A családban marad - 15. rész

Judith mosolya azonnal lehervadt, ahogy a nyíló ajtóban Jimre esett a pillantása. Még talán sosem látta ilyen feszültnek a férfit, aztán mielőtt az okára rákérdezhetett volna, megpillantott egy nőt, aki hasonló feszültséggel az arcán üldögélt a nappaliban. A bemutatkozás rövid volt, lényegretörő, semmitmondó, ahogy Jim egyikükről a másikra intve beszélt:

-Monica Conway, Judith Denfort.

A két nő biccentett, aztán leplezetlenül fixírozták egymást. Judithot nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valahonnan ismeri, ugyanakkor biztos volt benne, még sosem találkoztak. Ki lehet? Az nyilvánvaló volt, hogy a másik nő kínosan feszengve fogadta az ő megjelenését, mintha valami életbevágóan fontos beszélgetést zavart volna meg a felbukkanásával.

Monica pedig kíváncsian vizslatta az asszonyt, aki láthatóan fontos szerepet töltött be a volt férje életében. Őszintén szólva nem erre számított. Valamilyen hibás, berögzült sztereotípiával azt képzelte, hogy Jim kihasználva a legényélet adta szabadságot, fiatal pipikkel kavar. Ez az asszony azonban vele egy idős lehetett, és egyáltalán nem látszott alkalmi ismerősnek. 

-Akkor a ma esti program megváltozott? – kérdezte Judith. –Nem probléma. – mosolygott bátorítóan a férfira, de az arca nem volt képes hazudni, pontosan a szívében éledező indulatról mesélt. Bárki is ez a nő, van olyan fontos Jimnek, hogy esetleg lemondja a ma estét, csak akkor jobban örült volna, ha telefonál, és nem kell szembesülnie ezzel a fővárosi eleganciával. A másik nőn egész egyszerűen minden tökéletes volt, a haja, a körmei, a ruhája... és ő talán életében először érezte, ahogy kisvárosi háziasszonyként, a lányát egyedül nevelő nőként minden pontban alul marad a másikkal szemben. Pedig otthon, indulás előtt elégedetten nézett farkasszemet a tükörképével, az új kék pamutruha lágyan ölelte körbe az alakját, és ő kéjesen felmordult, ahogy szinte érezte a férfi kezeit, ahogy majd magához húzza, és a derekán markolássza a puha anyagot. De most minden kerekdedségét, amit Jim olyan áhítatosan tudott kényeztetni, az elhízás első jeleinek látta és kényelmetlenül érezte magát. Monica Conway olyan volt, mint a filmekben a jól menő jogásznők... karcsú, magabiztos és végtelenül elegáns. Ez pedig kisebbségi érzéssel töltötte el. Az a Manolo Blahnik cipő, ami a másik nő lábán csillogott, nyilván többe kerülhet, mint az ő havi fizetése. A cipőremekek  éppen most lendültek meg és a gazdájuk ruganyos mozdulattal felállt. 

-Jaj, nem! Nem akarok zavarni. Sajnálom, hogy eddig is feltartottalak. – gombolta be kosztüm kabátkája gombját, megmutatva a korával dacoló karcsú derekát és hetyke melleit. –Pár napig még a városban maradok. Képtelen lennék visszamenni Washingtonba. Talán majd ha kicsit elül a zűrzavar Alistair körül. Vissza kell mennem, ha más miatt nem, hát a válás megindítása miatt. ...Köszönöm, hogy nem dobtál ki. – suttogta lehajtott fejjel, aztán felnyalábolta a táskáját és újra Judithnak nyújtotta a kezét: -Örülök, hogy megismerhettem.

Jim hallgatagon állt, nem fűzött hozzá semmit a suta monológhoz. Judith előtt már nem akart indulatosnak mutatkozni, ezért inkább lenyelte a szavakat, amiket még a volt feleségéhez intézett volna. ...Amikor kikísérte az ajtóhoz, szótlanul, kimondatlan fájdalmakkal a szívükben búcsúztak el, Monica csak ment a járdaszegély felé, hogy leintsen egy taxit, Jim pedig becsukta mögötte az ajtót. Igazából most Judith-hoz, semmiféle női kíváncsisághoz nem volt türelme. A volt felesége látogatása felzaklatta, az a közöny, amivel az asszony a fiával való találkozást lereagálta, végletekig felbőszítette. Most ugyanúgy tombolni lett volna kedve, mint annak idején, amikor az asszony összecsomagolt és elköltözött. 

Judith nem volt a nappaliban, és a férfi lehajtott fejjel arra gondolt, talán a nőnek van igaza, a legjobb gyógyszer az előbb átélt traumára az, ha az ágyában ölelkeznek, de akkor meghallotta a konyha felől a neszezést. Judith nem az ágyában várta. Az asszony éppen bepakolta az edényeket a mosogatógépbe, aztán lassú, szinte merengő mozdulatokkal letörölte a pultot, végül két kézzel rátámaszkodott, feje szinte beesett a két válla közti gödörbe. Az egész test gyötrődést sugallt.  Jim az ajtóban állva várta, hogy kérdezősködni kezdjen, de Judith csak megfordult és lerázva magáról az előbbi összetörtséget, elmosolyodott.

-Minden rendben?

A férfi néma válasza, ahogy egy sóhajjal megrántotta a vállait, magáért beszélt. Bárki is volt ez a nő az előbb, elég közel állt Jimhez ahhoz, hogy  fájdalmat okozzon neki.  És amíg a pultot törölgette, szinte látta maga előtt Steve szemeit, ahogy a vonásaival lassan átalakul egy kosztümös női alakba. Igen, ez a nő csak az lehetett, Jim elvált felesége, Steve édesanyja. Vajon miért jött? – gyötörte a kérdés, de hangosan nem volt képes kimondani. Jim elmond annyit, amennyit jónak lát, a többi nem is tartozik rá, hiszen ő maga is láthatta, hogy a nőnek nincs hatalma a férfi felett, akit ő szeret. Bántani még képes, de túl mély a szakadék köztük ahhoz, hogy visszahódítsa tőle Jimet. De itt van Steve, aki miatt talán Jim újabb áldozatra képes. 

-Maradjunk inkább itthon? – kérdezte végül csendesen és Jim megkönnyebbülten bólintott. Most nem igazán lett volna hangulata sem mozihoz, sem a körülöttük vidáman kavargó városiakhoz. Most sokkal jobb volt itthon a biztonságot adó falak között. És Steve-vel is beszélnie kell, ha visszatér...

-Monica volt a feleségem, Steve anyja. – bökte ki végül szinte akaratlanul. Nem akarta ezzel terhelni a nőt, mégis, ahogy a szavak elhagyták a száját, rájött, hogy jól esik kibeszélni magából a múltat. Ha Judith hajlandó rá, hogy meghallgassa, talán az ő gyomrában is szűnni kezd majd a szorítás. Kézen fogta az asszonyt és leemelt a hűtő tetején lévő borállványról egy testes vöröset, aztán magával húzta a nappaliba. Amikor Judith lehuppant a sarokkanapé sarkába, a férfi kivett két borospoharat a tv melletti szekrényből és akkurátus mozdulatokkal kibontotta a bort, majd töltött a két pohárba.

-A szabadságra! – nyújtotta oda a nőnek a poharat. Judith kissé értetlenül, de engedelmesen válaszolt a tósztra: -A szabadságra!

-Szólj nyugodtan közbe, ha nem akarod hallani a mocskos részleteket... – indult meg a férfi fel és alá a szőnyeg két széle között, miközben belekezdett a múlt árnyainak felelevenítésébe. Az eleje még vidám volt, fájdalmasan ismerős érzés, a fiatalság, az új ismeretség varázsa, a szerelem mindent rózsaszín ködbe burkoló magabiztossága, amelyből azonban keserves az ébredés, ha mindez csak álom volt és nem a mindennapok valósága. Mesélt a terhesség első heteiről, amikor Monica még örült, büszke volt, hogy teste képes az anyaság csodájára, aztán a változásról, amikor már ez a csoda a bibliai tíz csapás egyikével ért fel.  Mesélt a keserű indulatos vitákról, a félelemről, hogy a nő egyszercsak a maga kezébe veszi az irányítást és dönt a mindkettőjüket érintő terhességről, aztán a megkönnyebbülésről, amikor mindehhez már késő lett volna. Az izgatott várakozásról, arról az érzelmi viharról, ami végigsöpört rajta, ahogy az apró fejecske a világra bukkant. A próbálkozásokról, hogy mégis együtt maradjanak, és a csalódottságról, amikor kiderült, az álmok csak az ő ábrándjai voltak, nem közös tervezgetések. A válásról, a magányról és a rettegésről, amit egy apró gyerek iránti felelősség indukált. A szavak szinte folytak belőle, a szőnyegbe lassan ösvényt taposott az indulatos léptek tömege. 

Aztán megtorpant, és Judithra nézett, hogy lássa, untatja-e életének ez a keserű, minden ezután következőt meghatározó epizódja, de az asszony arcán csak gyémántcsillogású könnycseppek kúsztak  lefelé, remegő kezében lötykölődött a rubinvörös bor. Jim talán még sosem szerette ennyire, mint most, amikor vele együtt járta be annak a valamikor volt pokolnak a bugyrait. Leroskadt mellé, nagyot kortyolt a borból, hogy a sok beszédtől kiszáradt torkát megnedvesítse, aztán letette a poharat és a két keze közé fogta Judith arcát.

-Semmilyen formában ne érezd magad veszélyeztetve tőle, kicsim! Valamikor régen nagyon szerettem, ez igaz, de ez a szerelem azon a napon végképp meghalt, amikor képes volt Steve-t magára hagyni. Most látva már nem is értem, mit szerettem benne annyira. De talán csak az évek változtatták meg, nem tudom. Nem is érdekel. Ő a múlt, és Te vagy a jelenem és a jövőm. Csak attól félek, hogy Steve-t összezavarta ez a találkozás. Eddig mindig elfogadta, hogy számunkra nem létezik az anyja, de most látta ezt az összeomlott asszonyt, és amekkora szíve van, nyilván szánalommal telt meg iránta, de nem mer kezdeményezni, nehogy elutasítsák. Monica pedig ... Istenem, fogalmam sincs, hogy azok után, hogy most látta a fiát, akar-e még találkozni vele. Ha annyi év után mégis meg akarja ismerni, nem állhatok az útjába, bár a döntés Steve kezében van. Jó lenne tudni, a kölyök miért menekült el, de azt hiszem, ma este még az is ki fog derülni. 

-Szép asszony, bár nyilvánvalóan most valami krízishelyzetet él meg. – szólalt meg Judith kicsit karcos hangon.

-Szép, igen, de belül ... semmi tartalom, legalábbis semmi olyan, ami híd lehetne köztünk. A férje korrupciós botrányba keveredett, és ez az ő köreikben a süllyesztővel egyenértékű, ráadásul kiderült, hogy meg is csalta Monicát, aki ezek után nyilván nem áll majd a férje mellett a bajban, és azt hiszem, ez az őt ért sérelem bántja jobban, nem a felelősségrevonás lehetősége. Azt mondta, szüksége volt egy kis távolságra, hogy jobb legyen a rálátása a történtekre, bele sem gondolt, hova megy, csak éppen ide hozta az első gép. Égi jel, hogy lássa a fiát... A francba, sosem hitt az ilyesmiben, és remélem, nem most akarja elkezdeni! – fintorgott bosszúsan.

-Mit szerettél benne? – tette fel a kérdést Judith, amire korábban magában megesküdött, hogy sosem fogja megtenni. De már kiszaladt a száján és kicsit félve várta a választ.

-A szépsége, azt hiszem... mi fog meg egy fiatal kölyköt egy nőben? Hogy a barátai irigyen mutatják fel a jobb hüvelykujjukat, amikor együtt látják őket. Okos volt, rengeteget olvasott, jókat lehetett vele vitázni szinte bármiről. Nem tudom már. Rossz választás volt, mert nekem nem való egy karrierista nő, de erre már csak későn jöttünk rá. – grimaszolt Jim.

-Milyen nő való neked? – évődött az asszony.

-Te! – érkezett a tömör válasz, aztán a férfi ráhajolt és megcsókolta. Kezei önálló életet élve kúsztak fel a nő karján, amikor a bejárati ajtó hangos dördüléssel becsapódott. Steve hazajött.