A családban marad - 8. rész

Judith nézte a lányát, aki pirospozsgás volt még mindig a friss hegyi levegőtől, és valahogy kicsit más, mint amikor elváltak. Nem érezte benne azt a felfokozott pezsgést, mint amikor elutazott, és ezt jó jelnek könyvelte el. Ha még mindig az elképzelt érzelmei rabja lenne, nyilván ugyanazzal a zsizsegéssel, esetleg dacos távolságtartással üdvözölte volna őt, de az érkezési terminálból kilépve a lánya a nyakába borult és csak annyit mondott: -Ne haragudj!

Dehogy haragudott. Hogy haragudott volna, amikor a legszerelmesebb hangulatában is rá gondolt. Hogy megnyugodott-e, hogy nem történt semmi baja a pályákon, hogy nem akaszkodott össze az apjával... Ezernyi kérdése lett volna, de nem hívta telefonon, abban reménykedve, hogy a távolban a lányának is lenyugszanak az indulatai. Nem tudta, honnan is tudhatta volna, hogy Rebecca is valami hasonló várakozással döntött úgy, inkább nem telefonál haza. Paultól tudta, hogy szerencsésen megérkeztek és Beca rendesen viselkedik Tarával. Ennyi. Egy halkan elmotyogott karácsonyi jókívánságon kívül máig nem tudott róla semmit. Ha nem Jimmel töltötte volna az elmúlt időszakot, mostanra már be is csavarodott volna a lánya hiányától, ebben biztos volt. A magánynál még az is jobb volt, amikor Beca itthon dacolva próbálgatta rajta kis oroszlánkörmeit a felnőtté válás rögös szavannáján. 

-Jól érezted magad, kincsem? – karolt a lányába, aki a benne feszülő rengeteg élménytől és mesélni valótól izgatottan lépegetett mellette.

-Jaj, nagyon! Gyönyörű volt a hely és nem is estem nagyokat. Apáék rendesek voltak.Külön szobám volt, de egy apartmanban, úgyhogy sokat voltunk együtt, de ha egyedül akartam lenni, megtehettem. ... És volt egy fiú. Kevinnek hívták. ...Meghívtam, ha valamikor ráér, ... azt mondtam, csak egy telefon, nálunk nyugodtan ellehet. – nézett kicsit tétován az anyjára.

-Egy fiú? – kacsintott rá az anyja, megfeledkezve róla, hogy finoman az exférje barátnőjéről  is érdeklődjön. Ha Beca figyelmét felkeltette egy fiú, az most mindennél fontosabb volt. Már csak azért is, mert kint a parkolóban Jim ült a volán mögött.

-Igen, egy fiú! Mi olyan furcsa ebben? – csattant fel Beca, félreértve az anyja kérdését.

-Semmi furcsa nincs benne, csak kíváncsi vagyok. – csitította az asszony a lányát. Megtorpantak közvetlenül a kijárat előtt. Nem akart ilyen hangulatban a kocsihoz érni. 

-Hát, semmi extra... bementem egy kávézóba, ott szolgált ki. Az apjáé volt a hely. Aztán beszélgettünk és végül mindennap találkoztunk. Elvitt  egy helyre, aminek Illatos Fahéj volt a neve. – lendült bele egyre jobban a lány a mesélésbe, amibe pedig még vállvonogatva kezdett bele, mintha jelentéktelen kis dologról lenne csak szó.

-Egy másik cukrászdába? – kérdezett közbe Judith, mire Beca a szemét forgatta.

-Dehogyis. Az Illatos Fahéj egy szórakozóhely. És köztünk legyen szólva, nem is volt illatos. Egy zajos disco, elég vegyes közönséggel. Az első napokban egész jó volt. Rengeteget táncoltunk, aztán a panzióban még dumálgattunk. Kevinnel igazán sok mindenről lehetett beszélgetni. Csak az utolsó estén... – hallgatott el a lány és az arcára olyan keserű vonások ültek ki, hogy Judith ijedten kapott a karja után.

-Mi történt az utolsó estén, kicsim? Bántott?

-Kevin? Istenem, dehogy! – nevette el magát Rebecca. –Megvédett. ... Volt ott pár fickó, akik Kevin szerint drogot csempésztek az üdítőmbe, de Kevin észrevette. Aztán gyorsan leléptünk. Másnap meg már elutaztunk, úgyhogy nem történt baj. Remélem, Kevinnel sem, mert vele azóta nem beszéltem. – sóhajtott nagyot a lány.

-Drogot? – nyögött fel az asszony és egészen elsápadt, ahogy a képzelete máris vetítette elé a rendőrségi hírekből ismerős képsorokat.

-Nyugi, anyu! Nem történt semmi! –forgatta a szemét Rebecca, aztán körülnézett, az ismerős kocsit keresve. -Hol álltál meg? Nem látom a kocsit. Csak nem vontatták el?

Judith nagyot nyelt. Itt az ideje a vallomásának. Úton a reptér felé valahogy könnyebbnek tűnt elképzelni a szituációt, mint most megélni, de egy nagy levegővétel után belekezdett. 

-Az az igazság, hogy nem az én kocsimmal jöttünk. Lemerült az aksi és megkértem egy barátomat, hogy hozzon ki eléd.

-Oké, és hol áll? – nézett a lány a parkoló irányába, aztán elsápadt, ahogy a közelükben parkoló hatalmas Jeep ajtaja kinyílt és James Morrison ismerős alakja szállt ki belőle.

-Neeee! Ő? – nézett elkerekedett szemekkel az anyjára. Egy pillanatig sem hitte, hogy a férfi miatta vállalta a fuvart. Az anyja amúgy is úgy fogalmazott, hogy „egy barátom”. Vajon mióta olyan nagy barátok a tanár úrral? Amióta ő beégett előtte a szerelmes bakfis alakításával?

-Nézd, Beca! Jim és én... szóval, már jó ideje együtt vagyunk. Akkor akartam neked mesélni róla, amikor ... szóval, tudod... már hónapok óta találkozgattunk.

-Igazán mondhattad volna! Legalább nem csináltam volna hülyét magamból... – morgott az orra alatt Rebecca, akit minden korábbi elszánt fogadkozása ellenére sokkolt a hír. Igaza volt Steve Morrisonnak, hogy az anyja a vetélytársnője... nézett az asszonyra, aki olyan pirosan, zavartan ácsorgott mellette, mintha ő lett volna a fiatal lány, aki az anyjának készül bemutatni a fiúját. Beca a szemét forgatva sóhajtott, aztán megragadta a bőröndje fogantyúját. –Na, menjünk, mert befagy a fenekem az ácsorgásban. Remélem, a „barátod”-nak nem ciki, hogy a múltkoriak után én is a csomaghoz tartozom. – motyogta megnyomva a „barátod” szót, aztán elszántan a kocsi felé indult, mire Judith nagyot fújtatva követte.

Jim már egy ideje figyelte a két beszélgető nőt. Mert igenis, Rebecca most kifejezetten nőiesnek tűnt, ahogy a bőröndjét maga után húzva az anyjába karolva lépegetett ki az érkezési csarnokból magassarkú csizmájában. Ilyen lehetett Judith is néhány évvel ezelőtt, és Beca is olyan lesz, mint az édesanyja, akivel most úgy néztek ki, mint nővér és huga. ...Látta, ahogy megtorpannak és a lány kutatva néz körül. Sejtette, hogy Judith most vallotta be, hogy ő is itt van. Vett egy nagy levegőt és kiszállt, aztán a lány elé indult, aki kissé gúnyos tekintettel közeledett. A kezét nyújtotta a bőröndért és egy halvány grimasszal köszönt:

-Szia, Rebecca!

A lány arcán megrándult egy izom, aztán elengedte a fogantyút, hogy a férfi a csomagtartóba emelhesse a bőröndjét.

-Jó estét, tanár úr! – csicseregte provokatívan, a reakciót lesve és Jim idegesen a hajába túrt.

-Ezt ne! Jim, ha kérhetlek...

-A suliban is? – kérdezett vissza a lány  azonnal, és a hangjában nem lehetett félreérteni a gúnnyal keveredő kíváncsiságot.

-Nem. – sóhajtott Jim. –A suliban oké a tanár úr. De tudod mit, már csak egy fél év és végzel. Ennyi nem okozhat gondot egyikünknek sem, nem igaz? 

A lány válaszul csak megvonta a vállát és beült a hátsó ülésre. Judith és a férfi összenéztek a kocsi felett.

-Rosszabb is lehetett volna... – formálta némán a szavakat a szájával Jim, mire Judith a hátsó ajtóhoz lépett és kinyitotta.

-Ide ülök melléd, ha nem gond. – nézett Rebeccára, aki egy leheletnyi gondolkodás után odébb csusszant az ülésen. Az anyjának láthatóan fontos, hogy elfogadja ezt a helyzetet. Mást úgyse nagyon tudna tenni. Hacsak nem akarja megkeseríteni az életét az egyetlen embernek, aki amióta csak él, mindenben mellette volt.  Csendben tették meg az utat hazáig. Ott Jim kikapta a bőröndöt a kocsiból és a bejárati ajtóhoz vitte, amíg a lányok kikecmeregtek a kocsiból.

-Akkor én megyek is. – eresztett meg egy halvány félmosolyt. –Jó, hogy újra itthon vagy, Rebecca. A mamád már nagyon hiányolt. – mosolygott barátságosan a lányra, aki egy kis grimasszal nézett vissza rá.

-De maga korántsem annyira, nem igaz?

Jim lehajtotta a fejét, hogy a lány ne lássa az arcán átsuhanó mosolyt. Olyan átlátszó volt Rebecca próbálkozása, ahogy mint egy kisgyerek, próbálgatta a határait, ameddig még eltűrik a felnőttek a kis trükkjeit. Az ilyen pillanatokban le sem tagadhatta volna, hogy még egy gyerek. 

-Hát, tudod... anyád és én az elmúlt napokat együtt töltöttük. Minden egyes szabad percet... úgyhogy most egy kicsit elmaradtam a dolgaimmal. Hogy hazajöttél, ez egyben azt is jelenti, hogy hétfőre ki tudom javítani a dolgozatokat, amiket még a szünet előtt adtatok be. Úgy láttam, te elég rövid lére eresztetted, úgyhogy azt hiszem, nem lépem túl nagyon a tanár-diák viszonyunkat, ha barátian azt javaslom, próbálj meg te is készülni, mert lesz mit javítanod a jegyeden! Szia! Jó éjszakát!  - kacsintott rá a férfi és vigyorogva beszállt a kocsijába. Rebecca a homlokát ráncolva nézett utána.

-Szemét! – motyogta halkan, aztán az anyja után indult, aki már kitárta az ajtót. –Nem tudtál volna valami kedvesebb pasit összeszedni? – morogta neki, ahogy elvonszolta mellette a bőröndöt. Judith, aki hallotta a beszélgetésüket, a szemét forgatva csukta be mögötte az ajtót.

-A lelkiismeret furdalásodat ne rajta verd le! – kuncogta, mire mindössze egy szúrós tekintetett kapott.

-Nem is vacsorázik itt? – kérdezte Beca a szobája ajtajából, mire Judith már nyíltan vigyorgott.

-Szerintem megfeküdné a gyomrát a savanyú képed. És igazat mondott. Dolga van. Hétfőn kezdődik a suli és még neki sem kezdett a dolgozatok javításának.

-Miért? Mit csináltatok az eltelt hetekben? – kérdezte a lánya olyan csúfondáros mosollyal, mint aki elképzelni sem tudja, mivel lehet órákat eltölteni Jimmel, vagy éppenséggel az anyjával. Nem volt persze hülye, sejtette, hogy az anyja mosolya mögött izgalmas napok és éjszakák állnak, és ahogy Judith Denfort még el is pirult, ahogy a konyha felé indult, az maga  volt a bizonyosság, hogy nem is jár olyan messze a valóságtól. Ezt a képet azonban legalább annyira nem akarta elképzelni, mint Tarát az apja ölelő karjai között. Úgyhogy inkább a bőröndjét az ágyra dobta, aztán mellédőlt és kikotorta a kistáskája mélyéről a fotót, amit Kevintől kapott. Nekitámasztotta az éjjeli lámpa talapzatának és huncut mosollyal egy csókot dobott neki.