A nevető harmadik

(Őszintén reménykedem, hogy követhető lesz, hogy éppen ki kicsoda  XD)

*

Agnes és Cameron a Heathrow-n várták, hogy a lány testvérének, Adele-nek a  gépe megérkezzen végre Los Angelesből.  Agnes lelkesen leste a kijelzőt, Cameron komoran ácsorgott mellette. Most igazán nem volt szüksége a lányok szövetségére a háta mögött, amikor amúgy is lett volna megbeszélni valójuk Agnessel. Némán álldogáltak egymás mellett, úgy érezték, jobb, ha nem mondanak semmit, mert a reggel elkezdett veszekedés egyre veszélyesebb vízek felé kezdett evezni. A fiú úgy várta ezt a látogatást, mint egy gyökérkezelést a fogorvosánál. Nem tehetett róla, de mindig zavarba hozta, amikor a testvéreket együtt látta. Azon túl, hogy a lányok előszeretettel csináltak hülyét belőle, egy ideje folyamatosan azt latolgatta magában, vajon észrevenné-e a köztük lévő különbségeket,  ha egy sötét szobában mezítelenül hozzásimulna valamelyikük. Utálta magát ezekért a gondolatokért, de nem tehetett ellenük semmit. 

Amikor a lány felbukkant az érkezési kapunál, Cam újra megdöbbent a hihetetlen hasonlóságon, hiába számított rá.  Az első alkalom sokkoló meglepetése a lányoknak vidám perceket, neki izzadtságszagú gondolatokat okozott, amiktől azóta sem tudott szabadulni. Ha nem lett volna gyökeresen eltérő ízlésük a ruhák terén, talán meg sem tudta volna különböztetni őket. Egypetéjű ikrek voltak és hasonlóságukat nem törte meg még az sem, hogy a hajukat máshogy hordták volna, vagy más színűre festették volna. Ráadásul imádták megtréfálni a környezetüket, ezért ha egyikük valami új hóbortnak hódolt, a másik azonnal követte. Ilyen volt ez a féloldalas hajfonás is, ami most mindkettőjük haját összefogta. Komolyabb összegbe mert volna fogadni, hogy most is egyformák lesznek, és a szíve mélyén már-már paranormális jelenségnek tartotta, ahogy különösebb kommunikáció nélkül is ennyire egy rugóra járt az agyuk. Fintorogva nézte, ahogy Agnes affektálva, valami régi testvéri  játékot idézve összepacsizik a nővérével, aki csak 2 perccel volt idősebb nála. Mindenesetre két, a huszas éveik közepén járó nőtől nevetséges, tinilányokhoz illő viselkedés volt. Adele feléje fordult és ő mosolyt erőltetett az arcára mielőtt megölelte, hogy leplezze a kényelmetlenségét. 

-Szia! Már nagyon vártunk. – motyogta sután, mire a lány elmosolyodott.

-El tudom képzelni. – forgatta a szemét a lány. Nem volt előtte titok, hogy leendő sógora szerint túl gyakran látogatja meg őket.  –A sírba visz, mi? – intett a lány fejével a huga felé, aki a közelgő esküvő lázában égve még a telefonon keresztül is képes volt bárkit az őrületbe kergetni.

-Próbálkozik. – vont vállat a fiú, és próbálta kerülni a szemkontaktust, amennyire csak lehetett. Adele elég jól olvasott belőle, és ezzel gyakran zavarba hozta, amikor arra gondolt, talán olyan dolgokat is lát a lány, amelyeket mindenáron leplezni próbál előle. Ahogy az azonos külső, úgy az időnként teljesen eltérő vérmérséklet is meglepte minden alkalommal. Ha valami természeti jelenséghez kellett volna hasonlítsa őket, akkor a barátnője maga volt a tornádó, a nővére pedig egy lassú folyású hegyipatak, amely időnként ugyan zúgókon rohan át, de aztán újra megszelídülve vonzza partjára a szomjazókat. Cameron élvezte a tornádó kiszámíthatatlanságát, de időnként nyugalomra vágyott, és ilyenkor arról álmodozott, hogy a két lány egybegyúrva lenne ideális társ… vagy, ami persze totális képtelenség lett volna, felváltva élvezte volna a társaságukat. Adele néha pontosan úgy viselkedett, mint a testvére, máskor pedig olyan volt, amilyennek a fiú álmai nőjét képzelte. Barátságos volt, beleérző, érdeklődő, vicces és – ahogy ezt néha volt alkalma megtapasztalni, ha együtt mentek el egy buliba, ahol azonnal érdeklődő férfiak vették körül – szenvedélyes. Néha arra gondolt, micsoda szeszélyes játéka volt a sorsnak, hogy nem ővele találkozott először. A lányok látszólag egyformák voltak, de ő a szíve mélyén Adele-t választotta volna, ha új lehetőséget kapott volna. Ez néhány héttel az esküvőjük előtt meglehetősen bizarr gondolat volt, de képtelen volt szabadulni tőle.

Végül a két lány belekarolt és a metró felé indultak.

*

Agnes már órák óta csak sorolta a sirámait, Adele kissé unottan és egyre növekvő indulattal hallgatta, miközben szeme a szemközti parkot pásztázta, ahol néhány srác kosarazott egy palánk körül. Itt látta meg annak idején először Cameront is, ahogy csapzottan, izzadtan, mellkasára tapadó pólóban odadobja a többieknek a labdát és kezeit a rövidnadrágjába törölve, mosolyogva nyújtja felé üdvözlésre. Azonnal beleesett és elég hosszú, nehéz küzdelem volt, mire ezt az érzést kezelni tudta. A húga pedig, ez a szerencsés liba itt siránkozik, ahelyett, hogy rájönne micsoda kincset kaparintott gondosan manikűrözött körmei közé. Határozottan rosszul érintette, hogy Agnes az oly nagyon várt, sőt, a fiúból szinte kierőszakolt esküvő előtt alig két hónappal ennyire elbizonytalanodott. Amennyire ő ismerte Cameront, nem volt ő olyan rossz fiú, mint amilyennek a húga lefestette. A maga részéről kicsit irigyelte is a testvérét ezért a jóképű és jóindulatú srácért. Los Angelesben az elmúlt két évben még hasonlóba sem botlott bele. Az a kissé régimódinak ható, lelassult udvarlás, amivel Cameron vette körbe a hugát, az óceán túlsó partján szinte ismeretlen volt. Ott az emberek az érvényesülés érdekében ismerkedtek, gyors döntéseket hoztak nemcsak a munkájukban, de a magánéletükben is. Ő pedig az ott töltött öt év után már vágyta ez a lelassulást. Egy kósza ötlet vert gyökeret az elméjében, és látva Agnes mindenben csak a rosszat látó elkeseredettségét, megszólalt:

-Figyelj csak! Ha ennyire eleged van az itteni életből… ha ennyire unalmasnak találod, ha pörgésre vágysz, izgalomra, lenne egy javaslatom...

*

-Másfél hónap és újra itt lesz... – mormogott Cameron, ahogy a lány, akit ő Agnesnek hitt, idegesen rágta a kisujját, amióta csak leengedte a kezét a hosszan tartó integetésből. A testvére hátra sem pillantva tűnt el a beszálló kapunál. A fiú legszívesebben már fordult is volna vissza a városba, de várt türelmesen, mert tudta, úgyis kiveri a biztosítékot, amikor előadja a ma esti terveit. A barátaival akart elmenni egy nemrég nyílt sörözőbe, végre háborítatlanul élvezni az Arsenal meccsét, de még fogalma sem volt róla, hogy adja be Agnesnek, hogy nélküle tervezi a ma estét.

-Éppen a mait? – nyafogott később a lány, és Cameron a szemeit forgatva arra gondolt, valószínűleg az a nap nem is szerepel a naptárban, amikor Agnes nem húzná a száját.

-Éppen a mai estét, igen. – sóhajtott magára erőszakolt türelemmel. –Ezt a sorsdöntő meccset ma játszák. Nem a sörözés a lényeg, hanem hogy együtt nézhessük. Nem valami hasonlóval érveltél te is napokig, amíg a nővéred itt volt? -Lopva az órájára nézett, Josh és Ben már talán ott is vannak. Szólt nekik, hogy késni fog, de arra nem számított, hogy Agnes még a gép felszálltát is itt akarja megvárni a reptéren.

-Az más, mi testvérek vagyunk, ikrek, köztünk különleges kapocs van – érvelt a lány a már unalomig ismert egyetlen érvvel. -Különben is, korai még legénybúcsút tartani. – durcáskodott, mire Cameron akkorát sóhajtott, hogy a mellette álló nőnek lengedezni kezdett a kendője. Bocsánatkérően mosolygott rá, mire a barátnője azonnal megrángatta a karját.

-Ne flörtölj másokkal, amikor itt vagyok melletted! – sziszegett a fülébe, de elég hangosan ahhoz, hogy a másik nő is meghallhassa. Cameron egy bocsánatkérő kínos vigyorral arrébb kormányozta a menyasszonyát.

-Nem flörtöltem vele, de te direkt húzod itt az időt, csak mert nekem dolgom lenne. Annyira gyerekesen viselkedsz! – szusszantott mérgesen, mire a lány bűnbánóan pislogott fel rá. Ezt a tekintetet még nem látta tőle, de működni látszott, mert annyira aranyosnak látta a kis grimaszait, ahogy bocsánatkérően apró puszikat nyom a mellkasára. Egy pillanatra meg is feledkezett róla, hogy dolga van, mert ez a cicás hízelgés levette a lábáról. Még az sem zavarta, hogy az apró puszik nyoma ott virít az inge elején. Újdonság volt Agnestől ez a nyíltszíni bizalmaskodás, de egy pillanatig sem érezte színészkedésnek. 

-Jól van, nem akartalak feltartani. Ha annyira sietsz, akár el is mehetsz, majd egyedül várom meg a startot. – affektált a lány játékosan, aztán amikor a fiú szófogadóan kibontakozott az öleléséből, azért utána kapott. –Na, azért ne olyan gyorsan! Egy búcsúpuszit kérek, aztán mehetsz a hétpróbás barátaidhoz.

Cameron megörülve a várva várt szabadulásnak, még a maga számára is meglepően érzéki csókkal köszönte meg, hogy indulhat végre. A csók egy pillanatra őt magát is összezavarta. Valahogy más volt, mint tegnap, tegnapelőtt, vagy az eltelt két évben bármikor. És ha egészen őszinte akar lenni, ezért a csókért hagyná veszendőbe menni a fiúkkal töltendő estét is. Agnes úgy csókolta vissza, ahogy az álmaiban vágyott rá. Levegő után kapott, aztán visszahajolt rá és csókolta újra kifulladásig. Végül Agnes tolta el zavart kis nevetéssel.

-Na, menj már, mielőtt bevisznek minket!  - aztán mielőtt Cameron tiltakozhatott volna, a lány megindult a hatalmas üvegfal felé, ahonnan jól láthatta a távolban fel- és leszálló gépeket, illetve a legközelebbi torokhoz beálló gépet. A fiú a homlokát ráncolva nézett utána. Miért volt ez most más, ráadásul minden korábbinál jobb? – ez a kérdés motoszkált a fejében, aztán a tekintete a csarnok  órájára esett és gyorsan kizárta az agyából az előbbi csók emlékét, aztán futólépésben indult a metró felé. 

Adele a hideg üvegfalnak támasztotta a homlokát. Ez meredek volt! Régi álma vált valóra, és most, hogy tudta, leendő sógora veszedelmesen jól csókol, fikarcnyit sem lett egyszerűbb az élete. Tudta abban a pillanatban, amikor az elhamarkodott javaslata elhagyta a száját, hogy nem egészen önös érdek nélküli volt az ötlete. Mindig is tetszett neki Cameron, de a testvére volt a befutó és ő igyekezett ezt tiszteletben tartani. Agnes azonban mostanában mintha megbánta volna, hogy igent mondott, amikor a fiú megkérte a kezét, Adele pedig jó ötletnek tartotta a másfél hónapnyi szabadságot, amit a hasonlóságuknak köszönhetően megadhatott neki, és ami alatt a húga eldöntheti, hogy lemondja a vészesen közelgő esküvőt, vagy pedig boldog menyasszonyként vonul az oltár elé. 

Ő maga is egy sikertelen kapcsolatot, ráadásként pedig egy mindig is utált állást hagyott maga mögött Los Angelesben, úgyhogy úgy érezte, két legyet üthet egy csapásra. Megszabadul Jeremiah kellemetlen emlékétől, és a segítségére lehet a húgának is. A maga érdekeit most nem akarta megnevezni, de izgatottan várta, hogy alakulnak a napjaik. Agnes mindenféle kötelezettség nélkül veheti át a helyét és kereshet egy kis kalandot, mielőtt férjes asszonyként eltemetné magát egy kapcsolatban, amit – úgy tűnt – már korántsem tartott olyan szórakoztatónak, mint eleinte. Hogy Cameron helye hol volt ebben az egyenletben, az egy pillanatig sem érdekelte, amikor a húgának felvázolta az elképzelését. Egészen mostanáig. 

Talán Agnes végig sem gondolta, hogy ez a helycserés támadás mennyi mindenben vethet fel kérdéseket, talán tudta, de nem érdekelte,most azonban Adele kicsit összezavarodott. Ez egy csók volt, oké... de hogy fogja megállni, hogy befeküdjön mellé az ágyba, nem... hogy beengedje a combjai közé? Cameron egészséges fiatal férfi, szerelmes férfi... nyilván nem fogja beérni semmiféle gyenge magyarázattal a következő másfél hónapban, amikor rendre el kellene utasítania a közeledését. És a nagyobbik baj,hogy nem is igazán akarja. Ez után a csók után már semmiképpen. Agnes úgysem aggódott emiatt. Annyira el akart jutni az angyalok városába, hogy egyetlen kósza gondolatot sem szentelt a férfinak, akihez rövidesen hozzá készült menni.

*

Josh és Ben éppen a magasba lökött karokkal kiabált a hatalmas kivetítő felé fordulva, és Cameron biztos volt benne, a meccs legjobb pillanatáról maradt le.

-Szeva! Hol tartunk? – zöttyent le melléjük, miközben a pultosnak felmutatta az ujját.

-Nem hozzák ki, oda kell menned érte. – szólalt meg Ben, tekintetét le sem véve a kivetítőről. -Amúgy ez volt az első gól, és úgy hajtanak, hogy biztos lesz még, úgyhogy még jó vagy.

Cameron kelletlenül feltápászkodott és a pulthoz battyogott. A szakállas fiatal srác, aki az előbb ott állt és a poharakat törölgette, eltűnt. A helyén egy formás kis szöszke hajlongott a pult mögött. amikor felegyenesedett és szolgálatkészen az érkezőre nézett, Cameron arca felderült.

-Emma! -Cameron! – kiáltottak fel egyszerre és a lány nemes egyszerűséggel áthajolt a pulton és megcsókolta. Talán puszinak indult, de a szájára sikerült, ez azonban egyiküket sem feszélyezte. Valaha régen annyi időt töltöttek együtt, mintha testvérek lennének. A szüleik régi jó barátok voltak, és a két kisiskolás remekül megértette egymást, amíg az ősök a kártyalapokat bűvölték a nappaliban. Amikor azonban abba a korba értek volna, hogy a videójátékokban való jártasságon túl más vonzó tulajdonságot is felfedezzenek egymásban, Emma és a szülei Franciaországba költöztek. Azóta egyszer találkoztak, amikor a lány hazajött, hogy magántanulóként levizsgázzon a St. Thomas középiskolában, ahová Cameron is járt. Az a két hét, amíg a városban volt, tinédzserkora legemlékezetesebb két hete volt. A fiú magával cipelte mindenféle társaságba és utolsó nap, amikor elbúcsúztak, minden bátorságát összeszedve megcsókolta. Az a csók Emma lelkének mélyéig hatolt és hónapokon át szerelmes álmodozással gondolt arra a pillanatra. Egészen addig, amíg Cameron egy levelében el nem mesélte neki, hogy becsajozott. A hír egészen összetörte, pedig a fiú sosem mondta neki, hogy ők egy párt alkotnának. Mégis, valahol a szíve mélyén remélte, hogy a távolból is meg tudják őrizni annak a csóknak az emlékét és a varázsát. A csalódás keserűségétől hajtva soha többé nem válaszolt a fiú egyre ritkuló leveleire. 

Cameron ugyan nem értette, miért hallgat kis barátnője a csatorna túloldalán, de akkori barátnője, Norah nem is hagyott neki időt a meditálásra. Norah, akit azóta sok más nő követett, egészen Agnes felbukkanásáig, aki első látásra elrabolta a szívét. Legalábbis ezt hitte, amíg meg nem ismerte az ikertestvérét. Volt néhány kényelmetlen éjszakája, amikor úgy ölelte a mellette fekvő lányt, hogy közben a nővérére gondolt, de aztán megjött az esze és lám, a mai pillanatok ott a reptéren bizonyítják, hogy mégis csak a megfelelő lányt választotta. Emma emléke pedig az évek során szépen elhalványult. Most azonban újra annak a hat évesnek érezte magát, akivel együtt játszottak a gyerekszoba padlóján, amikor hagyta, hogy Emma még a babázásba is bevonja, őt nevezve ki a férjének és képzeletbeli gyerekeik apjának. 

-Ezer éve nem láttalak. – mosolygott Emmára, aki vett néhány mély lélegzetet a váratlan viszontlátás okozta sokk után, aztán visszamosolygott. Még emlékezett a megbántottságra, de idővel ráébredt, hogy nem is a fiúra, hanem önmagára haragszik, amiért olyan képzelgésbe ringatta magát, amihez Cameronnak köze sem volt.

-Hát, lassan fél éve már itthon vagyok. Anyuék maradtak Marseille-ben, de én képtelen voltam felvenni a francia életstílust. És igazság szerint az ottani színjátszó csoportokban sem találtam a helyem. Titkárnősködtem évekig, eljutottam a világ legkülönbözőbb helyeire, de mindig is vissza akartam jönni, London az igazi terepem, ez soha nem is volt kérdés.

-Hát, ami veszteség Franciaországnak, az nyereség  a jó öreg Angliának! – vigyorgott a fiú. -És itt, most ez...? – biccentett kérdőn Cameron a zajos csehó felé, mire Emma megrántotta a vállát.

-Színészetet tanulok. Hetente többször a West Enden szerepelek apró kis szerepekben. Itt egy szobalány két mondattal, ott egy lány a tánckarban. Majd kialakul. Vagy felnyitja végre valaki a szemem, hogy ez totális zsákutca. De egyelőre még élvezem ezt a szabad életet , és a megélhetéshez éppen eleget keresek itt, az időmet is be tudom osztani, szóval most ez van – rántott meg a vállát a lány. –De mit kérsz?

-Csak egy világost – biccentett Cameron a sörcsap felé. –Nagyon örülök, hogy összefutottunk, Emma! Itt a számom – tolt egy névjegyet a zakója zsebéből a lány elé a fiú. -Majd hívj fel, ha megleshetünk a színpadon.

Emma azonnal levette az üzenetet a többesszámból. Megleshetünk. Mégis mit várt? Cameron helyes férfi, nyilván jár valakivel.

-Oké, majd hívlak. – kiabálta túl a hangzavart, amit egy újabb gól gerjesztett és a kötényébe csúsztatta a névjegyet. –Na menj, mert vége lesz a meccsnek és még a gólokat sem látod! – kacsintott Cameronra, aki búcsúzóul feléje emelte a sörét, aztán eltűnt a mögötte kavargó tömegben.

*

-Basszus, bro... ilyen ócska meccset! – dobta a szemetesbe a fogadó iroda szelvényét Ben. Az Arsenal győzelmére fogadott, és ez a háromgólos vereség szinte letaglózta. –És vakard már le a képedről azt az elégedett vigyorgást! – csapta hátba Josht, aki az örök ellenfél, a Chelsea drukkere volt. –Cam legalább együtt érez velem  - pislogott a barátjára, aki elgondolkozó képpel ballagott mellette hazafelé.

-Vagy csak azon rágódik, hogy Agnes milyen válogatott kínzásoknak veti alá, amiért így elmaradt ma este. – kacsintott rájuk Josh, aki nem igazán bírta a haverja barátnőjét.

-Amilyen formája van, engem kínozhatna reggelig – sóhajtott Ben, aki állandó nőhiányban szenvedve nem látott tovább Agnes tagadhatatlanul formás fenekénél. 

-Szó nincs kínzásról, elengedett. – grimaszolt rájuk Cameron, és erről eszébe jutott az a csók reptéren, és valahogy sürgetőbb lett a hazatérés, mint eddig. –De azért jó lenne már otthon lenni és hagyni, hogy megvigasztaljon a vesztes meccs után. – kacsintott a barátaira.

-A titokzatos tesója már elutazott? – kérdezte Josh, aki rossz néven vette, hogy nem mentek el a bulijára a hétvégén.

-Nem titokzatos, te is láttad már. Ikrek. És amikor itt van, ez az iker-dolog valahogy még élesebb. Az egyik elkezd egy mondatot, a másik meg befejezi. Agnes felvesz valami rongyot, és öt perc múlva a tesója kísértetiesen hasonlóan öltözve bukkan fel a saját szobájából. Ha az egyik megbetegszik, a másik aggódva hívja fel az óceán túloldaláról. Hihetetlen mennyire egymásra vannak hangolódva. Tulajdonképpen izgalmas dolog, bár közben baromira idegesítő is. Néha azt sem tudom, melyiküket látom. – merengett el kedvenc témáján Cameron.

-Azért az ágyban nyilván kiderülne – kacsintott rá Ben, mire Cameron a szemeit forgatva belebokszolt a vállába.

-Ez baromság. Nyilván annyira azért nem egyformák, hogy elnézzem a hálószobaajtót. – morgott ingerülten, amiért a barátja így beletrafált egy régi rögeszméjébe. Miért ne keverhetné össze őket? Hiszen ma az a csók a reptéren is meglepte. Nyilván még alig tud csak valamit a nőről, akit feleségül akar venni. De ez így van jól, legalább a házasságuk nem lesz unalmas. Mindig lesz majd valami újdonság, amit felfedezhet Agnesben, és hirtelen semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy otthon legyen és kezdetét vehesse a felfedezés.

-Na, én lépek, mert holnap korán kell kelnem. – intett le egy taxit, és mire a másik kettőnek eszébe juthatott  volna, hogy osztozzanak a kocsin, a kocsija már ki is lőtt a járda mellől.

*

Adele felkapta a fejét a hangosan kattanó bejárati ajtóra. Ilyen hamar visszajött? Azt hitte, Cameron is olyan pasi, aki az utolsó pillanatig kihasználja az időt, amit a haverjaival tölthet. Aztán ha meg is érkezik, már annyira lefárasztotta magát a sörökkel és férfias poénokkal, hogy csak bemászik majd mellé az ágyba és horkol reggelig. De arra a csillogó szemű pasira, aki játékos koppintásokkal épp most tárta ki a konyhaajtót, nem számított. Ez a Cameron nem volt túl részeg ahhoz, hogy a barátnőjét akarja. Átfutott a fején, hogy valami nőgyógyászati problémára hivatkozik, amiért nem lehetnek együtt. Valami hosszú, elhúzódó problémára, ami majd a nászútra rendbe jön, ha addig uralkodni tudnak magukon. De végül megadta magát. A férfi Agnest akarja, és ő most Agnes. Ő pedig mindig is Cameront akarta. Talán Jeremiahnak ezért sem adott esélyt, mert még csak nem is hasonlított rá, ha csak nem külsőleg. Miért ne tehetné meg? Miért fosztaná meg mindkettőjüket egy kis jól megérdemelt örömtől? De vajon nem árulja-e el magát, hiszen egy férfi nyilván észreveszi a különbséget, ha egy másik nőt ölel? Észreveszi? Talán nem, talán csak azt látja, amit látni szeretne. Ahogy hagyta, hogy Cameron felhúzza a székről és megcsókolja, ahogy máris a ruháját bontogatta, ahogy a hálószoba felé vonta... csak az az egy zakatolt a fejében, hogy ez így van jól! Egy kósza gondolatot szánt csak az óceán fölött repülő hugára és egyetlen pillanatig sem érezte, hogy megcsalnák őt. Ha Agnes képes volt itt hagyni, ennyi kárpótlás a fiúnak is jár. Mert ő szeretni, kényeztetni fogja, amíg megteheti.

*

Életem legszebb éjszakája volt! – énekelte a rekedt hangú énekes Adele fülébe, miközben a palacsintatésztát kevergette álmodozva. A vezeték nélküli fülhallgató tökéletesen vette a jeleket a konyhapulton heverő telefonról és ő zavartalanul adhatta át magát a ritmusnak és most éppen a szövegnek is. Igen, ezt jobban meg sem lehetett volna fogalmazni. Élete legszebb éjszakája volt. Cameron mindent megadott neki, amire valaha is vágyott az ágyban, s mindezt úgy, hogy nem kellett útmutató neki a sikerhez. Istenem, micsoda szerencsés ribanc a hugom! – sóhajtott fel kissé irigyen. A puha fények között még attól sem kellett tartania, hogy a fiú észreveszi majd az egyetlen különbséget, ami volt köztük, a hasfalán halványan meghúzódó heget, egy régi vakbélgyulladás operációjának nyomát. Pedig centiről centire haladva végigcsókolta őt a férfi, de amikor odaért, megtalálta a módját, hogy elvonja a figyelmét. – mosolyodott el az emlékre. Kisült az első darab és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne kóstolja. Tökéletes! – hunyta le a szemét, ahogy az illatos forró tészta szinte szétolvadt a nyelvén, keveredve az édes lekvárral. 

Bekészítette a kávét, aztán újra a tűzhely mellé állt, hogy folytassa a sütést. Kezében egy pillanatra megbillent a kis merőkanál, ahogy a folyós tésztát a serpenyőbe csurgatta. Vajon Agnes védekezik? Vagy már a gyerek projektre gyűrnek? Ez valahogy sosem került szóba köztük. Ő mindenesetre nem hozta magával a tablettáit, amit még Jeremiah mellett szedett. Nem állt szándékában Londonban bepasizni, de végül a dolgok alakultak, ahogy alakultak, és ő erre nem volt felkészülve. Gondolatban feljegyezte, hogy körülnézzen a fürdőszobaszekrényben, hátha talál tablettát, mert ez nem az a kérdés volt, amivel az első beszélgetésüket kezdeni akarta, ha Agnes – ígéretéhez híven – bejelentkezik, hogy megérkezett Los Angelesbe. 

Még tegnap is órákon át beszélgettek a hugával arról, hogy Agnes mivel tölti a napjait, Cameronnak mi a menetrendje, mit szeret reggelizni, miket készít neki vacsorára és a végére úgy ítélte meg, Cameron nincs elkényeztetve. A huga sosem volt kis konyhatündér, mániákusan vigyázott a vonalaira és úgy döntött, ha ő nem ehet, hát ne egyen más sem.  Ő viszont szeretett főzni, és élvezte az ízeket. Aztán persze kínlódott az edzőteremben, hogy leadja a könnyen felkúszó dekákat, de ez még mindig kisebb áldozat volt, mint lemondani a kulinária örömeiről. De nem játszhat mesterszakácsot, mert azzal azonnal gyanút keltene. Úgyhogy pár egyszerűnek tűnő kajával elkápráztatja majd a férfit, aki ilyen csodás éjszakával ajándékozta meg tudtán kívül. Az előttük álló másfél hónap első döntése volt ez és megnyugodva, hogy megoldást talált, dudorászva folytatta a palacsintasütést. Életem legszebb éjszakája volt! – indult újra a szám a fülében.

*

Két hét telt el. Két vidám, felfedezésekkel, örömmel teli hét. Úgy turbékoltak, mint az igazi szerelmesek. Cameron nem is tudta, hogy a kapcsolatuk ilyen is lehet, úgyhogy most nyakig merült az élvezetekben. Minden szinten. Menyasszonya roppant lelkesnek tűnt a közös életükre való készülődése közepette, ő pedig élvezte a változást, amiben korábban ugyan reménykedett, de a szíve mélyén elég reménytelen vágyakozással. A konyhájuk végre nem csak csillogó, steril lakberendezési díszlet volt csupán, hanem egy meleg, illatos hely, ahova öröm volt hazatérni, mert a lány mindig valami finomsággal várta. Nem aggódott, hogy kihízza az esküvői öltönyét, mert az esti ágytornákkal gondoskodtak a megfelelő kalóriaégetésről.

Reggel nehezen indult el, este rohant haza, a közte eltelt időt pedig kissé talán aránytalanul is osztotta meg a munka és az Agnesre gondolás között. Egy idő után újra hagyta, hogy alapvetően romantikus énje kerekedjen felül és virággal lepte meg a lányt, aki a régi fanyalgás helyett őszinte örömmel fogadta a kedveskedéseit. Csoda történt! Még nem tudta, mivel érdemelte ki, de Anes még az esküvő előtt bebizonyította neki, hogy jól döntött, amikor megkérte a kezét.

*

-Oh, egyszerűen nem is értem, miért panaszkodtál állandóan... ez itt maga a Paradicsom! – sóhajtott Agnes az óceán túlpartján. Adele kinézett az éppen esőre álló felhőkre és hajlott rá, hogy egyet értsen a hugával. Aztán eszébe jutott Cameron erős karja, ahogy tegnap a konyhából a karjában vitte be a hálószobába és rögtön más fényben látta Londont. De nem szólt közbe, hagyta, hogy a testvére tovább ömlengjen az élményeiről és kalandjairól. Aztán egy név hirtelen visszarántotta a jelenbe:

-... és ha már itt tartunk, tényleg nem értelek, mi volt a bajod Jeremiah-val. – affektált Agnes buja hangon ejtve ki a férfi nevét. –Miért szakítottál vele? Olyan édes fiú! ...Bár, tény, hogy az ágyban kissé önző, és ezt meg is mondtam neki. Meg sem sértődött. Azt mondta, ha korábban szólok, azaz szóltál volna neki, akkor hamarabb változhatott volna meg ő is. Azt mondta nekem, hogy egy istennő vagyok, aki visszahoztam őt az életbe. – kuncogott Agnes és Adele hirtelen gyanakodni kezdett, hogy a huga valamit beszedett.

-Lefeküdtél Jeremiah-val? – emelte meg a hangját, mire a túloldalról kis dacos csönd, aztán egy meglehetősen éles viszontkérdés érkezett.

-Nos, ... le..., de ... ez amolyan terápia volt, tudod. Nekem, neki és még neked is… legalább van esély rá, hogy újra összejöjjetek. Különben is, azt ne mondd, hogy Te nem tetted meg Cameronnal! – csattant számonkérően a huga hangja, és Adele hirtelen úgy érezte, talán mindenkinek jobb, ha egyelőre megtartja a kis titkát magának. Neki Jeremiah már nem tudott fájdalmat okozni, de ki tudja, talán Agnes nem tudná jól kezelni, ha megtudná, hogy a nővére és a vőlegénye közös ágyon osztoznak. Úgy döntött, hazudni fog.

-Csak, hogy tudd, valami nőgyógyászati problémád van, amit hetekig kezelni kell. Még Cameronnal is bevetettem pár vitamintablettát, mondván, hogy a kezelés őrá is kiterjed. És természetesen tilos a szex, ha azt akarja,hogy frenetikus nászéjszakátok legyen – kuncogta el a végét, de még ő maga is érezte, hogy kissé erőltetett a nevetése. A testvére azonban nem fogott gyanút.  Megnyugodva helyeselt és biztosította róla, hogy ez óriási ötlet volt. -Mindenesetre remélem tudod, hogy ez az én nászajándékom, úgyhogy ne is várj tőlem mást. – motyogta végül Adele a telefonba, mire Agnes nevetése harsant a túloldalon.

-Oké, tündér vagy, akkor tőlem meg azt kapod, hogy ez a Jeremiah engedelmes kiskutyaként fog kullogni a nyomodban. – nevetett és láthatóan megkönnyebbülve már túl is tette magát a szexualitás kényes témáján. 

-Ne fáradj, én már nem akarok tőle semmit! – sóhajtotta Adele. Igazság szerint a saját hugát is szívesen kiütötte volna a nyeregből, ha biztos lehetett volna benne, hogy nem lesz belőle országos nagy botrány. A szüleik már nem éltek, így nekik nem okozna már fájdalmat kettőjük veszekedése, és Agnes is biztosan belátná egy idő után, hogy ő maga sem akarna Cameronhoz férjhez menni. Cameron meg ... nos, ő nagyon is elégedett a pillanatnyi helyzettel, miért is kéne visszalökni a kapcsolatuk régi szakaszába, amikor a huga és ő nem úgy éltek egymás mellett, mint vőlegény és menyasszonya, hanem mint valami egymást már meglehetősen unó idős házaspár a gyerekek kiröppenése után.

*

Cameron gondolatait a közelgő esküvővel kapcsolatban teljesen betöltötte, hogy – ha ilyen létezik egyáltalán - újra belesett a nőbe, aki hamarosan a felesége lesz. Amióta a tesója visszautazott, Agnes annyi új vonást villantott meg előtte, hogy már alig várta, hogy ez a gyöngyszem hivatalosan is a felesége legyen. Egyszer összefutott Emmával a West Enden, valami colos fiúval nevetgéltek egy plakát előtt, amin már az ő nevük is szerepelt. Kicsit körön kívülinek érezte magát a társaságukban, ezért aztán viszonylag gyorsan elbúcsúzott. Szívesen megnézte volna a lányt színpadon, de nem tudta, Agnesnek hogy adja be a dolgot, így aztán inkább nem erőltette. Hiba lett volna úgy odavinni a lányt, mintha nem tudná, ki szerepel a darabban, mert ha lebukik, Agnes még azt hihetné, hogy van közte és Emma között valami. Inkább nem kockáztatott, és amikor Emma olyankor hívta telefonon, ha Agnes is otthon volt, tüntetően rövidre zárta a beszélgetést.

*

A rendezvényszervező fáradtan zárta a beszélgetést. Agnes Mulligan teljesen kiborította. Mintha nem is ugyanaz a nő lenne, akivel korábban a szertartás részleteit megbeszélte. Tele volt újabb ötletekkel, az idő pedig egyre fogyott, a nő pedig elgondolkozott rajta, hogy ennek a beszélgetésnek a jegyzeteit legjobb lenne az ügyfelével aláíratni, mielőtt a nagy napon mondja a szemébe, hogy ő ilyen ötletekről nem is hallott. Minden együttérzése a csendes és mindent a menyasszonyára hagyó Cameron Holloway-é volt. Végül egy mély sóhajjal a telefon után nyúlt, hogy a változtatásokat valahogy kikönyörögje a beszállítóktól. Tíz nap múlva túl lesz ezen az egészen, már csak ez vigasztalta.

Az épület előtt már Cameron se tudta szó nélkül hagyni az odabent történteket.

-Szegény nő. Alaposan kiborítottad. Nekem jó volt úgy, ahogy eredetileg megrendelted a dolgokat, minek kellett most mindent a feje tetejére állítanod?

-Miért, így már nem tetszik? – kérdezett vissza Adele ijedten, most először gondolva rá, hogy talán nem ártott volna a vőlegény véleményét is kikérni a változtatások előtt. Az, hogy Agnes mit szól majd hozzá, most nem különösebben foglalkoztatta. Még az is lehet, hogy nem is Agnes lesz a boldog menyasszony – húzódott huncut mosolyra a szája. Szíve szerint felfedte volna Cameron előtt a kis titkukat és akkor egészen biztosan nyert ügye lenne – gondolta öntelten. Az eltelt éjszakára gondolt, amikor a férfi boldogan kiáltotta bele az éjszakába az örömét. Kizárt, hogy ne lenne kedvére a csere!

-A nővéred mikor érkezik? – kérdezte éppen a férfi, megzavarva a gondolatait.

-Az esküvő előtti este. – motyogta kedvetlenül, s ez még a férfi figyelmét is felkeltette.

-Mi a baj? Összevesztetek? Vagy ez megint olyan ikres paraizé? – cirógatta meg a lány vállát, mire Adele megtorpant és szembefordult vele.

-Szeretsz engem? – kérdezte szenvedélyesen, mire Cameron értetlen grimaszt vágott.

-Szerinted? Most jöttünk ki az irodából, ahol egy vagyont gomboltak le rólam, hogy a legvadabb elképzeléseid is megvalósíthasd életed nagy napján... oké,bocs ... életünk nagy napján – javította ki magát, ahogy a lány csípőre tett kézzel éppen számon akarta kérni az egyes számot. –Szóval, igen... szeretlek, és bármit megtennék, hogy boldog legyél – nyomott egy csókot a durcásan összeszorított szájra. A kedveskedése nem is maradt hatástalan, Adele szenvedélyesen visszacsókolta, aztán belekarolva vidáman indult a kocsi felé.

-Remélem, erre az ígéretedre tíz nap  múlva is emlékezni fogsz!

*

-Komolyan mondom, menj csak el a fiúkkal! – lökdöste az ajtó felé Cameront Adele. –A nővérem érkezése nem lehet oka annak, hogy pont a vőlegény késsen a legénybúcsúról. Természetesen majd én elmegyek érte a reptérre, aztán úgyis mi is tartunk egy pizsamapartit, hiszen annyi megbeszélni valónk van a holnapi szertartás előtt. Nekünk úgyis csak ennyi a leánybúcsú, mert holnap nem állhatok karikás szemekkel a pap előtt. – kacsintott a férfira. –Remélem, ti sem fogtok Las Vegasban ébredni, már csak azért sem, mert nincs az a kontinentális járat, amivel aztán elérnéd a saját esküvődet.

-Oké, akkor add át az üdvözletemet és mondd meg neki, hogy holnap az oltár előtt találkozunk! – csókolta meg a férfi és már be is csapódott mögötte az ajtó. Adele nagyot sóhajtva dőlt neki. Még fogalma sem volt róla, mire számítson, ha a huga megérkezik. Túl szép lenne, ha úgy térne vissza, hogy Los Angelesben beleszeretett valakibe és önként átadja a helyét az oltár előtt. Cameron egészen biztosan örülne, hogy így alakultak a dolgok, hiszen az utóbbi időben olyan jól megértették egymást. Ugyan azon majdnem megbukott, hogy mióta tud spanyolul, de sikerült elhitetnie vele, hogy merő önszorgalomból mélyedt el nemrégiben a spanyol nyelv rejtelmeiben. Aznap este fergetegeset szeretkeztek, ő pedig egész idő alatt spanyol szavakat mormolt a férfi fülébe, aki ezt roppant szexinek tartotta.

Berohant a hálószobába és megigazította a kissé összedúlt ágyat. Nem akarta Agnest azzal sokkolni, hogy még ma délután is szeretkezett a vőlegényével. Óvatosnak és diplomatikusnak kell lennie, ha rá akarja vezetni a hugát, hogy mondjon le Cameronról a javára, ha ez egyáltalán lehetséges. Minden lehetséges! – egyenesítette ki a derekát, aztán felkapta a kocsikulcsokat és a reptérre indult.

*

-Szia nővérkém! – borult Agnes túláradó örömmel Adele nyakába. A körülöttük állók mosolyogva nézték az egyforma ruhába öltözött ikerlányokat, néhány kamasz elismerően füttyögött nekik, de ők csak egymás tekintetét keresték. A nővére figyelmesen mérte végig és kissé aggodalmasan állapította meg, hogy örökké sápadt hugának kifejezetten jót tett a los angelesi napfény. Szeme és bőre ugyanolyan árnyalatban ragyogott, mint az övé és biztos volt benne, hogy méregdrága testápolóiból, sminkkészletéből már nem sok maradt a huga tobzódása következtében. Mint ahogy féltett Moschus parfümjéből sem – szippantott mélyet az ismerős illatból. 

-Ejha! Jól nézel ki! – mosolygott rá Agnesre. –Ha nem csal a szemem, te odakint nagyon jól érezted magad? Mintha kicseréltek volna, komolyan.

-Ne is mondd! Csodálatos másfél hónap volt. Tiszta agymosás. – mondta Agnes egy mély sóhaj kíséretében. -Ja, és Jeremiah üdvözletét küldi. – kacsintott a nővérére. –Nem tudom, miért dobtad, de én visszafogadtam, úgyhogy majd megint el kell hajtsd, ha nem tartasz rá igényt, mert most azt hiszi, hogy csak egy lépés választja el tőle, hogy igent mondj neki. Még az esküvőre is mindenáron el akart kísérni, alig bírtam lebeszélni róla. – kacarászott vidáman, mire Adele megtorpant.

-Jézusom, mi műveltél? Az a pasi már akkor sem kéne nekem, ha az egyetlen lenne ezen a sárgolyón. – borzongott meg a kellemetlen emlékre, mert hogy mostanra Jeremiah említése már csak ilyen reakciót tudott kiváltani belőle.

-Miért? Olyan aranyos. És folytonosan a kedvemet leste. ... Nem mellesleg meg isteni az ágyban – súgta egy pirulás mellett a nővére fülébe. 

-Te tényleg lefeküdtél vele? – kérdezte a kelleténél kissé hangosabban a nővére, mire többen feléjük fordultak.

-Miért, ti mit csináltatok másfél hónapig Cameronnal? – torpant meg Agnes. –Mert azt egy pillanatig se hidd, hogy bevettem ezt a nőgyógyászati bajos dolgot. Cam meg is bolondulna másfél hónap elvonó után, de talán nem is hagyná magát ennyi ideig mellőzni. Biztos addig próbálkozott, amíg sikerült neki rábeszélni. Nem baj, benne volt a pakliban – sóhajtott teátrálisan. -Tudod, azt hittem, nem fog ennyire fájni, de hát végül is ennyi ideig nem tarthattad magad távol tőle. Úgyhogy nyugi, nem haragszom érte, csak ... szóval majd igyekszem nem gondolni rá, amikor együtt leszünk. 

Adele úgy érezte, a dolgok nem a megfelelő irányba haladnak. Azt várta, hogy Agnes lelkendezve mesél majd Los Angelesről, és arról, hogy mennyire visszavágyik oda. Azt hitte, majd a tanácsát kéri, hogyan szakítson az esküvő előtt Cameronnal, és a segítségét kéri a kiköltözésével kapcsolatban; akkor majd bevallhatja neki, hogy ő hajlandó segíteni a bajban, mert ő viszont szívesen maradna Angliában. De Agnes – úgy tűnt – még mindig hozzá akart menni a vőlegényéhez a néhány heti szabadság után, és Adele hirtelen nem tudta, hogyan akadályozhatná ezt meg. Mostanra már csak egy dologban volt egészen biztos. Ő akarta Cameront. 

-Hogy fogjuk megmondani neki? – kérdezte látszólag érdektelenül, mire Agnes megtorpant.

-Jézusom, nem mondunk neki semmit! Tudod mit csinálna, ha megtudná, mit műveltünk? Azonnal szakítana velem. – forgatta megborzongva a szemeit Agnes. Szép volt, jó volt ez a másfél hónap szabadság. Bebizonyosodott, hogy még mindig képes a hódításra... és tulajdonképpen az is, hogy Cameronnal nem nagyon fogott mellé. Az amerikai férfiak kedvesek voltak, de azon túl, hogy az ágyba akarták cipelni, nem nagyon mutatkoztak elkötelezedőnek. Életének szép és titkos emléke marad ez a pár hét, amelyről nem szándékozott beszámolni a vőlegényének.

-Talán nem, ha emlékeztetném arra, amit az eltelt hetekben együtt megéltünk. – fordult vele szembe a nővére. -Jut eszembe, kicsit  átszerveztem az esküvőt, pár apróságot változtattam. – mondta óvatos hangsúllyal.

-Hát, ha nem cseréltél le engem a menyasszony szerepében, akkor nem bánom, ennyi neked is kijárt a készülődésből. – kuncogott Agnes, nem is sejtve, milyen közel járt a valósághoz, nagylelkűen átugorva a nővére sejtelmes szavait az eltelt hetekkel kapcsolatban.

-Na jó, majd otthon folytatjuk. – nyitotta ki Adele elszántan a csomagtartót, hogy egy kis időt nyerjen és legyen ideje rendezni a gondolatait és a mondanivalóját; de mikor becsukta a csomagtartót, Agnes előtte állt és a kezét tarotta a kulcsokért.

-Visszajöttem. Most már én vagyok a menyasszony, aki a régen látott nővérkéjének örül élete nagy napja előtt. És aki siet haza az imádott vőlegényéhez. Én vezetek. – mondta határozottan és Adele kicsit rossz lelkiismerettel gondolt rá, hogy a huga máris meglepően közel jár ahhoz a ponthoz, amikor félő, hogy botrányba fullad az éjszaka.

*

-Ezt egész egyszerűen nem teheted! Ő az enyém! – sivította bele egy éles hang az éjszakába és Cameron zavartan torpant meg az előszobában. Agnes és a nővére nyilvánvalóan veszekedtek, ami tekintve, hogy néhány óra múlva Adele lenne a huga tanúja, nem tűnt a legjobb előjelnek. Ráadásul nem tudta hova tenni a most hallott mondatot sem. Kicsoda a kicsodáé? – ráncolta zavartan a homlokát. Valahogy elképzelni sem tudta, hogy ő maga legyen a vita tárgya, éppen ezért értetlenül hallgatózott, hogy magyarázatot kapjon a rejtélyre. Halkan kattant mögötte az ajtó és nagyon remélte, hogy a lányok nem vették észre az érkezését, amikor éppen testvéri hajtépésben vannak. Némán toporgott az előtérben, nem tudva dönteni, hogy jelezze az érkezését és próbáljon békét teremteni, vagy futamodjon meg és inkább a sarki krimóban várja ki a lányok háborúskodásának végét. Ennyit minden férfi tudott, ő is: a nők csatájában csak a pasi lehet a vesztes.

A srácokkal nagyon visszafogottak voltak. Régi rossz emlékek kísértették őket, amikor egy ilyen legénybúcsúval majdnem meghiúsították egy barátjuk másnapi esküvőjét, úgyhogy inkább csak üldögéltek egy boxban beszélgetve és flörtölve a csinos pincérnővel. Emma ma nem volt bent a sörözőben, és Cameron kicsit sajnálta is, mert élete nagy napja előtt szívesen beszélgetett volna egyetlen, a másik nemből való barátjával. De most róla is megfeledkezett, csak annak a nőnek a fülsértő rikácsolását hallgatta homlokráncolva, akivel hamarosan össze akarta kötni az életét, és ... nem hitt a fülének.

Egy olyan képtelenség bontakozott ki előtte, ami annyira abszurd volt, hogy nem is akarta elhinni, hogy ennyire vak lett volna. Ezt egész egyszerűen nem tehették vele! De amit még ennél is nagyobb képtelenségnek érzett, hogy ő maga olyan simán belesétált volna egy csapdába és ennyi héten keresztül egyetlen egyszer sem fogott gyanút. Ezt senki nem hinné el neki. 

Pedig tényleg vak volt és süket. Annyira hinni akart a kedvező változásokban, hogy bele sem gondolt, micsoda hideg számítással végrehajtott csalás-sorozat áldozatává vált időközben. Áldozattá? Hiszen párkapcsolati életének legjobb másfél hónapja volt ez, ha egészen őszinte akar lenni. És tessék, választ kapott arra is, hogy hogyan alakult volna az élete, ha annak idején nem Agnessel, hanem Adele-vel találkozik először. Adele. Az elmúlt években mennyiszer fantáziált róla, de egyszer sem gondolt arra, hogy a lányban is felmerülhetett, milyen párost alkotnának ők ketten, pedig most az ajtó takarásában megbizonyosodhatott róla, hogy a lány is gondolt őrá. Ez valahol némi elégtételt is jelentett a számára, ugyanakkor bonyodalmak egész sorát. Ha valamit, hát ezt egészen biztosan nem fogja felvállalni Agnes előtt, had érezzék csak a lányok a saját balhéjuk súlyát. Nem, nem fog osztozni benne egyetlen pillanatig sem. Óvatosan lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót. De nem volt szerencséje, mert ebben a pillanatban Agnes (vagy ki tudja, melyikük) rontott ki a nappaliból és indult dühödt fúriaként a hálószoba felé. Őt látva azonban az amazon megtorpant és zavartan megszelídült, talán abban bízva, hogy egyetlen szót sem hallott abból a zavaros és gusztustalan történetből, ami az elmúlt percekben bontakozott ki előtte. Nem kellett sokáig várnia, hogy a másik lány is megjelenjen és ő önkéntelenül is a különbözőségeket kezdte keresni bennük.

Most csak annyit tudott megállapítani, hogy szokás szerint ugyanúgy öltöztek, ráadásul a dühük még egyformábbá formázza a vonásaikat. Nem ivott annyit, hogy annak a gyomorforgató hatását érezte volna, mégis tudta, hogy a csípős csirkeszárnyak mindjárt visszaköszönnek ennek a két bestiának köszönhetően.  

-Cameron! – kiáltottak fel egyszerre. –Várj, had magyarázzuk meg! - …hátborzongató volt, ahogy egyszerre ejtették a szavakat, melyek úgy visszhangoztak a fülében, mintha kútba kiáltottak volna. Amikor megindultak feléje, tekintetükben a birtoklás vágyával, egyszerűen nem tehetett mást, mint hogy kimenekült az utcára. A háta mögött becsapódó ajtón túlról újra felharsant a nővérek hajtépő vitája, de már nem akart egyetlen szót sem hallani belőle. Csak ment, sőt futott egyre távolabbra, miközben tisztában volt vele, hogy gyávaság volt elfutni, hiszen ő az egyetlen, akinek joga lenne most a lakásban maradni. A két marakodó libát kéne kitennie, holmijukat látványosan kihajigálni az utcára, mint ahogy azt férfiakkal teszik hatásvadász szakító jelenetekben a filmekben. 

Egyetlen pillanatig sem jutott eszébe, hogy néhány óra múlva elegáns ruhákba öltözött vendégek sorfala előtt kéne felvonulnia és gyűrűt húzni egy nő ujjára. Egy olyan nőére, aki előbb szemrebbenés nélkül lökte a testvére karjaiba, hogy ő közben ki tudja mivel múlassa az idejét egy távoli földrészen. És aki most visszatért, hogy rátegye a kezét a jogos tulajdonára. Egy nagy frászt! Nincs az a szó, amivel rá tudná venni Agnes, hogy ezek után megtartsák az esküvőt. Tanácstalanul torpant meg. Itt áll az éjszaka közepén egy kihalt utcán és hacsak nem akar a parkban éjszakázni egy padon, akkor el kéne döntenie végre, hogy hova menjen. Egy taxi közeledett és önkéntelenül is a járda szélére  lépett, hogy leintse. Majd a kaszni körbelölelő sötétjében ráér eldönteni, hova tovább...

Nem sokkal később bizonytalanul kászálódott ki az ülésről és az előtte magasodó épületre felpislogva hagyta, hogy a taxi a háta mögött kilőjön a járda mellől. Ami odabent olyan jó ötletnek tűnt, az egyetlennek ebben a zavaros helyzetben, az most idekint a jó levegőn már korántsem volt olyan magától értetődő. Emma ugyan jó barát, de most éjszaka van. És ki tudja, talán nincs is itthon. Vagy ha igen, akkor nem egyedül. Csak kínos helyzetbe hozza őt is, pedig abból egy életre elege volt saját magának is. De ha már itt volt, akkor a kaputelefonhoz lépett és némi keresgélés után meg is találta, amit keresett: Emma Woodhouse, 3. emelet 2. ajtó. Tétovázva lebegtette az ujját a csengő felett, aztán hagyta, hogy a szürkés gombocska hívogató vonzása magához húzza és benyomódjon a súlya alatt. Dallamos hang hallatszott a készülékből és hirtelen el tudta képzelni, ez az éjszaka közepén milyen ijesztően hangozhatott a sötét lakásban. Már megbánta, hogy becsengetett, de már nem mehetett el, még nagyobb ijedtséget okozva szegény lánynak a titokzatos zaklató rémképével, akit nyilván legszebb álmaiból riasztott fel. 

Ő lepődött meg a legjobban, amikor viszonylag energikus hangon Emma beleszólt a telefonba:

-Ki az?

Nagyon nyelt és megköszörülte a torkát, aztán csak annyit mondott: -Bocs Emma a zavarásért, Cameron vagyok.

A vonal túlsó végén tisztán kivehető volt egy mély lélegzet, aztán semmi más nem hallatszott, mint a kapunyitó zár halk kerregése. Sem egy kérdés, sem egy meghívás, de Cameron élt a lehetőséggel, hogy eltűnhet az utcáról és remélhetőleg menedékre lel egy barátnál. A meredek, keskeny lépcső aljában megtorpant, mint aki még egy utolsó kísérletet tesz a józan döntésre, de aztán a lábai megindultak fölfelé.

Viszonylag jó kondíciója ellenére is kifulladva ért fel az utolsó emeletre, amely ebben a viktoriánus házban egyszerre volt egyszerű és ugyanakkor hívogató. A lány a nyitott ajtóban várta egy nyilvánvalóan sebtiben felkapott puha melegítőben, melynek a felső részén a cipzár ingerlően árulkodott arról, hogy nagy valószínűséggel semmit nem visel alatta. Szőke haja kibontva terült szét a vállain, és a ragyogó szalmaszín hajszálakban nyoma sem volt az álom kócosságának. 

-Ne haragudj, hogy rád törtem az éjszaka közepén, de ha most egyedül maradtam volna, ki tudja... szóval, most nem akartam magamra maradni a gondolataimmal. – motyogta erőtlenül, mert körülbelül mostanra a benne fortyogó düh mély elkeseredettségnek adta át a helyét. Nem akarta sajnáltatni magát. Főleg nem egy másik nővel, de tudni akarta, hogy más hogyan látná ezt a képtelen helyzetet. Nem mintha ez már befolyásolhatta volna a döntését, amit már a taxi hátsó ülésén meghozott. De kíváncsi volt, hogy másnak mi a véleménye... túlreagálta a dolgot, vagy éppenséggel neki is megvolt benne a maga dicstelen szerepe? Játszhatja-e a védtelen áldozat szerepét, vagy csak banálisan vak és süket volt, aki megérdemelte a sorsát? 

-Holnap... ma (nézett az órájára a lány zavartan) lesz az esküvőd, nem? – kérdezte Emma és félreállt, hogy Cameron besurranhasson mellette a lakásba. Csak nem egy kis pánik az esküvő előtt? Hallott már ilyenről, hogy olykor a házasulandók az utolsó pillanatokban elvesztik a bátorságukat és nem értik önmagukat sem, hogy kerülhettek az oltár elé. Nem értette, mit keres itt Cameron néhány órával az esküvője előtt, de nagyon remélte, hogy nem egy utolsó, legénybúcsús kufircolásért érkezett, mert egyszerre akarta megadni neki és ugyanakkor gorombán, sértetten elhajtani. Más ötlete nem volt, hogy miért toporoghat itt a küszöbén ilyen zavartan pont most, amikor ő csendes virrasztással búcsúzott tőle, mint baráttól és lehetőségtől egyaránt. Tisztában volt vele, hogy egy nős Cameron már a barátja sem lesz többé és fájdalmas volt az érzés, amiért végleg elveszíti. 

-Nem lesz esküvő! – roskadt le Cameron a kanapéra, és engedélyt sem kérve az asztalkán álló talpas pohárért nyúlt, amelyben sötétvörös bor csillant meg a gyertyafényben. Mohón kortyolt bele a borba, miközben szeme sarkából felmérte a szobát. Az egész hely annyira romantikusnak tűnt, hogy ivás közben egy pillanatra lefagyott és körülnézett. –Jaj, nem vagy egyedül?

Az asztalon ugyan csak egy pohár volt, de ez semmit nem jelentett, hiszen a másik a tulajdonosával együtt akár a hálószobában is várhatta, hogy Emma visszatérjen.

-De, egyedül vagyok. Csak nem tudtam aludni. – motyogta Emma, és a szemöldökét megemelve figyelte, ahogy Cameron egyetlen hajtással lehúzza a pohár tartalmát, amivel ő a következő félórát akarta tölteni. Nem feltétlenül akart lerészegedni egy meghiúsuló álom miatt, csak csendes zsibbadtság volt a célja. –Mi történt? – kérdezte, miközben előszedett még egy poharat, és mindkettőbe töltött a borból. 

-Fogalmam sincs, hogy mesélhetném el, hogy közben ne tűnjek teljesen idiótának! – sóhajtott a férfi.

-Talán kezd az elejéről! – javasolta a lány, ahogy felkucorodott vele szemben egy öblös fotelba, maga alá húzva a lábait. Tágra nyílt szemeivel pontosan olyan volt, mint egy kislány, aki az esti mesére vár. Cameron megborzongva gondolt rá, hogy az ilyen mesékkel álmokat lehet összetörni.

-Fogalmam sincs, hol és mikor kezdődött... de nyilván úgy másfél hónappal ezelőtt, amikor Agnes, a barátnőm nővére látogatóba érkezett Los Angelesből. Addigra már benne voltunk az esküvői előkészületekben és én hülye azt hittem, minden a legnagyobb rendben van. Oké, néha nem értettem Agnes időnként fellobbanó indulatát, de azt hittem, ez normális velejárója egy ilyen időszaknak. Végül is teljesen ráhagytam a szervezést, hogy tényleg olyan legyen minden, amilyennek ő akarja, de nyilván ebben is hibás voltam. Mindegy ... Adele megjött, néhány napig súgva-búgva együtt voltak, aztán visszautazott és utána ... nem is tudom, hogy nem tűnt fel, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vett az életünk. 

Emma egyre kerekedő szemmel hallgatta a szomorú, bár helyenként indulatos felhangot kapó beszámolót. Mintha rémlett volna, hogy ikrekről van szó, és ettől egy képtelen gondolat öltött benne testet, de az olyan abszurd volt, hogy szinte azonnal elvetette. Az nem történhetett! Ilyet nem tesznek olyan férfival, akit szeretnek. Nem tehetnek! Milyen nő lenne képes erre? És egyáltalán, a testvéri szeretetnek is megvannak a maga határai... Nem, ez baromság, biztosan valami más van a háttérben. – döntötte el magában, de azért belekortyolt a borba, hogy bátorságot merítsen a továbbiakhoz. Cameron elég elszántnak tűnt, hogy lelki nyomora minden mélységét megossza vele, és ő késznek érezte magát, hogy mellette álljon a bajban, bármi is legyen az. 

Iszonyatosan nehéz volt hallgatni a férfi őszinte, beismerő vallomását, hogy mennyire élvezte az eltelt heteket, hogy még sosem volt olyan jó „Agnes”-sel, mint mostanában; és mennyire örült, hogy boldog házasság vár rá, élete legjobb döntése, még ha az utóbbi időben néha el is bizonytalanodott,  időnként kritikusabban vizsgálva a kapcsolatukat. De ez az „új Agnes” minden várakozását felülmúlta és boldogan várta a mai napot, amikor is véletlenül kiderült, hogy az egész csak színház volt, egy hihetetlen és padlóra vivő csalássorozat. 

Emma elképedve hallgatta a történetet, amely a legvadabb várakozásait is felülmúlta. És közben egy másik érzés társult a csendes együttérzéshez. Szívszorító volt a felismerés, mennyire messze járt eddig attól, hogy Cameron legalább észrevegye benne a nőt a régi jó barát helyett. Már nem is reménykedett, elfogadta, hogy így történt, bár a szíve vérzett az elszalasztott lehetőség miatt. De ez a fájdalomtól megtört hangú férfi vigaszra szorult, amit ő gondolkodás nélkül hajlandó volt nyújtani neki. Akkor is, ha csak ennyire van szüksége, egy baráti vállra, ahol kibeszélheti magából a keserűségét. 

Ahogy a történet végére ért, Cameron lehajtotta a fejét. Mélyeket lélegezve harcolt a légszomj ellen, ahogy a vele történtek hatása alá kerülve tüdejébe szorult a levegő és meg kellett küzdenie minden lélegzetvételért.  Szégyent érzett, amiért így hagyta magát becsapni, az egész női nemmel szemben pedig zsigeri utálatot. Emmának csak azért nem jutott ebből, mert ő barát volt, régi, megbízható barát. Ebben a szerepben pedig mentes a nemiségtől. 

-És most hogyan tovább? – nézett a szemébe Emma. Cameronnál sosem lehetett tudni. Talán most fáj neki, ami történt, de megeshet, hogy jól számítottak a testvérek, hogy egy ilyen csínyért – bármilyen kegyetlen játék is volt – nem borítja fel hosszú évek megszokását. Az a férfi azonban, aki a kérdésére felkapta a fejét és merőn a szemébe nézett, nem tűnt gyenge férfinak, akivel játszadozni lehet. Nem! Cameron szemében tűz égett, olyan tűz, amely elhamvasztott mindent, ami a múltat jelentette és a felperzselt szerelem nyomán még várhatóan hosszú időnek kell eltelnie, mire egy új érzelem szárba szökkenhet.

-Hogyan tovább? – kérdezett vissza a férfi kissé elnyújtva a kérdés végét, mint aki még csak most foglalja össze magában reakcióit és az azok generálta válaszlépéseket. –Ezt komolyan kérdezed? ...Mi mást tehetnék, mint hogy azonnal megszakítok minden kapcsolatot ezzel a két Mata Harival?

-Néhány óra múlva az oltár elé akartál állni egyikükkel. – vonta meg a vállát Emma, aki még nem volt eléggé meggyőzve arról, hogy Cameron tényleg kilép a kapcsolatából. Amennyi érzelemmel emlegette fel az előbb az eltelt időszakot, ki tudja... még képes lehet a megbocsátásra is.

-Ha megtenném, azzal az erővel akár szembe is köphetném magamat. – morgott a férfi és a második pohárnyi vörösbort is ledöntötte a torkán. A testes nedű, az esti sörözést és az azt követő sokkot is hozzátéve, már kezdte éreztetni a hatását. Feltápászkodott és kissé bizonytalanul megindult az ajtó felé.

-Ne haragudj, hogy így rád törtem, de valakivel muszáj volt beszélnem, mert már majd megfojtott a düh és a keserűség. Sajnálom, hogy elszúrtam a te estédet is. – motyogta erőtlenül, mire Emmában a szánalom érzése lassú folyamként hömpölygött végig.

-Mire valók a barátok? Jól tetted, hogy idejöttél. …Hova akarsz most menni? – kérdezte aggódva, mire a férfi megrántotta a vállát.

-Nem tudom. Kiveszek valahol egy szobát, aztán reggel majd hazamegyek és megmondom nekik, hogy szedjék össze a holmijukat és tűnjenek el. Néhány telefont is le kell bonyolítsak, bár a botrányt már aligha tudjuk elkerülni. A násznép minden tagját aligha tudjuk értesíteni, hogy elmarad az esküvő. Istenem, Agnes! Meg tudnám fojtani! Meg persze a nővérét is. Fogalmam sincs, melyikük ötlete volt, de együtt csinálták végig, úgyhogy nincs is nagy jelentősége. – sóhajtott a férfi és megmarkolta a kilincset. 

-Maradj itt! A kanapén elalhatsz, és ennyivel is többet tudsz pihenni, mintha most még nyakadba vennéd a várost is szállás után kutatva.... Rád fér, kemény napod lesz. – mondta – reményei szerint – könnyedén a lány és hogy a meghívást megerősítse, a tv alatti szekrényből kiráncigált egy puha takarót és egy párnát. Cameron tétovázott, aztán elengedte a kilincset. Emmának igaza van, most minden perc nyereség, élni fog a lány vendégszeretetével. Már csak azért is, mert nála biztonságban érezte magát, és pillanatnyilag erre az érzésre volt a legnagyobb szüksége.

*

Cameron megtorpant, ahogy az ajtón belépve egy bőröndöt és egy utazó táskát látott csupán. A lányok láthatóan nem készülődtek közös távozásra. Adele holmija lehet, de talán Agnesé – nézte a friss reptéri szalagot a bőrönd fogantyúján, aztán hagyta, hogy az ajtó mögötte hangos csattanással csukódjon be.

-Istenem, Cam! De jó, hogy itt vagy! Már azt hittem valami baj ért! – tűnt fel talpig hófehérben és aggodalmasan Agnes. A hosszú fehér ruha most egy cseppet sem tűnt ünnepélyesnek, sokkal inkább kísértetiesnek tűnt az éles reggeli fényben. Cameron elnevette magát, bár ez a nevetés meglehetősen hisztérikusra sikeredett. Az ész megáll, Agnes az esküvőre készülődik? Ekkora baleknak tartanák?

-Adele elment? – kérdezte válasz nélkül hagyva a lány kérdésnek beillő fogadtatását.

-Rögtön utánad. Szállodába költözött. Nézd, Cam! Rettentően sajnálom. Sajnáljuk. Csak egy buta ötlet volt és nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy kihasználjam az utolsó néhány hét szabadságot, de már megbántam minden percét, ne haragudj! – hadarta a lány a kezeit tördelve.

-Te nem tudtad, hogy szerencsétlenséget jelent, ha a vőlegény az esküvő előtt látja a menyasszony ruháját? – kérdezte Cameron ismét válasz nélkül hagyva Agnes minden mondatát. A lány zavarodottan nézett rá a váratlan témaváltás miatt, aztán kissé kényszeredetten elnevette magát.

-Szerencsétlenséget? Ugyan már, ez csak egy buta babona. – legyintett, amiért Cameron ebben a helyzetben ilyen képtelenségekkel foglalkozik.

-Hát, akkor örülök, hogy nem fogod fel olyan tragikusan a helyzetet, Agnes – sóhajtott nagyot a férfi. –Ugyanis nem lesz esküvő. A történtek után részemről okafogyottá vált az egész ceremónia.

-Okafogyottá? De hát hogyan? – hápogott a lány és Cameron nem tudta nem észrevenni, mennyire buta arcot vág a menyasszonya, ha az élet váratlan helyzet elé állítja.

-Nos, egy esküvő az egymás iránt érzett szerelem és bizalom, a közös jövőbe vetett hit megtestesülése. Én már nem szeretlek és nem bízom benned, tehát nem veszlek feleségül, nem lesz közös jövő, mert már nem hiszek benne. – jelentette ki Cameron meglepő higgadtsággal.

-Nem lesz esküvő? – sivított fel a lány, és a férfi összerázkódott a kellemetlenül magas hangtól.

-Jézusom, Agnes! Mégis mit reméltél? – tárta szét a karjait ennyi értetlenség láttán. –Nem az történt, hogy megtréfáltatok, és helyetted Adele jött el egy mozis randira. Másfél hónapon keresztül bolondot csináltatok belőlem. Annyiszor feküdtem le a nővéreddel,  ahányszor csak alkalmam nyílt rá, és másfél hónapon keresztül ettem a főztjét és beszélgettem vele a munkámról... az érzéseimről… helyetted. Teljesen kitárulkoztam előtte, mint ahogy ez egy normális párkapcsolatban természetes. És cserébe mindent megtett, amit tőled hiába vártam, és eddig a percig nem is sejtettem, hogy ennyi mindent nem kaptam meg tőled. Ezek után szerinted most kézen foglak és bevonulok veled a pap elé, hogy örök hűséget fogadjak neked?

-Én nem haragszom, tényleg! – csillantak meg az első könnyek a lány szemében. Cameron már abban sem volt biztos, nem műkönnyek-e ezek.  A lány reakcióját azonban annyira abszurdnak érezte, hogy legszívesebben megütötte volna. Erőnek erejével fegyelmezte magát és az egyetlen fegyverhez nyúlt, amit még bevethetőnek érzett Agnessel szemben.

-Te nem haragszol? – kérdezte selymes, halk hangon, ami azonban egy tenger felől érkező tomboló vihar sötétségével lopózott a vitájukba. –Te nem haragszol? Te tényleg azt hiszed, hogy én most lenyelem az eltelt hetek megannyi csalását és feleségül veszlek? – nézett hitetlenkedve a lányra, aztán a plafonra, mintha onnan várná a választ.

-Most ismerted be, hogy egész idő alatt megcsaltál, de én nem haragszom. – szipogott Anges.

-Édesem! ... Szarok rá, hogy haragszol-e vagy sem! –csattant fel a férfi. -Ha nem csalódom, te is kipróbáltad Los Angeles hímnemű lakosságának jó részét, úgyhogy kvittek vagyunk. ...Különben is, ... talán erről is beszélhettetek volna Adele-vel... a nővéred klasszisokkal adakozóbb, mint te valaha is – szúrt vissza, és bár nem érezte egészen elegánsnak, de azért egy apró elégtétel volt a lány sápadtsága, ahogy láthatóan lassan, de biztosan megérti, itt a vég. 

-Őt akarod? – érkezett a halk kérdés, és Cameron egy pillanatra elgondolkodott. Talán ez lett volna a logikus lépés, igen... Adelet választani, aki az eltelt hetek alatt közelebb került hozzá, mint a saját menyasszonya, még ha egész idő azt is hitte, hogy ő az. De tisztában volt vele, hogy ez egy teljesen hibás lépés lenne. Adele ugyanúgy részese volt ennek a csalásnak. Ő pedig soha nem tudna egy ilyen nő mellett élni. Ráadásul ott lenne Agnes árnyéka... nem, ez egy egészen képtelen ötlet, úgyhogy nem is  pazarolt rá több gondolatot.

-Egyikőtöket sem akarom! – jelentette ki megfellebbezhetetlennek hangzó hangon és a szobája felé indult. Menetközben úgy fordult hátra, mintha csak valami teljesen lényegtelen gondolat jutott volna az eszébe:

-Mire lebonyolítok néhány telefont, szeretném, ha elmennél. A holmidat, ha még nem pakoltad össze, akkor majd összeszedheted, ha itt lesz az ügyvédem. Agnes! Vége! Próbáld meg ezt elfogadni és érd be az eltelt másfél hónap kalandjaival! Kár, hogy csak ennyit ért neked a kapcsolatunk! Ez a Te döntésed volt, én pedig elfogadom. Soha többé nem akarlak látni! – mondta kemény, határozott hangon, még ha legbelül nem is érezte ezt a keménységet, csak valami fásult boldogtalanságot.

-Akkor maradj csak  magányos! – kiabált utána elkeseredetten a lány, ráébredve, hogy valóban itt a vége. Cameron megtorpant, aztán  ahogy Emma bájos, együttérző arca bukkant fel előtte, remény költözött a szívébe. Nem lesz magányos! Egy barátja egészen biztos lesz, és ha csak egy cseppnyi szerencséje, akkor még az is kiderülhet, hogy egy barátságból idővel akár egészen más érzelmek is kibontakozhatnak. Tulajdonképpen nem először gondolt rá, hogy Emma volt az egyik legjobb dolog az életében. Talán mindig is ő volt az igazi, csak eddig nem vette észre. De ma lehullt a szeméről minden hályog és képessé vált a látás művészetére. Nem lesz magányos. Soha többé nem lesz magányos, ha legközelebb jól választ. És biztos volt benne, hogy tanult a mostani fiaskóból.

VÉGE!