(Őszintén reménykedem, hogy követhető lesz, hogy éppen ki kicsoda XD)
*
Agnes és Cameron a Heathrow-n várták, hogy a lány
testvérének, Adele-nek a gépe
megérkezzen végre Los Angelesből. Agnes
lelkesen leste a kijelzőt, Cameron komoran ácsorgott mellette. Most igazán nem
volt szüksége a lányok szövetségére a háta mögött, amikor amúgy is lett volna
megbeszélni valójuk Agnessel. Némán álldogáltak egymás mellett, úgy érezték,
jobb, ha nem mondanak semmit, mert a reggel elkezdett veszekedés egyre
veszélyesebb vízek felé kezdett evezni. A fiú úgy várta ezt a látogatást, mint
egy gyökérkezelést a fogorvosánál. Nem tehetett róla, de mindig zavarba hozta,
amikor a testvéreket együtt látta. Azon túl, hogy a lányok előszeretettel
csináltak hülyét belőle, egy ideje folyamatosan azt latolgatta magában, vajon
észrevenné-e a köztük lévő különbségeket, ha egy sötét szobában mezítelenül hozzásimulna
valamelyikük. Utálta magát ezekért a gondolatokért, de nem tehetett ellenük
semmit.
Amikor a lány felbukkant az érkezési kapunál, Cam újra
megdöbbent a hihetetlen hasonlóságon, hiába számított rá. Az első alkalom sokkoló meglepetése a
lányoknak vidám perceket, neki izzadtságszagú gondolatokat okozott, amiktől
azóta sem tudott szabadulni. Ha nem lett volna gyökeresen eltérő ízlésük a
ruhák terén, talán meg sem tudta volna különböztetni őket. Egypetéjű ikrek
voltak és hasonlóságukat nem törte meg még az sem, hogy a hajukat máshogy
hordták volna, vagy más színűre festették volna. Ráadásul imádták megtréfálni a
környezetüket, ezért ha egyikük valami új hóbortnak hódolt, a másik azonnal
követte. Ilyen volt ez a féloldalas hajfonás is, ami most mindkettőjük haját
összefogta. Komolyabb összegbe mert volna fogadni, hogy most is egyformák
lesznek, és a szíve mélyén már-már paranormális jelenségnek tartotta, ahogy
különösebb kommunikáció nélkül is ennyire egy rugóra járt az agyuk. Fintorogva
nézte, ahogy Agnes affektálva, valami régi testvéri játékot idézve összepacsizik a nővérével, aki
csak 2 perccel volt idősebb nála. Mindenesetre két, a huszas éveik közepén járó
nőtől nevetséges, tinilányokhoz illő viselkedés volt. Adele feléje fordult és ő
mosolyt erőltetett az arcára mielőtt megölelte, hogy leplezze a
kényelmetlenségét.
-Szia! Már nagyon vártunk. – motyogta sután, mire a lány
elmosolyodott.
-El tudom képzelni. – forgatta a szemét a lány. Nem volt
előtte titok, hogy leendő sógora szerint túl gyakran látogatja meg őket. –A sírba visz, mi? – intett a lány fejével a
huga felé, aki a közelgő esküvő lázában égve még a telefonon keresztül is képes
volt bárkit az őrületbe kergetni.
-Próbálkozik. – vont vállat a fiú, és próbálta kerülni a
szemkontaktust, amennyire csak lehetett. Adele elég jól olvasott belőle, és
ezzel gyakran zavarba hozta, amikor arra gondolt, talán olyan dolgokat is lát a
lány, amelyeket mindenáron leplezni próbál előle. Ahogy az azonos külső, úgy az
időnként teljesen eltérő vérmérséklet is meglepte minden alkalommal. Ha valami
természeti jelenséghez kellett volna hasonlítsa őket, akkor a barátnője maga
volt a tornádó, a nővére pedig egy lassú folyású hegyipatak, amely időnként
ugyan zúgókon rohan át, de aztán újra megszelídülve vonzza partjára a
szomjazókat. Cameron élvezte a tornádó kiszámíthatatlanságát, de időnként
nyugalomra vágyott, és ilyenkor arról álmodozott, hogy a két lány egybegyúrva
lenne ideális társ… vagy, ami persze totális képtelenség lett volna, felváltva
élvezte volna a társaságukat. Adele néha pontosan úgy viselkedett, mint a
testvére, máskor pedig olyan volt, amilyennek a fiú álmai nőjét képzelte.
Barátságos volt, beleérző, érdeklődő, vicces és – ahogy ezt néha volt alkalma
megtapasztalni, ha együtt mentek el egy buliba, ahol azonnal érdeklődő férfiak
vették körül – szenvedélyes. Néha arra gondolt, micsoda szeszélyes játéka volt
a sorsnak, hogy nem ővele találkozott először. A lányok látszólag egyformák voltak,
de ő a szíve mélyén Adele-t választotta volna, ha új lehetőséget kapott volna.
Ez néhány héttel az esküvőjük előtt meglehetősen bizarr gondolat volt, de
képtelen volt szabadulni tőle.
Végül a két lány belekarolt és a metró felé indultak.
*
Agnes már órák óta csak sorolta a sirámait, Adele kissé
unottan és egyre növekvő indulattal hallgatta, miközben szeme a szemközti
parkot pásztázta, ahol néhány srác kosarazott egy palánk körül. Itt látta meg
annak idején először Cameront is, ahogy csapzottan, izzadtan, mellkasára tapadó
pólóban odadobja a többieknek a labdát és kezeit a rövidnadrágjába törölve,
mosolyogva nyújtja felé üdvözlésre. Azonnal beleesett és elég hosszú, nehéz
küzdelem volt, mire ezt az érzést kezelni tudta. A húga pedig, ez a szerencsés
liba itt siránkozik, ahelyett, hogy rájönne micsoda kincset kaparintott
gondosan manikűrözött körmei közé. Határozottan rosszul érintette, hogy Agnes
az oly nagyon várt, sőt, a fiúból szinte kierőszakolt esküvő előtt alig két
hónappal ennyire elbizonytalanodott. Amennyire ő ismerte Cameront, nem volt ő
olyan rossz fiú, mint amilyennek a húga lefestette. A maga részéről kicsit
irigyelte is a testvérét ezért a jóképű és jóindulatú srácért. Los Angelesben
az elmúlt két évben még hasonlóba sem botlott bele. Az a kissé régimódinak
ható, lelassult udvarlás, amivel Cameron vette körbe a hugát, az óceán túlsó
partján szinte ismeretlen volt. Ott az emberek az érvényesülés érdekében
ismerkedtek, gyors döntéseket hoztak nemcsak a munkájukban, de a magánéletükben
is. Ő pedig az ott töltött öt év után már vágyta ez a lelassulást. Egy kósza
ötlet vert gyökeret az elméjében, és látva Agnes mindenben csak a rosszat látó
elkeseredettségét, megszólalt:
-Figyelj csak! Ha ennyire eleged van az itteni életből… ha
ennyire unalmasnak találod, ha pörgésre vágysz, izgalomra, lenne egy
javaslatom...
*
-Másfél hónap és újra itt lesz... – mormogott Cameron, ahogy
a lány, akit ő Agnesnek hitt, idegesen rágta a kisujját, amióta csak leengedte
a kezét a hosszan tartó integetésből. A testvére hátra sem pillantva tűnt el a
beszálló kapunál. A fiú legszívesebben már fordult is volna vissza a városba,
de várt türelmesen, mert tudta, úgyis kiveri a biztosítékot, amikor előadja a
ma esti terveit. A barátaival akart elmenni egy nemrég nyílt sörözőbe, végre
háborítatlanul élvezni az Arsenal meccsét, de még fogalma sem volt róla, hogy
adja be Agnesnek, hogy nélküle tervezi a ma estét.
-Éppen a mait? – nyafogott később a lány, és Cameron a
szemeit forgatva arra gondolt, valószínűleg az a nap nem is szerepel a
naptárban, amikor Agnes nem húzná a száját.
-Éppen a mai estét, igen. – sóhajtott magára erőszakolt
türelemmel. –Ezt a sorsdöntő meccset ma játszák. Nem a sörözés a lényeg, hanem
hogy együtt nézhessük. Nem valami hasonlóval érveltél te is napokig, amíg a
nővéred itt volt? -Lopva az órájára nézett, Josh és Ben már talán ott is
vannak. Szólt nekik, hogy késni fog, de arra nem számított, hogy Agnes még a
gép felszálltát is itt akarja megvárni a reptéren.
-Az más, mi testvérek vagyunk, ikrek, köztünk különleges
kapocs van – érvelt a lány a már unalomig ismert egyetlen érvvel. -Különben is,
korai még legénybúcsút tartani. – durcáskodott, mire Cameron akkorát sóhajtott,
hogy a mellette álló nőnek lengedezni kezdett a kendője. Bocsánatkérően
mosolygott rá, mire a barátnője azonnal megrángatta a karját.
-Ne flörtölj másokkal, amikor itt vagyok melletted! –
sziszegett a fülébe, de elég hangosan ahhoz, hogy a másik nő is meghallhassa.
Cameron egy bocsánatkérő kínos vigyorral arrébb kormányozta a menyasszonyát.
-Nem flörtöltem vele, de te direkt húzod itt az időt, csak
mert nekem dolgom lenne. Annyira gyerekesen viselkedsz! – szusszantott
mérgesen, mire a lány bűnbánóan pislogott fel rá. Ezt a tekintetet még nem
látta tőle, de működni látszott, mert annyira aranyosnak látta a kis
grimaszait, ahogy bocsánatkérően apró puszikat nyom a mellkasára. Egy
pillanatra meg is feledkezett róla, hogy dolga van, mert ez a cicás hízelgés
levette a lábáról. Még az sem zavarta, hogy az apró puszik nyoma ott virít az
inge elején. Újdonság volt Agnestől ez a nyíltszíni bizalmaskodás, de egy
pillanatig sem érezte színészkedésnek.
-Jól van, nem akartalak feltartani. Ha annyira sietsz, akár
el is mehetsz, majd egyedül várom meg a startot. – affektált a lány játékosan,
aztán amikor a fiú szófogadóan kibontakozott az öleléséből, azért utána kapott.
–Na, azért ne olyan gyorsan! Egy búcsúpuszit kérek, aztán mehetsz a hétpróbás
barátaidhoz.
Cameron megörülve a várva várt szabadulásnak, még a maga
számára is meglepően érzéki csókkal köszönte meg, hogy indulhat végre. A csók
egy pillanatra őt magát is összezavarta. Valahogy más volt, mint tegnap,
tegnapelőtt, vagy az eltelt két évben bármikor. És ha egészen őszinte akar
lenni, ezért a csókért hagyná veszendőbe menni a fiúkkal töltendő estét is. Agnes
úgy csókolta vissza, ahogy az álmaiban vágyott rá. Levegő után kapott, aztán
visszahajolt rá és csókolta újra kifulladásig. Végül Agnes tolta el zavart kis
nevetéssel.
-Na, menj már, mielőtt bevisznek minket! - aztán mielőtt Cameron tiltakozhatott volna,
a lány megindult a hatalmas üvegfal felé, ahonnan jól láthatta a távolban fel-
és leszálló gépeket, illetve a legközelebbi torokhoz beálló gépet. A fiú a
homlokát ráncolva nézett utána. Miért volt ez most más, ráadásul minden
korábbinál jobb? – ez a kérdés motoszkált a fejében, aztán a tekintete a
csarnok órájára esett és gyorsan kizárta
az agyából az előbbi csók emlékét, aztán futólépésben indult a metró felé.
Adele a hideg üvegfalnak támasztotta a homlokát. Ez meredek
volt! Régi álma vált valóra, és most, hogy tudta, leendő sógora veszedelmesen
jól csókol, fikarcnyit sem lett egyszerűbb az élete. Tudta abban a pillanatban,
amikor az elhamarkodott javaslata elhagyta a száját, hogy nem egészen önös
érdek nélküli volt az ötlete. Mindig is tetszett neki Cameron, de a testvére
volt a befutó és ő igyekezett ezt tiszteletben tartani. Agnes azonban
mostanában mintha megbánta volna, hogy igent mondott, amikor a fiú megkérte a
kezét, Adele pedig jó ötletnek tartotta a másfél hónapnyi szabadságot, amit a
hasonlóságuknak köszönhetően megadhatott neki, és ami alatt a húga eldöntheti,
hogy lemondja a vészesen közelgő esküvőt, vagy pedig boldog menyasszonyként
vonul az oltár elé.
Ő maga is egy sikertelen kapcsolatot, ráadásként pedig egy
mindig is utált állást hagyott maga mögött Los Angelesben, úgyhogy úgy érezte,
két legyet üthet egy csapásra. Megszabadul Jeremiah kellemetlen emlékétől, és a
segítségére lehet a húgának is. A maga érdekeit most nem akarta megnevezni, de
izgatottan várta, hogy alakulnak a napjaik. Agnes mindenféle kötelezettség
nélkül veheti át a helyét és kereshet egy kis kalandot, mielőtt férjes
asszonyként eltemetné magát egy kapcsolatban, amit – úgy tűnt – már korántsem
tartott olyan szórakoztatónak, mint eleinte. Hogy Cameron helye hol volt ebben
az egyenletben, az egy pillanatig sem érdekelte, amikor a húgának felvázolta az
elképzelését. Egészen mostanáig.
Talán Agnes végig sem gondolta, hogy ez a helycserés támadás
mennyi mindenben vethet fel kérdéseket, talán tudta, de nem érdekelte,most
azonban Adele kicsit összezavarodott. Ez egy csók volt, oké... de hogy fogja
megállni, hogy befeküdjön mellé az ágyba, nem... hogy beengedje a combjai közé?
Cameron egészséges fiatal férfi, szerelmes férfi... nyilván nem fogja beérni
semmiféle gyenge magyarázattal a következő másfél hónapban, amikor rendre el
kellene utasítania a közeledését. És a nagyobbik baj,hogy nem is igazán akarja.
Ez után a csók után már semmiképpen. Agnes úgysem aggódott emiatt. Annyira el
akart jutni az angyalok városába, hogy egyetlen kósza gondolatot sem szentelt a
férfinak, akihez rövidesen hozzá készült menni.
*
Josh és Ben éppen a magasba lökött karokkal kiabált a
hatalmas kivetítő felé fordulva, és Cameron biztos volt benne, a meccs legjobb
pillanatáról maradt le.
-Szeva! Hol tartunk? – zöttyent le melléjük, miközben a
pultosnak felmutatta az ujját.
-Nem hozzák ki, oda kell menned érte. – szólalt meg Ben,
tekintetét le sem véve a kivetítőről. -Amúgy ez volt az első gól, és úgy
hajtanak, hogy biztos lesz még, úgyhogy még jó vagy.
Cameron kelletlenül feltápászkodott és a pulthoz battyogott.
A szakállas fiatal srác, aki az előbb ott állt és a poharakat törölgette,
eltűnt. A helyén egy formás kis szöszke hajlongott a pult mögött. amikor
felegyenesedett és szolgálatkészen az érkezőre nézett, Cameron arca felderült.
-Emma! -Cameron! – kiáltottak fel egyszerre és a lány nemes
egyszerűséggel áthajolt a pulton és megcsókolta. Talán puszinak indult, de a
szájára sikerült, ez azonban egyiküket sem feszélyezte. Valaha régen annyi időt
töltöttek együtt, mintha testvérek lennének. A szüleik régi jó barátok voltak,
és a két kisiskolás remekül megértette egymást, amíg az ősök a kártyalapokat bűvölték
a nappaliban. Amikor azonban abba a korba értek volna, hogy a videójátékokban
való jártasságon túl más vonzó tulajdonságot is felfedezzenek egymásban, Emma
és a szülei Franciaországba költöztek. Azóta egyszer találkoztak, amikor a lány
hazajött, hogy magántanulóként levizsgázzon a St. Thomas középiskolában, ahová
Cameron is járt. Az a két hét, amíg a városban volt, tinédzserkora
legemlékezetesebb két hete volt. A fiú magával cipelte mindenféle társaságba és
utolsó nap, amikor elbúcsúztak, minden bátorságát összeszedve megcsókolta. Az a
csók Emma lelkének mélyéig hatolt és hónapokon át szerelmes álmodozással
gondolt arra a pillanatra. Egészen addig, amíg Cameron egy levelében el nem
mesélte neki, hogy becsajozott. A hír egészen összetörte, pedig a fiú sosem
mondta neki, hogy ők egy párt alkotnának. Mégis, valahol a szíve mélyén
remélte, hogy a távolból is meg tudják őrizni annak a csóknak az emlékét és a
varázsát. A csalódás keserűségétől hajtva soha többé nem válaszolt a fiú egyre
ritkuló leveleire.
Cameron ugyan nem értette, miért hallgat kis barátnője a
csatorna túloldalán, de akkori barátnője, Norah nem is hagyott neki időt a
meditálásra. Norah, akit azóta sok más nő követett, egészen Agnes
felbukkanásáig, aki első látásra elrabolta a szívét. Legalábbis ezt hitte, amíg
meg nem ismerte az ikertestvérét. Volt néhány kényelmetlen éjszakája, amikor
úgy ölelte a mellette fekvő lányt, hogy közben a nővérére gondolt, de aztán
megjött az esze és lám, a mai pillanatok ott a reptéren bizonyítják, hogy mégis
csak a megfelelő lányt választotta. Emma emléke pedig az évek során szépen
elhalványult. Most azonban újra annak a hat évesnek érezte magát, akivel együtt
játszottak a gyerekszoba padlóján, amikor hagyta, hogy Emma még a babázásba is
bevonja, őt nevezve ki a férjének és képzeletbeli gyerekeik apjának.
-Ezer éve nem láttalak. – mosolygott Emmára, aki vett néhány
mély lélegzetet a váratlan viszontlátás okozta sokk után, aztán
visszamosolygott. Még emlékezett a megbántottságra, de idővel ráébredt, hogy
nem is a fiúra, hanem önmagára haragszik, amiért olyan képzelgésbe ringatta
magát, amihez Cameronnak köze sem volt.
-Hát, lassan fél éve már itthon vagyok. Anyuék maradtak
Marseille-ben, de én képtelen voltam felvenni a francia életstílust. És igazság
szerint az ottani színjátszó csoportokban sem találtam a helyem.
Titkárnősködtem évekig, eljutottam a világ legkülönbözőbb helyeire, de mindig
is vissza akartam jönni, London az igazi terepem, ez soha nem is volt kérdés.
-Hát, ami veszteség Franciaországnak, az nyereség a jó öreg Angliának! – vigyorgott a fiú. -És
itt, most ez...? – biccentett kérdőn Cameron a zajos csehó felé, mire Emma
megrántotta a vállát.
-Színészetet tanulok. Hetente többször a West Enden
szerepelek apró kis szerepekben. Itt egy szobalány két mondattal, ott egy lány
a tánckarban. Majd kialakul. Vagy felnyitja végre valaki a szemem, hogy ez
totális zsákutca. De egyelőre még élvezem ezt a szabad életet , és a
megélhetéshez éppen eleget keresek itt, az időmet is be tudom osztani, szóval
most ez van – rántott meg a vállát a lány. –De mit kérsz?
-Csak egy világost – biccentett Cameron a sörcsap felé.
–Nagyon örülök, hogy összefutottunk, Emma! Itt a számom – tolt egy névjegyet a
zakója zsebéből a lány elé a fiú. -Majd hívj fel, ha megleshetünk a színpadon.
Emma azonnal levette az üzenetet a többesszámból. Megleshetünk. Mégis mit várt? Cameron
helyes férfi, nyilván jár valakivel.
-Oké, majd hívlak. – kiabálta túl a hangzavart, amit egy
újabb gól gerjesztett és a kötényébe csúsztatta a névjegyet. –Na menj, mert vége
lesz a meccsnek és még a gólokat sem látod! – kacsintott Cameronra, aki
búcsúzóul feléje emelte a sörét, aztán eltűnt a mögötte kavargó tömegben.
*
-Basszus, bro... ilyen ócska meccset! – dobta a szemetesbe a
fogadó iroda szelvényét Ben. Az Arsenal győzelmére fogadott, és ez a háromgólos
vereség szinte letaglózta. –És vakard már le a képedről azt az elégedett
vigyorgást! – csapta hátba Josht, aki az örök ellenfél, a Chelsea drukkere
volt. –Cam legalább együtt érez velem -
pislogott a barátjára, aki elgondolkozó képpel ballagott mellette hazafelé.
-Vagy csak azon rágódik, hogy Agnes milyen válogatott
kínzásoknak veti alá, amiért így elmaradt ma este. – kacsintott rájuk Josh, aki
nem igazán bírta a haverja barátnőjét.
-Amilyen formája van, engem kínozhatna reggelig – sóhajtott
Ben, aki állandó nőhiányban szenvedve nem látott tovább Agnes tagadhatatlanul
formás fenekénél.
-Szó nincs kínzásról, elengedett. – grimaszolt rájuk
Cameron, és erről eszébe jutott az a csók reptéren, és valahogy sürgetőbb lett
a hazatérés, mint eddig. –De azért jó lenne már otthon lenni és hagyni, hogy
megvigasztaljon a vesztes meccs után. – kacsintott a barátaira.
-A titokzatos tesója már elutazott? – kérdezte Josh, aki
rossz néven vette, hogy nem mentek el a bulijára a hétvégén.
-Nem titokzatos, te is láttad már. Ikrek. És amikor itt van,
ez az iker-dolog valahogy még élesebb. Az egyik elkezd egy mondatot, a másik
meg befejezi. Agnes felvesz valami rongyot, és öt perc múlva a tesója
kísértetiesen hasonlóan öltözve bukkan fel a saját szobájából. Ha az egyik
megbetegszik, a másik aggódva hívja fel az óceán túloldaláról. Hihetetlen
mennyire egymásra vannak hangolódva. Tulajdonképpen izgalmas dolog, bár közben
baromira idegesítő is. Néha azt sem tudom, melyiküket látom. – merengett el
kedvenc témáján Cameron.
-Azért az ágyban nyilván kiderülne – kacsintott rá Ben, mire
Cameron a szemeit forgatva belebokszolt a vállába.
-Ez baromság. Nyilván annyira azért nem egyformák, hogy
elnézzem a hálószobaajtót. – morgott ingerülten, amiért a barátja így
beletrafált egy régi rögeszméjébe. Miért ne keverhetné össze őket? Hiszen ma az
a csók a reptéren is meglepte. Nyilván még alig tud csak valamit a nőről, akit
feleségül akar venni. De ez így van jól, legalább a házasságuk nem lesz
unalmas. Mindig lesz majd valami újdonság, amit felfedezhet Agnesben, és
hirtelen semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy otthon legyen és kezdetét
vehesse a felfedezés.
-Na, én lépek, mert holnap korán kell kelnem. – intett le
egy taxit, és mire a másik kettőnek eszébe juthatott volna, hogy osztozzanak a kocsin, a kocsija már
ki is lőtt a járda mellől.
*
Adele felkapta a fejét a hangosan kattanó bejárati ajtóra.
Ilyen hamar visszajött? Azt hitte, Cameron is olyan pasi, aki az utolsó
pillanatig kihasználja az időt, amit a haverjaival tölthet. Aztán ha meg is érkezik,
már annyira lefárasztotta magát a sörökkel és férfias poénokkal, hogy csak
bemászik majd mellé az ágyba és horkol reggelig. De arra a csillogó szemű
pasira, aki játékos koppintásokkal épp most tárta ki a konyhaajtót, nem
számított. Ez a Cameron nem volt túl részeg ahhoz, hogy a barátnőjét akarja.
Átfutott a fején, hogy valami nőgyógyászati problémára hivatkozik, amiért nem
lehetnek együtt. Valami hosszú, elhúzódó problémára, ami majd a nászútra rendbe
jön, ha addig uralkodni tudnak magukon. De végül megadta magát. A férfi Agnest
akarja, és ő most Agnes. Ő pedig mindig is Cameront akarta. Talán Jeremiahnak
ezért sem adott esélyt, mert még csak nem is hasonlított rá, ha csak nem külsőleg.
Miért ne tehetné meg? Miért fosztaná meg mindkettőjüket egy kis jól megérdemelt
örömtől? De vajon nem árulja-e el magát, hiszen egy férfi nyilván észreveszi a
különbséget, ha egy másik nőt ölel? Észreveszi? Talán nem, talán csak azt
látja, amit látni szeretne. Ahogy hagyta, hogy Cameron felhúzza a székről és
megcsókolja, ahogy máris a ruháját bontogatta, ahogy a hálószoba felé vonta...
csak az az egy zakatolt a fejében, hogy ez így van jól! Egy kósza gondolatot
szánt csak az óceán fölött repülő hugára és egyetlen pillanatig sem érezte, hogy
megcsalnák őt. Ha Agnes képes volt itt hagyni, ennyi kárpótlás a fiúnak is jár.
Mert ő szeretni, kényeztetni fogja, amíg megteheti.
*
Életem legszebb éjszakája volt! – énekelte a rekedt hangú
énekes Adele fülébe, miközben a palacsintatésztát kevergette álmodozva. A
vezeték nélküli fülhallgató tökéletesen vette a jeleket a konyhapulton heverő
telefonról és ő zavartalanul adhatta át magát a ritmusnak és most éppen a
szövegnek is. Igen, ezt jobban meg sem lehetett volna fogalmazni. Élete
legszebb éjszakája volt. Cameron mindent megadott neki, amire valaha is vágyott
az ágyban, s mindezt úgy, hogy nem kellett útmutató neki a sikerhez. Istenem,
micsoda szerencsés ribanc a hugom! – sóhajtott fel kissé irigyen. A puha fények
között még attól sem kellett tartania, hogy a fiú észreveszi majd az egyetlen
különbséget, ami volt köztük, a hasfalán halványan meghúzódó heget, egy régi
vakbélgyulladás operációjának nyomát. Pedig centiről centire haladva
végigcsókolta őt a férfi, de amikor odaért, megtalálta a módját, hogy elvonja a
figyelmét. – mosolyodott el az emlékre. Kisült az első darab és nem tudott
ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne kóstolja. Tökéletes! – hunyta le a
szemét, ahogy az illatos forró tészta szinte szétolvadt a nyelvén, keveredve az
édes lekvárral.
Bekészítette a kávét, aztán újra a tűzhely mellé állt, hogy
folytassa a sütést. Kezében egy pillanatra megbillent a kis merőkanál, ahogy a
folyós tésztát a serpenyőbe csurgatta. Vajon Agnes védekezik? Vagy már a gyerek
projektre gyűrnek? Ez valahogy sosem került szóba köztük. Ő mindenesetre nem
hozta magával a tablettáit, amit még Jeremiah mellett szedett. Nem állt
szándékában Londonban bepasizni, de végül a dolgok alakultak, ahogy alakultak,
és ő erre nem volt felkészülve. Gondolatban feljegyezte, hogy körülnézzen a
fürdőszobaszekrényben, hátha talál tablettát, mert ez nem az a kérdés volt,
amivel az első beszélgetésüket kezdeni akarta, ha Agnes – ígéretéhez híven –
bejelentkezik, hogy megérkezett Los Angelesbe.
Még tegnap is órákon át beszélgettek a hugával arról, hogy
Agnes mivel tölti a napjait, Cameronnak mi a menetrendje, mit szeret
reggelizni, miket készít neki vacsorára és a végére úgy ítélte meg, Cameron
nincs elkényeztetve. A huga sosem volt kis konyhatündér, mániákusan vigyázott a
vonalaira és úgy döntött, ha ő nem ehet, hát ne egyen más sem. Ő viszont szeretett főzni, és élvezte az
ízeket. Aztán persze kínlódott az edzőteremben, hogy leadja a könnyen felkúszó
dekákat, de ez még mindig kisebb áldozat volt, mint lemondani a kulinária
örömeiről. De nem játszhat mesterszakácsot, mert azzal azonnal gyanút keltene. Úgyhogy
pár egyszerűnek tűnő kajával elkápráztatja majd a férfit, aki ilyen csodás
éjszakával ajándékozta meg tudtán kívül. Az előttük álló másfél hónap első
döntése volt ez és megnyugodva, hogy megoldást talált, dudorászva folytatta a
palacsintasütést. Életem legszebb éjszakája volt! – indult újra a szám a
fülében.
*
Két hét telt el. Két vidám, felfedezésekkel, örömmel teli
hét. Úgy turbékoltak, mint az igazi szerelmesek. Cameron nem is tudta, hogy a
kapcsolatuk ilyen is lehet, úgyhogy most nyakig merült az élvezetekben. Minden
szinten. Menyasszonya roppant lelkesnek tűnt a közös életükre való készülődése
közepette, ő pedig élvezte a változást, amiben korábban ugyan reménykedett, de
a szíve mélyén elég reménytelen vágyakozással. A konyhájuk végre nem csak
csillogó, steril lakberendezési díszlet volt csupán, hanem egy meleg, illatos
hely, ahova öröm volt hazatérni, mert a lány mindig valami finomsággal várta.
Nem aggódott, hogy kihízza az esküvői öltönyét, mert az esti ágytornákkal
gondoskodtak a megfelelő kalóriaégetésről.
Reggel nehezen indult el, este rohant haza, a közte eltelt
időt pedig kissé talán aránytalanul is osztotta meg a munka és az Agnesre
gondolás között. Egy idő után újra hagyta, hogy alapvetően romantikus énje
kerekedjen felül és virággal lepte meg a lányt, aki a régi fanyalgás helyett
őszinte örömmel fogadta a kedveskedéseit. Csoda történt! Még nem tudta, mivel
érdemelte ki, de Anes még az esküvő előtt bebizonyította neki, hogy jól
döntött, amikor megkérte a kezét.
*
-Oh, egyszerűen nem is értem, miért panaszkodtál
állandóan... ez itt maga a Paradicsom! – sóhajtott Agnes az óceán túlpartján.
Adele kinézett az éppen esőre álló felhőkre és hajlott rá, hogy egyet értsen a
hugával. Aztán eszébe jutott Cameron erős karja, ahogy tegnap a konyhából a
karjában vitte be a hálószobába és rögtön más fényben látta Londont. De nem
szólt közbe, hagyta, hogy a testvére tovább ömlengjen az élményeiről és
kalandjairól. Aztán egy név hirtelen visszarántotta a jelenbe:
-... és ha már itt tartunk, tényleg nem értelek, mi volt a
bajod Jeremiah-val. – affektált Agnes buja hangon ejtve ki a férfi nevét.
–Miért szakítottál vele? Olyan édes fiú! ...Bár, tény, hogy az ágyban kissé
önző, és ezt meg is mondtam neki. Meg sem sértődött. Azt mondta, ha korábban
szólok, azaz szóltál volna neki, akkor hamarabb változhatott volna meg ő is.
Azt mondta nekem, hogy egy istennő vagyok, aki visszahoztam őt az életbe. –
kuncogott Agnes és Adele hirtelen gyanakodni kezdett, hogy a huga valamit
beszedett.
-Lefeküdtél Jeremiah-val? – emelte meg a hangját, mire a
túloldalról kis dacos csönd, aztán egy meglehetősen éles viszontkérdés
érkezett.
-Nos, ... le..., de ... ez amolyan terápia volt, tudod.
Nekem, neki és még neked is… legalább van esély rá, hogy újra összejöjjetek.
Különben is, azt ne mondd, hogy Te nem tetted meg Cameronnal! – csattant
számonkérően a huga hangja, és Adele hirtelen úgy érezte, talán mindenkinek
jobb, ha egyelőre megtartja a kis titkát magának. Neki Jeremiah már nem tudott
fájdalmat okozni, de ki tudja, talán Agnes nem tudná jól kezelni, ha megtudná,
hogy a nővére és a vőlegénye közös ágyon osztoznak. Úgy döntött, hazudni fog.
-Csak, hogy tudd, valami nőgyógyászati problémád van, amit
hetekig kezelni kell. Még Cameronnal is bevetettem pár vitamintablettát,
mondván, hogy a kezelés őrá is kiterjed. És természetesen tilos a szex, ha azt
akarja,hogy frenetikus nászéjszakátok legyen – kuncogta el a végét, de még ő
maga is érezte, hogy kissé erőltetett a nevetése. A testvére azonban nem fogott
gyanút. Megnyugodva helyeselt és
biztosította róla, hogy ez óriási ötlet volt. -Mindenesetre remélem tudod, hogy
ez az én nászajándékom, úgyhogy ne is várj tőlem mást. – motyogta végül Adele a
telefonba, mire Agnes nevetése harsant a túloldalon.
-Oké, tündér vagy, akkor tőlem meg azt kapod, hogy ez a
Jeremiah engedelmes kiskutyaként fog kullogni a nyomodban. – nevetett és
láthatóan megkönnyebbülve már túl is tette magát a szexualitás kényes témáján.
-Ne fáradj, én már nem akarok tőle semmit! – sóhajtotta
Adele. Igazság szerint a saját hugát is szívesen kiütötte volna a nyeregből, ha
biztos lehetett volna benne, hogy nem lesz belőle országos nagy botrány. A
szüleik már nem éltek, így nekik nem okozna már fájdalmat kettőjük veszekedése,
és Agnes is biztosan belátná egy idő után, hogy ő maga sem akarna Cameronhoz
férjhez menni. Cameron meg ... nos, ő nagyon is elégedett a pillanatnyi
helyzettel, miért is kéne visszalökni a kapcsolatuk régi szakaszába, amikor a
huga és ő nem úgy éltek egymás mellett, mint vőlegény és menyasszonya, hanem
mint valami egymást már meglehetősen unó idős házaspár a gyerekek kiröppenése
után.
*
Cameron gondolatait a közelgő esküvővel kapcsolatban
teljesen betöltötte, hogy – ha ilyen létezik egyáltalán - újra belesett a nőbe,
aki hamarosan a felesége lesz. Amióta a tesója visszautazott, Agnes annyi új
vonást villantott meg előtte, hogy már alig várta, hogy ez a gyöngyszem
hivatalosan is a felesége legyen. Egyszer összefutott Emmával a West Enden,
valami colos fiúval nevetgéltek egy plakát előtt, amin már az ő nevük is
szerepelt. Kicsit körön kívülinek érezte magát a társaságukban, ezért aztán
viszonylag gyorsan elbúcsúzott. Szívesen megnézte volna a lányt színpadon, de
nem tudta, Agnesnek hogy adja be a dolgot, így aztán inkább nem erőltette. Hiba
lett volna úgy odavinni a lányt, mintha nem tudná, ki szerepel a darabban, mert
ha lebukik, Agnes még azt hihetné, hogy van közte és Emma között valami. Inkább
nem kockáztatott, és amikor Emma olyankor hívta telefonon, ha Agnes is otthon
volt, tüntetően rövidre zárta a beszélgetést.
*
A rendezvényszervező fáradtan zárta a beszélgetést. Agnes
Mulligan teljesen kiborította. Mintha nem is ugyanaz a nő lenne, akivel
korábban a szertartás részleteit megbeszélte. Tele volt újabb ötletekkel, az
idő pedig egyre fogyott, a nő pedig elgondolkozott rajta, hogy ennek a
beszélgetésnek a jegyzeteit legjobb lenne az ügyfelével aláíratni, mielőtt a
nagy napon mondja a szemébe, hogy ő ilyen ötletekről nem is hallott. Minden
együttérzése a csendes és mindent a menyasszonyára hagyó Cameron Holloway-é volt.
Végül egy mély sóhajjal a telefon után nyúlt, hogy a változtatásokat valahogy
kikönyörögje a beszállítóktól. Tíz nap múlva túl lesz ezen az egészen, már csak
ez vigasztalta.
Az épület előtt már Cameron se tudta szó nélkül hagyni az
odabent történteket.
-Szegény nő. Alaposan kiborítottad. Nekem jó volt úgy, ahogy
eredetileg megrendelted a dolgokat, minek kellett most mindent a feje tetejére
állítanod?
-Miért, így már nem tetszik? – kérdezett vissza Adele
ijedten, most először gondolva rá, hogy talán nem ártott volna a vőlegény
véleményét is kikérni a változtatások előtt. Az, hogy Agnes mit szól majd
hozzá, most nem különösebben foglalkoztatta. Még az is lehet, hogy nem is Agnes
lesz a boldog menyasszony – húzódott huncut mosolyra a szája. Szíve szerint
felfedte volna Cameron előtt a kis titkukat és akkor egészen biztosan nyert
ügye lenne – gondolta öntelten. Az eltelt éjszakára gondolt, amikor a férfi
boldogan kiáltotta bele az éjszakába az örömét. Kizárt, hogy ne lenne kedvére a
csere!
-A nővéred mikor érkezik? – kérdezte éppen a férfi,
megzavarva a gondolatait.
-Az esküvő előtti este. – motyogta kedvetlenül, s ez még a
férfi figyelmét is felkeltette.
-Mi a baj? Összevesztetek? Vagy ez megint olyan ikres
paraizé? – cirógatta meg a lány vállát, mire Adele megtorpant és szembefordult
vele.
-Szeretsz engem? – kérdezte szenvedélyesen, mire Cameron
értetlen grimaszt vágott.
-Szerinted? Most jöttünk ki az irodából, ahol egy vagyont
gomboltak le rólam, hogy a legvadabb elképzeléseid is megvalósíthasd életed
nagy napján... oké,bocs ... életünk nagy napján – javította ki magát, ahogy a
lány csípőre tett kézzel éppen számon akarta kérni az egyes számot. –Szóval,
igen... szeretlek, és bármit megtennék, hogy boldog legyél – nyomott egy csókot
a durcásan összeszorított szájra. A kedveskedése nem is maradt hatástalan,
Adele szenvedélyesen visszacsókolta, aztán belekarolva vidáman indult a kocsi
felé.
-Remélem, erre az ígéretedre tíz nap múlva is emlékezni fogsz!
*
-Komolyan mondom, menj csak el a fiúkkal! – lökdöste az ajtó
felé Cameront Adele. –A nővérem érkezése nem lehet oka annak, hogy pont a
vőlegény késsen a legénybúcsúról. Természetesen majd én elmegyek érte a
reptérre, aztán úgyis mi is tartunk egy pizsamapartit, hiszen annyi megbeszélni
valónk van a holnapi szertartás előtt. Nekünk úgyis csak ennyi a leánybúcsú,
mert holnap nem állhatok karikás szemekkel a pap előtt. – kacsintott a férfira.
–Remélem, ti sem fogtok Las Vegasban ébredni, már csak azért sem, mert nincs az
a kontinentális járat, amivel aztán elérnéd a saját esküvődet.
-Oké, akkor add át az üdvözletemet és mondd meg neki, hogy
holnap az oltár előtt találkozunk! – csókolta meg a férfi és már be is
csapódott mögötte az ajtó. Adele nagyot sóhajtva dőlt neki. Még fogalma sem
volt róla, mire számítson, ha a huga megérkezik. Túl szép lenne, ha úgy térne
vissza, hogy Los Angelesben beleszeretett valakibe és önként átadja a helyét az
oltár előtt. Cameron egészen biztosan örülne, hogy így alakultak a dolgok,
hiszen az utóbbi időben olyan jól megértették egymást. Ugyan azon majdnem
megbukott, hogy mióta tud spanyolul, de sikerült elhitetnie vele, hogy merő
önszorgalomból mélyedt el nemrégiben a spanyol nyelv rejtelmeiben. Aznap este
fergetegeset szeretkeztek, ő pedig egész idő alatt spanyol szavakat mormolt a
férfi fülébe, aki ezt roppant szexinek tartotta.
Berohant a hálószobába és megigazította a kissé összedúlt
ágyat. Nem akarta Agnest azzal sokkolni, hogy még ma délután is szeretkezett a
vőlegényével. Óvatosnak és diplomatikusnak kell lennie, ha rá akarja vezetni a
hugát, hogy mondjon le Cameronról a javára, ha ez egyáltalán lehetséges. Minden
lehetséges! – egyenesítette ki a derekát, aztán felkapta a kocsikulcsokat és a
reptérre indult.
*
-Szia nővérkém! – borult Agnes túláradó örömmel Adele
nyakába. A körülöttük állók mosolyogva nézték az egyforma ruhába öltözött
ikerlányokat, néhány kamasz elismerően füttyögött nekik, de ők csak egymás
tekintetét keresték. A nővére figyelmesen mérte végig és kissé aggodalmasan
állapította meg, hogy örökké sápadt hugának kifejezetten jót tett a los
angelesi napfény. Szeme és bőre ugyanolyan árnyalatban ragyogott, mint az övé
és biztos volt benne, hogy méregdrága testápolóiból, sminkkészletéből már nem
sok maradt a huga tobzódása következtében. Mint ahogy féltett Moschus
parfümjéből sem – szippantott mélyet az ismerős illatból.
-Ejha! Jól nézel ki! – mosolygott rá Agnesre. –Ha nem csal a
szemem, te odakint nagyon jól érezted magad? Mintha kicseréltek volna,
komolyan.
-Ne is mondd! Csodálatos másfél hónap volt. Tiszta agymosás.
– mondta Agnes egy mély sóhaj kíséretében. -Ja, és Jeremiah üdvözletét küldi. –
kacsintott a nővérére. –Nem tudom, miért dobtad, de én visszafogadtam, úgyhogy
majd megint el kell hajtsd, ha nem tartasz rá igényt, mert most azt hiszi, hogy
csak egy lépés választja el tőle, hogy igent mondj neki. Még az esküvőre is
mindenáron el akart kísérni, alig bírtam lebeszélni róla. – kacarászott
vidáman, mire Adele megtorpant.
-Jézusom, mi műveltél? Az a pasi már akkor sem kéne nekem,
ha az egyetlen lenne ezen a sárgolyón. – borzongott meg a kellemetlen emlékre,
mert hogy mostanra Jeremiah említése már csak ilyen reakciót tudott kiváltani
belőle.
-Miért? Olyan aranyos. És folytonosan a kedvemet leste. ...
Nem mellesleg meg isteni az ágyban – súgta egy pirulás mellett a nővére fülébe.
-Te tényleg lefeküdtél vele? – kérdezte a kelleténél kissé
hangosabban a nővére, mire többen feléjük fordultak.
-Miért, ti mit csináltatok másfél hónapig Cameronnal? –
torpant meg Agnes. –Mert azt egy pillanatig se hidd, hogy bevettem ezt a
nőgyógyászati bajos dolgot. Cam meg is bolondulna másfél hónap elvonó után, de
talán nem is hagyná magát ennyi ideig mellőzni. Biztos addig próbálkozott, amíg
sikerült neki rábeszélni. Nem baj, benne volt a pakliban – sóhajtott
teátrálisan. -Tudod, azt hittem, nem fog ennyire fájni, de hát végül is ennyi
ideig nem tarthattad magad távol tőle. Úgyhogy nyugi, nem haragszom érte, csak
... szóval majd igyekszem nem gondolni rá, amikor együtt leszünk.
Adele úgy érezte, a dolgok nem a megfelelő irányba haladnak.
Azt várta, hogy Agnes lelkendezve mesél majd Los Angelesről, és arról, hogy
mennyire visszavágyik oda. Azt hitte, majd a tanácsát kéri, hogyan szakítson az
esküvő előtt Cameronnal, és a segítségét kéri a kiköltözésével kapcsolatban; akkor
majd bevallhatja neki, hogy ő hajlandó segíteni a bajban, mert ő viszont
szívesen maradna Angliában. De Agnes – úgy tűnt – még mindig hozzá akart menni
a vőlegényéhez a néhány heti szabadság után, és Adele hirtelen nem tudta, hogyan
akadályozhatná ezt meg. Mostanra már csak egy dologban volt egészen biztos. Ő
akarta Cameront.
-Hogy fogjuk megmondani neki? – kérdezte látszólag
érdektelenül, mire Agnes megtorpant.
-Jézusom, nem mondunk neki semmit! Tudod mit csinálna, ha
megtudná, mit műveltünk? Azonnal szakítana velem. – forgatta megborzongva a
szemeit Agnes. Szép volt, jó volt ez a másfél hónap szabadság. Bebizonyosodott,
hogy még mindig képes a hódításra... és tulajdonképpen az is, hogy Cameronnal
nem nagyon fogott mellé. Az amerikai férfiak kedvesek voltak, de azon túl, hogy
az ágyba akarták cipelni, nem nagyon mutatkoztak elkötelezedőnek. Életének szép
és titkos emléke marad ez a pár hét, amelyről nem szándékozott beszámolni a
vőlegényének.
-Talán nem, ha emlékeztetném arra, amit az eltelt hetekben
együtt megéltünk. – fordult vele szembe a nővére. -Jut eszembe, kicsit átszerveztem az esküvőt, pár apróságot
változtattam. – mondta óvatos hangsúllyal.
-Hát, ha nem cseréltél le engem a menyasszony szerepében,
akkor nem bánom, ennyi neked is kijárt a készülődésből. – kuncogott Agnes, nem
is sejtve, milyen közel járt a valósághoz, nagylelkűen átugorva a nővére
sejtelmes szavait az eltelt hetekkel kapcsolatban.
-Na jó, majd otthon folytatjuk. – nyitotta ki Adele elszántan
a csomagtartót, hogy egy kis időt nyerjen és legyen ideje rendezni a
gondolatait és a mondanivalóját; de mikor becsukta a csomagtartót, Agnes előtte
állt és a kezét tarotta a kulcsokért.
-Visszajöttem. Most már én vagyok a menyasszony, aki a régen
látott nővérkéjének örül élete nagy napja előtt. És aki siet haza az imádott
vőlegényéhez. Én vezetek. – mondta határozottan és Adele kicsit rossz
lelkiismerettel gondolt rá, hogy a huga máris meglepően közel jár ahhoz a
ponthoz, amikor félő, hogy botrányba fullad az éjszaka.
*
-Ezt egész egyszerűen nem teheted! Ő az enyém! – sivította
bele egy éles hang az éjszakába és Cameron zavartan torpant meg az előszobában.
Agnes és a nővére nyilvánvalóan veszekedtek, ami tekintve, hogy néhány óra
múlva Adele lenne a huga tanúja, nem tűnt a legjobb előjelnek. Ráadásul nem
tudta hova tenni a most hallott mondatot sem. Kicsoda a kicsodáé? – ráncolta
zavartan a homlokát. Valahogy elképzelni sem tudta, hogy ő maga legyen a vita
tárgya, éppen ezért értetlenül hallgatózott, hogy magyarázatot kapjon a
rejtélyre. Halkan kattant mögötte az ajtó és nagyon remélte, hogy a lányok nem
vették észre az érkezését, amikor éppen testvéri hajtépésben vannak. Némán
toporgott az előtérben, nem tudva dönteni, hogy jelezze az érkezését és
próbáljon békét teremteni, vagy futamodjon meg és inkább a sarki krimóban várja
ki a lányok háborúskodásának végét. Ennyit minden férfi tudott, ő is: a nők
csatájában csak a pasi lehet a vesztes.
A srácokkal nagyon visszafogottak voltak. Régi rossz emlékek
kísértették őket, amikor egy ilyen legénybúcsúval majdnem meghiúsították egy
barátjuk másnapi esküvőjét, úgyhogy inkább csak üldögéltek egy boxban
beszélgetve és flörtölve a csinos pincérnővel. Emma ma nem volt bent a
sörözőben, és Cameron kicsit sajnálta is, mert élete nagy napja előtt szívesen
beszélgetett volna egyetlen, a másik nemből való barátjával. De most róla is
megfeledkezett, csak annak a nőnek a fülsértő rikácsolását hallgatta
homlokráncolva, akivel hamarosan össze akarta kötni az életét, és ... nem hitt
a fülének.
Egy olyan képtelenség bontakozott ki előtte, ami annyira
abszurd volt, hogy nem is akarta elhinni, hogy ennyire vak lett volna. Ezt
egész egyszerűen nem tehették vele! De amit még ennél is nagyobb képtelenségnek
érzett, hogy ő maga olyan simán belesétált volna egy csapdába és ennyi héten
keresztül egyetlen egyszer sem fogott gyanút. Ezt senki nem hinné el neki.
Pedig tényleg vak volt és süket. Annyira hinni akart a
kedvező változásokban, hogy bele sem gondolt, micsoda hideg számítással
végrehajtott csalás-sorozat áldozatává vált időközben. Áldozattá? Hiszen
párkapcsolati életének legjobb másfél hónapja volt ez, ha egészen őszinte akar
lenni. És tessék, választ kapott arra is, hogy hogyan alakult volna az élete,
ha annak idején nem Agnessel, hanem Adele-vel találkozik először. Adele. Az
elmúlt években mennyiszer fantáziált róla, de egyszer sem gondolt arra, hogy a
lányban is felmerülhetett, milyen párost alkotnának ők ketten, pedig most az
ajtó takarásában megbizonyosodhatott róla, hogy a lány is gondolt őrá. Ez
valahol némi elégtételt is jelentett a számára, ugyanakkor bonyodalmak egész
sorát. Ha valamit, hát ezt egészen biztosan nem fogja felvállalni Agnes előtt,
had érezzék csak a lányok a saját balhéjuk súlyát. Nem, nem fog osztozni benne
egyetlen pillanatig sem. Óvatosan lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót.
De nem volt szerencséje, mert ebben a pillanatban Agnes (vagy ki tudja,
melyikük) rontott ki a nappaliból és indult dühödt fúriaként a hálószoba felé.
Őt látva azonban az amazon megtorpant és zavartan megszelídült, talán abban
bízva, hogy egyetlen szót sem hallott abból a zavaros és gusztustalan
történetből, ami az elmúlt percekben bontakozott ki előtte. Nem kellett sokáig
várnia, hogy a másik lány is megjelenjen és ő önkéntelenül is a különbözőségeket
kezdte keresni bennük.
Most csak annyit tudott megállapítani, hogy szokás szerint
ugyanúgy öltöztek, ráadásul a dühük még egyformábbá formázza a vonásaikat. Nem
ivott annyit, hogy annak a gyomorforgató hatását érezte volna, mégis tudta,
hogy a csípős csirkeszárnyak mindjárt visszaköszönnek ennek a két bestiának
köszönhetően.
-Cameron! – kiáltottak fel egyszerre. –Várj, had magyarázzuk
meg! - …hátborzongató volt, ahogy egyszerre ejtették a szavakat, melyek úgy
visszhangoztak a fülében, mintha kútba kiáltottak volna. Amikor megindultak
feléje, tekintetükben a birtoklás vágyával, egyszerűen nem tehetett mást, mint
hogy kimenekült az utcára. A háta mögött becsapódó ajtón túlról újra felharsant
a nővérek hajtépő vitája, de már nem akart egyetlen szót sem hallani belőle.
Csak ment, sőt futott egyre távolabbra, miközben tisztában volt vele, hogy gyávaság
volt elfutni, hiszen ő az egyetlen, akinek joga lenne most a lakásban maradni.
A két marakodó libát kéne kitennie, holmijukat látványosan kihajigálni az
utcára, mint ahogy azt férfiakkal teszik hatásvadász szakító jelenetekben a
filmekben.
Egyetlen pillanatig sem jutott eszébe, hogy néhány óra múlva
elegáns ruhákba öltözött vendégek sorfala előtt kéne felvonulnia és gyűrűt
húzni egy nő ujjára. Egy olyan nőére, aki előbb szemrebbenés nélkül lökte a
testvére karjaiba, hogy ő közben ki tudja mivel múlassa az idejét egy távoli
földrészen. És aki most visszatért, hogy rátegye a kezét a jogos tulajdonára.
Egy nagy frászt! Nincs az a szó, amivel rá tudná venni Agnes, hogy ezek után
megtartsák az esküvőt. Tanácstalanul torpant meg. Itt áll az éjszaka közepén
egy kihalt utcán és hacsak nem akar a parkban éjszakázni egy padon, akkor el
kéne döntenie végre, hogy hova menjen. Egy taxi közeledett és önkéntelenül is a
járda szélére lépett, hogy leintse. Majd
a kaszni körbelölelő sötétjében ráér eldönteni, hova tovább...
Nem sokkal később bizonytalanul kászálódott ki az ülésről és
az előtte magasodó épületre felpislogva hagyta, hogy a taxi a háta mögött
kilőjön a járda mellől. Ami odabent olyan jó ötletnek tűnt, az egyetlennek
ebben a zavaros helyzetben, az most idekint a jó levegőn már korántsem volt
olyan magától értetődő. Emma ugyan jó barát, de most éjszaka van. És ki tudja,
talán nincs is itthon. Vagy ha igen, akkor nem egyedül. Csak kínos helyzetbe
hozza őt is, pedig abból egy életre elege volt saját magának is. De ha már itt
volt, akkor a kaputelefonhoz lépett és némi keresgélés után meg is találta,
amit keresett: Emma Woodhouse, 3. emelet 2. ajtó. Tétovázva lebegtette az ujját
a csengő felett, aztán hagyta, hogy a szürkés gombocska hívogató vonzása
magához húzza és benyomódjon a súlya alatt. Dallamos hang hallatszott a
készülékből és hirtelen el tudta képzelni, ez az éjszaka közepén milyen
ijesztően hangozhatott a sötét lakásban. Már megbánta, hogy becsengetett, de
már nem mehetett el, még nagyobb ijedtséget okozva szegény lánynak a titokzatos
zaklató rémképével, akit nyilván legszebb álmaiból riasztott fel.
Ő lepődött meg a legjobban, amikor viszonylag energikus hangon
Emma beleszólt a telefonba:
-Ki az?
Nagyon nyelt és megköszörülte a torkát, aztán csak annyit
mondott: -Bocs Emma a zavarásért, Cameron vagyok.
A vonal túlsó végén tisztán kivehető volt egy mély lélegzet,
aztán semmi más nem hallatszott, mint a kapunyitó zár halk kerregése. Sem egy
kérdés, sem egy meghívás, de Cameron élt a lehetőséggel, hogy eltűnhet az
utcáról és remélhetőleg menedékre lel egy barátnál. A meredek, keskeny lépcső
aljában megtorpant, mint aki még egy utolsó kísérletet tesz a józan döntésre,
de aztán a lábai megindultak fölfelé.
Viszonylag jó kondíciója ellenére is kifulladva ért fel az
utolsó emeletre, amely ebben a viktoriánus házban egyszerre volt egyszerű és
ugyanakkor hívogató. A lány a nyitott ajtóban várta egy nyilvánvalóan sebtiben
felkapott puha melegítőben, melynek a felső részén a cipzár ingerlően
árulkodott arról, hogy nagy valószínűséggel semmit nem visel alatta. Szőke haja
kibontva terült szét a vállain, és a ragyogó szalmaszín hajszálakban nyoma sem
volt az álom kócosságának.
-Ne haragudj, hogy rád törtem az éjszaka közepén, de ha most
egyedül maradtam volna, ki tudja... szóval, most nem akartam magamra maradni a
gondolataimmal. – motyogta erőtlenül, mert körülbelül mostanra a benne fortyogó
düh mély elkeseredettségnek adta át a helyét. Nem akarta sajnáltatni magát.
Főleg nem egy másik nővel, de tudni akarta, hogy más hogyan látná ezt a
képtelen helyzetet. Nem mintha ez már befolyásolhatta volna a döntését, amit
már a taxi hátsó ülésén meghozott. De kíváncsi volt, hogy másnak mi a
véleménye... túlreagálta a dolgot, vagy éppenséggel neki is megvolt benne a
maga dicstelen szerepe? Játszhatja-e a védtelen áldozat szerepét, vagy csak
banálisan vak és süket volt, aki megérdemelte a sorsát?
-Holnap... ma (nézett az órájára a lány zavartan) lesz az
esküvőd, nem? – kérdezte Emma és félreállt, hogy Cameron besurranhasson
mellette a lakásba. Csak nem egy kis pánik az esküvő előtt? Hallott már
ilyenről, hogy olykor a házasulandók az utolsó pillanatokban elvesztik a
bátorságukat és nem értik önmagukat sem, hogy kerülhettek az oltár elé. Nem
értette, mit keres itt Cameron néhány órával az esküvője előtt, de nagyon
remélte, hogy nem egy utolsó, legénybúcsús kufircolásért érkezett, mert
egyszerre akarta megadni neki és ugyanakkor gorombán, sértetten elhajtani. Más
ötlete nem volt, hogy miért toporoghat itt a küszöbén ilyen zavartan pont most,
amikor ő csendes virrasztással búcsúzott tőle, mint baráttól és lehetőségtől
egyaránt. Tisztában volt vele, hogy egy nős Cameron már a barátja sem lesz
többé és fájdalmas volt az érzés, amiért végleg elveszíti.
-Nem lesz esküvő! – roskadt le Cameron a kanapéra, és
engedélyt sem kérve az asztalkán álló talpas pohárért nyúlt, amelyben
sötétvörös bor csillant meg a gyertyafényben. Mohón kortyolt bele a borba,
miközben szeme sarkából felmérte a szobát. Az egész hely annyira romantikusnak
tűnt, hogy ivás közben egy pillanatra lefagyott és körülnézett. –Jaj, nem vagy
egyedül?
Az asztalon ugyan csak egy pohár volt, de ez semmit nem
jelentett, hiszen a másik a tulajdonosával együtt akár a hálószobában is
várhatta, hogy Emma visszatérjen.
-De, egyedül vagyok. Csak nem tudtam aludni. – motyogta
Emma, és a szemöldökét megemelve figyelte, ahogy Cameron egyetlen hajtással
lehúzza a pohár tartalmát, amivel ő a következő félórát akarta tölteni. Nem
feltétlenül akart lerészegedni egy meghiúsuló álom miatt, csak csendes
zsibbadtság volt a célja. –Mi történt? – kérdezte, miközben előszedett még egy
poharat, és mindkettőbe töltött a borból.
-Fogalmam sincs, hogy mesélhetném el, hogy közben ne tűnjek
teljesen idiótának! – sóhajtott a férfi.
-Talán kezd az elejéről! – javasolta a lány, ahogy
felkucorodott vele szemben egy öblös fotelba, maga alá húzva a lábait. Tágra
nyílt szemeivel pontosan olyan volt, mint egy kislány, aki az esti mesére vár.
Cameron megborzongva gondolt rá, hogy az ilyen mesékkel álmokat lehet
összetörni.
-Fogalmam sincs, hol és mikor kezdődött... de nyilván úgy
másfél hónappal ezelőtt, amikor Agnes, a barátnőm nővére látogatóba érkezett
Los Angelesből. Addigra már benne voltunk az esküvői előkészületekben és én
hülye azt hittem, minden a legnagyobb rendben van. Oké, néha nem értettem Agnes
időnként fellobbanó indulatát, de azt hittem, ez normális velejárója egy ilyen
időszaknak. Végül is teljesen ráhagytam a szervezést, hogy tényleg olyan legyen
minden, amilyennek ő akarja, de nyilván ebben is hibás voltam. Mindegy ...
Adele megjött, néhány napig súgva-búgva együtt voltak, aztán visszautazott és
utána ... nem is tudom, hogy nem tűnt fel, hogy száznyolcvan fokos fordulatot
vett az életünk.
Emma egyre kerekedő szemmel hallgatta a szomorú, bár
helyenként indulatos felhangot kapó beszámolót. Mintha rémlett volna, hogy
ikrekről van szó, és ettől egy képtelen gondolat öltött benne testet, de az
olyan abszurd volt, hogy szinte azonnal elvetette. Az nem történhetett! Ilyet
nem tesznek olyan férfival, akit szeretnek. Nem tehetnek! Milyen nő lenne képes
erre? És egyáltalán, a testvéri szeretetnek is megvannak a maga határai... Nem,
ez baromság, biztosan valami más van a háttérben. – döntötte el magában, de
azért belekortyolt a borba, hogy bátorságot merítsen a továbbiakhoz. Cameron
elég elszántnak tűnt, hogy lelki nyomora minden mélységét megossza vele, és ő
késznek érezte magát, hogy mellette álljon a bajban, bármi is legyen az.
Iszonyatosan nehéz volt hallgatni a férfi őszinte, beismerő
vallomását, hogy mennyire élvezte az eltelt heteket, hogy még sosem volt olyan
jó „Agnes”-sel, mint mostanában; és mennyire örült, hogy boldog házasság vár
rá, élete legjobb döntése, még ha az utóbbi időben néha el is
bizonytalanodott, időnként kritikusabban
vizsgálva a kapcsolatukat. De ez az „új Agnes” minden várakozását felülmúlta és
boldogan várta a mai napot, amikor is véletlenül kiderült, hogy az egész csak
színház volt, egy hihetetlen és padlóra vivő csalássorozat.
Emma elképedve hallgatta a történetet, amely a legvadabb
várakozásait is felülmúlta. És közben egy másik érzés társult a csendes
együttérzéshez. Szívszorító volt a felismerés, mennyire messze járt eddig
attól, hogy Cameron legalább észrevegye benne a nőt a régi jó barát helyett.
Már nem is reménykedett, elfogadta, hogy így történt, bár a szíve vérzett az
elszalasztott lehetőség miatt. De ez a fájdalomtól megtört hangú férfi vigaszra
szorult, amit ő gondolkodás nélkül hajlandó volt nyújtani neki. Akkor is, ha
csak ennyire van szüksége, egy baráti vállra, ahol kibeszélheti magából a
keserűségét.
Ahogy a történet végére ért, Cameron lehajtotta a fejét.
Mélyeket lélegezve harcolt a légszomj ellen, ahogy a vele történtek hatása alá
kerülve tüdejébe szorult a levegő és meg kellett küzdenie minden
lélegzetvételért. Szégyent érzett,
amiért így hagyta magát becsapni, az egész női nemmel szemben pedig zsigeri
utálatot. Emmának csak azért nem jutott ebből, mert ő barát volt, régi,
megbízható barát. Ebben a szerepben pedig mentes a nemiségtől.
-És most hogyan tovább? – nézett a szemébe Emma. Cameronnál
sosem lehetett tudni. Talán most fáj neki, ami történt, de megeshet, hogy jól
számítottak a testvérek, hogy egy ilyen csínyért – bármilyen kegyetlen játék is
volt – nem borítja fel hosszú évek megszokását. Az a férfi azonban, aki a
kérdésére felkapta a fejét és merőn a szemébe nézett, nem tűnt gyenge férfinak,
akivel játszadozni lehet. Nem! Cameron szemében tűz égett, olyan tűz, amely
elhamvasztott mindent, ami a múltat jelentette és a felperzselt szerelem nyomán
még várhatóan hosszú időnek kell eltelnie, mire egy új érzelem szárba
szökkenhet.
-Hogyan tovább? – kérdezett vissza a férfi kissé elnyújtva a
kérdés végét, mint aki még csak most foglalja össze magában reakcióit és az
azok generálta válaszlépéseket. –Ezt komolyan kérdezed? ...Mi mást tehetnék,
mint hogy azonnal megszakítok minden kapcsolatot ezzel a két Mata Harival?
-Néhány óra múlva az oltár elé akartál állni egyikükkel. –
vonta meg a vállát Emma, aki még nem volt eléggé meggyőzve arról, hogy Cameron
tényleg kilép a kapcsolatából. Amennyi érzelemmel emlegette fel az előbb az
eltelt időszakot, ki tudja... még képes lehet a megbocsátásra is.
-Ha megtenném, azzal az erővel akár szembe is köphetném
magamat. – morgott a férfi és a második pohárnyi vörösbort is ledöntötte a
torkán. A testes nedű, az esti sörözést és az azt követő sokkot is hozzátéve,
már kezdte éreztetni a hatását. Feltápászkodott és kissé bizonytalanul megindult
az ajtó felé.
-Ne haragudj, hogy így rád törtem, de valakivel muszáj volt
beszélnem, mert már majd megfojtott a düh és a keserűség. Sajnálom, hogy
elszúrtam a te estédet is. – motyogta erőtlenül, mire Emmában a szánalom érzése
lassú folyamként hömpölygött végig.
-Mire valók a barátok? Jól tetted, hogy idejöttél. …Hova
akarsz most menni? – kérdezte aggódva, mire a férfi megrántotta a vállát.
-Nem tudom. Kiveszek valahol egy szobát, aztán reggel majd
hazamegyek és megmondom nekik, hogy szedjék össze a holmijukat és tűnjenek el.
Néhány telefont is le kell bonyolítsak, bár a botrányt már aligha tudjuk
elkerülni. A násznép minden tagját aligha tudjuk értesíteni, hogy elmarad az
esküvő. Istenem, Agnes! Meg tudnám fojtani! Meg persze a nővérét is. Fogalmam
sincs, melyikük ötlete volt, de együtt csinálták végig, úgyhogy nincs is nagy
jelentősége. – sóhajtott a férfi és megmarkolta a kilincset.
-Maradj itt! A kanapén elalhatsz, és ennyivel is többet
tudsz pihenni, mintha most még nyakadba vennéd a várost is szállás után kutatva....
Rád fér, kemény napod lesz. – mondta – reményei szerint – könnyedén a lány és
hogy a meghívást megerősítse, a tv alatti szekrényből kiráncigált egy puha
takarót és egy párnát. Cameron tétovázott, aztán elengedte a kilincset. Emmának
igaza van, most minden perc nyereség, élni fog a lány vendégszeretetével. Már
csak azért is, mert nála biztonságban érezte magát, és pillanatnyilag erre az
érzésre volt a legnagyobb szüksége.
*
Cameron megtorpant, ahogy az ajtón belépve egy bőröndöt és
egy utazó táskát látott csupán. A lányok láthatóan nem készülődtek közös
távozásra. Adele holmija lehet, de talán Agnesé – nézte a friss reptéri
szalagot a bőrönd fogantyúján, aztán hagyta, hogy az ajtó mögötte hangos
csattanással csukódjon be.
-Istenem, Cam! De jó, hogy itt vagy! Már azt hittem valami
baj ért! – tűnt fel talpig hófehérben és aggodalmasan Agnes. A hosszú fehér
ruha most egy cseppet sem tűnt ünnepélyesnek, sokkal inkább kísértetiesnek tűnt
az éles reggeli fényben. Cameron elnevette magát, bár ez a nevetés meglehetősen
hisztérikusra sikeredett. Az ész megáll, Agnes az esküvőre készülődik? Ekkora
baleknak tartanák?
-Adele elment? – kérdezte válasz nélkül hagyva a lány
kérdésnek beillő fogadtatását.
-Rögtön utánad. Szállodába költözött. Nézd, Cam! Rettentően
sajnálom. Sajnáljuk. Csak egy buta ötlet volt és nem tudtam ellenállni a
kísértésnek, hogy kihasználjam az utolsó néhány hét szabadságot, de már
megbántam minden percét, ne haragudj! – hadarta a lány a kezeit tördelve.
-Te nem tudtad, hogy szerencsétlenséget jelent, ha a
vőlegény az esküvő előtt látja a menyasszony ruháját? – kérdezte Cameron ismét
válasz nélkül hagyva Agnes minden mondatát. A lány zavarodottan nézett rá a
váratlan témaváltás miatt, aztán kissé kényszeredetten elnevette magát.
-Szerencsétlenséget? Ugyan már, ez csak egy buta babona. –
legyintett, amiért Cameron ebben a helyzetben ilyen képtelenségekkel
foglalkozik.
-Hát, akkor örülök, hogy nem fogod fel olyan tragikusan a
helyzetet, Agnes – sóhajtott nagyot a férfi. –Ugyanis nem lesz esküvő. A
történtek után részemről okafogyottá vált az egész ceremónia.
-Okafogyottá? De hát hogyan? – hápogott a lány és Cameron
nem tudta nem észrevenni, mennyire buta arcot vág a menyasszonya, ha az élet
váratlan helyzet elé állítja.
-Nos, egy esküvő az egymás iránt érzett szerelem és bizalom,
a közös jövőbe vetett hit megtestesülése. Én már nem szeretlek és nem bízom
benned, tehát nem veszlek feleségül, nem lesz közös jövő, mert már nem hiszek
benne. – jelentette ki Cameron meglepő higgadtsággal.
-Nem lesz esküvő? – sivított fel a lány, és a férfi
összerázkódott a kellemetlenül magas hangtól.
-Jézusom, Agnes! Mégis mit reméltél? – tárta szét a karjait
ennyi értetlenség láttán. –Nem az történt, hogy megtréfáltatok, és helyetted
Adele jött el egy mozis randira. Másfél hónapon keresztül bolondot csináltatok
belőlem. Annyiszor feküdtem le a nővéreddel, ahányszor csak alkalmam nyílt rá, és másfél
hónapon keresztül ettem a főztjét és beszélgettem vele a munkámról... az
érzéseimről… helyetted. Teljesen kitárulkoztam előtte, mint ahogy ez egy
normális párkapcsolatban természetes. És cserébe mindent megtett, amit tőled
hiába vártam, és eddig a percig nem is sejtettem, hogy ennyi mindent nem kaptam
meg tőled. Ezek után szerinted most kézen foglak és bevonulok veled a pap elé,
hogy örök hűséget fogadjak neked?
-Én nem haragszom, tényleg! – csillantak meg az első könnyek
a lány szemében. Cameron már abban sem volt biztos, nem műkönnyek-e ezek. A lány reakcióját azonban annyira abszurdnak
érezte, hogy legszívesebben megütötte volna. Erőnek erejével fegyelmezte magát
és az egyetlen fegyverhez nyúlt, amit még bevethetőnek érzett Agnessel szemben.
-Te nem haragszol? – kérdezte selymes, halk hangon, ami
azonban egy tenger felől érkező tomboló vihar sötétségével lopózott a
vitájukba. –Te nem haragszol? Te tényleg azt hiszed, hogy én most lenyelem az
eltelt hetek megannyi csalását és feleségül veszlek? – nézett hitetlenkedve a
lányra, aztán a plafonra, mintha onnan várná a választ.
-Most ismerted be, hogy egész idő alatt megcsaltál, de én
nem haragszom. – szipogott Anges.
-Édesem! ... Szarok rá, hogy haragszol-e vagy sem! –csattant
fel a férfi. -Ha nem csalódom, te is kipróbáltad Los Angeles hímnemű
lakosságának jó részét, úgyhogy kvittek vagyunk. ...Különben is, ... talán
erről is beszélhettetek volna Adele-vel... a nővéred klasszisokkal adakozóbb,
mint te valaha is – szúrt vissza, és bár nem érezte egészen elegánsnak, de
azért egy apró elégtétel volt a lány sápadtsága, ahogy láthatóan lassan, de
biztosan megérti, itt a vég.
-Őt akarod? – érkezett a halk kérdés, és Cameron egy
pillanatra elgondolkodott. Talán ez lett volna a logikus lépés, igen... Adelet
választani, aki az eltelt hetek alatt közelebb került hozzá, mint a saját
menyasszonya, még ha egész idő azt is hitte, hogy ő az. De tisztában volt vele,
hogy ez egy teljesen hibás lépés lenne. Adele ugyanúgy részese volt ennek a
csalásnak. Ő pedig soha nem tudna egy ilyen nő mellett élni. Ráadásul ott lenne
Agnes árnyéka... nem, ez egy egészen képtelen ötlet, úgyhogy nem is pazarolt rá több gondolatot.
-Egyikőtöket sem akarom! – jelentette ki
megfellebbezhetetlennek hangzó hangon és a szobája felé indult. Menetközben úgy
fordult hátra, mintha csak valami teljesen lényegtelen gondolat jutott volna az
eszébe:
-Mire lebonyolítok néhány telefont, szeretném, ha elmennél.
A holmidat, ha még nem pakoltad össze, akkor majd összeszedheted, ha itt lesz
az ügyvédem. Agnes! Vége! Próbáld meg ezt elfogadni és érd be az eltelt másfél
hónap kalandjaival! Kár, hogy csak ennyit ért neked a kapcsolatunk! Ez a Te
döntésed volt, én pedig elfogadom. Soha többé nem akarlak látni! – mondta
kemény, határozott hangon, még ha legbelül nem is érezte ezt a keménységet,
csak valami fásult boldogtalanságot.
-Akkor maradj csak
magányos! – kiabált utána elkeseredetten a lány, ráébredve, hogy valóban
itt a vége. Cameron megtorpant, aztán
ahogy Emma bájos, együttérző arca bukkant fel előtte, remény költözött a
szívébe. Nem lesz magányos! Egy barátja egészen biztos lesz, és ha csak egy
cseppnyi szerencséje, akkor még az is kiderülhet, hogy egy barátságból idővel
akár egészen más érzelmek is kibontakozhatnak. Tulajdonképpen nem először
gondolt rá, hogy Emma volt az egyik legjobb dolog az életében. Talán mindig is
ő volt az igazi, csak eddig nem vette észre. De ma lehullt a szeméről minden
hályog és képessé vált a látás művészetére. Nem lesz magányos. Soha többé nem
lesz magányos, ha legközelebb jól választ. És biztos volt benne, hogy tanult a
mostani fiaskóból.
VÉGE!
4 megjegyzés:
Reménykedtem benne, hogy ez lesz végül Cameron döntése, mert ez egy nagyon beteg gondolat volt az ikrek részéről :P
Aztán Emma és Cameron el is mondott mindent, amit nekem sikerült kigondolnom ;)
A "szemében tűz" volt a kedvenc mondatom!
K&P
Itt ülök könnyes szemekkel.na nem a történet miatt, hanem mert majd kufolyt a szemem a telon olvasàstòl.
Nem kegyelmeztèl ma sem a hosszával....Xdd
Jò kis pörgős volt, és csak reménykedtem, h. ez lesz a vége, mármint, h. egyiket sem választja.
Köszönöm.
Köszi a meglepit Jutkám! <3
Csak csatlakozni tudok, az előttem szólókhoz :)
Azért egy apró picit hiányérzetem van, vagy nem tudom. Fura érzésem lett a végére. Valamiért Emmánál sem éreztem, hogy neki kell lenni a befutónak. :/ Magam se értem, hogy miért. Talán ha egy picit jobban megismertük volna. Nekem egyik sem lett befutó a végére :/
Sajnálom.
De nagyon köszönöm, várom a következő meglepit! :P
pusza :)
Szia!
Szuper lett, nagyon tetszett. :) A vége pláne, nem volt előre kiszámítható. Az ilyen jellegű jobban tetszik, mint a harangokkal és gyerekzsivajjal végződő történetek. Köszi. :) Puszi, Porcica
Megjegyzés küldése