"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2015. január 1., csütörtök

A családban marad... - 1. rész



Vermont novemberben az egyik legszebb állama ennek a hatalmas országnak! – sóhajtott James Morrison elégedetten, ahogy a főútról letérve az ősz ezernyi színében pompázó erdei útra kanyarodott erőteljes, négykerék-meghajtású Jeepjével. Ráadásul az idén szokatlanul enyhe őszük volt, a fák még alig hullajtottak el levélruhájukból, így most még teljes pompájában tárult elé a hegyvidék erdősége. Jól eső merengésébe kis izgalom vegyült, ahogy a titkos találkára sietett. 

Az elmúlt egy év életének egyik legszebb éve volt. Szakmailag a helyén érezte magát, a diákjai még időnként érdeklődőnek is mutatkoztak az óráin, s ez már önmagában is nagy különbség volt a washingtoni nemtörődöm társasághoz képest, akiket se versekkel, se a világirodalom remekeivel nem tudott lekötni. Az egyetlen sikert a kortárs irodalom legkönnyebb „gyöngyszemeivel” aratta, bár a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy a srácok nagy része még ezeket is inkább mozifilmekből, mintsem a könyvek lapjairól ismerte. Burlington minden tekintetben jó választásnak bizonyult. Elég távolt volt a fővárostól, távol Monicától és mindent megadott kettőjüknek Steve-vel, amire csak szükségük lehetett. Gyönyörű környezetet, kényelmes lakást, jó iskolákat, csinos nőket. Férfiember nem is kívánhat magának többet! – grimaszolt, ahogy a kocsi átküzdötte magát egy avar alatt megbújó faágon.  Oké, az utóbbi időkben elég sokszor járt ezen a kissé elhanyagolt erdei úton, úgyhogy alighanem megérett már a futómű egy beállításra. – próbálta az emlékezetébe idézni a szerelő nevét, akinél legutóbb járt. 

Ezt a kis faházat az erdő mélyén merő szeszélyből bérelte ki még az első hónapban, ahogy a városba költöztek. Úgy gondolta, hét közben bent a belvárosban, közel az iskolához, elég lesz a kicsi, de kényelmes lakás. Hétvégenként pedig a háborítatlan természet veszi majd körbe őket, nagyokat túráznak és esténként a kandalló lángja mellett dumálgatnak majd Steve-vel mindenről, amit csak apa és fia megoszthatnak egymással. Aztán valahogy egészen másként alakultak a dolgok. A kölyökkel egyre ritkábban jött ki ide, mert rá kellett ébredjen, Steve a főiskolán olyan társaságba került, amely – bármennyire is nehéz volt ezt apaként beismerni – ha másként is, de többet nyújtott neki, mint az apjával töltött csendes hétvégék. Fura volt önmagát látni fiatalabb kiadásban, de megértette, hogy a srác ezzel a sulival megkezdte a leválását róla, és ezzel szemben neki nincs, nem is lehet ellenvetése, hiszen teljesen természetes, hogy eljött az életükben ez az időszak. Ha őszinte akar lenni, talán még hálás is lehet, hogy csak most jutottak el idáig, mert amiken átmentek korábban, járhatott volna úgy is, hogy már kamaszként lelép a fia, rossz társasághoz csapódik és rabja lesz valamilyen szernek, mint oly sokan a kortársai közül. Úgy döntött, a gyereknevelést minden pillanatnyi nehézsége ellenére sikertörténetként könyveli el. 

Ha már a házasságáról nem mondhatja el ugyanezt – fintorgott, ahogy Monica indulattól szikrázó szemeire gondolt. Annak idején elkövette azt a hibát, hogy nem vette komolyan a nő lázadását. Azokat a csodás szikrázó szemeket szexisnek látta és mindent megtett, hogy elterelje a felesége figyelmét a köztük dúló aktuális háborúskodásról. Eleinte sikerült, aztán egyre ritkábban, míg végül az asszony szerint ő maradt az az értetlen kölyök, akivel többé nem képes együtt élni. Ez is elég nagy sokk volt, de amit végképp képtelen volt megérteni, hogy ezt az érzését a nő a saját fiára is képes volt átvinni, mondván, Steve születése egy hiba volt, amit nem akar élete végéig cipelni. Így aztán a kicsi harmadik születésnapján, már csak egy majdnem kölyök apa és a nagyszülők ültek a születésnapi torta körül, és Jim egy hivatalos iratot szorongatott, melynek értelmében onnantól egyedüli gondviselője a fiának. Azon a napon, bármennyire is örült, hogy inkább így alakult az életük, mintsem Monica elvegye tőle a gyereket, mégis, a szíve gyűlölettel telt meg, ahogy az elvált feleségére gondolt. Hogy lehetett ennyire vak, hogy hagyta magát egy ilyen szívtelen perszóna hálójába akadni? Hogy őt el tudta hagyni, az igazából meg sem rázta, de hogy Steve-et is... ez felfoghatatlan volt a számára. Hiszen abban a pillanatban a világa központja lett, ahogy az anyja öléből kibújt. Egy csoda, addigi életének legjobb pillanata... De Monica nyilván nem így gondolt rá. 

Pedig micsoda nagy szerelem volt... Még az egyetemen jöttek össze, s bár a lány egy évvel idősebb volt, mint ő, de látszólag tapasztalatlan. Atyaég, még nála is tapasztalatlanabb? Ezt utólag nem nagyon tudta elképzelni, de akkoriban nem is foglalkoztatta a kérdés. Csak egymásnak éltek és a szexnek, aminek következtében huszonegy évesen már karjába szoríthatta azt az üvöltő kis csomagot, aki mára úgy nézett ki, mintha a saját tükörképét látná, csak néhány ránccal és kilóval könnyebben. Monica a szülés után sem maradt ki az iskolából, hihetetlen energiákat szabadított fel a tanulás érdekében és kiváló eredménnyel végzett, majd a diplomájával egy időben még arra is maradt ideje és energiája, hogy megszabaduljon a férjétől és a fiától. Nyilván ez a „tehetsége” repítette a csúcsra, hogy mostanra komoly kormány-tisztviselő lett. Nem mintha olyan sokat tudtak volna róla, mert az asszony nem tartotta velük a kapcsolatot. Jim egészen véletlenül tudta meg, hogy időközben újra férjhez ment, de nem született újabb gyereke. A nő nyilván nem az anyaságban látta élete kiteljesedését, és tulajdonképpen még hálás is lehetett neki, amiért annak idején nem dobta el magától a hívatlanul érkezett kis életet. Ennek fényében aztán nem is vethette senki a szemére, hogy a fiában sem ápolgatta különösebben a szerető, de távollévő anya képét. Ha Steve rákérdezett, hogy neki miért nincs édesanyja, Jim fogcsikorgatva csak annyit mondott, hogy a mamája az ő számukra meghalt, és a gyerek, a korára jellemző éleslátással fogta a kijelentésben rejlő üzenetet. Valami olyan történhetett a születése után, amiért ők kettesben maradtak az apjával. Elfogadta a helyzetet és nem kutatta az okokat.

Jim is sikeresen elvégezte az iskolát, bár ebben tagadhatatlanul nagy szerepe volt annak, hogy a szülei szinte átvállalták Steve nevelését. Amikor aztán a diplomáját a kezébe kapta, egy középiskolai tanári kinevezést és a fia gondviselését kapta mellé. De nem keresett kibúvót. Egész egyszerűen nem tehette meg, hogy ő is eldobja magától, amikor ha ebben a történetben volt ártatlan szereplő, akkor az éppen a gyereke volt. Felelőtlen balfácán volt, megfizette az árát, de ezért nem neheztelhetett egy három éves kiskölyökre, úgyhogy inkább arra koncentrált, hogy valamilyen módon a szeretetével pótolni próbálja az anyját. Sokan óvták tőle, hogy ne viselkedjen úgy a fiával, mintha csak egy barátja lenne, de az élet bebizonyította, hogy sikerült vállvetve felnőniük, és ez nem okozott különösebb törést egyikük életében sem. Voltak persze idővel önként ajánlkozók, akik megkönnyítették volna ezt az időszakot, még ő is meglepődött, hogy kisgyerekes apaként mennyire vonzónak találták a nők, de Jimnek tökéletesen megfelelt, hogy időnként belemenjen egy-egy könnyebb kalandba, egyébként pedig minden idejét és energiáját a fiának és szenvedélyének, az irodalomnak szentelje. Nem volt szüksége nőre, aki megmondja nekik, mit és hogyan csináljanak. A maguk urai voltak és ez mindkettőjüknek megfelelt. Mostanáig. 

Az út a dús rengetegből  mintegy varázsütésre bukkant ki a tisztásra, ahol a faház állt. A kéményből nem gomolygott füst, az ablakok sötétek voltak  és nem állt Judith kocsija sem a kaviccsal felszórt parkolóban. Még nem ért ide – vonta le a következtetést kicsit csalódottan. Az utóbbi időben kifejezetten izgalmas volt a nővel találkozni és megismerni az érzést, milyen az, amikor valaki várja és örömmel öleli át, amikor megérkezik.
*
-Az apád lehetne! – forgatta a szemét Judit Denforth, ahogy a lánya harciasan villogó szemébe nézett. Későn jött már a felismerés, hogy a hónapok óta tartó viszonyáról beszéljen a lányával. Ha megtette volna, talán most nem állnának itt szemben egymással, mint két harcias kis kakas. Tollaik felborzolva, csőrükből pedig megállíthatatlanul kotyogtak a meggondolatlan szavak. Judith már számtalanszor nyelte vissza a végső aduját, de tudta, hogy ha még folytatják ezt a veszekedést, akkor előbb-utóbb kitálal a lánya előtt. Pedig nem akart. Most nem. Amikor Jim ott várja a faházban. Nem beszélhet róla úgy, hogy nem egyeztetnek előtte. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi vajon tudja-e, hogy anyát és lányát is a bűvkörébe vonta, de abban biztos volt, hogy Jim nem bátorította a lányát. Beca egyszerűen csak most van abban a korban, amikor egy érett férfit, aki ráadásul a kedvenc tárgyát tanítja, piedesztálra helyezzen. Talán valami apafigurát keresett és talált benne – reménykedett, de a lánya tűzpiros arcát nézve be kellett lássa, nem, Beca sok mindent láthat a férfiban, de apát a legkevésbé. Nem hibáztathatta érte, hiszen ő maga is első látásra belehabarodott, amikor az év elején a férfi megérkezett az iskolába és megtartotta az első szülői értekezletet. Nem volt süket, hallotta a többi mamát is sugdolózni, ahogy arról beszélnek, nem is csoda, hogy az új tanár hamar a lányok kedvence lett. Nem hasonlított a többi férfitanárra, sokkal inkább olyan volt, mintha egy óraadó egyetemista került volna a gyerekek közé. Ő maga is rajongott egy tanáráért kamaszként, ezt eddig normálisnak is tartotta volna. De Beca nem rajongott, Beca szerelmes volt. Végzősként már színezgette a képet, ahogy néhány hónap múlva, feladva a titkolózást, a férfi nyakába csimpaszkodva tudathatja a világgal, hogy ő és James Morrison egy pár. Igaz, erről a férfi még nem tudott, de nem látott maga előtt akadályt, hiszen mindig is olyan szívélyes volt vele. Nem tudhatta, és ezt most Judith sem akarta az orra alá dörgölni, hogy a szívélyesség leginkább annak szólt, hogy kinek a lánya. Legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy egyszer a saját lánya lesz a vetélytársa egy szerelmi háromszögben. De hát mit is beszél? Ez az egész csak Beca képzeletében létezik, erről nem szabad megfeledkeznie!

-42 éves, az még nem az aggok háza! – sivított éppen a lánya, és ebben Judith a legmesszebbmenőkig egyetértett vele. Arra a napra gondolt, amikor a szülői értekezlet után néhány héttel összefutottak Jimmel egy kávézóban. A férfi ment oda hozzá, ő meghívta az asztalához, aztán egyszer csak azon vették észre magukat, hogy órák óta beszélgetnek. Mindenről, még a legszemélyesebb dolgaikról is. Azt a találkozást újabb néhány hét szünet követte, aztán egy napon a telefonban a férfi jól ismert hangja csendült fel. Óvatosan puhatolózva egy találkát kért tőle, amire hevesen dobogó szívvel mondott igent. Onnantól rendszeresen találkoztak. Egy ideje pedig rendre kilopóztak a férfi erdei házikójába, így oldva meg a lehetetlennek tűnő érzéki találkákat. 

Judit öt éve vált el, azóta csak néhány reménytelennek tűnő találkája volt, amiket a barátnői szerveztek neki olyan férfiakkal, akik talán nem véletlenül voltak még magányosak negyvenedik éveik környékén. A férje, Paul  öt évvel ezelőtt bejelentette neki, hogy elege van az álmos kisvárosi életből és Washingtonba költözik. Fel sem merült, hogy a családjával együtt. Judith addig a pillanatig nem is sejtette, hogy van valakije, úgyhogy sokként érte a felismerés, mennyire vak és naív volt a házasságában. A helyi egyetem rektorának titkárnőjeként jól érezte magát Burlingtonban, amely Vermont állam legnagyobb városaként is valóban csak álmos kisváros számba ment a fővároshoz képest. Nem vágyott a nyüzsgésre, tipikus kertvárosi háziasszony volt, aki odafigyel a gyerekére, és meleg vacsorával várja a férjét. Hát, nyilván Paul többre vágyott. Nem is igazán őt hibáztatta érte, hiszen csak annyi történt, hogy túl hamar alapítottak családot. Még mielőtt kiismerték volna a másikat, az életről szőtt álmait. Így aztán Judith azt hitte, ugyanazt várják az élettől. Nem így volt, van ilyen. Amit azonban határozottan rossz néven vett Paultól, hogy az elmúlt öt évben alig hallottak róla, hacsak azokat a híradásokat nem vette figyelembe, amelyek a helyi újságban is megjelentek, és arról szóltak, hogy a volt férje jól menő biztonsági cége micsoda sikereket ér el országszerte; és a sikeres férfi milyen élénk társasági életet él. 

39 éves volt, egy 18 éves lány édesanyja, aki az érkezésével alaposan összekuszálta a terveit, de soha, egyetlen pillanatra sem bánta, hogy őt választotta a főiskola helyett, ahonnan persze kimaradt. Eltekintve attól, hogy a lánya pillanatnyilag élete legrosszabb döntésére készült, a legeszményibb gyerek volt, akit csak kívánhatott magának. És az is nyilvánvaló, hogy a férfiak terén pontosan megegyezett az ízlésük. Csak amíg reményei szerint a lánya apafigurát keresett kedvenc irodalomtanárában, addig Judithnak a legmélyebb ösztöneit gyújtotta lángra a férfi az eltelt hónapokban. Képtelen lett volna elviselni a gondolatot, hogy esetleg Beca is így érezzen. Judith szerelmes volt Jimbe. Olyan régen volt szerelmes és annyira kiéhezett már erre a régi új érzésre, hogy egészen biztos volt benne, Jim az igazi a számára. És akkor most elé áll a lánya és ugyanezt állítja önmagáról? Hihetetlen, elképesztő és teljességgel elfogadhatatlan volt. Nem! Észhez kell térítenie ezt a libát, akkor is, ha közben Jim már nyilván aggódva várja.

5 megjegyzés:

csez írta...

XDDD A családban?! Tényleg?! Adtál ötletelnivalót ;)
Helyes szereplők, csodás helyszín, igazán jucusos és biztató évkezdet!
Tetszik!
K&P

csez írta...

És természetesen b.ú.é.k. mindenkinek ;)

rhea írta...

Köszönöm Jutkám! :)
Persze a fejemben már kergetőznek a gondolatok a lehetséges folytatásról, de nagyon várom, hogy merre megyünk tovább. XDD
Tetszik, jól esett, pusza <3

Gabó írta...

Pikáns egy történet lesz! :P
Ámde többesélyes!
James-Judith páros, James-Beca páros, Steve-Judith vagy Steve-Beca...
Asszem érdekelne, hogy Te melyik mellé/vagy melyek mellé teszed le a voksodat! :P
;)
Egyébiránt pedig BUÉK!!! <3

zso írta...

Tetszett. Köszönöm. Még korai lenne bármit is feltételezni az elkövetkezendő folytatásról.
Felesleges leírnom, de nagyon szeretem, ahogy elkezdesz egy történetet...