Pulykatojás - 2. rész

Kate fáradtan rúgta le csillogó szandálját és a nyakát tornáztatva a konyhába ment, hogy engedjen magának egy pohár hideg vizet. Imádta, ahogy a lakása a maga puha fényeivel szinte körbeöleli egy ilyen fárasztó este után. Érdekes este volt! Alexander Carpenter semmit sem változott. Egyenes, bátorító, udvarias... de mégis... – gondolkodott el merengve - mégis valami fontos megváltozott vele kapcsolatban. Felzaklatóan jóképű pasi lett belőle. – húzta huncut vigyorra a száját, majd szinte húzóra  mohón nyeldeste a jó három deci vizet. 

A pezsgő mindig szomjassá tette, ma pedig jó néhány pohárral elkortyolgattak Alexanderrel. Nem aggódott, mindig is jól bírta , ha pedig érezte, hogy lassan sok lesz, egyszerűen nem nyúlt több pohár után. Különös adottság volt ez a modellek ajzószerekkel,  alkohollal bemocskolt világában. Ez és alapvető óvatossága megvédték, hogy elkerülje néhány pályatársa keserű, önmagukkal folytatott küzdelemtől terhes sorsát. 

A kezdeti kelletlensége, amivel a ma esti partyra érkezett, minden egyes mondattal, amit Alexanderrel váltottak, leolvadt róla és hamarosan azt vették észre, hogy a környezetük kíváncsian vizslatja őket, ahogy valósággal meghitten félrevonultak egy csendes sarokba, hogy senki ne zavarja meg a beszélgetésüket. Biztos volt benne, hogy máris azon törik a fejüket néhányan, hogy valami kapcsolat szövődik köztük, ha más nem, hát egy éjszakára szóló, de érdekes módon most nem bosszantotta mások fantáziálása. Ha bárki rákérdez, még hazudnia sem kell, régi barátok voltak, akiknek sok megbeszélni valójuk akadt. Ennyi. Jó, annyira szoros barátságról szó sem volt, de ezt senkinek nem kell tudnia. Ugyanabba az iskolába jártak, ennek bárki utána nézhet, és máris befoghatják a szaftos pletykára mindig éhes hiénák száját. 

Gondolatban visszaszámolt, hány éves lehet a férfi... két évvel volt idősebb, legalábbis – hacsak más oka nem volt – két évvel felette járt a középiskolában. Akkor huszonkilenc éves, és máris van néhány őszülő hajszál a halántékánál – mosolyodott el az emlékre. Persze, az is lehet, hogy a legutóbbi filmjében festették ilyenre – idézte maga elé a film előzetesét, amit éppen a napokban látott a tv-ben, és ahol Alex egy középkorú apát játszott, akinek a tinédzser lánya az amazóniai őserdőben bajba kerül.  Még hogy apa – mélázott el a feltevésen… Alexanderral kapcsolatban sok minden eszébe juthat egy nőnek, de hogy meglett családapát alakítson … igaz, jelen esetben az apa rendkívüli fizikai kondíciójának köszönhetően tűzön-vízen át követi a lánya nyomait, de mégis… hová tette a rendező a szemét, amikor őt választotta erre a szerepre? Hiszen olyan elevenen csillognak a beszédes szürke szemek, mint egy kölyöknek – töltött magának egy újabb pohár vizet, de azt már a nyakán nyugtalanul verő érre szorította, hogy lehűtse vére száguldását. 

Hazudna, ha önmagának sem merné bevallani, hogy megkívánta a férfit, és kissé csalódott volt, hogy ez a kívánalom láthatóan a másikban nem ébredt fel. A búcsúzásnál Alex kísérletet sem tett rá, hogy meghívassa magát hozzá egy italra. Igazából azt hitte, hazakíséri majd, de a férfi csak besegítette egy taxiba… anélkül, hogy megcsókolta volna.  Maga volt a megtestesült angol hidegvér és udvariasság. Lehet, hogy Jamesnek igaza van, és öregszem? Vagy csak egész egyszerűen Alex-nek más típusú nők tetszenek? – tette fel magának a kérdést, miközben a kandalló feletti hatalmas tükörhöz közel hajolva a vonásait vizsgálta. 

Mindig is hétköznapi nőnek látta magát és képtelen volt megérteni, miért lelkesedtek érte annak idején az ügynökségek. Mára már talán tényleg csak azért hívták, mert arca az elmúlt években túlságosan ismert lett ahhoz, hogy egy könnyed mozdulattal ejtsék? Nagyon sóhajtott és a pohárral a kezében a fürdőszobába ballagott. Megnyitotta a zuhanyt, majd néhány laza mozdulattal szinte leejtette magáról a rafinált ruhát. Alkalomadtán majd megemlíti Clarának, hogy a varrónő minden korábbi ígérete ellenére korántsem volt olyan szexi, hogy kísértésbe vigyen vele egy olyan férfit, mint Alexander Carpenter. Kíváncsi lett volna, hogy igazak-e a hírek, hogy a férfi egy kolléganőjével jár. Ha igen, akkor annak a nőnek ma mellette kellett volna lennie, nem? Hogy engedheti a prédára éhes nők közé egyedül a párját? Vagy ennyire erős a kapcsolatuk, a köztük lévő bizalom? Ez a gondolat csak irigységet szült benne, úgyhogy inkább beállt a bőven záporozó víz alá és lehunyta a szemét. Hagyta, hogy a meleg, álmosító vízesés kimossa belőle ezeket a lehetetlen gondolatokat és az Alex-szel történt találkozás emlékét. Ahogy jó tíz évvel ezelőtt, most sem alakult ki köztük semmi. Ennyi történt. A James által követelt fotókat elkészítették, a többit pedig a saját szívével kell rendeznie.

*

Alexander  némán tűnődve nézte a kocsi mellett elsuhanó fényeket, ahogy menedzsere és jó barátja, Michael Rowlings hazafuvarozta. A túlságosan késői óra ellenére is a város élte a maga zajos, lüktető, izgalmas életét. Fogalma sem volt róla, hogy miért emlékezett úgy Londonra Los Angelesben, mint valami álmos, vidéki városra. Vagy csak a saját magában dúló érzelmi vihar miatt érezte a várost is zaklatottabbnak a megszokottnál? A szemüvege az elegáns zakó belső zsebében lapult. Michaelnek nem kellett messzire mennie érte, a bérelt limuzin sofőrje már éppen az étterem recepciósához fordult, mert megtalálta a hátsó ülésen, még mielőtt visszaindult volna a garázsba. Aztán látta, hogy a barátja a „szemei” nélkül is jól boldogul egy csinos kis vörössel, és nem zavarta meg a beszélgetésüket. Mint ahogy most is csöndben volt. Michael az indulás után szinte azonnal levette, hogy a gondolataival van elfoglalva, és nem tett fel neki kérdéseket. Nem tudott ezért elég hálás lenni neki. A vetítés már régen kiment a fejéből, pedig más alkalmakkor hajnalig agyalt azon, mit kellett volna másként csinálnia a filmben, és hogy miért nem harcolta ki az aktuális rendezőnél egyes jelenetek bent maradását, vagy éppen kivágását. Most nem volt szabad gyöke ezeken a kérdéseken rágódni. És mindez egy nő miatt! Ilyen még nem fordult elő vele a pályafutása során. Catherine Coulfield járt az eszében. Bocsánat, Bigelow – húzta el a száját. A lánnyal ellentétben, neki nehezebb volt ezen a néven gondolni rá. 

Ahogy annak idején a gimnáziumban megjósolta, csodálatosan szép nővé vált, és lám, ezt mások is észrevették. Látta már néhány magazinban a vele készült reklámfotókat, főleg női divatlapokban, amiket Isabella lapozgatott, de soha eszébe sem jutott, hogy megkeresse a lányt. Bár némi elégtétellel gondolt rá, hogy ő már régen meglátta a benne rejtőző gyöngyszemet, mégis a gondolataiban ott dolgozott az előítélet, hogy a lány a felkapott modellek sztár-életét éli, partyk, fogadások, bemutatók, utazások és viharos viszonyok, és ebből saját magának is elege volt, nem akarta még annak a terheit is magára húzni, hogy egy találkozást követően valami regényes marhaságot kezdjenek rágni a bulvárlapok. De most mégis találkoztak, és ez a nemvárt viszontlátás felülírt benne minden korábbi gondolatot. 

A gimnáziumban sokszor gondolt rá, milyen helyes fruska azokkal a hatalmas zöld szemekkel, égő vörös hajával és a bőrét borító halvány szeplőkkel. De olyan visszahúzódó volt, sosem értette miért, hogy inkább nem próbálkozott nála. Az az utolsó találkozásuk bebizonyította, hogy helyesen tette. Kate tele volt kisebbségi érzéssel, az önbizalma a béka feneke alatt lapult, és neki már nem volt ideje megpróbálkozni ezen változtatni. Az évzáró bál után a szüleivel Franciaországba költöztek, mert az édesapja Párizsban kapott állást. A nyüzsgő párizsi élet, a beilleszkedés nehéz hónapjai aztán feledtették is vele azt a találkozást. Minden vágyát Párizs váltotta valóra, ott kapta az első kisebb szerepeit, és ott ismerkedett össze Isabelle-el is, akivel – már kimondani is szörnyű – majdnem nyolc éve éltek amolyan se veled, se nélküled kapcsolatban. Az asszony idősebb volt nála néhány évvel, de ez igazából nem zavarta, mert a szíve fiatal volt, élt-halt a színjátszásért, eszményi partner volt a szerepek átbeszélésében is, bár Alexander sokszor nem volt biztos benne, hogy a kapcsolatuk nem része-e ennek a játéknak. Isabelle mindig és mindenhol színésznő volt, talán még az ágyban is, neki pedig nem volt olyan nagy tapasztalata, hogy ezt felismerje. A filmek miatt sokat utazott, Isabelle nem mozdult ki Párizsból, keveset voltak együtt, és ezek az idők mindig napsugaras heteket jelentettek az amúgy magánytól szürke hétköznapokban. 

Amikor Michael megállt a ház előtt, amit londoni tartózkodásai idejére bérelt, bocsánatkérően grimaszolt rá, amiért egész úton levegőnek nézte a sofőrjét és jó barátját..

-Elkapott a kicsike? – kérdezte Michael, némi részvéttel a hangjában, aggodalmasan, hogy mit jelenthet ez Alex párizsi életére nézve, ráérezve a gondolataira, mint már oly sokszor a barátságuk alatt.

-Kicsikének nem nevezném. – vigyorodott el Alex, miközben eszébe jutott, az a kevés barátnője, aki eddig volt, kivétel nélkül a hóna alatt bújhatott el, Isabelle is apró volt és törékeny. Kate pedig… nos, Kate nem a barátnője – zárta le magában az épp csak éledező összehasonlítást.

-Tudod, hogy értem… - sóhajtott Michael. Mondhatott Alex amit csak akart, már a tény, hogy így hárított, beszédes volt. Az este folyamán többször látta őket a vörös hajú boszorkánnyal, akinek a legtöbb férfi a feneke ívét megvillantó ruhakivágásába lesett bele. Alexander pedig félrevonult vele és láthatóan be nem állt a szája egész idő alatt. Nem úgy, mint útközben. És ez a kettősség magáért beszélt. –Azt hittem, lyukat beszélsz a hasába… legalábbis távolról úgy tűnt, rengeteg közös témátok akadt.

-Egy iskolába jártunk annak idején. – próbálta lezárni Alexander a beszélgetést. Michael igazán jó haver, de mivel még önmagával is tisztáznia kellett, mi történt ma este, nem kívánta ezt rögtön társaságban kielemezni. Saját magával nem kellett vitába szállnia, de Michael a kákán is képes volt csomót keresni, úgyhogy inkább megragadta az ajtó fogantyúját, hogy kiszálljon. –Kösz, hogy hazahoztál!

-Szívesen. – nézett maga elé a másik férfi. Alex nyilvánvalóan nem akar beszélni az estéről, úgyhogy ő sem erőltette. Alighanem ez a tulajdonsága volt az, ami barátivá érlelte a kapcsolatukat. Mindig megérezte, ha Alex magányra vágyott, és sosem erőltette rá olyankor a társaságát, még ha fontos dolgokról akart is beszélni vele. Hálából a megértéséért, Alex sem merült el soha sokáig ebben a magányban, viszonylag hamar megkereste, és így a közös ügyeik zökkenőmentesen működtek. Remélhetőleg ez az este is ilyen lesz – gondolta, miközben már az agya fellapozta képzeletbeli közös naptárukat. -Holnap délután kettőre a reptéren kell lennünk. Jöjjek érted? Vagy kocsit küldjek? – tette hozzá, ha Alex esetleg mégis úgy dönt, hogy kevés szabadidejéből áldoz még a „kicsikére”, aki rosszul leplezett érdektelenséggel egész úton a barátja eszében járt. 

-Itthon leszek. – morogta Alex, aki meg sem játszotta, hogy nem érti a barátja kérdését. –Megköszönöm, ha értem jössz.

-Rendben. – bólintott Michael megkönnyebbülten, aztán mielőtt az ajtó becsapódott volna, még kiszólt: -Egyébként gratulálok… a film igazán nagyot durrant. – utalt a hosszú perceken át zúgó tapsviharra a vetítést követően. –Szerintem most jöttek rá néhányan, hogy valójában mire vagy képes. Nem csodálkoznék, ha ezt az alakítást, sok jó forgatókönyv és néhány kuncsorgó rendező követné. Nem akarom önmagam fényezni, de megmondtam előre… azzal, hogy hitelesen játszol el egy idősebb, megtört fickót, végre megbocsátják neked a korán jött sikereket. Jó voltál, Alex!

-Kösz, én is azt hiszem, igazad van. Már a forgatáson éreztem, hogy ez sikerülni fog. – bólintott Alex és Michael valósággal megrendült. A barátja eddig mindig csak bizonytalankodott, ha meg kellett ítélnie a saját teljesítményét. Nem a szerénysége, sokkal inkább a bizonytalansága jele volt ez, és még soha nem hallott tőle ilyen magabiztos önértékelést. A végén még benő a feje lágya és felnőtt férfi lesz, olyan színész, aki tisztában van a kvalitásaival. – gondolta elégedetten.

-Akkor szép álmokat! Vár minket Párizs! – intett neki búcsúzóul, mire Alex becsapta az ajtót. Michael már elkanyarodott az utca sarkán, amikor még mindig ott állt az út közepén és maga elé motyogva nagyot sóhajtott:

-Jah, vár Párizs… és Isabelle. – mormogta. Amióta Franciaországba költözött, talán most először érezte úgy, hogy nem képes szívből örülni ennek a kijelentésnek. Egyik részének sem.

*

Az első napok Párizsban értetlen helykereséssel teltek. Itt volt Isabelle, itt volt a lakása, itt volt a munkája, mégis állandóan az járt a fejében, hogy ez az egész csak egy álom – még csak nem is a legjobbak közül való – és neki egész máshol kellene lennie. Lesz is, csak fel kellene végre ébrednie. Arra viszont nem kapott választ, hogy ez a „valahol” mégis hol lehet.

Ez a bizonytalanság azzal járt, hogy a kedélye mélyponton volt és szinte leste az alkalmakat, amikor apró – sehova nem vezető – csörtéket vívhatott Isabelle-el vagy valamelyik munkatársával. Utóbbiak összesúgtak a háta mögött, nem értve, hogy a máskor oly kedves emberből hogy válhatott egy hét alatt kiállhatatlan bunkó; Isabelle azonban nem rejtette véka alá a rosszallását. Apró dolgokon kaptak össze, hogy aztán még nagyobbat szóljon a veszekedésük. Eddig diszkréten éltek, a sajtó nem is igen foglalkozott velük, de már nem sok hiányzott hozzá, hogy megjelenjenek az első, a magánéletüket firtató cikkek, mert a kis veszekedések kezdtek teátrális nagyjelenetekké fajulni, amikor Isabelle egy este ott hagyta Alexandert az éttermi asztalnál és kiviharzott. Azt az estét hagyományos békülős szex követte, de utána mindketten kapitulációnak érezték a gyengéd pillanatokat.  

A legutóbbi összekapáshoz csak annyi kellett, hogy Isabelle hangosan megjegyzést tegyen a saját – korábban makulátlan - fehér bőrére. Az éles nyári napfénytől apró, alig látható szeplők jöttek ki a vállán és az orra körül. Alexander kifejezetten aranyosnak találta és nem értette a nő kifakadását:

-Kozmetikumot váltottam, talán attól jöttek elő. A fene egye meg! Bejelentkezem Marine-hez, talán tud kezdeni vele valamit. – mormogott Isabelle, olyan közelről vizsgálva az arcát a tükörben, mintha be akarna bújni a fényes foncsor alá.

-Szerintem aranyos – vetett egy fél pillantást oldalra a férfi, miközben borotválkozott. Isabelle mérgesen nézett rá.

-Tudom, hogy csak azért tetszik, mert az a manöken, akiről egy ideje áradozol, ilyen szeplős. De szerintem meg közönséges. Mást se hallok, mint Kate így, Kate úgy ... – csattant fel az asszony, mire Alexander letette a borotvát.

-Az biztos, hogy Kate nem csinálna ebből ekkora hisztit. A napfény kihozta, istenem, vannak ennél azért nagyobb tragédiák is. Majd ősszel újra eltűnnek. – cirógatta meg Isabelle arcát, de a nő most nem volt fogékony a kedveskedésére és durcásan lesöpörte magáról a kezét.

-A nagyszerű Kate... netán minden apró porcikáját volt alkalmad megvizsgálni? Máskor annyi mesélni valód van egy ilyen út után, most meg csak ez az egy dolog volt neked fontos. Catherine Bigelow, a szeplők királynője...

-Kate-et hagyd ki ebből az egészből!  - csattant fel a férfi. -Nem tudom, mi a bajod, de őt ne vedd a szádra! Nem ártott neked semmit... és hogy a kérdésedre válaszoljak, nem láttam a testének minden porcikáját, csak amiket az estélyi ruhája közszemlére tett. De hidd el, senki nem volt a közelben, aki közönségesnek nevezte volna a szeplős bőrét.

-Ó, biztos vagyok benne, az is éppen elég lehetett. El tudom képzelni, ahogy félmeztelenül mutogatja magát. Hiszen mindenki tudja, hogy a manökenek mind kurvák. – sziszegett indulatosan Isabelle, mert nem tudta elviselni, hogy a férfi, akivel már oly régen együtt él, most hirtelen egy másik nőről áradozzon, vagy – mint az előbb – a pártját fogja. Alexander tudta, hogy ezt a zsigeri gyűlöletet csak a féltékenység táplálja és mivel ártatlan volt, roppant igazságtalannak tartotta Isabelle támadását. Évek óta együtt élnek, mégsem ismerte még ezt a rosszindulatú oldalát. Tudta, hogy ott kéne hagynia, nem pedig felvenni a kesztyűt, mégsem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy Kate védelmében ő is megbántsa Isabellet. 

Az asszony nagy meglepetése, amivel várta,  valóságos sokként érte, de próbált az Isabelle által elvárt módon reagálni, leküzdve az ellenérzését, amit mindenféle műtéti beavatkozással szemben érzett. Sosem reklamált érte, hogy szinte kislányosan apró mellei voltak. Isabelle-hez tartoztak, hát ilyennek szerette őket. Most valami furcsa idegenkedéssel nézte a fehér kötést, amely úgy kötötte le a nő mesterségesen felpumpált idomait, mint valami gésáét. A szíve mélyén nem volt kíváncsi az eredményre.

-Ha már mindenáron Kate-be akarsz belekötni drágám, akkor csak tudd, hogy ő kedveli a saját testét, nem tesz meg mindent, hogy megváltoztassa. – morogta dühösen.

-Érted tettem. – tette lekötött melleire Isabelle a kezét, olyan drámai hangon jelentve be a dicső tettet, mintha Szent Johannát játszaná, de továbbra sem fordultak egymás felé, csak a tükörben keresték a másik pillantását. 

-Nem kértelek rá. Soha egyetlen pillantással, szóval és szótlanul nem utaltam rá, hogy nem vagy nekem úgy tökéletes, ahogy vagy. – szállt bele a szem- és szópárbajba a férfi. -Megváltoztattad magad fizikailag, és ezzel mintha megváltozott volna az az Isabelle is, akit szerettem.

-Szóval múlt idő? – vonta le a nő az egyetlen lehetségesnek tűnő következtetést, bármennyire is hihetetlen volt. A hangja megbicsaklott, ahogy a sírás fojtogatta. Egy hete ünnepelte a harmincötödik születésnapját. Alexander nem volt itthon, de nem is bánta, mert a születésnapi ajándékát, a kettejük ajándékát úgyis csak a távollétében tudta megszervezni. Meglepetést akart szerezni neki. Nos, sikerült, csak éppen nem egészen úgy, ahogy tervezte. 

Ő csak azt akarta, hogy ugyanolyan kívánatos legyen, mint azok a fiatal nők, akikkel Alexander az utóbbi időben együtt forgatott, és akikkel a jövőben is fog. Fiatalabb már nem lehet, legalább a testét akarta tökéletesre formálni. És most Alexander azt vágja az arcába, hogy ezzel rontott el mindent. Képtelen volt elhinni, hogy ekkora bakot lőtt volna. Azt pedig végképp, hogy a férfit ez elfordíthatja tőle. Pedig már éppen azt tervezgette, ha az orvos szabad utat ad, visszavonul a színháztól és gyereket vállal. Alexander  gyerekét. De most nagyon úgy néz ki, hogy Alexander sosem akart az ő gyerekének az apja lenni. Nem. A férfi talán éppen a Londonban töltött hét alatt ébredt rá a köztük lévő korkülönbségre. Elég volt hozzá, hogy találkozzon egy régi ismerőssel, egy csinos, fiatal nővel, és máris megfeledkezett arról a tengernyi élményről, ami kettejüket összekötötte. 

Amíg így gyötrődött, Alexander akkurátusan leöblítette a borotváját, leöblítette az arcát és egy kéztörlővel felitatta róla a vizet. Aztán a bénultan álló nő felé fordult és egy mély sóhajjal magához húzta.

-Ne veszekedjünk! Talán ha beszéltél volna róla előtte, meggyőzhettelek volna, hogy teljesen feleslegesen fekszel kés alá, hiszen úgy szeretlek, ahogy vagy, de majd igyekszem túllendülni a kezdeti sokkon. Ha téged ez tesz boldoggá, akkor nyilván jól tetted, hogy megoperáltattad. Ne haragudj! Biztosan azért vagyok érzékenyebb, mert nincs időm itthon megvárni az eredményt. Holnap elutazom. Olyan kevés időnk van, ne töltsük feszültségben! Rendben? – ringatta kedvesen az asszonyt, aki hüppögve csak bólogatni volt képes. 

Talán mégsincs nagy baj! Talán Alexander tényleg örülni fog, ha Magyarországról hazatérve egy bombázót talál az ágyában. Azt mindenesetre egy életre megjegyezte, hogy többé nem állítja váratlan helyzet elé. Talán az a baba-projekt, amelyről oly sokat álmodozott mostanában, mégsem veszett ügy még. Igen. Ez lesz a megoldás! Alexander most elutazik három hétre, addig ő is rendbe jön. Aztán, ha a férfi hazaért, felteszi neki a kérdést, szeretne-e hamarosan egy édes, apró baba édesapja lenni? És miért ne szeretne... akkor pedig, miközben gyengéden újra és újra egymásra találnak, visszatér majd az életükbe a régi harmónia. Minden rendben lesz! Minden rendben lesz! – győzködte magát csendesen megbújva a szeretett férfi karjai között.

Pulykatojás - 1. rész

Catherine Bigelow majd száznyolcvan centis magasságával a környezetéből kimagasodva könnyűszerrel figyelemmel kísérhette a férfit, aki ezer wattos – őszintének ható - mosolyával elbűvölve a rajongóit, aláírások százait osztotta ki, mire testőreinek sűrűjében elvergődött a színház bejáratáig. Az egész nap szitáló eső sem szegte a rajongók kedvét, akik órák óta várták, hogy kedvencük felbukkanjon és megajándékozza őket utánozhatatlan mosolyával. A személyi testőre pillantása egy lélegzetvételnyi időre összekapcsolódott Catherinéval, de úgy látszik, veszélytelennek minősítették, mert a férfi tekintete tovább siklott róla és egy röntgengép alaposságával pásztázta a tömeget. Óriási volt a felhajtás, mint mindig, amikor valami reménybeli sikerfilm bemutatójának adott otthont a színház, amely itt volt a lakásától néhány lépésnyire. A rajongók és érdeklődők már a a hajnali óráktól képesek volt itt szobrozni, hogy megcsípjék a legjobb helyeket, és irigységgel vegyes vágyakozással nézték őt, amikor kulcsával benyitott a kivételezett helyen lévő épületbe. Sosem értette, hogyan lehet ennyire erős egy plátói érzelem, hiszen akire irányult, az ilyen alkalmakkor jószerivel nem is látta az előtte kavargó arcokat, nemhogy viszonozni tudta volna a felé áradó sóhajokat. Néha őhozzá is odajöttek egy-egy aláírásért, és ilyenkor talán nagyobb zavarban volt, mint az, aki megállította. El sem tudta képzelni, Alexander hogy képes örömöt színlelni, de hát nyilván ezért volt ő a színész.

A nő bájos arcán a szeplők szinte táncoltak a férfi útját szegélyező fáklyák lángjainak fényében. Pulykatojás – így csúfolták gyerekkorában, kivéve azt a srácot, aki most felnőtt férfiként legújabb filmjének, a Veszélyes vízeken-nek a bemutatójára igyekezett. Arra a bemutatóra, amire neki is volt meghívója, csak éppen semmi kedve nem volt elmenni. Még így sem, hogy az itt toporgókhoz képest kivételezett helyzetben, nemcsak a vetítésre, de az azt követő partyra is szabad belépése lehetett volna. Gondolatban bocsánatot kért a férfitól, de egymást érték mostanában az ilyen rendezvények, ahol többnyire kötelessége volt megjelenni és már halálosan elege volt a szerepből, amit valósággal rákényszerítettek. Tulajdonképpen világ életében úgy érezte, mintha az ilyen megjelenések alkalmával prostitúcióra kényszerítenék. Mindig kapott egy listát, hogy kik lesznek ott, kiket kell feltétlenül megszólítania és lehetőség szerint a társaságában fotózkodnia. Most átfutott a fején a sajnálkozó gondolat, hogy talán hiba volt éppen ezt a mai rendezvényt kihagynia.

Ha semmi másért, azért már érdemes lett volna elmennie, mert Alexander Carpenter megérdemelte volna, hogy köszönetet mondjon neki, amiért jó tíz évvel ezelőtt olyan szépet mondott neki. A fiú őszintének ható hangja azóta is a fülébe csengett, ráadásul egyelőre úgy tűnt, minden szava próféciaként teljesült. Az élete akkoriban csupa sírás volt, mindenki csúfolta langaléta termetéért, vörös hajáért és szeplőiért, leginkább persze az iskolai szépségkirálynők mindenkit kritizáló, lenéző klubja. Sosem akart volna közéjük tartozni, mégis a szurkálódásaik mérges tövisként gennyedtek a lelkében. A végzősök tiszteletére rendezett év végi iskolai bálon a ruhatárban elbújva sírta ki az éppen Norma Jamisontól elszenvedett sérelem felett érzett bánatát, amikor a fiú szó szerint belebotlott, majd aggódóan megkérdezte, mi a baj… talán bántotta valaki? Ő pedig elkeseredésében őszintén elmondta neki, miért sír. A fiú felemelte az állát és a szemébe nézve a legbársonyosabb hangon, amit az iskolában hallott, csak annyit mondott:
-Ne higgy nekik, te elképesztően gyönyörű lány vagy! Még néhány év és az irigységtől besárgulnak mindannyian.

De ő akkoriban még idétlen bakfis volt, aki azt hitte a fiú is csak csúfolódik vele, ráadásul a barátai is odasereglettek köréjük, kíváncsian lesve a beszélgetésüket. Olyan zavarban volt, legszívesebben elsüllyedt volna, ezért meglehetősen durván és igazságtalanul elhajtotta. Alexander pedig nem szívóskodott. Vállat vonva, megfejthetetlen tekintettel nézte még néhány pillanatig, végül ott hagyta. Soha többé nem látta, mert a fiú ősszel elköltözött a városból.

Néhány éve teljesen váratlanul egy magazin címlapján látta viszont, és akkor egy önkéntelen simítással köszönte meg a valaha volt barátságosságát. Ő sem gondolta volna az átlagos kinézetű fiúról, hogy egyszer majd a világ nőnemű lakosságának nagy része sóhajt fel a fényképe láttán, de el kellett ismernie, Alexandernek jót tettek a múló évek. Érett, mint a jó bor... és ami végképp szimpatikussá tette, a siker – úgy tűnt – nem szállt a fejébe. A vakító mosoly mögött ugyanaz a szerény srác bújt meg, mint aki annak idején időt szánt rá, hogy a lelke fájdalmáról beszéljen neki.
Az akkori találkozásukat követően a saját élete is váratlan fordulatot vett. Még diáklány volt, amikor egy fotós leszólította őket, amikor az édesanyjával egy karácsonyi vásárban kutattak megfelelő ajándékok után. Néhány ifjúsági magazinban megjelent fotó és pár epizódnyi gyerekszerep egy népszerű sorozatban volt a találkozás hozadéka. Norma Jamison pedig, az iskola ügyeletes szépségkirálynője, tinédzser éveinek megrontója, Alex jövendölését beteljesítve, valóban sárgult az irigységtől, amiért az ő babaarcú szépségét nem fedezte fel senki. De ezután Kate szülei ragaszkodtak hozzá, hogy egyelőre a tanulmányaira koncentráljon, úgyhogy visszautasítottak minden felkérést és magántanárt fogadtak, aki a korábbi kiesést pótoltatta vele. Az érettségi után elvégzett egy modell-tanfolyamot és az eltelt években a világot járta, hogy magazinok címlapjain pózoljon, kifutókon suhanjon végig, olyan kozmetikumoknak kölcsönözze az arcát, melyeket sosem használt, sőt egy kisebb felnőtt-szerepet is kapott egy filmben, bár erre nem szívesen emlékezett vissza. Az a szerep csak boldogtalanságot hozott neki a cseppnyi örömért cserébe. Ott ismerte meg a férjét, Adam Bigelow-t, aki ugyanolyan rohammal hódította meg, mint amilyen gyorsan le is cserélte egy szinte gyerekkorú pályatársára. Legszívesebben a nevétől is megszabadult volna, de saját családneve a Coulfield nem volt túlságosan jól hangzó név a szakmában. Olyan névre volt szüksége, amit könnyen megjegyeznek és nehezen felejtenek. A Bigelow ilyen volt, úgyhogy a válás után is megtartotta.
Még egyszer elnézett a fejek sokasága felett, pillantása megpihent a sötét hajon, ahogy a férfi egy rajongójához hajol, hogy közös képet készíthessenek róluk, aztán mélyet sóhajtva hátat fordított és hazafelé indult.
*
-Mégis mit képzelsz? – harsogott James Burns, az ügynöke hangja a telefonba, amikor óvatlanul felvette. Itthon akart maradni, csendesen elbújni egy sarokba egy jó könyvvel, néhány könnyű szendviccsel és egy pohár Martinivel, ügyet sem vetve az ablaka alatt zajló cirkuszra. Na igen, a telefont is ki kellett volna kapcsolnia – gondolta fintorogva. –Itt kellene lenned! Megmondtam neked előre, hogy erről az estéről csak akkor maradhatsz távol, ha kórházi zárójelentésed van róla, hogy meghaltál. – sziszegett a férfi indulattól fűtött hangon, nyilván visszafogva magát a körülötte kavargó társaságban.
-James! Fáradt vagyok. Két napja jöttem haza Szingapúrból. Nem akarok semmi mást, csak aludni. – sóhajtott Kate elgyötörten, de a férfit nem érdekelte a problémája.
-Catherine! Ez a bemutató olyan esemény, amivel tele lesz a sajtó, és neked létérdeked, hogy ott legyél a fotókon! Nem tudom, de nem is akarom szebben fogalmazni: Már túl öreg vagy és nem fognak fotózásokra hívni, ha nem vagy szem előtt. –nyomta meg kíméletlenül az „öreg” szót, bár tudhatta volna, hogy ezzel Kate-nek nem tud mélyre szúrni. Voltak tervei a kifutók világán túl is, még ha ezeket nem is tárgyalta meg még az ügynökével. Úgy érezte, az új életéhez Jamesnek semmi köze nem lesz, nem lehet, így aztán felesleges is lett volna megrángatni a számító bajszát.

-Köszönöm! Ezt így huszonhét évesen kifejezetten jó hallgatni! – fintorgott azért kötelességtudóan a telefonba Kate, miközben szinte biztos volt benne, mi lesz a férfi következő mondata, ezért a tekintete akaratlanul is a szekrény oldalára akasztott elegáns estélyire tévedt. Nem kellett csalódnia:
-Most azonnal összekapod magad, csodát teszel és tíz perc alatt lehengerlőre sminkeled magad, aztán kitipegsz a taxihoz, ami akkorra már várni fog és idejössz. Nem fogadok el semmiféle ellenkezést Catherine, mert ha csalódnom kell, én leveszem rólad a kezem.
A vonal megszakadt és a lány arra gondolt, talán nem is lenne baj végre összerúgni a port rabszolgahajcsár ügynökével. James kiharcolt neki minden megjelenési lehetőséget, de igazság szerint csak azért, mert pontosan tisztában volt vele, hogy ettől a saját pénztárcája is gyarapszik.

Végül Kate megadta magát a kötelességnek és a következő tíz percben a már jól begyakorolt apró trükkökkel végrehajtotta a csodát, a laza, kimenős fiatal nő helyét hamarosan átvette egy nagyvilági dáma, aki belül forrongva, de engedelmesen ült be a taxiba, hogy az a vetítést követő partyra szállítsa, ami legnagyobb sajnálatára a lakásához képest a város túlsó végén zajlott. Mégiscsak jobb lett volna részt venni a vetítésen itt szomszédban, akkor talán James is elnézte volna neki, ha az este további részét ellógja. De már kár volt ezen törnie a fejét, hátradőlt és lélekben próbált felkészülni egy újabb társasági eseményre, és … a találkozásra Alexander Carpenterrel. Talán fel sem ismeri – egyszerre sajnálta, ha így így lesz, és reménykedett benne, hogy mégsem.
*
Alexander magára erőszakolt egy újabb – az újságok által - szívdöglesztőnek titulált mosolyt, amely a fotó elkészülte után úgy olvadt le róla, mint vékony jégréteg a napfényben. Az előbb már egy pincérre is rámosolygott, amikor a háta mögött a nevén szólította, mert azt hitte, egy újabb rajongó, pedig csak a friss pezsgőből akarta megkínálni. Reflexből tudott mosolyogni, bár azon a néhány fotón, amit magánemberként készített róla valaki a családja körében, tisztán látszott az igazi és a művi mosolya közti égbekiáltó különbség. Imádta a hivatását, csak az azzal járó felhajtást volt képtelen megszokni. Néha, egy nagy pohár vörösborral a kezében, kaliforniai házának medencéje partján heverve eszébe jutott a középiskolai színjátszó szakkör. Ő maga sem gondolta volna, hogy az iskolai színpad deszkáiról ilyen magasra vezet majd az útja. Gyomorszorító volt az érzés, hogy ilyen magasról előbb-utóbb zuhannia kell, hiszen nincs az a karrier, amiben nincsenek hullámvölgyek. Ha szerencséje van, akkor lassított felvétel lesz ez a zuhanás, de hogy véget fog érni ez az „Én vagyok a világ ura” életérzés, abban biztos volt. Már a legújabb filmjében, éppen abban, amelyiknek a díszbemutatóját most ünnepelték, ott taposta a sarkát az utódja. Mire ő harminc éves lesz, az a kölyök már éppen megérik a hatalomátvételre – gondolta fanyarul, elnézve Ryan szabályos szépségű arcát, amit már a kifutók világából sokan ismertek. Ráadásul a srác nem volt tehetségtelen... és nem volt olyan válogatós sem, mint ő maga. Egyenes útja lesz a csúcsra – sóhajtott, miközben belekortyolt a kezében szorongatott pohár tartalmába.

Nem irigyelte tőle a rivaldafényt, mert éppen eléggé részesült már belőle, hogy értékelni tudja a csendes háttérbe vonulást. Nem véletlenül választott mostanában egyre inkább ismeretlen, tehetséges rendezőket és kis költségvetésű filmeket. Dolgozni szeretett, és egy új gondolattal kacérkodott, a rendezés felelősségét szerette volna kipróbálni. Korábban is, a vetítő terem sötétjében, már nem színészként, hanem egy jövőbeni rendező szemével nézte a saját filmjét. Ez volt az a szempont, amely átsegítette a kezdeti ellenkezésén, amikor legszívesebben kimenekült volna, ahogy leoltották a lámpákat. Most már szívesen maradt, még ha ez azzal is járt, hogy meglátta a kész műben az elszalasztott lehetőségeket. Ő így tanult... ha úgy tetszik, a maga kárán. Bár, ez a ma esti vetítés nagy siker volt, a kezdeti őrület óta talán nem szorongatták még ennyien elismerően a kezét, és ez volt az oka, hogy még kitartott, tette a dolgát rendületlenül a körülötte pezsgőt kortyolgató ismerős, vagy éppen névtelen tömegben.

Ahogy felemelte a fejét, tekintete megakadt egy csillogó bokaláncon egy formás bokán, aztán követte az égbe szökő lábakat, az észvesztő csípőn át egy hihetetlen mély kivágásig, mely a nő hátának aranyló bőre nagy részét közszemlére tette. A lány magas volt, de ez nem gátolta abban, hogy ne tíz centis cipősarkakkal tegye még kívánatosabbá a lábait. Alexander elég magas volt hozzá, hogy ez a tény ne hozza zavarba. Ki vagy te csinibaba? – harapta be a szája szélét a férfi a kíváncsiságtól, aztán meglátta, hogy a lány éppen Ryan Osgooddal, filmbeli partnerével beszélget. Akkor már nem is érdemes törnie magát, Ryan után nem szoktak elhullajtott csibefalatok maradni, és különben is, a kölyök annyira még nem vette át a hatalmat, hogy ő szedegesse fel a maradékát. – húzta el a száját csalódottan.
A csodanő azonban ebben a pillanatban félrefordult és tűzvörös hajának elegánsan feltűzött tincsei közül egy kiszabadult. Rutinosan igazította vissza, s közben egy pillanatra láthatóvá vált a kényszeredett mosoly, amit maszkként magára öltött. Láthatóan unta Ryant, és ezzel máris kivívta Alex szimpátiáját. Döntött és megindult feléje, hogy megmentse a lány estéjét, és a magáét. A gyenge fények között hunyorogva próbálta kiélesíteni a lány arcvonásait és talán életében először bánta, hogy valami megnevezhetetlen férfi-hiúságnak engedelmeskedve, éppen ma este nem tette be a kontaktlencséjét, divatos, elegáns szemüvege pedig ott maradt az elegáns limuzin hátsó ülésén, amivel a vetítésről idehozták. Michaelt kérte, hogy keresse meg, de a barátja valahol elakadt a kérése teljesítése közben. A középiskola után szemüveget írt fel neki a szemorvos, de a filmjeiben sosem hordta, csak a kontaktlencséket, amelyek ráadásul még a szeme színét is megváltoztatták. Az ilyen hivatalos rendezvényeket is szerepként fogta fel, de ma érzékeny volt a szeme és nem akarta a kontaktlencsével még jobban irritálni. Amikor a lány egy bocsánatkérő kis grimasszal odébblépett Ryantől, alig bírt ellenállni a kísértésnek, hogy el ne kapja a karját, hogy megállásra kényszerítse, mielőtt eltűnik előle a tömegben. Ryan megtette, és egy végtelenül hideg pillantást kapott cserébe. Alexander elégedetten mosolyodott el. Okos lány! Nem dőlt be a szépfiú külsejének, talán mégis érdemes próbálkoznia. Hihetetlenül bosszantotta, hogy a film fő szponzorát éppen most kormányozták oda hozzá megtorpanásra kényszerítve, és a következő percekben gazdasági elemzést kellett hallgasson a forgatási költségekkel kapcsolatban. Próbált érdeklődő képet vágni, de a szeme résnyire húzódva fókuszált az egyre távolodó karcsú alakra, és magában a mondatot fogalmazta, hogyan szabaduljon meg a kelletlen beszélgetésből.
*
Catherine már megbánta, hogy engedelmeskedett ügynöke felszólításának. Tisztában volt vonzó külsejével, bár tiniként utálta, sőt, a fél karját odaadta volna érte, hogy a millió szeplő helyett, mely szinte minden porcikáját beborította, hibátlan, napbarnított bőrrel ajándékozta volna meg a Jóisten. Mostanra szégyenlős büszkeséggel viselte, csak mert egy hosszúhajú kölyök valaha áhítattal simított végig a nyakán és a kulcscsontján, miközben azt hebegte, hogy még életében nem látott ilyen varázslatost. Aztán a srácot elrángatták a barátai, de a borzongató hang és az érintés néha még ma is kísértette az álmait. Főleg, amióta azt a kamaszt az eltelt években a világ egyik legvonzóbb pasijának választották. Ma este pedig az ő tiszteletére rendezték ezt a partyt, legújabb filmjének bemutatóját ünneplendő. Ő maga pedig tisztában volt vele, hogy azért kapott meghívót, mert ha nem is nyíltan, de konzumnőként tekintenek rá sokan, aki azért van ott egy-egy ilyen rendezvényen, hogy az unatkozó férfiak is vonzó időtöltésnek lássák a programot. Most kétszeresen is rettegett megjelenni, mert nem tudta, Alexander vajon felismerné-e? Belehalt volna, ha ő is, mint az itt jelenlévők többsége, csak egy darab húsként tekintene rá, akinek az arca, sőt testének minden porcikája eladásra vár.

James türelmetlenül jelzett neki, hogy ne húzza az időt, menjen már oda az este ünnepeltjéhez, így aztán vett egy mély levegőt és egy arra haladó pincér tálcájára visszatette a még érintetlen poharát. Ha már meg kell alázkodnia, a férfi legalább ne higgye piás party-macának. Még néhány lélegzetvételnyi ideje volt, amíg odaért Alexander széles háta mögé, és elég volt rápillantania a férfi nyugtalanul motozó kezére a mellette álló hatalmas cserép élén, hogy tudja, váratlan felbukkanásával a megváltást hozhatja el Alexandernek egy kellemetlen beszélgetésből, még mielőtt idegességében körmeivel marja ki a víztartó golyókat szerencsétlen pálma tövéről. Könnyedén megérintette a tökéletes szabású zakó vállát, aztán egy utolsó mély levegővétellel várta, hogy a férfi felé forduljon.
Alexander hálás volt, bárki is álljon a háta mögött, mert Normann Baileynél unalmasabb és megjátszósabb fickóval életében nem találkozott. Tíz perce be nem állt a szája és mostanra bárki azt hihette volna, befolyásos és hozzáértő filmkészítő; pedig az egyetlen dolog, amihez értett, hogy hamis mosolyával és homályos ígéreteivel pénzt csikarjon ki hezitáló pénzemberekből. Ez sem volt kevés, de ahhoz mégis, hogy az estét az ő társaságában töltse olyan feladványok megfejtésével, melyek egyáltalán nem őrá tartoztak. Ráadásul a vörös hajú szépség is eltűnt a látószögéből.
-Elnézést! – biccentett a férfinak, akinek tágra nyíló szeme látatlanba is kellemesebb társaságot ígért, mert James híres volt róla, hogy sorra megkörnyékezte a filmjeiben szereplő mutatós színésznőket. Alex biztos volt benne, ha nem is közülük valaki, de mindenképpen egy csinos nő áll a háta mögött. Megfordult, arcán barátságosan érdeklődő tekintettel, aztán a mosolya valósággal megbicsaklott, ahogy az ismerős arcba nézett.

-Catherine Coulfield! – mondta ki önkéntelenül a nevet, ami sok-sok évvel ezelőtt beleégett az emlékezetébe. Fel nem foghatta, miért nem ismerte fel távolról, mert bár egy végtelenül elegáns fiatal nő állt előtte, mégis minden ízében az a régi kislány volt, aki a szemfestékét elmaszatolva bőgött a ruhatárban valamikor régen, egy valószínűtlenül távoli világban. Bocsánatot sem kérve Normann-tól, teljesen a lány felé fordult, nyilvánvalóvá téve, hogy az a minimális érdeklődése is, amit eddig a percig imitált, köddé vált a férfival szemben. Őszintén nem érdekelte, hogy Normann hogyan reagál majd, csak abban reménykedett, hogy nem akar csatlakozni hozzájuk. Szerencséje volt. A pénzembernek a közelgő pincérlány formás bokái máris magukra vonták a figyelmét, kapatos állapotában is reálisan felmérve, hogy a kis vöröske úgyis Alexandert választaná kettejük közül.
-Bigelow – javította ki automatikusan Kate a férfit, mire Alex arcán halvány csalódottság suhant át. Férjhez ment. Akkor tabu, mert gyereklányokkal és férjezett nőkkel sosem kezdett. Nem is annyira a lelkiismerete miatt, egyszerűen nem volt az a típus, aki olyasmire hajt, ami nem lehet az övé.
-Neked sem kell bemutatkoznod. Még emlékszem rád az iskolából. – mosolygott rá a lány végtelenül kedvesen, de volt valami a szája sarkában, amitől Alexander csalhatatlanul biztos volt benne, hogy műmosoly.

-Végtelenül szégyellem magam – vallotta be Alex egy kínos grimaszt követően. –Az előbb már felfigyeltem rád, ahogy Ryannel beszélgettél, de abból a távolságból nem ismertelek meg. Mégsem kéne annyira hiúnak lennem, hogy letegyem a szemüvegem – próbált viccelődve kifogást keresni a vaksiságára. -De így, kézzelfogható közelségben... ugyanaz a varázslatos bőr... azóta sem láttam ilyet. – bókolt. -Örülök, hogy a pályatársaidhoz hasonlóan te nem világosíttattad ki.
-Azzal, azt hiszem, keresztet is vethettem volna a karrieremre – nevette el magát kényszeredetten Kate. –Az ügynököm szerint ez a fő vonzerőm... és persze a vörös hajam, ami egyelőre még az eredeti szín. – túrt bele kissé nemtörődöm módon a vállára boruló vörös zuhatagba, amit alig pár perce szabadított ki a csatok fogságából, ha már úgyis állandóan önálló életre keltek.
-Az ügynököd okos ember lehet. Netán ő a férjed? – tapogatózott óvatosan a férfi.
-James Burns az ügynököm. Ha jól tudom, színészekkel is dolgozik... A férjemet Adam-nak hívták. Ő színész ... volt. – pontosította az információt. Alexander azonban nem a múlt időre, hanem a személyre kapta fel a fejét.

-Adam Bigelow, az az Adam Bigelow? De hiszen ő ... majdnem az apád lehetne. – rázkódott össze önkéntelenül és kissé elképedve. –Bocsáss meg, bunkóság volt részemről ezt szóba hozni! Nyilván voltak olyan tulajdonságai, amik miatt igent mondtál neki. Hol ismertétek meg egymást? Adam nagyon ritkán megy el a filmek bemutatóját követő partykra. – próbált még mindig a magyarázat után kutatni a férfi.
-Szerepeltem a filmjében. – vonta meg a vállát a lány, szinte szégyenkezve, amiért ilyen sablonos a történet. –Csak egy aprócska, jelentéktelen szerep volt, de a partnere voltam, és hát ... ha ismered, neked is el kell ismerned, nagyon lehengerlő tud lenni. Úgy kezelt, mint egy hercegnőt, nem pedig egy kellemetlen púpot a hátán, aki csak hátráltatja a művészi önkifejezésben, és azt hiszem, akkoriban ennyi elég is volt, hogy meggondolatlanul igent mondjak neki. Persze, elég hamar kiderült, hogy rajtam kívül még sokakkal ugyanilyen „barátságos”. Úgyhogy alig száradt meg a festék a házassági papírokon, de már a válásira is ráütötték a pecsétet. A nevét azonban megtartottam, mert jobban hangzik a szakmában, mint a Coulfield.

-Adam Bigelow – motyogta Alexander elgondolkozva. A következő filmjében együtt játszik majd vele. Furcsa játékot űz velük a sors. A fickó jó színész volt, jó kolléga, de más korosztály, a nőügyeivel pedig sosem foglalkozott. Kérdés, hogy a most hallottak fényében mennyire tud majd ellenállni a kísértésnek, hogy néhány sör mellett többet tudjon meg a Kate-tel kötött házasságáról a forgatás szüneteiben.
-Probléma? – ráncolta értetlenül a homlokát a lány, amiért Alex ennyire elmerült ebben a számára teljesen lényegtelen információban.
-Ja, dehogy, nem, csak ... sosem gondoltam, hogy nős. – rántotta meg a vállát a férfi, aztán a közeledő pincér tálcáját fixírozva, kérdőn fordult a lányhoz. –Egy pezsgőt?

Csak szólok...

Nem mondom, hogy nem vagyok picit csalódott. Persze ízlések és pofonok... de én annyira szerettem ezt a kis történetet, hogy azt hittem, nagyobb lesz a visszhangja. Még jó, hogy a "régi bútordarabok" bepötyögnek pár szót, bár velük más fórumon is kitárgyaljuk a dolgokat, mert különben csúfosan üres maradna ez az oldal. Na, hát ez van, ezt kell elfogadnom. És mivel az ötletelés is elmaradt, marad ez a faramuci cím is, amivel azóta sem tudtam megbarátkozni.

Most apró szünet következik, egyrészt izgatott várakozással egy kis utazás miatt, másrészt az öt napos megszökés a mindennapokból, de április 26-án - ha az Isten is megsegít - újra itthon leszek, utána pedig tényleg belevágunk a Pulykatojásba. Momentán az első harminc oldal már megvan, és egyelőre úgy tűnik, lesz, ami gördüljön előre, ha nem is nap mint nap, de viszonylag sűrűn egymást követve. Persze nem tíz oldalak alkalmanként, de ezt azok, akik telefonon olvassák, talán nem is fogják bánni. Nekem a szemem esne ki tőle, az tuti.

Végezetül pedig álljon itt egy érdekesség. Távol álljon tőlem, hogy bármiféle párhuzamba keverednék Kertész Imrével, és köztünk legyen szólva, a Sorstalanság valóban nem egy könnyen olvasható mű (nemcsak a témája okán), de azért a Magvető Kiadó néhány sora elgondolkodtató; hogy ami egyeseknek egy írás gyengéje, azért mások Nobel-díjat ítélnek neki :)

Most búcsúzom, a mielőbbi viszontlátásra! Pulykatojás 1. rész- április 27-én

Testek és őrök - 3. (befejező) rész

Az első nap olyan volt, mint egy rég esedékes kirándulás. Reggeli nélkül indultak útnak, aztán megálltak egy benzinkútnál és kényelmesen kávézgattak. Fánkot ettek, porcukorral gazdagon megszórva, feledve a kalóriák számolgatását, ami máskor a mindennapjaikat megkeserítette. Aztán újra útnak indultak, egyre inkább átadva magukat az őket körbevevő csodálatos tájnak.  Greg Morrison sehol nem lépte át a sebességkorlátozást, nem siettek, hogy a gazdagon eléjük táruló természeti szépségeket kiélvezhessék. Amikor elhagyták a főutat, tizenöt percen át kanyarogtak  a keskeny ösvényen, amelyre az utat szegélyező bokrok valósággal rádőltek lombterhükkel. Jillian elismerően forgatta a fejét. Senki nem látta, amikor lekanyarodtak erre az útra... Abszolút ideális búvóhely! A ház egy hosszú, kanyargós erdei út végén úgy bukkant ki a fák mögül, mint valami képeslap. A háttérben a tengerszem zöld vize csillogott, a fenyők halkan suttogtak körülöttük, ahogy a napfény a sűrű fenyvesen áttörve utat talált magának. 

A farönkökből ácsolt épület minden kényelemmel felszerelve várta vendégeit. Gregory behordta a közeli kis településen összevásárolt élelmiszert, miközben Jillian az ablakokat tárta ki, hogy a kristálytiszta levegő átjárja az épületet. Aztán segített a férfinak beindítani a generátort és hamarosan reménykedve hallgatták a duruzsoló kazánt, amely az esti fürdőhöz forró vizet ígért. Jillian könnyű ebédet ütött össze, amit a tóra néző teraszon ettek meg, hallgatva a madarak csivitelését és az erdő távolból érkező hangjait. Idilli volt. 

Az este közeledtével azonban, ahogy az árnyak megnyúltak, a fények megpuhultak, a hangok sejtelmesebbé váltak, a gondtalan középiskolai túrára hajazó kirándulás lassan szexuális feszültséggel telt meg. Napok, sőt már hetek óta éltek szoros közelségben. Többet tudtak egymásról, mint más párok több évnyi együtt élés után, és egyre kevésbé tudták figyelmen kívül hagyni az egymásra gyakorolt hatásukat. Gregory már egy ideje érezte, ahogy az érzékei vigyázzba állnak reggelente, ahogy a nő frissen zuhanyozva, parfümmentes, természetes, nedves illatával felbukkan mellette a konyhában, és kifejezetten idegesítette annak a Neil-nek már csak az említése is, s bár még csak néhány percre találkoztak, de már jobban utálta, mint azt, hogy egy idióta miatt itt kell bujdosniuk ebben a házban, ahelyett, hogy a hétköznapi életüket élhetnék. Elvégre ez a titokzatos fenyegető hozta létre ezt a valószínűtlen találkozást Jill-lel, de végül Neil lesz az, aki elveszi tőle. Amikor a gondolatai ilyen irányba kanyarodtak, figyelmeztetnie kellett önmagát, hogy nem veszítheti el, ami, illetve aki sosem volt az övé. De pillanatnyilag ezt részletkérdésnek nyilvánította, tekintettel arra, hogy Jillian Howard-al még csak nem is csókolózott eddig. 

Jill is beismerte már magának a magányosan eltöltött éjszakáin, hogy Neil képe egyre halványodott a fejében, helyette pedig egyre többször tolakodott az előtérbe Gregory Morrison jóvágású arcéle. A hangja, ahogy a gyerekkoráról mesélt, a barátairól, akiket az egész világ ismer és irigyel, de ő csak a gyerekkori haverjait látja bennük és a határtalan bizalmat, ami összeköti őket. Bármilyen sületlenséget írt meg éppen a bulvársajtó, abban mindig biztos lehetett, hogy a barátaitól apró információmorzsákat sem tudnak szerezni a magánéletének féltett pillanatairól. A férfi beszélt valami Cynthiáról is, aki különösen közel állt hozzá, akivel azt tervezte, hogy családot alapít, és akiről idejekorán kiderült, hogy csak a csillogásra vágyik mellette, nem a háziasszonyi szerepre. Jillian nem mondta a férfinak, de képtelen volt megérteni azt az ismeretlen nőt. Néhány héttel ezelőtt talán még azt mondta volna, pontosan olyan sekélyes nő lehet, aki egy Greg Morrison-típusú férfihoz illik, de azóta volt alkalma közelebbről megismerni a férfit, és így már csak az értetlensége maradt. Hogy volt képes egy nő eldobni magától a szerelmet, amit ez a férfi kínált?

Már alkonyodott, amikor még egy sétát tettek a tópartra, ahol nevetve tanította kacsázni az apró, lapos kavicsokkal a férfit. Megegyeztek benne, hogy másnap a stéghez kikötött csónakkal kirándulni mennek. Eszükbe sem jutott minden neszre összerezzenni, hiszen Gordie ott rohangált körülöttük fáradhatatlanul, érzékeny kutyaorrával felfedezve a ház környékét és a tópartot. Nevetve zavarták távolabb, amikor a vízben megmártózva mellettük rázta ki bundájából a jéghideg vizet, aztán sokáig dobálták neki  a faágakat a parton, hogy valamennyire megszárítsák a bundáját. Visszafelé Gregory már felkapcsolta az elemlámpát, hogy a keskeny, hepehupás ösvényen kikerülhessék a bokatörő ágakat és köveket. A ház hívogató fényeivel várta őket vissza. Gordie ment előre és vidáman lengedező farka jelezte, hogy magukban vannak. 

Gregory tüzet rakott a kandallóban, Jill vacsorát készített, összeszokottan, csendben tették a dolgukat, Gordie pedig hálásan a lángok melegéért, ott nyúlt el a kandalló előtti szőnyegen.

-Fényképezőgépet kellett volna hoznom. – szólalt meg a férfi, ahogy a tóparti játék percei eszébe jutottak. A bolhafészek, ahogy Gordiet nevezte az elején, játékosságával és bájával teljesen elvarázsolta. Ha egyszer ennek az egésznek vége lesz, biztos, hogy nagyon fog hiányozni a puszta jelenléte, gondolta tőle teljesen idegen, szentimentális hangulatban. Hogy a lány mennyire fog hiányozni, azt inkább végig sem gondolta.

-Rólam nem készíthetne fotókat – szólalt meg halkan Jill, félve, hogy nevetségessé teszi magát, ha a férfi nem is erre gondolt, csak a tagadhatatlanul szép tájat akarta megörökíteni.

-Egy ilyen szép nő, és megbújik az arctalanságban... – motyogta kedvetlenül Gregory.

-Igen. Ez is az oka. – mondta halkan a lány. –De igazából arra gondoltam, hogy nem akarnám, hogy az utódaim szórják ki szemétként a fotóimat. 

-Utódai? – kapta fel a fejét Gregory.

-Nyilván  voltak, vannak, lesznek barátnői... igazi barátnői, akik nem szívesen osztoznának magán még egy papírképpel sem. Ez természetes. Én sem örülnék, ha Neil korábbi menyasszonyának a fotója ott heverne valamelyik szekrényke tetején, vagy akár egy fotómappában.

-De maga nem a barátnőm, sokkal inkább egy kedves barátom. Ennél fogva joga lenne megmaradni az emlékeim közt akár még egy fotó formájában is. A barátok sokkal többet jelentenek az aktuális barátnőnél. – gondolkodott el Gregory.

Jillian zavartan fordult félre, a kandalló tetején álló gyertyák fényét csodálva. Úgy döntött, éppen ideje témát váltani, mert ez a barátnős-téma valahogy nem volt az ínyére. Ő Gregory Morrison testőre. Ennyi. Nem barát, és még kevésbé barátnő. Erről nem szabad elfeledkeznie. Az ő szakmájában a távolságtartás szakmai követelmény volt. Sajnos ennek a férfinak a társaságában hajlamos volt erről megfeledkezni, de itt az ideje, hogy emlékeztesse magát. 

-Ez nem egy vadászlak. A szobák alapján azt mondanám, itt inkább romantikázni szoktak. Ennyi gyertyám életemben nem volt, mint amennyit a házban találtam, és valami azt súgja, nem áramkimaradás esetére halmozta fel őket a házigazda. Amúgy elég tűzveszélyes, mint ahogy a kandalló is – bökött villájával a lobogó lángok felé, melyeknek vibráló vöröses fénye a férfi arcán játszadozott.

-Magától távol áll a romantika. – állapította meg a férfi, és a pohara után nyúlt, miközben arra gondolt, hogy valóban romantikus hangulatot akart-e kelteni a kandalló begyújtásával, vagy csak egész egyszerűen illett a hely hangulatához?

-Azt hiszem, igaza van. – mondta Jillian felállva, miközben arra gondolt, egy újabb hazugsággal több, már nem is számít. Kifejezetten élvezte a hangulatot, amit ez a ház árasztott, és ha őszinte akar lenni, reménykedett benne, hogy a férfi nem véletlenül varázsolt köréjük ilyen meghitt hangulatot. Fogalma sem volt róla, hogyan reagálna, ha Greg Morrison arra ragadtatná magát, hogy a poharát letéve, magához húzza és megcsókolja, de a szíve mélyén szívesen tett volna egy kísérletet. 

Gregory szólásra nyitotta a száját, de már sosem tudta meg, mit akart mondani, mert ebben a pillanatban berobbant a mosogató fölötti üvegablak, és Jill a karjához kapva összeesett.

-Eltalálták? – rettent meg a férfi, miközben a kanapé fedezékében a lányhoz surrant.

-Nem vészes, átment a golyó ... maradjon ott, ahol van – nyögte a lány, de Gregory nem törődött vele. Sajnálkozva grimaszolt, ahogy a lány feljajdult, amikor a hóna alá nyúlt, de a biztonságot tekintette elsődlegesnek és minden óvatoskodás nélkül behúzta őt a fedezék mögé. Közben lerántotta a kisasztalról az ott heverő konyharuhát, aztán csíkokra tépte és hevenyészve bekötötte vele a lány karját.

-Nagyon vérzik.

-Nem baj. Engedje ki Gordiet! – utasította Jillian halkan.

-Dehogy engedem! – tiltakozott a férfi. –Még lelövi az az őrült. Inkább segítséget hívok. Hol a mobilja?

-Kint a kocsiban. Ha még emlékszik, azt használtuk GPS-ként. – sóhajtott Jillian.

-Basszus, az enyém meg teljesen lemerült és csak éjszakára akartam töltőre tenni, feltéve, ha a csomagomban megtalálom a töltőt. – nyögött fel Greg. –Akkor nincs kapcsolatunk a külvilággal, nem tudok segítséget hívni, remek...

-Mit gondol, mennyi ideig tartana, amíg ideérnek? – grimaszolt a lány. –Magunkra vagyunk utalva. Engedje ki Gordiet! – ismételte meg egyre gyengülő hangon a lány. Vajon sokkot kapott ?– nézte a férfi az átvérzett kötést. Ő maga nem állt ettől messze. Jillian profi, nyilván nem a vér látványától gyengült el, de az a nyomorult vérfolt a karján ijesztően nagyra nőtt. Gordiera nézett, aki merev pofával ,magasra húzott fülekkel figyelte az ajtót, orra megállás nélkül gyűjtötte az információkat, amiket senki más nem értett, csak ő, de jelen pillanatban talán ez volt az egyetlen lehetőségük. 

Gregory az ajtóhoz kúszott és résnyire nyitotta, a kutya pedig egy felhúzott íj robbanékonyságával rontott ki rajta. Nem dörrent lövés. Gregory a résen kilesve próbálta felmérni a terepet, de a a közvetlen közelben álló fákon kívül nem sokat látott. Gordie hangtalanul rohant valahol az éjszakában, a dörrenéssel felzavart madarak zajongtak a sötétben. Mindez azonban az ő számára semmilyen információval nem szolgált. Csak abban bízhatott, hogy Gordie megtalálja a merénylőt és megfutamítja. Becsukta az ajtót és visszakúszott a lány mellé, aki látszólag élettelenül feküdt. Ijesztő volt a látvány, csak abból próbált erőt meríteni, hogy azok a puha mellek, amelyeket észrevétlenül már megcsodált a tóparti kavicsdobáláskor, most lassan, de észrevehetően emelkedtek-süllyedtek.

Odakintről továbbra sem hallott kutyaugatást, Jill mozdulatlan volt, ezért úgy döntött, ideje, hogy valami védelmi eszközről gondoskodjon. Pisztolya nem volt, Normann puskái gondosan elzárva lógtak a fegyverszekrényben az emeleten, úgyhogy a konyhapulton álló késtartót nézte ki magának. Egy golyó ellen ugyan édeskevés, de valaha egész eredményes volt a vidámparkban a késdobálásban.

Tanácstalan volt, mert bár játszott már hasonló szerepet, de a valóság ijesztően más volt, mint a forgatókönyv. Fogalma sem volt, mi legyen a következő lépés, csak a lány hevenyészett kötése vonzotta a szemét. Vajon az eltelt percben tovább nőtt az a rohadt vérfolt? Borzasztó lett volna, ha miatta, a késlekedése miatt Jill esetleg elvesztené a karját. Senki nem tudja, hogy ide jöttek, csak Normannt hívta fel, hogy kibérelhetné-e tőle a házat. De még neki sem mondta el, hogy kivel és miért jönne ide. Még Kelvinnek sem mondta meg, hogy hova mentek, csak annyit, hogy elutaznak. Kelvin azonban ismerte őt annyira, hogy azonnal tudja, Normann hegyi házában. Normann nem volt ugyan szószátyár pasi, de Kelvint ő is jól ismerte és megbízott benne. Ha az ügynöke aggódik érte, meg fogja neki mondani, hogy pontosan hol találja őt. De vajon Kelvin aggódik-e? Ha ma még nem is, de holnap egész biztosan megpróbálja utolérni telefonon. Normannek nyilván eszébe sem jut megzavarni itt a háznál, amióta egyszer hívatlanul beállított és pucér valaggal találta a nappali közepén egy bögyös szőke színésznővel.

Az ezer dolláros kérdés azonban most az, vajon a támadó hogy talált rájuk? És ki ő? Jillian ellőtt tökű bűnözője? Vagy a saját halálangyala? – Ölébe vette Jillian sápadt arcát és megcirógatta, észre sem véve, hogy véres ujjával vörös csíkot húz a lány arcára, mint egy indián a harc előtt. Biztos volt benne, hogy Jill ártatlan áldozat, az ő elmebeteg fenyegetője vadászik rájuk. Mindegy, hogy találta meg őket, de ezt az aranyos lányt találta el a neki szánt golyó. Olyan lelkiismeret furdalást érzett, amilyet talán még sosem. Fogalma sem volt róla, hogy egy másik bosszúszomjas háborodott elme célkeresztjébe kerültek, aki mindkettőjüket célba vette. Az a nyomorult seb még mindig vérzett. Nem létezik, hogy egy golyó, ami átment a lány karján elvegye tőle örökre még a reményt is, hogy egyszer újra nevetni lássa!

*

Armando Ramirez dühösen rohant a sötétben, háta mögött hallotta a vékony ágak roppanását, ahogy az a világos színű kutya követte őt. Kísérteties volt, hogy a saját lihegését hangosabbnak hallotta, mint az állatét, mintha az az erdő szerves része lett volna és elrejtette volna a mindenünnen motozó nesz, míg őt magát odalökte az éjszaka árnyainak. Biztos volt benne, hogy nem sikerült kinyírnia a nőt, mert akkor a pasija nem próbálta volna fedezékbe húzni. Különben is, a fejére célzott, mert az ilyen rendőrmacák mindig golyóálló mellényt viselnek a blúzuk alatt és biztosra akart menni. De megremegett a keze, ahogy nem is olyan messziről egy kocsi hangját hallotta. Elkapkodta, nincs ezen mit szépíteni. Egyelőre a menekülést választotta, már csak azért is, mert a szőke árnyék kitartóan követte. Pedig vissza fog jönni és akkor első dolga lesz ezt az átkot lelőni. Utána a nő pasiját fogja elintézni. Kíváncsi volt, ha majd neki sem lesznek golyói, akkor is kell-e majd ennek a ringyónak. Igen, ez lesz a tökéletes bosszú – színezgette magában a képet. ...A korábban hallott kocsi fényszórói feltűntek tőle jobbra és csikorgó fékkel éppen megállt. Egy férfi szállt ki belőle, nem törődve az égve hagyott lámpákkal és a ház felé rohant. Ki a franc vagy te? – gondolta zavarodottan Armando, aztán hirtelen ötlettel a kocsi felé iramodott, amely jóval közelebb volt, mint a sajátja. Nyomában az erdő szellemével, aki talán hamarabb tudta, mint ő maga, hogy az az autó jelentheti pillanatnyilag a menekülését.

Jillian Howard barátja egy nagyképű barom, aki meg is érdemli, hogy a nője ebben a kies erdei házban szarvazza fel. Pedig az ipse valami nagymenő ügyész, közben annyi esze sincs, mint egy bolhának – csúfolódott, ahogy közeledett a kocsihoz, amely kitartóan csilingelt a sötétben, amiért gazdája nyitva hagyta az ajtót. A szófosó alakban fel sem merült, hogy a telefon másik végén beszélő alak akár hazudhat is. Azonnal elhitte, hogy a nő főnökével beszél és még azt is kidumálta, hogy annál a Morrison nevű színésznél van még mindig. Ennyi elég is volt kiindulási pontnak. Az interneten egy mozdulat volt megtudni a főbb információkat a fickóról, többek között az ügynöksége elérhetőségét. Lopott egy kocsit, aztán felhívta a színész ügynökét és kiokosodva a Wikipedián talált információkból, családi okokra hivatkozva aggodalmaskodva kereste, mondván, Morrison a telefonját nem veszi fel. Az ügynök belesétált a jól kitalált csapdába. Néhány perc múlva kocsiba ült és megindult a hegyek felé. Armando egy darabig követte. A benzinkútnál, ahol a fickó megállt tankolni, szöget nyomott a kerekébe, így nyert egy kis előnyt, aztán elhúzott mellette és rövidesen meg is találta a benzinkutastól kapott információ alapján az erdei házat.

*

Kelvin már bánta, hogy nem erőltette tovább a terepjárót a keskeny erdei ösvényen. Valahol véletlenül lekanyarodott az erdei útról és a sötétben nem merte megkockáztatni, hogy fennakad egy rönkön vagy kiveri a fényszórókat. Most viszont ő botladozott a sötétben a ház felé torkában zakatoló szívvel. A reggelt azzal kezdte, hogy Normann Harristól megtudja a ház pontos címét. Már éppen indulni akart Gregory után a ma reggel kapott remek hírrel, amikor valaki még a férfi családjából is felhívta, úgyhogy egy percet sem késlekedett tovább. A rendőrség elkapta az őrült zaklatót. Kétségkívül ő írta azokat a leveleket. Teljesen zavart volt, úgyhogy egyelőre az okokat még nem sikerült kideríteniük, talán soha nem is sikerül, mert a vallomásában az antikrisztustól a pokol angyalain át a démonikus befolyásig sok mindent sorra vett Gregoryval kapcsolatban. Azóta már orvosi felügyelet alatt, keményen begyógyszerezve tűnt el egy gondosan őrzött intézet falai mögött. Ideje volt hát megszabadítania Gregoryt a feszültségtől. 

Most meg arra ért ide, hogy még a motor hangját is túlharsogva egy fegyver dörren és üvegszilánkok záporoznak. Mi a franc ez? Még egy merénylő? Netán a másik társa, akiről senki sem tudott? A lövöldözőt nem látta a bokrok között, csak azt, hogy egy aranyszínű villanás ront ki az ajtón, nyilván Jillian kutyája. A testőr vajon mi a fenét csinálhat? Jézusom, csak nem találták el Greget? – szorult össze a szíve az aggodalomtól. A kutya, mint valami bosszúálló démon rohant a bozótosban, őrá ügyet sem vetve, csak a célját érezve maga előtt. Nem sokkal később Kelvin a saját kocsijának hangját ismerte fel, ahogy kipörgő kerekkel tolat kifelé azon az ösvényen, amelyre rátévedt. Lehunyt szemmel átkozta magát, amiért még a kulcsot is benne hagyta. A fene se számított az erdő közepén egy autótolvajra. Már éppen összeszedte a bátorságát, hogy szembesüljön a házban történtekkel, amikor kivágódott az ajtó és Greg rontott ki rajta. Észre sem vette őt, de hamarosan a fészerből egy quad hátán tört elő és eltűnt az úton.

Kelvin érezte ahogy a hátán feláll a szőr a félelemtől, de összeszedte minden bátorságát és belépett a házba. A kanapénak döntött háttal Jillian Howardot találta, aki egy pisztolyt fogott rá. A lány idegesen szusszantva leengedte le a pisztolyt. Jól láthatóan ez a néhány másodperces koncentrálás is kivette minden erejét. Karja merő vér volt és Kelvin kissé háborgó gyomorral, de azonnal intézkedni kezdett. Miközben újrakötötte a lány sebét, szorító kötést téve rá, közösen átkozták Gregoryt, aki a biztonságával nem törődve, elszabadult ágyúgolyóként robogott az éjszakai erdőn keresztül egy őrült nyomában. 

Armando észrevette a quad ugrándozó fényét a fák között, és ez a figyelmetlenség végzetes volt, mert nem vette észre az úton keresztben heverő vastag faágat. A kocsi a magasba emelkedett és ő elvesztette az uralmát felette. A hajtűkanyar pedig túlságosan közel volt, már nem tudott korrigálni. Tágra nyílt szemmel meredt az előtte sötétlő semmibe, ahogy lábai alatt a pedálok már nem reagáltak semmire. Még hallotta az útmenti korlát reccsenését, aztán már csak a nyitott ablakon át süvítő levegő sikított a fülébe. Nem tudta, hogy ez a hang az övé, csak várta rettegve a becsapódást.

Greg remegve állt az út szélén és a völgyből felcsapó lángokat nézte megdermedve. Micsoda rettenetes halál! Akár ő is heverhetne ott összezúzott testtel. Igaz, akár a faházban is holtan. Ahol egyedül hagyta a lányt, pedig valami gyanús alak is ólálkodott a közelben, alighanem annak a kocsija ég most odalent meggyújtva a környező bokrokat. 

Ki lehetett a támadójuk? Kire vadászott? Ő írta volna a fenyegető leveleket? Vagy Jill töketlen ismerőse volt? Egyáltalán, hogyan találtak rájuk? És ki az a másik, aki éppen akkor ért oda, amikor ő vakon a dühtől követni kezdte a lövöldözőt?

Vett egy mély levegőt és visszakanyarodott a ház felé. Odabent fényárban úszott a nappali és az első, amit meglátott, Jill volt, ahogy a kanapén kényelembe helyezve feküdt. Ép keze lelógott és Gordie nyalogatta kitartóan. A kép idilli lett volna, ha a karján nem vöröslött volna ijesztően a kötés. Mellette Kelvin rótta fel-alá a métereket, idegesen sürgetve a mentőket és a rendőrséget. Amikor észrevették, a lány arcát hihetetlen megkönnyebbülés öntötte el, Kelvin pedig gyorsan befejezte a beszélgetést és kinyomta a telefont. 

Greg mesélte el elsőként, mi történt odakint. Aztán Kelvin beszámolója következett. Greg nem is igazán örült ügynöke lelkes beszámolójának, miszerint biztonságban van az élete. Az egyik őrült rács mögött van, az a másik, aki ezek szerint Jillre utazott, a völgyben elszenesedő kocsiban égett halálra, de olyan sok más idióta él a világban. Hihetik-e egyáltalán bármikor, hogy biztonságban vannak? A történtek ellenére is túlságosan jó volt a Jill-el töltött idő, és most hirtelen vége szakad... az este történései közül talán ezt volt a legnehezebb feldolgoznia. 

Hamarosan – teljesen feleslegesen – szirénák verték fel az éjszaka kísérteties csendjét és villogó fények törték össze a házat körülvevő sötétséget. A rendőrök rögzítették a nyomokat, felvették a jegyzőkönyveket, miközben a mentősök végre szakszerűen ellátták Jillian sebét és bekötöttek neki egy infúziót. Gregory mogorván nézte, ahogy betették a mentőautóba és az időközben előkerült Neil O’Grady bemászott mellé, hogy aggodalmaskodva paskolja a lány bekötözött kezét. Nem érzett felszabadulást. Hiányzott neki a lány, még rengeteg mondanivalója lett volna neki. És igen, hiányzott neki az a mafla kutya is, aki talán az életüket mentette meg azzal, hogy üldözőbe vette a támadójukat. Amikor végre mindenki útnak indult, Kelvin a karja után nyúlt és valósággal felébresztette.

-Menjünk haza! Azt hiszem, kénytelen leszek szívességet kérni tőled, az én kocsim ugyanis a rendőrök szerint teljesen megsemmisült.

*

Jill felkötött karral nézte, ahogy Neil tüsténkedik körülötte. Hálát érzett, de csak mint egy húg, és sokkal inkább érezte kényelmetlennek a gondoskodását. Fogalma sem volt róla, mikor, melyik nap, minek a hatására, de tény, hogy elmúltak belőle azok az érzések, amelyek férfiként és nőként kötötték össze őket az eltelt években. Amikor Neil elpakolta a hozatott vacsora maradványait, elkapta a lány pillantását, ahogy elgondolkozva őt nézi. Kitöltött két pohár bort és az egyiket Jill felé kínálta:

-Ihatsz egy kis vöröset?

-Miért is ne? Talán a fájdalomcsillapító is jobban hat majd – sóhajtott Jill, ahogy fájdalomtól lüktető karjára nézett. Igazából abban reménykedett, hogy a bátorsága kitart, amíg a mondandója végére ér. Vett egy nagy levegőt és beszélni kezdett. Bocsánatot kért, magyarázkodott, mentegette Neilt, de végül csak kibökte, ennyi volt. A férfi mintha meg sem lepődött volna, érzelemmentesen fordult felé és a nő szemébe nézve megkérdezte:

-Összejöttél Morrisonnal?

-Micsoda? Nem! Neki ehhez semmi köze! – tiltakozott Jillian. –Nem tett és nem mondott semmit, ami miatt erre a következtetésre jutottam, egyszerűen csak elfáradt ez az egész. Az utóbbi időben kevés időnk volt egymásra, és ez részben az én hibám is volt. Nem ápoltuk a kapcsolatunkat, mindenre volt időnk, csak egymásra nem. Nem beszéltünk a gondjainkról, mert azt a kevés időt nem akartuk ezzel terhelni, de ez is rossz volt, hogy magunkban rágtuk a gondolatainkat. Annyit történt, hogy kihűlt, elfáradt, amit valaha egymás iránt éreztünk. Hálás vagyok neked az aggódásodért és gondoskodásodért, de nem szeretlek már szerelemmel. ...Olyan, mintha a bátyám lennél. – tette hozzá végül, hogy valamivel enyhítse a monológja keménységét.

-Hát, ez is valami ... – morgott Neil, kezében forgatva a poharat, aminek a tartalma – ebben egész biztos volt – kevés lesz ahhoz, hogy a sokkot feledtesse vele. Vak volt, hogy nem vette észre a jeleket, ahogyan eltávolodtak egymástól az eltelt időben. –Pedig elhatároztam, ha vége ennek a munkának, akkor megkérdezlek...

-Ne mondd ki! – tette az ujját a férfi szájára Jill. –Tartogasd ezt annak a nőnek, aki megérdemli!

-Boldogulsz? – kérdezte váratlanul a férfi. Hirtelen semmire sem vágyott jobban, mint magára maradni a gondolataival és egy nagy pohár, vagy inkább üveg,  kemény itallal.

-Persze. – nézett rá bűntudatosan a lány. Fásultan követte a tekintetével, ahogy Neil kapkodva pakolászni kezd és hamarosan három teli bőrönd sorakozott az ajtó mellett. A férfi óvatosan megölelte Jillt és homlokon csókolta, ahogy ez egy bátyhoz illik, aztán kilépett az ajtón. Mindketten tudták, örökre. 

Másnap reggel Jill a virrasztással töltött éjszaka után taxit hívott és Gordieval együtt Gregoryhoz vitette magát.

-Neked nem kéne még kórházban lenned? – kérdezte tőle a férfi, ahogy ajtót nyitott.

-Felesleges, a seb gyógyul, csak pihentetnem kell.  – toporgott a lány, nem tudva, hogy hozza szóba az otthon történteket és mindazt, ami éjszaka nem hagyta nyugodni.

-Neil felhívott ...még az éjjel. – szólalt meg Greg csendesen.

-Neil? – kerekedett el Jillian szeme. Még belegondolni sem mert, miket  vághatott csalódottságában Greg fejéhez az exe.

-Ja. Azt mondta, elmehetnék hozzád a kutyáért, mert mostanában nem szerencsés, ha megerőlteted a karod, és az a legkevesebb, ha segítek neked, ha már lenyúltalak tőle.

-Ezt mondta? – képedt el a lány. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy megkeresi Neilt és kinyírja, aztán a szavakat kereste, amikkel megmagyarázhatná Gregnek, hogy ... mit is? Hogy Neil előtt ennyire nyilvánvaló volt, hogy az érzései Gregory Morrison miatt változtak meg?

-Megkérdezte, hogy van-e köztünk valami. – folytatta Gregory elszántan. –Megmondtam neki, hogy nincs, nem volt, de mindent megadnék érte, hogy legyen – ismerte be végül az éjjel megszületett legfrissebb döntését. 

Gordie úgy ült kettőjük között, mint egy teniszmeccs döntőbírója, feje folyamatosan járt közöttük, követve az éppen beszélőt, de ez volt az a pont, ahol mintha megértette volna, hogy a dolgok végre nyugvópontra kerülnek, lefeküdt és arany fejét a mellső lábaira fektetve behunyta a szemét. A kétlábúak óvatosan átlépték és kézenfogva kivonultak a kertbe, hogy a medence partján sorakozó nyugágyak egyikére telepedjenek.

Gregory magához húzta a lányt, ügyelve a sérült kézre, amelyet a mellkasára fektetett.

-Zűrös pali vagyok.  Imádom a munkám, de emiatt rengeteget utazom, állandóan fotósok nyaggatnak, hülyeségeket írnak rólam ... és néha nekem is – húzta el a száját. -Testőrre lenne szükségem. Főállásban. Aki hisz nekem, bármit írjanak rólam a lapok, mert ismer és bízik bennem.  –foglalta össze, mit tud kínálni egy kapcsolatban.

-Zűrös nő vagyok... sokat vagyok távol, néha idegen férfiakkal jelenek meg és nem szabad a szemednek hinned, csak annak, amit mondok. Ha tudsz bízni bennem, lehet esélyünk, ha féltékeny típus vagy, esélytelen a dolog. És amíg csak élek, kutyát akarok tartani, akkor is, ha tüsszögni fogsz tőle, mert nem akarod szedni rendesen a gyógyszeredet. De cserébe, ha együtt vagyunk, vigyázunk rád mindketten. – válaszolta Jillian a férfi szavaira.

-Oké, az állás a tiéd ... a tietek – tette hozzá Greg, ahogy Gordie éppen odaballagott hozzájuk és mancsát az összefűzött kezükre emelte, mint aki részt kér magának az éppen csúcsra tartó érzelmi hullámvasúton. Greg óvatosan lefejtette Jill sérült kezéről a puha mancsot, és kissé szemrehányóan szólt oda az ebnek:

-Fekszik! – Gordie beletörődően engedelmeskedett. Greg vigyorogva nézte, aztán visszafókuszált a nőre, aki rövid idő alatt felforgatta az életét, pedig azért érkezett, hogy nyugalmat biztosítson a számára. Egy csókot nyomott a lány gyűrűsujjára, amire hamarosan valami csillogó kis kövecskét szándékozott venni, aztán nem hezitált tovább, magához húzta és megcsókolta. Elvégre az ember nem árt, ha jóban van a testőrével.

VÉGE!