A családban marad - 14. rész

Az asszony a kezében tartott papírlapra nézett, aztán reszkető ujjával megnyomta a csengőt. Összerezzent az éles hangra, amely a lakóknak vendég érkeztét jelezte. Legalább telefonálnia kellett volna, nem ilyen váratlanul beállítani, de Washingtonban egyik óráról a másikra omlott össze az élete, és végig sem gondolta mit tesz. Magához vett némi készpénzt és a reptéren felszállt az első repülőre, amelynek már éppen zárták a kapuit. A sors fura fintora volt, hogy éppen Burlingtonba tartott.

Már majdnem feladta a várakozást, amikor az ajtó váratlanul feltárult előtte és egy fiatal James Morrison állt ott a kezét egy konyharuhába törölgetve.

-Bocs, éppen főzök és nem hagyhattam ott a húst... – mentegetőzött a fiatal fiú, aztán a homlokát ráncolva nézte az előtte álló középkorú, elegáns nőt. Hűha, ilyen ruhákban Burlingtonban talán nem is jár senki. –Segíthetek? – sietett az asszony segítségére, aki úgy állt a küszöbön, mint aki sokkot kapott.

-James Morrisont keresem. – suttogta a nő. –Itt lakik?

-Igen, itt. – bólintott Steve és valami halvány sejtelem kezdett ébredezni a zsigerei mélyén, de azt olyan képtelenségnek tartotta, hogy szinte azonnal el is vetette. Aztán meglehetősen tiszteletlenül az jutott az eszébe, az apja jobbnál jobb nőket képes felhajtani; igazán itt lenne az ideje, hogy ő is találjon egyet magának.

-Akkor te a fia vagy? – nyelt nagyot az asszony.

-Igen, Steve Morrison... – nyújtotta ki a kezét, aztán vissza is kapta, amikor rájött, hogy konyhaművészetének jeleitől ragacsosak az ujjai. –Bocsánat...

-Az apád... itthon van? – kérdezte reszkető hangon a nő.

-Nincs. Megkérdezhetem, miért keresi? Talán tudok segíteni... 

-Nem is tudom. Csak egy hirtelen ötlet volt. Ne haragudj a zavarásért! – lépett hátra a nő, bánva már, hogy engedett a pillanatnyi gyengeségnek. Itt áll előtte a fia és nem mondhatja azt neki, hogy „fiam”, mert oly sok évvel ezelőtt lemondott erről a jogáról. Istenem, még szerencse, hogy Jim nincs itthon, talán el is zavarná a küszöbéről, hiszen ez is az egyezségük része volt: Soha, semmilyen körülmények között nem próbál kapcsolatba lépni a fiával. A mostani pillanatig igazából eszébe sem jutott.

-Ne menjen el! Bármelyik percben hazaérhet. Addig igyon valamit, mert úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul! – lépett hátra Steve is és kezével a nappali felé intett. Ha ez a nő az, akire gondol, az a legkevesebb, hogy bejön és elmondja, miért jött. Húsz éven át nem nézett feléjük. Ha most megtette, annak nyilván valami nyomós oka lehetett. Az anyám – futott át fején a gondolat, és arra gondolt, egész gyermekkorában erre a pillanatra várt, most mégsem érzett örömet, csak valami  fásult csalódottságot, ezért aztán nyugalmat erőltetett magára. Ha az anyja őt kereste volna, már mondta volna, de eddig még csak hebegett-habogott, láthatóan zavartan viselkedett. Bármiért is jött, az nem vele volt kapcsolatos.

-Hogy szólíthatom? – bukott ki belőle a kérdés, ahogy kattant mögöttük az ajtó, mire az asszony összerázkódott, mintha teljes erőből becsapta volna.

-Monica... Conwey vagyok. – nyögte ki kiszáradt torokkal. –Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezte, de szerencsére a fiú még mindig őt nézte és nem indult szolgálatkészen a vízért, mert a következő pillanatban összecsuklott.  Steve a paradicsomfoltokkal nem törődve ijedten kapott utána.

*

-Steve, megjöttem! – harsant a kiáltás a bejárat felől, és a fiú figyelmét nem kerülte el, hogy az asszony, aki a poharat szorongatva ott ült előtte a kanapé szélén, mint egy startlövésre váró sprinter, bűntudatosan összerázkódik. A következő pillanatban pedig meglátta az apját is, ahogy a váratlan vendéget meglátva benne akad a hang és vörösödni kezd a feje.

-Te mit keresel itt? – dörrent rá a nőre, aki megrándult, mintha megütötték volna.

-Ne haragudj! Tudom, hogy ... de el kellett jönnöm Washingtonból, és épp ide tartott az első gép, amit elcsíptem.

-És eszedbe jutott egy régi burlingtoni ismerős? – grimaszolt Jim. A fia úgy kapkodta köztük a tekintetét, mintha teniszmeccset nézne.

-Alistairt letartóztatta az FBI.

Jim értetlenül tárta szét a karját, mint aki azt mondja: Közöm?

-Valami korrupciós botrányt emlegettek... de nem is ez verte ki a biztosítékot. Kiderült, hogy hónapok óta viszonya van a titkárnőjével. Ráadásul ma finoman megkértek, hogy menjek fizetésnélküli szabadságra, amíg ki nem derül, hogy mi volt Alistair szerepe a botrányban, tehát lényegében kirúgtak annyi év kemény munka után. ...Egyszerűen nem tudtam, hova menjek. Képtelen lettem volna otthon ülni és várni, mi lesz a következő csapás. Amikor megláttam, hogy ez a járat indul a leghamarabb Washingtonból, úgy éreztem, hogy ez égi jel...

-Monica! – vágott közbe a férfi feltartott kézzel. –Monica!- ismételte meg halkabban, és a nő megértette, hogy Jimet fikarcnyit sem érdeklik a problémái. Őt csak és kizárólag az érdekli, miért jött és mikor húz már el innen. Tisztában volt vele, hogy húsz évvel ezelőtt mélyen megsebezte a férjét, és ez a seb úgy tűnt, még mindig nem hegedt be. Aztán a fiára nézett, aki érzelemmentes tekintettel figyelte a beszélgetésüket, aztán – szinte menekülve az asszony tekintete elől – ellökte magát a könyvespolctól.

-Bocs, de nekem mennem kell!

Jim mindent értően bólintott, az asszony pedig fájdalmasan eszmélt rá, hogy elmulasztotta a talán egyedülálló lehetőséget, hogy beszéljen a fiával. Ugyanakkor olyan zavarban volt, mint talán még sosem életében. Mit mondhatott volna? A fiú talán nem is tudja, hogy ő az anyja. Talán Jim azt mondta neki, hogy meghalt. Nem volt bátorsága feszegetni a múlt sebeinek érzékeny felületét. Álltak némán egymással szemben, amíg meg nem hallották, hogy Steve mögött becsapódik az ajtó. Akkor aztán szinte egyszerre mozdultak. 

-Nem mondtam meg neki, hogy én vagyok az anyja. – suttogott az asszony, mire Jim a szemét forgatva fintorgott.

-Még szép! Úgy is úgy tudja, hogy az anyja meghalt a számunkra.

-Ez azért kicsit erős... – nyelt nagyot az asszony.

-Nem, Monica! Az volt erős, ahogy bejelentetted, hogy elhagysz és a jövőben a fiadat sem akarod látni. Az volt erős...

-Túléltétek. – vont vállat a nő.

-Jézusom! Ilyet is csak te mondhatsz... – túrt a hajába a férfi. -Még, hogy túléltük... Ez a kölyök úgy nőtt fel, hogy az iskolai anyák napjára a nagyanyja ment el vele, amíg volt ereje hozzá. Túlélte, persze... mert egy gyerek a világon mindenkinél erősebb, de az Isten se tudja, milyen felnőtt válik belőle ilyen családmodellel.

-Nem úgy tűnt, mintha gyűlölné a női nemet.

-Nem, talán tényleg nem gyűlöli, bár elég beszédes, hogy képtelen egy tartós kapcsolatot kialakítani. Valamit tönkretettél benne, még mielőtt egyáltalán fölfoghatta volna, hogy mit jelent a férfi-nő kapcsolat. 

-Csak az én hibám, ugye? – szikrázott fel harciasan az asszony szeme.

-Őszintén? Igen, szerintem csak a tiéd. ...Én ugyanis nem kerestem az utódodat olyan sietséggel, mint ahogy te megtetted.

-Na, azért azt nem hinném, hogy cölibátusban éltél, Jim . – csóválta a fejét az asszony.

-Nem, tényleg nem. De a kapcsolataimból a fiam nem látott szinte semmit. ...Miért hagytad ki, hogy az arcába vágd, ki vagy? – nézett kíváncsian az asszonyra, aki elpirult.

-Kegyetlenség lett volna, nem? Ennyi év után, ha akart volna tudni rólam, biztosan megtalálja a módját, hogy kapcsolatba lépjen velem. – felelt elgondolkozva a nő. Sosem volt annyi szabad ideje, hogy ezen a kérdésen rágódhasson. Annak idején döntött, lehet, hogy rosszul, de döntött és megtanulta viselni annak a döntésnek a következményeit. Mégis, most úgy érezte, hogy nemcsak ő utasította el a fiát, az sem hiányolta őt annyi éven át.

-Szóba álltál volna vele, egyáltalán? Azok után, hogy pici babaként képes voltál azt mondani, hogy a jövőben nem akarsz tudni róla? – szúrta oda neki a volt férje a legmérgezőbb fullánkot, amit hagyott betokosodni sok-sok éven át, de azért ott lüktetett a testében, hiszen nő volt, aki valamikor a testében hordta ezt a gyereket. Képtelen lett volna a teljes tagadásra.

-Hibáztam. De hát még olyan fiatalok voltunk. Én a pályám elején álltam, és egy gyerek... teljesen lehetetlen helyzetbe hozott volna.

-Én is ott álltam, mégis meg tudtam oldani. – emelte meg a hangját a férfi.

-Jim, azért ne hasonlítsd egy középiskolai irodalomtanár munkáját a kormányzati munkához. Elképzelni sem tudod, micsoda rabszolgamunka. Soha nem jutottam volna el oda, ahova, ha kétfelé kellett volna szakadnom. Egész egyszerűen nem lehettem egyszerre törekvő alkalmazott és lelkiismeretes anya és feleség.

-Így aztán lepasszoltad azt, amelyiktől nem remélhettél anyagi biztonságot.

-Én nem így fogtam fel. Szabaddá tettelek téged, hogy úgy alakítsd az életed, ahogy az neked jó.

-Jézusom, és ezt te el is hiszed? Ha még sokáig hallgatlak, meggyőzöl, hogy te magad vagy Teréz anya reinkarnációja. Cserbenhagytál minket, Monica, ez az igazság. Meg sem érdemelted ezt a nagyszerű srácot. – vágta a szemébe a férfi, miközben nyilvánvalóan átélte a múlt gyötrelmeit, mert a szeme elfátyolosodott, ahogy a régi fájdalom átjárta.

-Mégis küldtél róla fotókat. Legalábbis régebben. Ezt a felnőtt férfit el sem tudtam volna képzelni. A középiskola eleje óta miért nem küldtél több képet? – kérdezte tőle a nő, elegánsan átlépve a fájdalmas igazságon, amit a volt férje a szemébe vágott.

-Mert soha nem jeleztél vissza, hogy egyáltalán megnézted-e. - tört ki a keserűség a férfiból.

-Minden leveledet eltettem. Csak azért nem válaszoltam, mert nem akartam, hogy azt hidd, hogy vissza akarom csinálni a dolgokat.

-Én nem azért küldtem a fotókat. Semmit sem akartam már tőled. Csak Steve miatt... hogy lásd, mit hagytál kicsúszni a kezeid közül. – fortyant fel a férfi. Monicával vitatkozni régen is nagyon megerőltető volt. Az asszonyból már fiatal lányként is olyan meggyőződéssel folytak a szavak, hogy egy idő után mindenki inkább behódolt neki, csak megmeneküljön a folyamatos szó-áradattól.

-Tudom, a személytelen levelekből ez elég világossá vált számomra. – ismerte be a nő. -Egyébként meg azt sem akartam, hogy Alistair azt higgye, a háta mögött veled romantikázom. Nagyon birtokló típus. Igaz, időközben kiderült, hogy saját magára nem érzi kötelezőnek a monogámiát. ...Istenem, azt sem tudom, mi lesz ezután. Ha beadom a válópert, mindenki azt fogja hinni, hogy a politikai botrány miatt hátrálok ki mögüle. Senki nem fogja elhinni, hogy férjként bukott meg.  – gondolkozott hangosan az asszony.

-Ne haragudj, de ez mennyiben érint engem... minket? – nézett rá Jim kérdőn. Teljesen közömbösen érintette Monica felbukkanása. A maga részéről nem örült neki még annyira sem, mint egy rég látott ismerősnek, mert életének egy olyan időszakát juttatta eszébe, amit örökre igyekezett kitörölni az emlékezetéből. Ha aggódott is valami miatt, az egyedül Steve ügye volt. A fiát védte volna minden erejével, különösebb tekintet nélkül az asszonyt most ért veszteségekre.

-Persze, ez titeket nem érint. Hiba volt ide jönnöm. – sóhajtott az asszony. ...-Szerinted végleg elkéstem vele, hogy megismerkedjek a fiammal? – nézett valami vigasztaló szóban reménykedve Jimre, de az csak értetlenül nézett vissza rá:

-Miről beszélsz? Hiszen neked nincs is fiad! – kiabált a türelmét elvesztve, aztán megmerevedett, ahogy a csengő megszólalt. Judith-tal megbeszélték, hogy itt találkoznak, de a váratlan látogató teljesen kiverte a fejéből az ígéretes este örömét. Na igen, van ami sosem változik, Monicához már semmi köze, mégis képes rá, hogy megkeserítse az életét.