Pulykatojás - 2. rész

Kate fáradtan rúgta le csillogó szandálját és a nyakát tornáztatva a konyhába ment, hogy engedjen magának egy pohár hideg vizet. Imádta, ahogy a lakása a maga puha fényeivel szinte körbeöleli egy ilyen fárasztó este után. Érdekes este volt! Alexander Carpenter semmit sem változott. Egyenes, bátorító, udvarias... de mégis... – gondolkodott el merengve - mégis valami fontos megváltozott vele kapcsolatban. Felzaklatóan jóképű pasi lett belőle. – húzta huncut vigyorra a száját, majd szinte húzóra  mohón nyeldeste a jó három deci vizet. 

A pezsgő mindig szomjassá tette, ma pedig jó néhány pohárral elkortyolgattak Alexanderrel. Nem aggódott, mindig is jól bírta , ha pedig érezte, hogy lassan sok lesz, egyszerűen nem nyúlt több pohár után. Különös adottság volt ez a modellek ajzószerekkel,  alkohollal bemocskolt világában. Ez és alapvető óvatossága megvédték, hogy elkerülje néhány pályatársa keserű, önmagukkal folytatott küzdelemtől terhes sorsát. 

A kezdeti kelletlensége, amivel a ma esti partyra érkezett, minden egyes mondattal, amit Alexanderrel váltottak, leolvadt róla és hamarosan azt vették észre, hogy a környezetük kíváncsian vizslatja őket, ahogy valósággal meghitten félrevonultak egy csendes sarokba, hogy senki ne zavarja meg a beszélgetésüket. Biztos volt benne, hogy máris azon törik a fejüket néhányan, hogy valami kapcsolat szövődik köztük, ha más nem, hát egy éjszakára szóló, de érdekes módon most nem bosszantotta mások fantáziálása. Ha bárki rákérdez, még hazudnia sem kell, régi barátok voltak, akiknek sok megbeszélni valójuk akadt. Ennyi. Jó, annyira szoros barátságról szó sem volt, de ezt senkinek nem kell tudnia. Ugyanabba az iskolába jártak, ennek bárki utána nézhet, és máris befoghatják a szaftos pletykára mindig éhes hiénák száját. 

Gondolatban visszaszámolt, hány éves lehet a férfi... két évvel volt idősebb, legalábbis – hacsak más oka nem volt – két évvel felette járt a középiskolában. Akkor huszonkilenc éves, és máris van néhány őszülő hajszál a halántékánál – mosolyodott el az emlékre. Persze, az is lehet, hogy a legutóbbi filmjében festették ilyenre – idézte maga elé a film előzetesét, amit éppen a napokban látott a tv-ben, és ahol Alex egy középkorú apát játszott, akinek a tinédzser lánya az amazóniai őserdőben bajba kerül.  Még hogy apa – mélázott el a feltevésen… Alexanderral kapcsolatban sok minden eszébe juthat egy nőnek, de hogy meglett családapát alakítson … igaz, jelen esetben az apa rendkívüli fizikai kondíciójának köszönhetően tűzön-vízen át követi a lánya nyomait, de mégis… hová tette a rendező a szemét, amikor őt választotta erre a szerepre? Hiszen olyan elevenen csillognak a beszédes szürke szemek, mint egy kölyöknek – töltött magának egy újabb pohár vizet, de azt már a nyakán nyugtalanul verő érre szorította, hogy lehűtse vére száguldását. 

Hazudna, ha önmagának sem merné bevallani, hogy megkívánta a férfit, és kissé csalódott volt, hogy ez a kívánalom láthatóan a másikban nem ébredt fel. A búcsúzásnál Alex kísérletet sem tett rá, hogy meghívassa magát hozzá egy italra. Igazából azt hitte, hazakíséri majd, de a férfi csak besegítette egy taxiba… anélkül, hogy megcsókolta volna.  Maga volt a megtestesült angol hidegvér és udvariasság. Lehet, hogy Jamesnek igaza van, és öregszem? Vagy csak egész egyszerűen Alex-nek más típusú nők tetszenek? – tette fel magának a kérdést, miközben a kandalló feletti hatalmas tükörhöz közel hajolva a vonásait vizsgálta. 

Mindig is hétköznapi nőnek látta magát és képtelen volt megérteni, miért lelkesedtek érte annak idején az ügynökségek. Mára már talán tényleg csak azért hívták, mert arca az elmúlt években túlságosan ismert lett ahhoz, hogy egy könnyed mozdulattal ejtsék? Nagyon sóhajtott és a pohárral a kezében a fürdőszobába ballagott. Megnyitotta a zuhanyt, majd néhány laza mozdulattal szinte leejtette magáról a rafinált ruhát. Alkalomadtán majd megemlíti Clarának, hogy a varrónő minden korábbi ígérete ellenére korántsem volt olyan szexi, hogy kísértésbe vigyen vele egy olyan férfit, mint Alexander Carpenter. Kíváncsi lett volna, hogy igazak-e a hírek, hogy a férfi egy kolléganőjével jár. Ha igen, akkor annak a nőnek ma mellette kellett volna lennie, nem? Hogy engedheti a prédára éhes nők közé egyedül a párját? Vagy ennyire erős a kapcsolatuk, a köztük lévő bizalom? Ez a gondolat csak irigységet szült benne, úgyhogy inkább beállt a bőven záporozó víz alá és lehunyta a szemét. Hagyta, hogy a meleg, álmosító vízesés kimossa belőle ezeket a lehetetlen gondolatokat és az Alex-szel történt találkozás emlékét. Ahogy jó tíz évvel ezelőtt, most sem alakult ki köztük semmi. Ennyi történt. A James által követelt fotókat elkészítették, a többit pedig a saját szívével kell rendeznie.

*

Alexander  némán tűnődve nézte a kocsi mellett elsuhanó fényeket, ahogy menedzsere és jó barátja, Michael Rowlings hazafuvarozta. A túlságosan késői óra ellenére is a város élte a maga zajos, lüktető, izgalmas életét. Fogalma sem volt róla, hogy miért emlékezett úgy Londonra Los Angelesben, mint valami álmos, vidéki városra. Vagy csak a saját magában dúló érzelmi vihar miatt érezte a várost is zaklatottabbnak a megszokottnál? A szemüvege az elegáns zakó belső zsebében lapult. Michaelnek nem kellett messzire mennie érte, a bérelt limuzin sofőrje már éppen az étterem recepciósához fordult, mert megtalálta a hátsó ülésen, még mielőtt visszaindult volna a garázsba. Aztán látta, hogy a barátja a „szemei” nélkül is jól boldogul egy csinos kis vörössel, és nem zavarta meg a beszélgetésüket. Mint ahogy most is csöndben volt. Michael az indulás után szinte azonnal levette, hogy a gondolataival van elfoglalva, és nem tett fel neki kérdéseket. Nem tudott ezért elég hálás lenni neki. A vetítés már régen kiment a fejéből, pedig más alkalmakkor hajnalig agyalt azon, mit kellett volna másként csinálnia a filmben, és hogy miért nem harcolta ki az aktuális rendezőnél egyes jelenetek bent maradását, vagy éppen kivágását. Most nem volt szabad gyöke ezeken a kérdéseken rágódni. És mindez egy nő miatt! Ilyen még nem fordult elő vele a pályafutása során. Catherine Coulfield járt az eszében. Bocsánat, Bigelow – húzta el a száját. A lánnyal ellentétben, neki nehezebb volt ezen a néven gondolni rá. 

Ahogy annak idején a gimnáziumban megjósolta, csodálatosan szép nővé vált, és lám, ezt mások is észrevették. Látta már néhány magazinban a vele készült reklámfotókat, főleg női divatlapokban, amiket Isabella lapozgatott, de soha eszébe sem jutott, hogy megkeresse a lányt. Bár némi elégtétellel gondolt rá, hogy ő már régen meglátta a benne rejtőző gyöngyszemet, mégis a gondolataiban ott dolgozott az előítélet, hogy a lány a felkapott modellek sztár-életét éli, partyk, fogadások, bemutatók, utazások és viharos viszonyok, és ebből saját magának is elege volt, nem akarta még annak a terheit is magára húzni, hogy egy találkozást követően valami regényes marhaságot kezdjenek rágni a bulvárlapok. De most mégis találkoztak, és ez a nemvárt viszontlátás felülírt benne minden korábbi gondolatot. 

A gimnáziumban sokszor gondolt rá, milyen helyes fruska azokkal a hatalmas zöld szemekkel, égő vörös hajával és a bőrét borító halvány szeplőkkel. De olyan visszahúzódó volt, sosem értette miért, hogy inkább nem próbálkozott nála. Az az utolsó találkozásuk bebizonyította, hogy helyesen tette. Kate tele volt kisebbségi érzéssel, az önbizalma a béka feneke alatt lapult, és neki már nem volt ideje megpróbálkozni ezen változtatni. Az évzáró bál után a szüleivel Franciaországba költöztek, mert az édesapja Párizsban kapott állást. A nyüzsgő párizsi élet, a beilleszkedés nehéz hónapjai aztán feledtették is vele azt a találkozást. Minden vágyát Párizs váltotta valóra, ott kapta az első kisebb szerepeit, és ott ismerkedett össze Isabelle-el is, akivel – már kimondani is szörnyű – majdnem nyolc éve éltek amolyan se veled, se nélküled kapcsolatban. Az asszony idősebb volt nála néhány évvel, de ez igazából nem zavarta, mert a szíve fiatal volt, élt-halt a színjátszásért, eszményi partner volt a szerepek átbeszélésében is, bár Alexander sokszor nem volt biztos benne, hogy a kapcsolatuk nem része-e ennek a játéknak. Isabelle mindig és mindenhol színésznő volt, talán még az ágyban is, neki pedig nem volt olyan nagy tapasztalata, hogy ezt felismerje. A filmek miatt sokat utazott, Isabelle nem mozdult ki Párizsból, keveset voltak együtt, és ezek az idők mindig napsugaras heteket jelentettek az amúgy magánytól szürke hétköznapokban. 

Amikor Michael megállt a ház előtt, amit londoni tartózkodásai idejére bérelt, bocsánatkérően grimaszolt rá, amiért egész úton levegőnek nézte a sofőrjét és jó barátját..

-Elkapott a kicsike? – kérdezte Michael, némi részvéttel a hangjában, aggodalmasan, hogy mit jelenthet ez Alex párizsi életére nézve, ráérezve a gondolataira, mint már oly sokszor a barátságuk alatt.

-Kicsikének nem nevezném. – vigyorodott el Alex, miközben eszébe jutott, az a kevés barátnője, aki eddig volt, kivétel nélkül a hóna alatt bújhatott el, Isabelle is apró volt és törékeny. Kate pedig… nos, Kate nem a barátnője – zárta le magában az épp csak éledező összehasonlítást.

-Tudod, hogy értem… - sóhajtott Michael. Mondhatott Alex amit csak akart, már a tény, hogy így hárított, beszédes volt. Az este folyamán többször látta őket a vörös hajú boszorkánnyal, akinek a legtöbb férfi a feneke ívét megvillantó ruhakivágásába lesett bele. Alexander pedig félrevonult vele és láthatóan be nem állt a szája egész idő alatt. Nem úgy, mint útközben. És ez a kettősség magáért beszélt. –Azt hittem, lyukat beszélsz a hasába… legalábbis távolról úgy tűnt, rengeteg közös témátok akadt.

-Egy iskolába jártunk annak idején. – próbálta lezárni Alexander a beszélgetést. Michael igazán jó haver, de mivel még önmagával is tisztáznia kellett, mi történt ma este, nem kívánta ezt rögtön társaságban kielemezni. Saját magával nem kellett vitába szállnia, de Michael a kákán is képes volt csomót keresni, úgyhogy inkább megragadta az ajtó fogantyúját, hogy kiszálljon. –Kösz, hogy hazahoztál!

-Szívesen. – nézett maga elé a másik férfi. Alex nyilvánvalóan nem akar beszélni az estéről, úgyhogy ő sem erőltette. Alighanem ez a tulajdonsága volt az, ami barátivá érlelte a kapcsolatukat. Mindig megérezte, ha Alex magányra vágyott, és sosem erőltette rá olyankor a társaságát, még ha fontos dolgokról akart is beszélni vele. Hálából a megértéséért, Alex sem merült el soha sokáig ebben a magányban, viszonylag hamar megkereste, és így a közös ügyeik zökkenőmentesen működtek. Remélhetőleg ez az este is ilyen lesz – gondolta, miközben már az agya fellapozta képzeletbeli közös naptárukat. -Holnap délután kettőre a reptéren kell lennünk. Jöjjek érted? Vagy kocsit küldjek? – tette hozzá, ha Alex esetleg mégis úgy dönt, hogy kevés szabadidejéből áldoz még a „kicsikére”, aki rosszul leplezett érdektelenséggel egész úton a barátja eszében járt. 

-Itthon leszek. – morogta Alex, aki meg sem játszotta, hogy nem érti a barátja kérdését. –Megköszönöm, ha értem jössz.

-Rendben. – bólintott Michael megkönnyebbülten, aztán mielőtt az ajtó becsapódott volna, még kiszólt: -Egyébként gratulálok… a film igazán nagyot durrant. – utalt a hosszú perceken át zúgó tapsviharra a vetítést követően. –Szerintem most jöttek rá néhányan, hogy valójában mire vagy képes. Nem csodálkoznék, ha ezt az alakítást, sok jó forgatókönyv és néhány kuncsorgó rendező követné. Nem akarom önmagam fényezni, de megmondtam előre… azzal, hogy hitelesen játszol el egy idősebb, megtört fickót, végre megbocsátják neked a korán jött sikereket. Jó voltál, Alex!

-Kösz, én is azt hiszem, igazad van. Már a forgatáson éreztem, hogy ez sikerülni fog. – bólintott Alex és Michael valósággal megrendült. A barátja eddig mindig csak bizonytalankodott, ha meg kellett ítélnie a saját teljesítményét. Nem a szerénysége, sokkal inkább a bizonytalansága jele volt ez, és még soha nem hallott tőle ilyen magabiztos önértékelést. A végén még benő a feje lágya és felnőtt férfi lesz, olyan színész, aki tisztában van a kvalitásaival. – gondolta elégedetten.

-Akkor szép álmokat! Vár minket Párizs! – intett neki búcsúzóul, mire Alex becsapta az ajtót. Michael már elkanyarodott az utca sarkán, amikor még mindig ott állt az út közepén és maga elé motyogva nagyot sóhajtott:

-Jah, vár Párizs… és Isabelle. – mormogta. Amióta Franciaországba költözött, talán most először érezte úgy, hogy nem képes szívből örülni ennek a kijelentésnek. Egyik részének sem.

*

Az első napok Párizsban értetlen helykereséssel teltek. Itt volt Isabelle, itt volt a lakása, itt volt a munkája, mégis állandóan az járt a fejében, hogy ez az egész csak egy álom – még csak nem is a legjobbak közül való – és neki egész máshol kellene lennie. Lesz is, csak fel kellene végre ébrednie. Arra viszont nem kapott választ, hogy ez a „valahol” mégis hol lehet.

Ez a bizonytalanság azzal járt, hogy a kedélye mélyponton volt és szinte leste az alkalmakat, amikor apró – sehova nem vezető – csörtéket vívhatott Isabelle-el vagy valamelyik munkatársával. Utóbbiak összesúgtak a háta mögött, nem értve, hogy a máskor oly kedves emberből hogy válhatott egy hét alatt kiállhatatlan bunkó; Isabelle azonban nem rejtette véka alá a rosszallását. Apró dolgokon kaptak össze, hogy aztán még nagyobbat szóljon a veszekedésük. Eddig diszkréten éltek, a sajtó nem is igen foglalkozott velük, de már nem sok hiányzott hozzá, hogy megjelenjenek az első, a magánéletüket firtató cikkek, mert a kis veszekedések kezdtek teátrális nagyjelenetekké fajulni, amikor Isabelle egy este ott hagyta Alexandert az éttermi asztalnál és kiviharzott. Azt az estét hagyományos békülős szex követte, de utána mindketten kapitulációnak érezték a gyengéd pillanatokat.  

A legutóbbi összekapáshoz csak annyi kellett, hogy Isabelle hangosan megjegyzést tegyen a saját – korábban makulátlan - fehér bőrére. Az éles nyári napfénytől apró, alig látható szeplők jöttek ki a vállán és az orra körül. Alexander kifejezetten aranyosnak találta és nem értette a nő kifakadását:

-Kozmetikumot váltottam, talán attól jöttek elő. A fene egye meg! Bejelentkezem Marine-hez, talán tud kezdeni vele valamit. – mormogott Isabelle, olyan közelről vizsgálva az arcát a tükörben, mintha be akarna bújni a fényes foncsor alá.

-Szerintem aranyos – vetett egy fél pillantást oldalra a férfi, miközben borotválkozott. Isabelle mérgesen nézett rá.

-Tudom, hogy csak azért tetszik, mert az a manöken, akiről egy ideje áradozol, ilyen szeplős. De szerintem meg közönséges. Mást se hallok, mint Kate így, Kate úgy ... – csattant fel az asszony, mire Alexander letette a borotvát.

-Az biztos, hogy Kate nem csinálna ebből ekkora hisztit. A napfény kihozta, istenem, vannak ennél azért nagyobb tragédiák is. Majd ősszel újra eltűnnek. – cirógatta meg Isabelle arcát, de a nő most nem volt fogékony a kedveskedésére és durcásan lesöpörte magáról a kezét.

-A nagyszerű Kate... netán minden apró porcikáját volt alkalmad megvizsgálni? Máskor annyi mesélni valód van egy ilyen út után, most meg csak ez az egy dolog volt neked fontos. Catherine Bigelow, a szeplők királynője...

-Kate-et hagyd ki ebből az egészből!  - csattant fel a férfi. -Nem tudom, mi a bajod, de őt ne vedd a szádra! Nem ártott neked semmit... és hogy a kérdésedre válaszoljak, nem láttam a testének minden porcikáját, csak amiket az estélyi ruhája közszemlére tett. De hidd el, senki nem volt a közelben, aki közönségesnek nevezte volna a szeplős bőrét.

-Ó, biztos vagyok benne, az is éppen elég lehetett. El tudom képzelni, ahogy félmeztelenül mutogatja magát. Hiszen mindenki tudja, hogy a manökenek mind kurvák. – sziszegett indulatosan Isabelle, mert nem tudta elviselni, hogy a férfi, akivel már oly régen együtt él, most hirtelen egy másik nőről áradozzon, vagy – mint az előbb – a pártját fogja. Alexander tudta, hogy ezt a zsigeri gyűlöletet csak a féltékenység táplálja és mivel ártatlan volt, roppant igazságtalannak tartotta Isabelle támadását. Évek óta együtt élnek, mégsem ismerte még ezt a rosszindulatú oldalát. Tudta, hogy ott kéne hagynia, nem pedig felvenni a kesztyűt, mégsem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy Kate védelmében ő is megbántsa Isabellet. 

Az asszony nagy meglepetése, amivel várta,  valóságos sokként érte, de próbált az Isabelle által elvárt módon reagálni, leküzdve az ellenérzését, amit mindenféle műtéti beavatkozással szemben érzett. Sosem reklamált érte, hogy szinte kislányosan apró mellei voltak. Isabelle-hez tartoztak, hát ilyennek szerette őket. Most valami furcsa idegenkedéssel nézte a fehér kötést, amely úgy kötötte le a nő mesterségesen felpumpált idomait, mint valami gésáét. A szíve mélyén nem volt kíváncsi az eredményre.

-Ha már mindenáron Kate-be akarsz belekötni drágám, akkor csak tudd, hogy ő kedveli a saját testét, nem tesz meg mindent, hogy megváltoztassa. – morogta dühösen.

-Érted tettem. – tette lekötött melleire Isabelle a kezét, olyan drámai hangon jelentve be a dicső tettet, mintha Szent Johannát játszaná, de továbbra sem fordultak egymás felé, csak a tükörben keresték a másik pillantását. 

-Nem kértelek rá. Soha egyetlen pillantással, szóval és szótlanul nem utaltam rá, hogy nem vagy nekem úgy tökéletes, ahogy vagy. – szállt bele a szem- és szópárbajba a férfi. -Megváltoztattad magad fizikailag, és ezzel mintha megváltozott volna az az Isabelle is, akit szerettem.

-Szóval múlt idő? – vonta le a nő az egyetlen lehetségesnek tűnő következtetést, bármennyire is hihetetlen volt. A hangja megbicsaklott, ahogy a sírás fojtogatta. Egy hete ünnepelte a harmincötödik születésnapját. Alexander nem volt itthon, de nem is bánta, mert a születésnapi ajándékát, a kettejük ajándékát úgyis csak a távollétében tudta megszervezni. Meglepetést akart szerezni neki. Nos, sikerült, csak éppen nem egészen úgy, ahogy tervezte. 

Ő csak azt akarta, hogy ugyanolyan kívánatos legyen, mint azok a fiatal nők, akikkel Alexander az utóbbi időben együtt forgatott, és akikkel a jövőben is fog. Fiatalabb már nem lehet, legalább a testét akarta tökéletesre formálni. És most Alexander azt vágja az arcába, hogy ezzel rontott el mindent. Képtelen volt elhinni, hogy ekkora bakot lőtt volna. Azt pedig végképp, hogy a férfit ez elfordíthatja tőle. Pedig már éppen azt tervezgette, ha az orvos szabad utat ad, visszavonul a színháztól és gyereket vállal. Alexander  gyerekét. De most nagyon úgy néz ki, hogy Alexander sosem akart az ő gyerekének az apja lenni. Nem. A férfi talán éppen a Londonban töltött hét alatt ébredt rá a köztük lévő korkülönbségre. Elég volt hozzá, hogy találkozzon egy régi ismerőssel, egy csinos, fiatal nővel, és máris megfeledkezett arról a tengernyi élményről, ami kettejüket összekötötte. 

Amíg így gyötrődött, Alexander akkurátusan leöblítette a borotváját, leöblítette az arcát és egy kéztörlővel felitatta róla a vizet. Aztán a bénultan álló nő felé fordult és egy mély sóhajjal magához húzta.

-Ne veszekedjünk! Talán ha beszéltél volna róla előtte, meggyőzhettelek volna, hogy teljesen feleslegesen fekszel kés alá, hiszen úgy szeretlek, ahogy vagy, de majd igyekszem túllendülni a kezdeti sokkon. Ha téged ez tesz boldoggá, akkor nyilván jól tetted, hogy megoperáltattad. Ne haragudj! Biztosan azért vagyok érzékenyebb, mert nincs időm itthon megvárni az eredményt. Holnap elutazom. Olyan kevés időnk van, ne töltsük feszültségben! Rendben? – ringatta kedvesen az asszonyt, aki hüppögve csak bólogatni volt képes. 

Talán mégsincs nagy baj! Talán Alexander tényleg örülni fog, ha Magyarországról hazatérve egy bombázót talál az ágyában. Azt mindenesetre egy életre megjegyezte, hogy többé nem állítja váratlan helyzet elé. Talán az a baba-projekt, amelyről oly sokat álmodozott mostanában, mégsem veszett ügy még. Igen. Ez lesz a megoldás! Alexander most elutazik három hétre, addig ő is rendbe jön. Aztán, ha a férfi hazaért, felteszi neki a kérdést, szeretne-e hamarosan egy édes, apró baba édesapja lenni? És miért ne szeretne... akkor pedig, miközben gyengéden újra és újra egymásra találnak, visszatér majd az életükbe a régi harmónia. Minden rendben lesz! Minden rendben lesz! – győzködte magát csendesen megbújva a szeretett férfi karjai között.