitársunk a hölgy?
S: -Igen.
MV: -Oké, nem kínzom tovább barátom, csupán gratulálni szerettünk volna, ha nemcsak hazánk természeti és kulináris élvezeteiben találná meg az örömét. Higgye el, itt mi mindannyian tudjuk, hogy nehéz időszak áll maga mögött és mindannyian úgy érezzük, megérdemel egy kis lazítást. Hölgyeim és uraim! Simon Carmichel volt a vendégünk, és büszkén mondhatjuk el magunkról, hogy egy csinos magyar lány gondoskodik róla, hogy a legszebb emlékekkel hagyja majd el kis országunkat, amikor új filmjének forgatása véget ér. Köszönöm!
A felcsattanó taps és izgatott suttogás már alig jutott el a füléig, melyben csak egy gondolat dörömbölt. Most azonnal beszélnie kell Annával! Akár látta, akár nem, tudnia kell erről a riportról, mert egészen biztosan az orra alá dörgöli valaki, és a legkisebb rossz ebben az esetben, ha az a valaki ő maga lesz.  A beszélgetés a hagyományos showkhoz hasonlóan semmitmondó volt, csak arra volt alkalmas, hogy az újságírók és fotósok éhes hordáját zúdítsa a nyakukba a következő időszakban. Határozottan nem segített az amúgy is bonyolult helyzetnek, és kicsit attól félt, csak rombolt.

2018. október 21., vasárnap

Perlekedők 24. és 25. fejezet

Azt hiszem, én lepődnék meg a legjobban, ha egy napon üzenetbe botlanék itt a blogban :D Na, nem baj, azért jó szórakozást!

*** 


24.
A  szobában állt a levegő, de Anna egy mozdulattal elindította az ablak előtt álló ventilátort, amely azonnal jótékonyan megkeverte a levegőt. Simon az ingét és a pólóját lekapva élvezte a kinti forróság után a kellemesen hűs légmozgást.
-Le kéne zuhanyoznom – szagolt fintorogva a hónalja felé.
-Nekem is – csatlakozott hozzá lelkesen Anna.
-Spóroljunk egy kis vizet! – kacsintott rá a fiú és néhány pillanat múlva már egymást fröcskölve álltak az apró zuhanykabinban.
-Az ötlet jó volt, csak éppen a hely alkalmatlan a kivitelezésre – biccentett az apró fülke ajtaja felé Simon, miközben egymás bőrén simogatták el az illatos habot. –Olyan szagom lesz, mint egy lánynak – ráncolta az orrát, ahogy a könnyű virágillatot megérezte.
-Inkább, mint egy pipacsoktól tarkálló rétnek – motyogta Anna, ahogy a férfi ujjai utat találtak a kényeztetéséhez. Amikor már a térde is megroggyant, Simon elzárta a csapot és úgy vizesen, ahogy voltak, elbotladoztak az ágyig.
Valamivel később Simon egy puha anyagot rángatott elő a feje alól a szétdúlt ágyon. Anna hálóinge lenne ez a rövid kis póló? – vigyorgott a vékony ruhadarabra, aztán megfordította és a saját képe nézett vissza rá. Mindig is utálta ezt a fotót, de ezzel a bajuszkával egyenesen röhejes volt. Felhúzott szemöldökkel nézett a lányra:
-Remélem, nem adtál érte egy vagyont?
-Ajándékba kaptam már vagy egy éve – kapta ki a kezéből a lány az árulkodó pólót, aztán egy kis szünet után grimaszolva hozzátette: -Adéltól.
-Jézus! – sóhajtott Simon, miközben kivette Anna kezéből a pólót és messzire dobta.
-Nyugi! Látod, ennek alapján meg sem ismertelek volna. Nem állna jól a bajusz – próbálta visszahozni a korábbi percek vidámságát a lány. Simon úgy döntött, hagyja magát elkormányozni a nővér említésének hangulatromboló pillanatától.
-Az lehet, hogy nem, de más határozottan jól állna…, nem tudok veled betelni … Delilah.
-Sámson! Lehet, hogy a hajadat levágták, de azért elég jó erőben vagy… - utalt a korábbi mozdulatra, ahogy könnyedén magára emelte a férfi. A játékos évődést a férfi gyomrának hangos korgása szakította félbe.
-Menjünk el ebédelni! Ismerek itt a közelben jó helyet, a Ferenc Pincét. Ha nem szereted a halat, akkor is tudnak valami finomat kínálni  - pattant fel Anna és a csomagjában turkálva egy merészen kivágott, spagettipántos nyáriruhát kapott elő.
-Szeretem a halat. Van valami halatok, nincs benne semmi szálka és isteni íze volt, amikor legutóbb azt ajánlották, de nem jut eszembe a neve. Az egyik alkalommal valami szaftos dolog volt, a másiknál meg ropogós bundában volt, de az íze remek volt így is-úgy is – emlékezett Simon, miközben egy rövidnadrágot és egy pólót kapott magára, majd várakozóan fordult a lány felé. –De akár maradhatunk is itthon. Most úgy érzem, ezzel a finom husival is jól tudnék lakni – húzta végig az ujját a lány mellének ívét megvillantó kivágáson, miközben nagyot nyelt. Anna nevetve csapott a kezére.
-Elmegyünk és élvezni fogod ezt is. Pazar a panoráma, már azért megéri elsétálni odáig.
-Séta? Nem kocsival megyünk?
-Nem, nem, gyalogolni fogunk, de ígérem, élvezni fogod minden percét.
-Kizárt, ha melletted megyek, nem látom ezt a csodás panorámát, de legfeljebb majd kárpótolni fogsz érte a célban – kacsintott rá a férfi, aztán hagyta, hogy Anna kilökdösse az ajtón.
-Szexmániás – morgott a lány halkan az orra alatt, miközben szinte táncra perdült a bensője, ahogy büszkén belegondolt, hogy tőle ilyen a másik.
-Hallottam ám … - csókolt bele a nyakába a férfi. –Te lennél a legjobban elkeseredve, ha nem ezt váltanád ki belőlem, úgyhogy ne panaszkodj! – paskolt végül Anna fenekére és az orrára biggyesztett napszemüvegben hunyorogva nekivágtak a Pince felé vezető útnak a perzselő melegben.
A település szélén lévő parkolóban nagy tömeg gyűlt össze és finom illatokat sodort feléjük abból az irányból a szél.
-Oh, szombat van, akkor ma van a piac! – élénkült fel Anna. -Akkor ezt ki kell használnunk, gyere!
-Nem tudom, …nem kéne… - húzta vissza Simon kissé határozatlanul.
-Jah, tényleg…, na talán nem szúrunk szemet, ha csak jövünk-megyünk, de ott a sűrűben előbb-utóbb valaki felfedezne – sóhajtott a lány. –Erre nem gondoltam, de ezt akkor sem hagyjuk ki! Nézd csak, ott a fák alatt azt a nagy sziklát. Ülj le oda és mindjárt jövök. Olyat hozok neked, hogy mind a tíz ujjad megnyalod utána.
-Inkább a tieidet… - kapott a keze után a fiú, de Anna nevetve kibontakozott a szorításából.
-Legyél jó, nem fogod megbánni, ígérem! – azzal a lacipecsenyés előtt álló sorhoz szaladt.
Egy egész örökkévalóságnak tűnő tíz perc után vigyorogva állt meg Simon előtt. Egyik kezében jól becsomagolt falatok illatoztak egy szatyorban rejtőzködve, a másikban egy papírpohárban valami világos ital lötyögött.
-Dönthetsz, itt esszük meg, vagy keresünk egy ennél is nyugodtabb helyet? Bár, ha rám hallgatsz, maradunk. Odabent úgyis egy mostanában futó itteni tv-sorozat szereplője falatozik a családjával és most minden szem rájuk tapad – kuncogott vidáman, fejével a parkoló közepén felállított padok felé biccentve.
-Oké, maradjunk! – nyelt nagyot a férfi, ahogy az illatok eszébe juttatták, hogy tulajdonképpen már egészen közel áll az éhenhaláshoz. Anna gyors mozdulatokkal megterített a szikla tetején. Egy méretes kolbász feküdt előttük némi mustár és minden diétának fittyet hányó puha, meleg fehérkenyér társaságában. A pohár bort egy lapos kövön biztonságba helyezve, falatozni kezdtek. Az első harapás után Anna állán végigfolyt a paprikás, zsíros lé és Simon elgyengülve nézte a narancsos vörös lassan folydogáló patakocska útját. Előrehajolt és a puha kenyérrel felitatta a javát, aztán a nyelvével tisztára mosdatta a lány bőrét. Anna nagyot nyelve készségesen tartotta oda az arcát, bár legszívesebben viszonozta volna az édes kínzást. A pokolba, hogy sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas erre!
-Már ettől jóllaktam! – törölgette meg a száját később elégedetten simon. –Nem egy könnyű kaja, de az íze… isteni. Úgyis azt mondják, hogy az életben a legjobb dolgok mindig ártalmasak…, hol az egészségnek, hol a szívnek.
-Nem kellenek a mélyenszántó gondolatok! – húzta fel a szemöldökét Anna, aztán a pohár után nyúlva odakínálta a férfinak. –Fehérbor. Balatoni szürkebarát… száraz. – Lassan, meg-megosztozva a közös poháron, elkortyolgatták a bort is, a vége felé inkább egymás szájából, mint a pohárból, annyit csókolóztak, aztán nagy nehezen rászánták magukat az indulásra.
A Ferenc Pince teraszán enyhet adó hatalmas napernyők alatt egy család küzdött két kisgyerekkel és egy kutyával, akik a kirándulástól fáradtan mostanra már nem a legjobb formájukat hozták. A szülők elcsigázva, a nagyszülők megingathatatlan türelemmel csitították a kicsiket, aztán a nagypapa fogta a pórázt és elvonszolta az ugató kutyát. Hamarosan fizettek és ők végre egyedül maradtak a valóban gyönyörű panorámával.  Amerre a szem ellátott, a Balaton kékeszöld vize csillogott a napsütésben, a tihanyi kompkikötőből éppen elindult a komp a szántódi rév felé. A túlparton a zamárdi dombtetőn a kilátó magasodott, fehér óriásgomba kinézetével kiríva a zöld környezetből. Anna elgondolkodva nézte az ismerős tájat, aztán hirtelen a férfihoz fordult, elkapva az őt csodáló pillantást.
-Meddig maradhatsz?
-Holnapután délre kell Budapesten lennem, onnan visz a kocsi vissza a Hortobágyra.
-Akkor a miénk a ma délután, és az egész holnapi nap. Kirándulni fogunk! Van valami, amit látni szeretnél, vagy rám bízod magad?
-Rád bízom magam. Csak azt hiszem, valamit kihagytál a számításból.
-Mit? Az éjszakákat? – csillogott a lány szeme huncutul.
-Azokat is – bólintott rá a férfi. –Bár, azokra én gondolok helyetted is. De most valami másra gondoltam. - A lány értetlen tekintetét látva, megjelent jellegzetes félmosolya a szája sárkában és a vízre fókuszálva beszélni kezdett:
-Te dolgozol, nem? És már nem én vagyok a feladatod, úgyhogy…
-Ó, ezt elfelejtettem! - kedvetlenedett el Anna. –De ha visszaérünk, azonnal beszélek Silvio-val, szerintem elenged, mert napok óta úgyse látta sok hasznomat. Egy nappal több vagy kevesebb már igazán nem számíthat. Majd megígérem, hogy utána száztíz százalékosan az övé leszek.
-Na, csak lassan a testtel! – morrant fel Simon. –Csak az enyém vagy, akkor is, ha nem vagyok melletted – húzta meg a lány haját játékosnak tűnő mozdulattal, de a hangjából sütött a birtoklás.
-Tudom – mélyedt a szemébe Anna, aztán félrekapta a tekintetét, amely szinte szeretkezett azzal a szürke szempárral, amikor a pincér letette eléjük a gőzölgő halászlét.
-Leves? – nézett meglepve a tányérra a férfi.
-Halászlé – javította ki a lány. -A halászlé nem leves, az halászlé.  Nem ismered?
-Nem ilyennek ismerem. Egyszer Franciaországban ettem, még gyerekként, és … nem igazán voltam oda érte.
-Az más, az halleves. De ez … halászlé – ismételte Anna, és a hangjából szinte sütött az áhítat. A kedvence volt és nagyon szerette volna, ha Simonnak is ízlik. –Csak kóstold meg! Ha nem jön be neked, rendelhetünk mást.
-És akkor ez megy a lefolyóba? Akkor már inkább megeszem – sóhajtott drámaian a férfi, mire Anna elnevette magát.
-Nincs szükség áldozatvállalásra, mert ha nem eszed meg,  nekem meg se kottyan a két adag, nyugi. – Simon hitetlenkedve nézett rá. Ebből a paprikától vöröslő, csípős léből? Két adagot? Kizárt!
Csendben falatozni kezdtek, fogyott a kenyér is bőségesen, és Simon hamarosan meglepve tapasztalta, hogy a lány nem túlzott, ez nem halleves, ez valami más, ami nagyon finom. A lé sem volt rossz, de a benne úszó hatalmas szelet halnak mennyei íze volt. -Harcsa – világosította fel Anna. -Erre emlékeztél. Mindenféle formában elkészítik, és azt gondoltam, nem árt, ha ezt is megismered.
A harcsaszeletek szinte szétolvadtak a nyelvén és mire befejezte, Simon elégedetten dőlt hátra. -Azt hittem, csak egy leves, de dugig vagyok. Vétek lett volna mást is rendelni.
-Majd később meglátod, ez csak most töltött így el, estére farkaséhes leszel – törölte meg a férfi állát egy szalvétával a lány, miközben a tekintete arra a csábos szájra esett, amely már eddig is rengeteg kimondhatatlanul finom dolgot művelt vele.  -Talán le kéne mozognunk … - motyogta  bíbor pírban égő arccal, és Simon már intett is a pincérnek, hogy a számlát kéri.


25.
Visszafelé nem andalogtak, sőt, kifejezetten sietősen tették meg az alig két kilométeres utat. Aztán az érzéki várakozás úgy olvadt el, mint a napon felejtett vaj, amikor az első ember, akivel összefutottak, Silvio, a rendező volt. Meglepve ismerte fel Simont és szemének alig észrevehető hunyorítása volt a reakció összekulcsolt kezükre. Hirtelen értelmet nyert csinos és sokoldalú dramaturgjának el-elkalandozó tekintete és álmodozó, bús dalainak miértje, amelyek hangja a tópartról szűrődött fel késő esténként. Anna kicsit zavartan mutatta be őket egymásnak, mint korábbi megbízásának tárgyát, és ezen Silvio jól mulatott magában. Olasz gyökerei és mediterrán mentalitása tökéletesen értette és támogatta a két fiatal feje fölött szinte tapinthatóan repkedő kis Ámor ténykedését. A beszélgetés alatt Simon sajnálkozva utalt rá, hogy csak egyetlen napot maradhat, ő pedig volt olyan beleérző, hogy megértse ebből a mondatból, hogy azt az egyetlen napot a szerelmesek kettesben szeretnék eltölteni.
-Anna! Egy nap ide vagy oda már igazán nem számít, miért nem mutatja meg a barátunknak ezt a csodás környéket? Ma délután és holnap egész nap, igazából nem sok, de egy kis ízelítőt adhat arról a rengeteg szépségről, ami miatt mi is ezt a helyszínt választottuk. Menjenek el Füredre, ha jól tudom, ott most egyébként is valami művészeti fesztivál van, vagy vigye el hajókázni, esetleg a tapolcai tavas barlanghoz… Jut eszembe, kocsijuk van, mert ha kell, keríthetünk egyet?
Simon csak kapkodta a fejét a jóindulatú idős férfi ajánlataitól, aztán megnyugtatta, hogy ő is kocsival jött, végül hálálkodva elbúcsúztak és kicsit megkönnyebbülve sóhajtottak fel, amikor Silvio eltűnt az épületben.
-Szerencsére azt nem kérdezte meg, hogy szállást hol találunk neked… - motyogta Anna, mire Simon elvigyorodott.
-Jó, hogy mondod, mert még nem kerestem szállást, és nem tudom, hogy nálad esetleg van-e hely egy fáradt vándornak.
-Van… bár, ha olyan fáradt, akár a tópart is megfelelne a számára – incselkedett vele a lány, amiről a férfinak eszébe jutott egy különleges esti program. De még nem akart elébe menni a dolgoknak, előttük volt egy hosszú délután, de mindenekelőtt egy kis pihenésre vágyott. A szobába érve nem nyomta azonnal az ajtónak a lányt, csak belecsókolt a nyakába, aztán úgy ruhástól, ahogy voltak ledöntötte az ágyra. A feje alá gyűrt egy párnát és magához húzta a lányt.
-Pihenjünk egy kicsit! De viselkedj rendesen! – utasította játékosan a lányt, akinek az ujjai már a férfi pólója alatt kalandoztak. –Beszélgessünk kicsit!
-Oké, beszélgessünk! –élénkült meg Anna. –Kérdezhetek tőled az életedről pár dolgot?
-Az életemről? Nincs abban semmi érdekes, de kérdezz!
-Annyi mindent lehet rólad olvasni, amiről az ember azonnal sejti, hogy kitaláció és vannak dolgok, amiken elgondolkozik. Az igazság valószínűleg a kettő között van, de rengeteg a találgatás, és igazán kíváncsi vagyok, miért nem nyilatkozol soha a magánéletedről?
-Nézd, az ember annyira kitárulkozik a világnak a filmjei kapcsán, hogy egyszerűen szüksége van egy zugra, ami csak az övé. Régebben misztikumnak hívták, ma már inkább csak menedék. Ha még a mindennapjaimat is megosztanám a közönséggel, egyrészt én sem lennék már olyan érdekes, másrészt nem lenne meg az a menedékem, ahol egy kicsit összekaparhatom magam, ha fáradt vagyok vagy szomorú. Én, annak ellenére, amilyennek a velem készített interjúk láttatnak, egy elég zárkózott pasi vagyok. Még a barátaimmal se nagyon beszélgetek a magánéletemről, magamban rendezem ezeket a dolgokat, nincs szükségem tanácsadásra a döntéseimhez, szóval…, ez az egyetlen, ami igazán az enyém lehet, így aztán igyekszem megóvni a nyilvánosságtól. Elég idegesítő, hogy ez nagyon sokszor nem sikerül.
-Mint például a Cyntiával kapcsolatos dolgokat?
-Hát, az egy külön történet. Nem titok, ami köztünk volt, legalábbis a vége felé már nem volt az, de elég csúnya vége lett és nem sok hiányzik hozzá, hogy annyi év után még barátok se legyünk, szóval, ezt inkább hagyjuk!
-Oké, akkor mesélj Los Angelesről!
-Huh… Los Angeles… Amikor odamentem, azt hittem, ez az a város, ahol minden a filmről szól. Én már gyerekkoromban is imádtam a filmeket, és bár tudtam, hogy csinálnak nálunk is, meg Európában mindenfelé, de azért mindig is úgy gondoltam, hogy az igazi nagy sikert Hollywoodban lehet elérni. Ha ott befutsz, akkor király vagy, ha csak otthon forgatsz kis tv-sorozatokat vagy filmeket, amiket alig néhányan néznek meg a mozikban, akkor meg egy névtelen senki. Akkor még nem tudtam, hogy a névtelen senkik a boldogabbak. Tévedtem, amikor azt hittem Los Angelesbe kell menni, hogy az életem a filmekről szólhasson. Ott minden a pénzről szól. Nagyon sok pénzről. És előbb-utóbb prosti leszel te is, bármilyen magasztos gondolatokkal is érkeztél oda. Ha pénzt keresel, akkor lehúzzák rólad az utolsó bőrdarabkát is. Mindenki. A film, a reklám, a média, de még a játékipar is. Persze, te is kapsz belőle, ez tagadhatatlan, de egy idő után megérted annak az igazságát, hogy a pénz nem boldogít. Ha nem keresel nekik pénzt, akkor ejtenek és hamarabb felejtenek el, mint ahogy körbenézel. De még ha sikeres is vagy és vagyonokat hozol is, akkor is te vagy az utolsó, akinek szava lehet. Ők csak engedelmes robotokat akarnak. És ez egy gondolkodó, netán még érző embernek kegyetlen érzés. Depresszióssá tesz. Amire csak rásegít a magánélet is, vagyis inkább annak a teljes hiánya. Sokan azt hiszik, ha pénzed van, és mindenhol ott a fényképed, akkor az élet császára vagy. Közben csak paranoiássá válsz, mert nem tudod, hogy a másik érdeklődése neked szól, vagy a pénzednek, a hírnevednek, a kapcsolataidnak? Állandóan azzal jönnek, hogy bárkit megkaphatsz, de az embernek nem bárki kell, hanem Ő. És őt hol találod meg? Ez az emberiség nagy kérdése és ennek semmi köze ahhoz, hogy sztár vagy, vagy egy eladó a sarki cipőboltból.
-Akkor miért nem jössz el onnan? – könyökölt fel Anna, és bármilyen naívnak is tűnt a kérdése, Simon látta a szemeiben, hogy őszintén nem érti.
-Mert színész akarok lenni. És ott adtak esélyt. Hogy úgy mondjam, illik lojálisnak lennem. Ha ott hagynám őket, mennék én is a levesbe sok más pályatársam után. Még maradnom kell!
-Szerintem nem kell maradnod. Európa tárt karokkal fogadna. Itt is kapnál jó szerepeket. Talán nem olyan nagy produkciókban és valószínűleg jóval alacsonyabb gázsiért, de a neved szerintem itt is márkajelzés lenne, nemcsak a tengerentúlon. De hát én nem éltem ebben a közegben, úgyhogy nyilván nem kéne róla véleményt mondanom. Gondolom, a zenészek helyzete sem könnyebb.
-Hát, ezzel kapcsolatban meg nekem nincsenek tapasztalataim. Azt látom, hogy rengeteg helyen lehet jó zenészekkel találkozni, de a nagy kiugrás csak nagyon keveseknek adatik meg, akik mögött pénzes támogatók állnak. A barátaim is próbálkoznak, de a szíve mélyén egyik sem elégedett.
A lány hallgatott és Simonban felmerült egy gondolat, hogy vajon ezt az utolsó megjegyzést miért tehette. -Anna! Ne akard magad ott kipróbálni! Tönkretenne az a város, hidd el nekem!
-Nem vagyok hozzá elég jó?
-Szerintem bőven jó lennél hozzá, de… az éjszakai élet senkinek nem tesz jót. Abban a világban túl sok a farkas, akik ilyen kis Piroskákat esznek reggelire. Az óceán innenső oldaláról nézve te egy erős nő vagy, de ott hamar áldozattá válnál, és talán még én sem tudnálak megvédeni. Rengeteg tehetséges lány tűnt el a süllyesztőben szakmailag és szó szerint is. Még a lottóban is több eséllyel bízhatsz, mint abban, hogy ott fedezzenek fel. … Mondok neked valamit, ha én nem egy amerikai hisztérikus sikerkönyv filmes adaptációjában kerülök a vászonra, a büdös életben soha nem lett volna rám kíváncsi senki, eleinte még így sem. Én ott csak egy bevándorló vagyok, egy nímand, ne akard ezt az érzést megismerni, nem éri meg!
Simon valósággal rosszul érezte magát, amiért ennyire nem biztathatja a lányt, de nem akarta, hogy csak azért, hogy együtt lehessenek, utána jöjjön, és aztán szép lassan bedarálja őt az a világ. Így viszont ötlete sem volt, hogyan tudnának a jövőben találkozni. Anna nem az a lány, akinek repülőjegyet küldhet, aztán beköltözteti a szobájába a következő forgatásán, arra pedig végképp nem érzett reális esélyt, hogy ő jöjjön vissza. Őszintén? Teljesen irreális lett volna még az elképzelés is, hogy csapot-papot ott hagyva visszajöjjön Európába, pont most, amikor  végre a szekere is belendülni látszik. Persze a mostani forgatásokon, a készülő filmek sikerén úgyis olyan sok múlik a jövőjét tekintve, hogy nem is érdemes ezen törnie a fejét, amíg be nem mutatják ezeket a filmeket, és a közönség nem  szavaz neki bizalmat a jövőre nézve.
A beállt csönd már-már bántóan hosszúra nyúlt, amikor megérezte a vállán a lány szuszogását. Elaludt! Nem tudta, hogy a nagy kiábrándító monológja előtt, közben vagy utána, de most kihasználta a békés nyugalmat és ő is lehunyta a szemét. Kirándulni fognak, meg szeretkezni is, és biztosan beszélgetnek is majd eleget, de most pihenésre vágyott és élvezte ezt a hétköznapi nyugalmat, ami a lányt átölelve elöntötte.
*
Simon hunyorogva nyitotta ki a szemét. Az ablakon túl még ragyogó napsütés volt, de számára beborult az ég, mert az ágy üresen ásított mellette. -Anna! – szólalt meg kissé tétován, hiszen olyan csend vette körül, hogy a lány motozását nyilván hallotta volna, ha a szobában van. Aztán meghallotta a közeledő lépteket és ahogy a kilincs halkan lenyomódik. Anna óvatosan egyensúlyozva nyitott be a szobába. Az étkezőből hozott fel friss kávét és egy kis süteményt, amit a fogadó tulajdonosnője adott neki, mondván: Jól fog esni annak a helyes fiatalembernek a kávéhoz, akivel láttam ma a piacon. Az asszony nem kérdezett rá, hogy ki volt az illető, ő pedig csak pirulva megköszönte és némi torokköszörülés után annyit mondott neki, hogy a barátja két éjszakát itt tölt majd, ha ez nem gond. Az asszony csak legyintett, majd azt mondta, csak szóljon bátran, ha valamire szükségük van, aztán ment is a dolgára, és Anna megkönnyebbülten nézett utána. És most itt volt szemközt egy minden tekintetben kiéhezett Simonnal.
-Itt hagytál! – vágott durcás képet a férfi, de közben érdeklődve szimatolt az illatozó tálca felé.
-Ha maradtam volna, akkor most nem csillogna a szemed a friss kávé illatától, ez pedig itt egy kis túrós rétes. Nem tudtam, hogy szereted-e a mazsolát, úgyhogy hoztam ilyet is, olyat is…
-Mi az a mazsola? – húzta össze a szemét a férfi, a lány pedig hitetlenül csóválva a fejét telepedett fel mellé az ágyra. Felemelte a rétesekkel megrakott kistányért és megmutatta az egyik oldalt.
-Látod, ez itt … ez az apró barna pötty, aszalt szőlő… nagyon édes, de sokan esküsznek rá, hogy a túrós rétes csak vele az igazi. Én speciel nem szeretem.
Simon elvett egy még meleg süteményt és óvatosan beleharapott. Aztán hagyta, hogy az édes, még kellemesen meleg töltelék szinte szétolvadjon a nyelvén.
-Aha, érzem… hm, még sose ettem ilyet… fura…
-Kiköpősen fura vagy finoman fura? – nézett rá érdeklődve.
-Azt hiszem finoman. De hogy eldönthessem, meg kell ennem még egyet – nyúlt a következő szeletért. Anna közben kitöltötte a kávékat.
Tíz perccel később Simon jóllakottan dőlt vissza a párnákra.
-Kiszúrtál magaddal boszorkány… vagy velem, nézőpont kérdése. Tele vagyok, mint a déli busz és ha most svédtornázni kezdenénk, azt a rétes alighanem rossz néven venné.
-Hát, te etted meg az egészet…, mohó vagy, mint minden másban, de nem baj, tulajdonképpen élvezet volt nézni, ahogy egy árvízi hajós étvágyával tünteted el őket. De nem lustálkodunk!  Gyere, autózunk egy kicsit, aztán megmutatom neked Füredet, biztosan tetszeni fog - húzta fel a vonakodó férfit a lány.
*
Este kilenc volt már, amikor a szállás előtt megálltak az autóval. Végül megnézték a Tihanyi apátságot, aztán átmentek Füredre és itt érte őket a meglepetés. A hajókikötőnél sétálva Anna egy ismerős arcot fedezett fel az egyik kis vitorláson. Laci, egy operatőr barátja, akivel már dolgoztak közös produkcióban, tisztogatta a hajóját. A lány tudta róla, hogy néhány éve vásárolt egy kis vitorlást, de addig eszébe sem jutott, amíg a móló mellett meg nem pillantotta. Lelkesen köszönt neki oda és Laci azzal a lendülettel meg is hívta őket egy kis hajókázásra. Mire a tó közepére értek, egy üveg jófajta badacsonyi rizling is előkerült a kabin hűvöséből. Laci mamájának finom házi pogácsája remek borkorcsolyának bizonyult, így aztán igazán kedélyesen beszélgettek, és amikor minden elfogyott, visszaindultak a part felé. Meghívták Lacit a Tagore sétányon még egy kis borozásra, aztán elbúcsúztak és hazaindultak.
-Isteni meleg van még mindig – forgott körbe Anna a még világos udvaron. -Fürödnünk kellett volna, ha már ott voltunk a tó közepén.
-Még bepótolhatjuk – vont vállat Simon. -Ott ahol a lovakkal gyakoroltunk, menjünk le a belső tóhoz! A csónakázást már kihagyhatjuk, hála a barátod vitorlásának, megúszom a lapátolást, de csobbanhatunk egy jót. Mondjuk, nálam nincs fürdőnadrág, de szerintem egy boxer megfelel a célnak.
-Persze, jó lesz, hacsak nem választod inkább azt a fürdőrucit, amit én tudok felajánlani neked… - prüszkölt Anna már az elképzeléstől is.
-Nagyon vicces vagy boszorkány, megérdemelnéd, hogy szavadon fogjalak, csak félek, a vicc visszafelé sülne el, és elvenné a kedvedet a folytatástól.
-Milyen folytatástól? –nézett  rá a lány csodálkozva.
-Majd meglátod, de ha még sokáig lamentálsz itt, akkor olyan sötét lesz, hogy nem találjuk meg azt a helyet, ahol be tudunk menni.
*
Simon leterítette a nádas közelében a vastag takarót, amit a szekrény aljából emelt el, aztán letolta a rövidnadrágját és lekapta a pólóját. Anna egy könnyed mozdulattal kibújt a ruhájából, majd egymás kezét fogva a víz felé óvakodtak. Kellemesen meleg volt. Játékosan fröcskölték egymást, aztán Simon egy fejessel eltűnt a lány szeme elől. Anna forgolódva kereste, a támadás mégis váratlanul érte. A férfi elkapta a derekát és a vállára vetve a mélyebb víz felé indult vele. Amikor elég mélyre ért ahhoz, hogy a nála jóval alacsonyabb lány kénytelen legyen belekapaszkodni, elengedte, és a lábait a derekára vonta. Anna megborzongott a sokat ígérő helyzettől, aztán a férfi vizes hajába kapaszkodva magához húzta a fejét és megcsókolta. Simonnak csak ennyi biztatás kellett, rövidesen mindketten megszabadultak a fürdőruháiktól és összetapadva hajszolták egymást a beteljesülés felé. Amikor Anna megfeszült a férfi körül, Simon csak annyit tudott a fülébe nyögni:
-A takarón akartam, de így volt tökéletes.

2018. október 19., péntek

Perlekedők 22. és 23. fejezet


22.
Simon már rég túl volt azon a ponton, amikor a külvilág eljutott volna hozzá. A barátságos kuckó igazi szerelmi fészekként ölelte körbe, bár nem volt halk zene, gyertyafény, és nem hozott Annának virágot, mégis úgy érezte, ilyen meghitt perceket nem élt át talán még soha. Az ágy melletti kislámpa puha, meleg fénye aranyos ragyogásba vonta a bőrüket, a mozdulataikkal ránduló izmok játéka tökéletes anatómiai tanulmány volt, szemet és lelket gyönyörködtető egyaránt. A nappali hatalmas ablakán át bevilágított a sétány kandeláber-sora és a Vérmezőről monoton zümmögésként kúszott fel a közlekedés zaja, de ezekkel nem foglalkozott. Az egyetlen, amire koncentrált, az Anna volt. Nemcsak a teste, de a hangja, a lélegzete, a reakciói. Ezekből tanulta, apró árulkodó jelekből, hogy hogyan szerezzen neki örömet, és milyen módon juttassa kifejezésre az elragadtatását, amelyet a lányt csalt elő belőle. Adtak és kaptak, fáradhatatlanul fedezték fel a másik testét, s közben mohón falták egymás száját.
Simon már nem is emlékezett rá, mikor szeretkezett ilyen felszabadultan, abban sem volt biztos, hogy volt-e ilyen élménye valaha. A legelső csalódás után soha többé nem tudta teljesen átadni magát a másiknak. Félt az életformájával kéz a kézben járó megaláztatástól, a fájdalomtól, a veszteségtől, az elkerülhetetlen szakítástól. Persze, ezek a dolgok mindig is hozzátartoztak a szerelem rögös útjához, így csak akkor tudta volna elkerülni őket, ha idejében letér az útról. Ahhoz, hogy ne szenvedjen, az kellett volna, hogy ne is szeressen. Amikor Adéllal találkozott, már-már ezt az utat járta, de a teste éhes volt, hát elvette, amire szüksége volt, mert találkozott valakivel, akiben megvolt az önzetlen adás képessége, aki nem várt cserébe semmit a pillanatnyi odaadáson kívül. Most pedig, nem is olyan régen, egy verőfényes nyári napon arra ébredt, hogy egy olyan lány arca kísérti, akitől nemcsak kapni akar, hanem akinek adni is. És mindennél jobban szeretné, ha az a másik szeretne tőle kapni valamit.
Egy barátja nem sokkal a Cyntiával való végleges szakítás előtt azt mondta: Egy nap, amikor arra ébredsz, hogy egy nőt ölelgetsz és szerelmes vagy, az lesz az a pillanat, amikor le kell lépned. Ne öltözködj, ne törődj semmivel! Hanyatt-homlok menekülj, mert lehet, hogy nem aznap, csak egy hét múlva, de valamikor biztosan összetörik a szívedet újra. De most nem volt benne félelem, mert ebben a szerelmes ölelésben nemcsak a teste vett részt. Nemcsak a testi vágy élt benne, hanem a lélek vágya is arra, hogy a testek ölelésében teljesedjen ki az a csoda, amely napról napra a bűvkörébe vonta, és amire azt a semmitmondó és ugyanakkor mindent kifejező szót használják: Szerelem. Szerelem nélkül megérinteni a másik testét, eggyé válni vele olyan, mint egy gyönyörű torta cukor nélkül, mert az ölelés édes ízét a szerelem adja. Mert a szerelem nem csak egy szó, egy fogalom, vagy egy érzés. Sokkal több ennél. A szerelemnek gyönyörű szemei, lágy hangja, puha keze, és csodálatos mosolya van. A Szerelem Anna maga.
Ahogy Anna a férfi nevét suttogva adta át magát ennek a szerelemnek, ahogy teljes bizalommal és mély szenvedéllyel kitárulkozott előtte a teste és a lelke egyaránt, Simonban bizonyossággá érett a gondolat, hogy az életben két egészen biztosan megismételhetetlen pillanat van. A születésé és a halálé, az első és az utolsó szívdobbanás. És a kettő között a szerencséseknek megadatik egy harmadik, amitől értelmet nyer a másik kettő. Az a pillanat, amikor találkozol Vele, a szemébe nézel és meglátod benne mindazt, ami értelmet ad a mindennapoknak.
Simon megbabonázva nézte a szempárt, a mélybarna, a szenvedély hevétől most majdnem fekete szemeket és valami olyat érzett mélyen elmerülve a lány testében és mozdulatlanul élvezve a pillanat nagyszerűségét, amit általában csak egyetlen egyszer érez az ember az életben; már aki van olyan szerencsés, hogy megadatik neki ez az érzés. Érezte, hogy elkapja, magával sodorja egy erő, amelynek meg sem próbált ellenállni, mert még a sejtjei is tudták, hogy teljesen hiábavaló próbálkozás lenne, már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert mindig erre várt. Úgy érezte, mintha végre hazaérkezett volna. Mintha ez volna a világon az egyetlen hely, itt az ágyban, szorosan a lány forró testéhez simulva, ahol otthon van, ahová tartozik. Oly sok álmatlan éjszakán, idegen országokban, idegen ágyakban ide vágyakozott, csak akkor még elképzelni, megfogalmazni sem tudta.
Szótlanul feküdtek sokáig, ölelve egymást összeforrt testtel, egy ütemre lélegezve. Ez a békés csönd maga volt az örökkévalóság, s már most érezték, hogy sosem tudnak betelni vele. Megérintették egymás arcát, gyengéd simogatásuk egy lepke könnyedségével siklott tova, hogy aztán a másik hajába kapaszkodva éhes csókban forrjanak össze újra. Csak a csókot érezték, a másik karjának ölelését, a lábak kapaszkodását, egy szívverést kettőjük között, melyről azt sem tudták melyikük szívének dörömbölése. Együtt zuhantak a szakadékba és tudták mindketten, hogy bármilyen csodát is éltek át, de fájdalmas lesz a földetérés; talán még fájdalmasabb, mintha sikerült volna ellenállniuk a kísértésnek.
Simon kinyitotta a szemét és látta, hogy Anna is őt nézi valami áhítatos, szinte csodáló pillantással. Nem értette, miért néz így rá, mintha éppen most tudta volna meg, hogy elnyerte a főnyereményt. Hát nem érzi, nem érti ez a bolond lány, hogy a férfi itt a szerencsés nyertes? Libabőrös lett, ahogy a lány a szemébe nézve halkan csak annyit mondott: -Szeretlek! – A szó, a hang, a gyengéd érintés, ami kísérte, egyszerre zaklatták fel és nyugtatták meg; de abban biztos volt, hogy a lány ezzel az egyszerű csendes szóval örökre magához láncolta.
*
Anna abban a percben adta meg magát, amikor az ajtón belépve Simon magához ölelte. Már nem számított semmi, sem a nővérével közös múlt, sem a józan érvek, amelyek mind ez ellen a kapcsolat ellen szóltak, semmi nem gátolhatta volna meg, hogy lefeküdjön vele. Úgy akarta a férfi ölelését, mint még talán soha semmit egész eddigi életében. Egyszerűen szüksége volt rá, mint a levegővételre, de talán még annál is jobban, hiszen úgy csókolták egymást, mint aki oxigén nélkül is vígan élhet. Nem akart egy pillanattal sem előrébb gondolkozni a jelennél, csak az érintések számítottak, a halkan elsuttogott csodáló szavak, amelyek testének olyan rejtett kis zugaiba is eljutottak, ahová korábban férfi bókjai még sosem. Most csak szeretni akart, adni, kapni és még többet adni; és nem gondolni a holnapra, amikor ez az egész már a múlt lesz, amin ha fájó szívvel is, de túl kell lépjenek mind a ketten. Nem akarta magát áltatni, Simon egy napon el fog menni, de valami mély asszonyi vágyódással mégis azt akarta, hogy az ölelése emléke elkísérje, és talán egyszer… visszavezesse majd hozzá.
Az első csók után rájött, hogy olyan neki ez a férfi, mint a kábítószer. Nem kellene vele belebonyolódnia semmibe, mert nem tesz jót neki, de egyszerűen képtelen volt lemondani róla. Most az egész egy tündérmesének tűnt, és valószerűtlen volt, hogy a herceg itt van vele és azt suttogja a fülébe: szereti. Ilyen csak a filmekben van, próbálta visszarángatni önmagát a földre, de aztán a herceg újra megcsókolta, még csúf béka sem volt előtte, és most képtelen volt arra gondolni, mi lesz ezután. Csak az itt és a most számított, csak a mohón kutató kéz, mely az ájulásig fokozta benne az extázist.
Tizenhat évesen azt hitte, egy kék szempár és szőke haj minden álmának netovábbja, aztán tizennyolc évesen már túl volt az első csalódáson és úgy döntött, soha többé nem hisz a kék szemű fiúknak, aztán Gergőben és Tomiban is azt hitte, ott lapul az Igazi, csak nem ásott még elég mélyre, hogy megtalálja bennük. Ez a pillanat azonban bebizonyította, hogy soha még csak a közelében sem járt a felfedezésnek, abszolút rossz helyen és rossz szempontok alapján keresgélt. És nem is kell keresnie, csak nyitottnak lennie, hogy Ő rátaláljon. Most érezte életében először, hogy az az érzés, amit tinédzserként kergetett, váratlanul és feltartóztathatatlanul megérkezett. Kisebb körülményeskedés után beállított és felülírt mindent, anélkül, hogy ő tehetett volna ellene bármit is. Csak annyi választása maradt, hogy élvezze. Nem érdekelte a holnap, most csak a pillanatnak élt és boldog volt, hogy átélheti, mert látta maga körül a sok megkeseredett arcot, akiknek egy életen át sem adatott meg ez a néhány felhőtlen extatikus pillanat, ami  neki jutott. Ők elfogadták, hogy nem juthat nekik több, de ő nem érte be kevesebbel, mert akkor azt is elfogadta volna, hogy nem is érdemel mást.
Már nem érdekelte a múlt, sem a hollywoodi álompáré, sem Adél, csak azt szerette volna megérni, hogy egyszer megtudhassa, kivé válna mellette ez a férfi és kivé válna ő maga. A múlt sosem véletlen. Valamiért az ember megválik tőle és maga mögött hagyja, és sokszor a boldogság csak azon múlik, hogy örökre meg tud-e válni tőle. Megtörtént, elmúlt, már nem lehet rajta változtatni, az egyetlen dolog, amit szebbé lehet tenni a jelen, és ha szerencséjük van, a jövő. Sokan képtelenek kimondani azt a szót, amelyet ők már belesuttogtak ennek a kis szobának a csendjébe, a zihálásuk közti rövidke csendbe: Szeretlek! Pedig van valami varázsos ereje, hiszen elég hallani egyetlen egyszer, őszintén, szenvedélyesen és máris biztonságot és valami mély elégedettséget hoz magával. Ezt nem lehet csak úgy kimondani, ölelni kell közben, csókolni és érezni. Nem is kell sokkal többet mondani, ha az érzés megszületett, már nincs szükség szóvirágokra. Az őket beborító csend is lehet beszédes.
*
Amikor lassan visszataláltak a földre és összesimulva elnyúltak egymás mellett, Anna a fiú fölé hajolt és csak nézte, mint aki örökre az emlékei közé akarja raktározni a vonásait. Simon lehunyt pillái rejtekéből várta, hogy a lány mit akar tenni, de amikor már percek óta csak nézte őt, kinyitotta a szemét, és akkor ő is megértette. Most valami olyat lát a másikon, amit ezelőtt még talán soha. Nemcsak a bájos, sötét és most kócos fürtök által keretezett arcot, a mélybarna szemeket, a csókra álló szájat, hanem a szemek mélyén a lány lelkét, amit megosztott vele. Magára húzta és a hajára csókolt lehelve ringatta. Csak arra tudott gondolni, hogy együttlétük minden perce felejthetetlen lesz, ezeknek a perceknek, óráknak a felidézése fogja tartani benne a lelket, a gyönyör pillanatainak emléke, amibe majd a magányos éjszakákon belekapaszkodhat, és amely reményt adhat, hogy egyszer talán mégiscsak rájönnek a megoldásra, ami jövőt adhat a kapcsolatuknak.
Onnan indultak, hogy ezt nem tudják majd folytatni. Csak ez az éjszaka lesz, csak ez számít, és nem gondolnak a jövőre. Annyira nagyon különböznek egymástól és felesleges is keresni a közös pontokat, mert nyilvánvalóan nincsenek. De vannak! Lenniük kell, hiszen éppen az előbb éltek át olyasmit, amikor egészen összecsengett a lelkük! Még nem tudta, mit hoz a másnap reggel, de abban biztos volt, hogy Annát nem engedheti el, mert amióta ismeri, megismerte az érzések erejét is. Amikor a másik nélkül szó szerint félembernek érzi magát, és szinte részegítő a felismerés, mennyire kiegészítik egymást. Annát megismerni olyan volt, mint egy vérátömlesztés. Az egész élete felbolydult mellette és már nem tudta elképzelni azt a fásult unalmat, ami az egyik napot hozta el a másik után.
Ő az a valaki, aki előtt kitárulkozhat anélkül, hogy a lány elítélné bármiért is. Elfogad úgy, ahogy vagy, támogat és inspirál, felnéz rád, de megköveteli az elismerésed. Ragyog a szeme, ha csak egymásra néznek és bármennyire is kényeztetni szeretné, sokszor mégis ő maga érzi, mintha a lány a tenyerén hordaná. Imádta ezt az érzést és rá kellett jöjjön, hogy erre van szüksége, és mától nem is akarja kevesebbel beérni. Mert kellett egy tükör, amely szembesíti a valósággal. Annyi éven át rengeteg energiáját felemésztette, hogy józan maradjon az állandó ajnározás közepette, mert sosem tudhatta, mi az igazság. Hihette magát okosnak, butának, vonzónak vagy csúfnak, az igazságot csak egy torzításmentes tükör mutathatta meg. Egy tükör, amely nem azt mutatja, amit látni szeretne, hanem a valóságot; és akinek hinni tud, mert megbízik benne. És ez a tükör – most teljes bizonyossággal érezte – Anna.


23.
Jack és Sheila megnyugodva csukták be Monroe szobájának ajtaját. A kisfiú már harmadszor keltette fel őket ma éjjel, most kibújó fogacskái alaposan megkínozták nemcsak őt, de a szüleit is. A bébiőrzőt az ágy mellé rakták, aztán összebújva próbáltak ők is végre elaludni. Már örültek egymásnak a hosszú távollét után, el is szundítottak, de a kényszerű ébresztők végül mindkettőjük szeméből kiverték az álmot. Jackson megunta a forgolódást és végigsimított a felesége vállán:
-Alszol?
-Tudod, hogy nem, mi a baj? Már amikor hazajöttél, láttam, hogy valami nem hagy nyugodni, régen voltál már ilyen elkalandozó. Mi történt ott a távolban, hm? Kezdjem felszívni magam egy kiadós házastársi veszekedéshez?
-Micsoda? Dehogyis! Jézus, Sheil! Gondolod, hogy megkockáztatnék egy kiherélést tőled vagy a bátyáidtól? Csak nem megy ki a fejemből valami…  Azon gondolkozom, hogy hogyan reagálnék egy pasi helyében, aki megtudja, hogy lehetett volna egy gyereke egy alkalmi kapcsolatból, de a lány, aki bajba került, elvetette, anélkül, hogy szólt volna róla bárkinek.
-De a kérdés abszolút teoretikus, igaz? – feszült meg a felesége a kezei között.
-Abszolút - simogatta meg megnyugtatóan. -Vagy éppenséggel…, Te mit szólnál, ha kiderülne, hogy a megismerkedésünk előtt pár évvel a tesóddal lett volna egy izzasztó, ám rövid életű kalandom.
-Nos, ez az utóbbi felvetne kérdéseket mind veled, mind Jeremiah-val vagy Joshua-val kapcsolatban. – grimaszolt Sheila, aztán megfordult a férje karjainak ölelésében. –Mi ez? Valami új film?
-Jah, mint mindig, a legtutibb forgatókönyv, amiről hallottam mostanában, de Simonnak írták. Kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle – mormolta, aztán megcsókolta az asszonyt. –Te, Monroe nem mondta neked mostanában, hogy kistestvért szeretne?
-Lökött, hogyan mondta volna, hiszen még nem is tud beszélni – kacarászott az asszony, érezve a szavak mögött megbújó kívánást.
-Oké, vedd úgy, hogy én vagyok a szóvivője – vigyorodott el Jackson és eltűnt a takaró alatt, Sheila pedig pillanatokon belül megfeledkezett az előbbi beszélgetésről.
*
A hortobágyi forgatás maga volt a rémálom. Persze, a lovak tehettek mindenről – próbálta rájuk fogni a dolgot Simon, de nyilván senki nem hitt volna neki, hiszen az egész stáb értetlenül figyelte a napok óta tartó szenvedést. Most is éppen lóháton ült, az a nyomorult kard verdeste a combját, és miközben arra vártak, hogy vágtázó dublőrje eltűnjön a bozótos mögött, a forgatással együtt járó cigánykaraván felé sandított. Mintha Annát látta volna az előbb a lakókocsik között. Tudta persze, hogy képtelenség, hiszen a lány a Balaton partján dolgozik az új filmes csapattal, de a képzelete már megint megtréfálta, mint már annyiszor az elmúlt napokban.
A bambulás közepette a partnere mellé léptetett és játékosan megbökte a vállát, hogy visszatérítse a jelenbe, mire önkéntelenül is belevágta a sarkantyúját a lova véknyába. Szerencsétlen pára engedelmeskedett a kéretlen felszólításnak és megugrott. Automatikusan próbálta megfékezni, amire kevés esélye volt úgy, hogy még a kengyelben sem volt a lába. Utána már csak a fájdalmat érezte, ahogy a vállára esett. Bassza meg! – jajdult fel, aztán ahogy felült, csak azt látta, hogy mindenfelől ijedten futnak feléje. Feltette a kezét, jelezve, hogy nincs nagy baj, köpködte a port és feltápászkodott. Sérült karja megtartotta a súlyát, ahogy rátámaszkodott, bár a mozdulat határozottan nem esett jól.
Jeremy idegesen rohant oda. -Mi a franc volt ez? Valaki vigye innen ezt a dögöt, kicsinálja nekem a főszereplőt! – dühöngött hangosan, mire Simon a vállára tette a kezét nyugtatóan:
-Semmi baj! Nem figyeltem, de minden oké, folytathatjuk. – És hogy a szavait bizonyítsa, óvatosan körözött egyet a karjával. Senkinek nem tűnt fel, hogy a másikkal. Abban biztos volt, hogy nem tört el és nem is ugrott ki a válla, azt a fájdalmat aligha tudta volna titkolni a többiek előtt. Hülye volt, megszívta, nem kell ennek akkora feneket keríteni. Zokszó nélkül végigcsinálta a hátralévő jeleneteket, aztán eltűnt a lakókocsija ajtaja mögött és lerángatta  magáról az inget. A válla duzzadt volt és lila. Most biztosan segített volna az a lóbalzsam, amit Anna olyan óvatosan masszírozott bele a hátizmaiba néhány héttel ezelőtt Tihanyban. Anna!
Az ajtó felől felhangzó kopogtatásra visszavette az ingét és lenyomta a kilincset. Az asszisztense toporgott odakint. Úgy nézett ki, mint egy mindenre elszánt rendezvényszervező. Fején mikrofonos fülhallgató, amely a zsebében dudorodó telefonhoz kapcsolódott. Kezében a szövegkönyv, mintha legalábbis neki kéne a súgó szerepét betöltenie. A tetején egy notesz, amelybe egész álló nap képes volt jegyzetelni, a franc se tudta, ő legalábbis még csak elképzelni sem tudta, hogy mi a frászt. Fontos Anna személyesen. Ó, Anna! Bassza meg, legalább hívnák ezt a libát Julienak vagy bármi másnak!
Miss Fontos egy papírlapot nyújtott át neki. Kissé remegő kézzel nyúlt érte, annyira szerette volna, ha Anna, az ő Annája üzenete áll rajta, de nem, az anyja kereste. Erről eszébe jutott, hogy napok óta nem beszélt a családjával. A tengerentúlon is szinte napi kapcsolatban voltak, de amióta itt lebzsel a közelükben, valahogy mindig megfeledkezett róluk. Nyilván Anna vette el az eszét, és hőn áhította azt a pillanatot, amikor ha jelképesen is, de elverheti ezért rajta a port. A gondolatról egy kép villant fel, a kerek popsi, ahogy a várbeli kis lakás franciaágyán a hajnali nap az ablak előtt álló fa leveleinek játékos mintáját rajzolja rá. A képet kisebb hőhullám követte, és végre eljutott a tudatáig az is, hogy ez a liba még mindig itt toporog előtte. Az anyja egy jó órával ezelőtt kereste, azóta volt már szünetük, miért csak most kapta kézhez az üzenetet? A gondolatot megmagyarázhatatlan ingerültség követte és gorombán fel is tette a kérdést ennek a mindig fontoskodó tyúknak:
-A jövőben túl nagy kérés lenne, ha az anyám hívásáról azonnal értesítene? És ha belefér a szorgos jegyzetelései közti időbe, kivitetne innen néhány bútort? A lábamat sem tudom kinyújtani ebben a kalitkában. A hűtőben pedig nincs egyetlen iható ásványvíz sem. A szénsavasat nyugodtan kiviheti, ha még nem tűnt volna fel, akkor a buborékmenteset iszom. Illetve csak innám, de nincs egyetlen üveggel sem – hadart neki a lehető legutálatosabb hangján, aztán a megszeppent nő előtt becsukta az ajtót. Tudta, hogy kiállhatatlan faszkalapként viselkedik, de az ő Annáját akarta és ideges volt, amiért nem kaphatta meg. Tisztában volt vele, hogy őt sem ráncigálhatja kénye-kedve szerint. Nem tudott mellette koncentrálni, elküldte, és ezért most legszívesebben a falba verte volna a fejét. Nélküle még fele annyira sem ment a munka. Ennyit azért nem jelenthetett az az éjszaka! – győzködte magát. Ha pedig mégis, akkor a hisztériázáson túl jobb lenne, ha a megoldáson törné inkább a fejét.
A nap végén Jeremy kopogott be hozzá. -Simon! Adok neked két napot, tűnj el! Nem tudom, mi a franc van veled, de a munka így elég gyatrán megy, hogy csak testileg vagy itt, fejben valahol ki tudja hol mászkálsz. Két napod van, hogy összerakd magad, addig én megszülöm a használható jeleneteket és meglátom, mekkora a gáz. Talán nem kell lehúznunk az egészet a klotyón, de most már bele kell húznunk, már ha nem eleve a bukásra gyúrunk. Ismerlek, ezért nem mondom, hogy felejtsük el egymást, de itt az utolsó perc, amikor még összekaphatod magad. Értve vagyok?
Simon a szája szélét rágcsálva bólintott. Jeremy elment, ő pedig kiordított a lakókocsiból:
-Anna! Hova a francba került innen az asztal? Ebben a kócerájban képtelenség lazítani. Netán az ölembe rakjam a laptopot?
Simon érezte, hogy ekkora nagy pácban még sosem volt. És dacára annak, hogy a szakmai hírneve forgott kockán, az első gondolata mégis Anna volt. Ő az oka, de talán a megoldása is ennek az áldatlan állapotnak. Van két napja, jobb is, ha nem húzza az időt, és elmegy utána Tihanyba.
*
Anna a szállásukként szolgáló hangulatos fogadó melletti hatalmas diófa árnyékában a laptopjára meredve a megoldáson törte a fejét.  Ez így nem mehet tovább, mert dolgozni – legalábbis érdemben – nyilvánvalóan képtelen volt. A szeme előtt napok óta a várbeli éjszaka megannyi pillanata lebegett. Az a gyengéd mozdulat, ahogy Simon félrekotorta az arcából szeretkezés után az izzadt, kócos haját és úgy nézte őt, mintha csodát látna. Újra élt minden érintést, minden szenvedélyes pillanatot, a férfi testének minden négyzetcentiméterét; és a búcsút, amibe majdnem belepusztult, jóllehet csak napokra szólt. Mi lesz, ha végleg elutazik?
Silvio, a rendező atyai segítőkészséggel állt mellette, de tisztában volt vele, hogy minden szimpátiája mellett a leendő film sikere az első a számára. Nem viselkedhet mellette úgy, mint egy gyenge kezdő! Csak idő kérdése, hogy egy kínos beszélgetésre kerüljön sor, mert a munka nem úgy ment, ahogy mennie kellett volna. Nagyon nem.
A fullasztó melegben megtörölte verejtékező homlokát, aztán hátradőlt a kényelmetlen kerti széken és lehunyta a szemét. Ez hiba volt, mert azonnal Simon jelent meg előtte, egy lelkileg és fizikailag is meztelen Simon, és a hirtelen beléje maró megkívánástól felnyögött. Jóleső volt a lágy szellő és kigombolt még egy gombot a blúzán, hogy élvezhesse egy kicsit a frissítő légmozgást. Aztán még mindig csukott szemmel rájött, hogy túl direkt, túl célirányos és egyenletes, valaki legyezgeti. Kipattant a szeme és hosszú percekig azt hitte, a képzelete játszik vele gonosz játékot.
-Mikor zenéltél utoljára? Nagyon feszült vagy! – szólalt meg gunyorosan az a mosolygó száj, amely fölött a férfi nevető szürke szemei villogtak a déli napsütésben. A napszemüvege a feje tetejére tolva verte vissza a napsugarakat. Már percek óta itt állt és nézte a lányt, aki a puszta létezésével romlásba dönti lassan a szakmai megítélését és képtelen volt neheztelni rá. Csak arra tudott gondolni, hogy  élete legnagyobb ajándéka ott ücsörög nem messze tőle káprázatos csomagolásban, és ő már alig várja, hogy felfedezhesse újra, mit rejt a csábító külső.
-Álmodom… - suttogta hitetlenkedve a lány, aztán kinyújtotta és megragadta a férfi karját, amelyen a feltűrt ingujj alól aranylón csillantak meg a puha szőrszálak, és a lány megborzongott, ahogy teste azonnal előhívta az emléket, amikor ezek a karok őt ölelték. -Hogy kerülsz ide?
De a férfi válasz helyett inkább felhúzta magához és befogta a száját. A sajátjával. Sokáig. És Annának nem volt ellenvetése. Amikor levegő után kapkodva kénytelenek voltak szétválni, Simon kicsit eltartotta magától és megismételte a kérdését:
-Mi a baj? Nagyon feszültnek tűntél. Nem vált be az új meló? Vagy volt időd gondolkodni rajtunk és már megbántad, hogy … ? – nem fejezte be a mondatot, mert még kimondani is félt, hátha csak egy egyetértő bólintás lesz a válasz.
-Hát, a feszültségemről aligha az időbeosztásom tehet, vagy a munka. Egyébként majdnem minden éjjel gitározok. Halkan, de azért mégis az őrületbe kergetve vele a többieket. Pedig lejárok a tó partjára.
Simon már majdnem a szemére vetette, hogy mellébeszél, de ez az utolsó mondat megakasztotta. -Egyedül?
-Szerinted?
-Ezt ne csináld! Veszélyes! – rázta meg egy kicsit a lányt, ahogy mindenféle rendőrhíradók erőszakos képei futottak át az agyán.
-Aranyos vagy, de ez itt nem Los Angeles. Itt éjjel csak a békák járnak arra, esetleg néhány vadkacsa, akiket nem hagyok aludni. Bár, ha őkacsasága látta Hitchcock Madarakját, lehet, hogy őket sem kéne idegesítenem.
-Ne vicceld el! Elég egyetlen unatkozó pasi, aki talán még ivott is, meg egy nő egyedül az éjszakában, és könnyen bajba kerülhetsz.
-Most már nem, hiszen itt vagy – kacsintott rá a lány. –Egyébként – nem mintha nem örülnék –, de hogy kerülsz te ide egyáltalán?
-Jeremy elzavart két napra, mert szerinte használhatatlan vagyok. És van is benne igazság. Hiányzol!
-Ne mondj ilyeneket! Lelkiismeret furdalásom lesz, hogy miattam álltok.
-Lehet is. Amióta ismerlek, nem megy a munka. Ilyen még soha nem fordult elő velem.
-Ne kend rám! Ez túl nagy felelősség! És nem vállalhatom magamra még a te bűnödet is, mert bár tudom, hogy nem vigasztal, de jó, ha tudod, hogy én is gödörben vagyok. Amikor megleptél, akkor is azon törtem a fejem, hogyan tudnék végre a munkámra koncentrálni, ahelyett, hogy állandóan te járnál a fejemben.
-Hát, esetleg segíthetnénk egymáson…
-Egy próbát mindenesetre megér – kacsintott rá Anna és gyors mozdulatokkal összekapkodta a holmiját.


2018. október 17., szerda

Perlekedők 21. fejezet

Nem vagytok szószátyárok, az már biztos :D

*** 


21.
A csók kitartott egészen a földszintig, és ott is csak azért fejeződött be, mert valaki kívülről kinyitotta az ajtót. Simon zavartan kapta le kezeit a lány gömbölyű hátsójáról, és Annát magához ölelve kuncogva surrantak ki a langyos estébe, miközben az illető bocsánatot kérve hebegett mögöttük. A kapu előtt megállva a férfi körülnézett. A környék hangulatos volt, a közeli kávézó teraszán most indult be a pezsgés, harsány zenével dobva fel a hangulatot, de nem sok értelme lett volna a fenti terasz fantasztikus panorámáját és a meghitt magányt felcserélni arra, hogy a tömeg közepén bújjanak meg.
-Merre? – nézett várakozóan Annára, aki némi gondolkodás után a Margit híd irányába indult. Bebújt a férfi hóna alá és átölelte a derekát, aztán némán, a gondolataikba mélyedve egymáshoz igazított léptekkel sétáltak. Anna csak most döbbent rá, hogy már napok óta ezt a percet várta. Ezt az összebújást, amikor szabadon a férfi keze után nyúlhat, és a magáét tétovázás nélkül fonhatja össze az övével. És most elfogadott mindent, amit kaphatott abban a szűkre szabott időben, ami a rendelkezésükre állt. Nem panaszkodott, inkább örült, mert bármennyire is tiltakozott ellene a lelke, de szíve mélyén tudta, hogy ennek a szerelemnek nincs jövője, így aztán igyekezett meggyőzni magát, ha nem vár tőle semmit, akkor csak nyerhet vele. A hídfőnél Simon megrántotta a lány kezét.
-Innék egy kis vizet! – mutatott a még nyitva tartó élelmiszerbolt felé. Anna máris arrafelé vette az irányt.
-Bubis vagy bubimentes? – emelt meg két kis üveget, mire a férfi a rózsaszín kupakos felé nyúlt. A pénztárnál pedig látszólagos blazírtsággal  egy kis csomagot dobott még a kosárba. Anna igyekezett nem tudomást venni a beszerzett apróságról, bár bensőjének egy része feldübörgött a várakozás és a kilátásba helyezett extázis  gondolatára; majd fizetés után kézen fogva a férfit, az aluljáró helyett az úttest felé vonszolta, aztán átszaladtak a közeledő kocsik előtt.
-Hééé, ha kivasalnak, alaposan felborítod a forgatási rendet – borzongott meg a férfi, ahogy mögöttük hangos dudálással eldübörgött egy taxis.
-Nem hagynám, hogy bajod essen, különben is én voltam hozzá közelebb – vigyorgott rá a lány, mint egy rossz gyerek, és a közeli villamos felé húzta. –Azt mondják, az egyik legtutibb városnézés a Dunaparton, ha végigvillamosozol a kettessel, még az útikönyvek is hozzák az ötletet.
Felkapaszkodtak a szinte üres járműre, aztán az egyik lehúzott ablakhoz álltak. Anna éppen csak kilátott és nem is igazán érdekelte a máskor még őt is rabul ejtő látvány, mert csak a hátulról hozzásimuló testre tudott figyelni, de azért hősiesen igyekezett röpke városnézést tartani. Ahogy elindultak, Simon még szorosabban ölelte magához az egyik kezét a lány mellei alatt körbefonva, a másikkal mindkettőjük előtt kapaszkodva, s így csapdába ejtve; miközben a sötét fürtök illatába burkolózva hallgatta, ahogy magyaráz. A menetszél játékosan az arca előtt táncoltatta a göndör tincseket, s ahogy elhaladtak a Parlament óriási épülete mellett, eszébe jutott valami, ezért lehajolt és egy apró csókot nyomott Anna nyakára, hogy elhallgattassa, aztán a fülébe suttogott. A stratégia működött, a meleg lehellet hatására a lány hangja elakadt és borzongás futott rajta végig, ahogy a férfi a fülébe súgta, hogy a szállodánál szálljanak le.
A megállóban zavartan néztek egymásra. Simon rekedten szólalt meg, miközben elmerült a lány minden korábbinál sötétebb szemeiben: -Két lehetőségünk van, szoba vagy Lánchíd…
Anna egy pillanatnyi tétovázás után az utóbbi mellett döntött. –Fiatal még az este…
Simon egy kesernyés kis kacajjal és grimasszal próbálta leplezni a csalódását. Anna jelzései egész este annyira sokfélék voltak, hogy már egészen összezavarodott és nem is próbálta előre kitalálni, mi lesz a következő húzása, de azért szíve mélyén reménykedett, hogy az este végül meghitt körülmények között ér majd véget. De ha nem, hát nem, ő tud várni, végül is mást sem csinál évek óta…
Anna csöndben várt, amikor a fiú végighúzta a kezét a híd acél varratain. Felhasználta a perceket, amíg Simon nem őt nézte, s belefeledkezve bámulta. Még vonzóbbnak látta, mint eddig bármikor. Most nem a színész állt előtte, a szupersztár, hanem egy londoni fiú, aki elragadtatással adózik egy remek szakember és egy feltörekvő nemzet örök életű emlékművének. Mesélt neki a reformkori Magyarországról és ez az ember, aki előtt milliók hódoltak, egy kisfiú kíváncsiságával hallgatta a történetet. Teljesen elvarázsolta a férfiban rejlő kettősség, a karizmatikus egyéniség a szomszéd fiú egyszerűségével ötvözve. Lassan bandukoltak a hídon, a férfi a lány választásába beletörődve, lehiggadva, őszinte érdeklődéssel vizsgálgatta közelről valaha élt honfitársa alkotását és néma elismeréssel adózott a korabeli mérnök találékonyságának és szépérzékének, valamint a kivitelezők, megannyi kétkezi munkásember ügyességének. Szinte elképzelhetetlen volt az akkori technikai lehetőségek mellett ennyi szépség acélba és kőbe álmodása a gyors sodrású folyó közepén. Átérve még elcsípték a kis fogaskerekűt, majd a Palota tövéhez megérkezve, Anna a Várnegyed felé vezette. A Halászbástyára még éppen felengedték őket, ahol egy gyors pillantást vetve a lábuk előtt elterülő városra, Simon behúzta az egyik toronyba és végre megcsókolta.
Anna a karjait a férfi nyaka köré fűzve hozzásimult és boldogan vett részt az érzéki utazáson, ami egyértelműen arról mesélt, hogy a férfi vágyik rá. Voltak már tapasztalatai, de ez a csók mégis másnak tűnt a korábbi pasik mohó és akaratos csókjainál. Talán akkoriban ő is úgy reagált, erre már nem is emlékezett, de most csak a sóvárgást érezte mindkettőjükben. Teljesen azonos hullámhosszon rezonáltak és ettől ő adni akart…, magából, az érzéseiből, …mindenből, amit csak adhatott.
Simon egy mély sóhajtással eltolta magától, és a város felé fordítva újra magához húzta. Állát a lány nyakában nyugtatva halkan megszólalt: -Micsoda nyugalom van itt fent! – A teste ugyan másról mesélt, de a csend és a város ide alig elhallatszó moraja valóban békés burokba vonta őket.
-Csak azt nem értem, miért csináltatok úgy, mintha nem is ismernétek egymást… - szólalt meg Anna és a mondat úgy érte Simont, mint egy jól irányzott gyomros. Újra eszébe jutott, hogy Adél szellemét vajon tudják-e valaha száműzni a kapcsolatukból.
-Ösztönösen mind a ketten úgy döntöttünk, hogy jobb, ha nem tudsz róla, csak összezavarta volna a dolgokat, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy a nővéred.
-Kösz, most így sokkal jobban sült el, de tényleg – húzta gúnyos grimaszra a száját a lány.
-Nézd, mindenkinek az életében van olyan epizód, amit legszívesebben örökre elfelejtene; és egyikünk sem tudta ott, akkor, abban a pillanatban, hogy a másik nem akarja-e inkább elfelejteni, vagy csak akár előtted szóba hozni.
-Egy ilyen emléket?
-Nem tudom neked megmagyarázni, hogy mi történt velünk aznap. Egy őrület volt, valami teljesen irányíthatatlan. Csak a pillanatnak éltünk, és láthatod mi lett a vége.
-Úgy beszélsz róla, mint egy hibáról. Amikor Adélnek mondtad, azt hittem, csak kemény akarsz lenni vele.
-Hiba is volt. Most látom igazán, hogy mekkora.
-Hát, kösz az őszinteséget. Segít, hogy én ne kövessem el ugyanezt a … hibát.
-Anna! Ez egészen más!
-Igen? Honnan tudod? Hazamész és néhány hét múlva már csak arra emlékszel, Budapest milyen egzotikus hely, néhány év eltéréssel megvolt a nővér és a hugica is.
-Fejezd be! Veszekedni akarsz? Egyébként is igazságtalan vagy! Fogalmad sincs róla, mit érzek ezzel az egész katyvasszal kapcsolatban.
-Akkor mondd el!
-Oké, még én sem tudom. Megfogalmazni legalábbis. Vonzol, mint lepkét a fény, de most nem kizárólag a farkammal gondolkodom, mert akkor már rég túl lennénk a dolgon.
-Ne legyél ilyen beképzelt! Ehhez azért kellene az én szavam is, nem?
-Hidd el, elakadna a szavad, ha nagyon akarnám…
-Hidd el, le tudnálak állítani, ha nem akarnám…
-Ez most kihívás? Mert akkor a legtutibb módja, hogy felhúzz egy pasit.
-Nem, annyira nem izgat a dolog, hogy próbára tegyelek – biggyesztette le az ajkát Anna. Örült, hogy háttal áll a férfinak, mert a szemei nem árulhatták el, de egy valamivel nem számolt…
-Gonoszkodsz, de nem baj, mert a tested más mond, mint a szád. Érzem a remegéseden, hogy most csak kötözködni akarsz. Van, akiknél ez az előjáték része. Néha beválik, máskor az embernek elmegy tőle a kedve.
-Neked is elment? – suttogta halkan a lány, megérezve, hogy talán túl messzire hagyta sodortatni magát a gondolataival, amelyek még hadban álltak egymással.
-Bassza meg, Anna! Ne csináld ezt velünk! Tudod nagyon jól, hogy akarlak, csak még fogalmam sincs, hogy védjelek meg ettől az egész helyzettől, magamtól, a velem járó szarságoktól. Nem vagyok én akkora szám, akiért érdemes lenne feladni mindent.
-Ez egy kihívás? Mert akkor a legtutibb módja, hogy felhúzz egy lányt – idézte a fiú szavait, aztán hirtelen fény pásztázott végig rajtuk. A biztonsági őr jött figyelmeztetni őket, hogy bezárják a területet éjszakára.
-Ennyit a nyugalomról… - grimaszolt Anna és az elhatározás, amely még a híd pesti hídfőjénél született, végleg meggyökeresedett benne. Meg fogja lepni Simont, és ami történik majd, mindkettőjük szabad akaratának lesz a döntése. Kicsit még izgult, mert a végkifejletben emellett a fickó mellett sosem lehetett biztos, és kicsit félt megkockáztatni egy elutasítást. A Halászbástyát elhagyva elsétáltak a Bécsi kapuig, aztán Anna a sétány felé kanyarodott. A Hadtörténeti Múzeum előtt leültek a történelmi ágyúkra és boldog önfeledtséggel csókolóztak, míg Simon el nem nevette magát.
-Mi olyan vicces? – ráncigálta meg rajta az inget Anna, amiért a fiú láthatóan nem veszi komolyan ezeket a torokszorító perceket.
-Csak eszembe jutott, hogy amikor utoljára ilyen ágyúkra másztam, hátulgombolós kis kölyök voltam, akinek még fogalma sem volt róla, hogy a mászásnál sokkal jobb játékot is lehet rajtuk játszani.
-Te, nagy gyerek… - sóhajtotta a lány és fázósan húzta össze magán a kardigánt. Simon lerázta a válláról a fekete farmer dzsekit és a lányra terítette.
-Meg fogsz fázni és csúszik majd a forgatás – tiltakozott erőtlenül Anna, ahogy mélyet szippantott a férfi illatát hűen őrző anyagból.
-Ha te leszel beteg, akkor sem tudok koncentrálni. Melletted egyébként is nehéz. Azt hittem, majd jobb lesz a helyzet, ha nem leszünk egész nap együtt, de csak rosszabb lett. Sokkal rosszabb. Az utódod mellett látom, hogy mennyire összepasszoltunk, mintha kitaláltad volna sokszor a gondolataimat, kérnem sem kellett…
-Nekem is úgy tűnt, hogy mi nagyon összeillünk. Azért is szeretek veled lenni, mert melletted sosem unatkozom. Eleinte felpaprikáztál, néha már azzal is, hogy a kis gonoszkodásaimat nem vetted komolyan, de aztán rájöttem, hogy bízom benned, a gondolataidban, mert sokszor érzem úgy, hogy ugyanúgy gondolkodunk. Pedig az hiszem, már a hibáidat is ismerem, meglepően kevés van egyébként, de ezekről is úgy gondolom, pont jól kiegészítjük egymást. Az én erényeim jól kioltják a hibáidat és viszont. Mintha még a félelmeink is hasonlítanának, bár erről még keveset beszéltünk, csak a múlt kapcsán érzem, hogy még a szakmai, sőt a párkapcsolati kérdésekről is nagyjából ugyanaz lehet a véleményünk. És az elmúlt nap borzasztó volt, mert rájöttem, hogy szükségem van a jelenlétedre, hogy érezzem a saját jelenlétem súlyát.
-Komoly szavak, én sokkal zavarosabban éltem meg az elmúlt napokat – vallotta be a férfi, miközben úgy nézte Anna arcát, mint aki örökre a retinájába akarja égetni a látványt. A már megszokott gyengéd mozdulattal megsimogatta a lány arcát, miközben folytatta a vallomását: -Egy ideje csak rád tudok gondolni. Gondolom, nem tűnt fel. Sebaj, nekem nagyon is feltűnt. A Balatonnál arra gondoltam, Dell a hűvös Hold és te vagy a Nap. Szükségem van az éltető melegedre. Még sosem éreztem így, és ezért voltam ideges és undok, mert képtelen voltam felfogni az okát.
-Gondolod, ha az ágyadba bújnék, megnyugodnál? – kacsintott rá a lány a férfi reakcióját lesve.
-Remélem, hogy nem! – nyomott egy újabb csókot a szájára Simon, aztán felhúzta. –Gyere, ha gyalogolunk, nem fázol annyira!
Érezni fogod legbelül, ha megértél a Találkozásra. Becsülni fogod magad annyira, hogy tudd csak azt elfogadni, akire szívedből vágysz. Nem éred be kevesebbel, csakis a legjobbal. Érteni fogod, hogy a régi kapcsolataiddal miért nem járt kézen fogva a rózsaszín köd, és vele miért üli meg az agyad. Ugyanis, ha bármelyikkel jött volna a nagy rózsaszín felhő, soha, de soha nem ülhetnél most mellette. És az szívás lenne. – Oravecz Nóra egy újabb gondolata járt a fejében. Nem is hitte volna, hogy ennyi minden megmaradt abból a két órás beszélgetésből, és idővel ennyire egyet fog vele érteni. Nyilván akkor nem volt érintett, és agya, amely oly jól el tudta raktározni az információkat, ezeket a mondatokat parkolópályára tette. Simonnal pedig időszerűvé váltak és szép lassan elősorjáztak a mélygarázsból.
Ne hidd, hogy nem tudsz szeretni, hogy nem vagy rá képes! Nagyon is tudsz. Szívből, mélyről, úgy, ahogy sohasem tudtad elképzelni. De ezt akárki nem válthatja ki belőled, csak akkor jön, ha valaki megérdemli. Ki kell érdemelni, meg kell dolgozni érte! A varázslat kevés, az elmúlik. De hinni kell! Elengedni a félelmeket, megnyitni a szíved. És ne hidd, hogy képtelen vagy rá! Akárkinek nem adhatod magad, és akárki nem fogja kiváltani belőled azt, amit igazi szerelemnek hívunk. Türelem. Értékes dologról van szó, és nem adhatod akárkinek… - amikor idáig jutott a gondolataiban, Anna megállt egy modernségével a környezetéből kirívó, de színével mégis a történelmi épületek közé illeszkedő ház előtt és felnézett az ablakokra.
-Ha azt mondom, hogy gyere fel ide egy italra, azt gondolod majd, hogy a másik Stein lány is be akar húzni a csőbe?
Simon értetlenül bámult rá. –Anna! Soha nem gondolnék ilyet! Egyébként a nővéred sem tette, és ezt próbáljuk meg most már megemészteni mindannyian! De ha az az ital felmelegít, szívesen elfogadom. Ki lakik itt?
-Senki. Anya halála után apa mind a kettőnknek nyitott egy-egy számlát, amit a diploma megszerzése után kaptunk kézhez. Én itt vettem belőle egy kis lakást. Befektetésnek, mert a teraszomat nem hagyom ott, bármilyen szép itt is a panoráma. Felújíttattam és talán kiadom majd, de még nem volt időm foglalkozni vele. Viszont az utolsó takarításnál határozottan emlékszem, hogy hagytam itt egy üveg mézes barack pálinkát. Azt még a te kényes angol gyomrod se fogja kiköpni – vigyorgott rá felszabadultan.
-Előre megfontolt szándék, hm? – hunyorgott rá Simon, ahogy a lány a kapukód beütése után az emeleti zárat már egy kulccsal nyitotta ki, majd a bejárati ajtónál egy másikat vett elő.
-Nem. A kulcscsomómon mindig rajta van, mert soha nem tudhatom, mikor adódik úgy, hogy fel akarjak csábítani ide egy jóképű turistát, hogy a hazai gasztronómiából adjak neki ízelítőt – nyújtotta ki a nyelvét Anna csúfolódva. Simon nevetve lépett be mögötte a lakásba, és ahogy a lány az előszobai tükör alatti kis polcra dobta a kulcsot, elkapta a derekát és megcsókolta, aztán félszemmel felmérve a környezetet, a szoba felé vezető ajtó irányába húzta.
-Dicsérted a panorámát, de azért remélem van függöny is, mert nem a sötétben akarom felfedezni a tested – suttogta neki csillogó szemekkel, ahogy egyik pillanatról a másikra maga mögött hagyta a józan megfontoltságot és engedte, hogy a visszafojtott szenvedély átvegye felette az irányítást.
-A hálószobában még zsalu is van – motyogta Anna a lelkiismeretes házigazda szerepében, elfúló hangon, ahogy a férfi hangjából sütő szenvedélyben megsejtette a következő órák buja ígéretét.
*
A hálószobában nemcsak zsalu volt, hanem egy meglepően méretes franciaágy is, amely az apró szobát majdnem teljes egészében elfoglalta. Csak a két oldalán lévő kis szekrénykéknek jutott még hely. A falak még árasztották magukból a friss festés jellegzetes szagát, még hiányzott róluk a dekoráció, de a halvány pasztell szín az ágytakaró finom színével harmonizált, és a gyenge lámpafényben puha fészekként hívogatta őket a párnákkal teleszórt ágy. Simon megtorpant az ágy mellett és miközben a szeme egy pillanatra sem eresztette el őt, lassú mozdulatokkal letolta Annáról a saját farmerdzsekijét. Hagyta a földre hullni, majd követte a lány kardigánja, s végül a könnyű nyári ruha maradt csak, amely egész este olyan lágyan ringott a lány teste körül, hogy a gondolatai többsége akaratlanul is azzal foglalkozott, milyen lehet kibontani belőle. Alig tudott úrrá lenni a türelmetlenségén, hiszen már a lány lakásában sem sok hiányzott hozzá, hogy szeretkezni kezdjen vele. De még mindig bizonytalan volt. Ha most lefekszenek egymással, akkor sem ígérhet semmit, és ettől valahogy tisztességtelennek érezte a dolgot.
Anna testét a várakozás forró lávaként öntötte el. Egész este érezte a férfi izgalmát és ez az ő vágyát is az egekig korbácsolta, de tudta, hogy Simon még mindig nem határozta el magát. Pontosan tudta micsoda küzdelmet vív magában a férfi, mert ő maga is harcolt még saját józan érveivel. Mindketten vágytak a másikra, az ölelésre, a belefeledkezésbe, az öntudatlan megsemmisülésre, és mindketten tudták, ha megteszik, attól semmi sem lesz egyszerűbb, csak még jobban belebonyolódnak ebbe a halva született kapcsolatba. De már túl voltak azon a ponton, amikor az ember a józan eszére hallgat, már csak a vér szava számított, a testükben forrón száguldó véré. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy ilyen lehetett ez annak idején Adél és Simon között is. Legalábbis, ami a fizikai részét illeti. De biztos volt benne, hogy kettejüket annál a régi eszelős vágynál sokkal több köti össze. Valami olyasmi, ami esélyt kaphat a jövőre.
-Akarod? – nyögte Simon, miközben úgy fogta őt a kezei között, mint valami ritka értékes porcelánt, amely egy óvatlan érintéstől is darabokra törhet.
-Akarlak! – súgta vissza Anna.
Eljött hát a pillanat, amelyet napok óta éreztek, hogy nem fogják tudni elkerülni, ahhoz túlságosan erősen hajtja őket egymás felé a vágy. Már átléptek azon a határon, amikor még képesek lettek volna lemondani a másik testének megtapasztalásáról, a szenvedély hevében elsuttogott forró szavakról. Visszafojtott lélegzettel nézték egymást, ahogy a másik ruháitól szabadítják meg a testet, amely már oly sok álmatlan éjszakát okozott mindkettőjüknek. Amikor végre ott álltak egymás előtt meztelen testtel és lélekkel, Simon ragyogó tekintettel csodálta.
-Gyönyörű vagy! – súgta rajongva és ujjaival végigsimított a meredező bimbóktól le egészen a lány hasáig, aztán kezeivel megragadta Anna fenekét és szorosan magához húzta. -Sokkal szebb vagy, mint ahogy álmaimban elképzeltelek. Ott ugyanis mindig volt rajtad valami, úgy látszik szegény a fantáziám, mert meztelenül képtelen voltam magam elé képzelni a tested.  Álmomban mindig csak a szemeid láttam, a hajad, a szád, és mire elértem volna ezekhez a csodás halmokhoz, mindig felébredtem a sivár valóságra.
-Zavarba hozol … - suttogott pirulva Anna. Már mások is dicsérték a testét, de soha nem érezte ennyire izgatónak a halkan elsuttogott szavakat, amiknek nyomán szinte felforrt a bőre alatt a vér, követve a férfi szavait és játékosan kalandozó ujjait.
-Pedig még el sem kezdtem igazán a szépséged dicséretét – nevetett a férfi és óvatosan lenyomta az ágyra, aztán a lány kezeit a feje fölött tartva pár pillanatig csak nézte a kitárulkozó női testet. –Minden porcikádról lennének áhítatos szavaim, ha már verset nem tudok költeni, de lehet, hogy zenét igen … - merengett hangosan. Anna már szinte homorított a vágyakozástól. Soha nem gondolta volna, hogy a szavak puszta erejével is lázba lehet hozni a testét. Mindig is volt benne egy adag szégyenlősség, de most Simon pásztázó tekintete előtt nem volt benne késztetés, hogy elrejtse magát a szürke, csodálattal telt szemek elől. Büszke volt, még őt is meglepte az érzés, de kifejezetten büszke volt, hogy le tudta nyűgözni ezt a férfit, és ezt az érzést nem cserélte volna el semmiért. Ennyire talán még soha nem érezte magát hódító nőnek, és tudta, hogy mással nem is lenne ilyen.
Amikor Simon egy pillanatra magára hagyta és a farmerdzseki zsebéből előkotorta a kis csomagot, Anna nevetve nézett rá:
-Előre megfontolt szándék, hm?
-Határozottan! – vigyorgott vissza a férfi, aztán visszamászott mellé az ágyra…