"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2015. szeptember 16., szerda

A dublőr - 10. rész



A repülés nem is volt olyan félelmetes, mint ahogy tartott tőle. Adam folyamatosan szóval tartotta, a filmről mesélt, kollégákról, akikről fogalma sem volt, hogyan fogadják majd a visszatértét. Mit tegyen, ha egy olyan arc mosolyog rá, akit a vászonról ismer ugyan, de fogalma sincs, Jenna milyen viszonyt ápolt vele? Meddig bújhat el a világ elől? Nem először bizonytalanodott el, hogy túlságosan nagy fába vágta a fejszéjét. Ennyi embernek nem lehet kifogásokat gyártani, emlékezetkiesést színlelni. A félelem egy egészen új szintjét élte meg, amely ugyan elterelte a figyelmét a repülésről, de görcsbe szorította a gyomrát, mint amikor egy-egy vizsgára felkészületlennek érezte magát az egyetemen. Ott azonban halaszthatott, ismételhetett, a való világban azonban már megkapta a második esélyét. Csak bukhat, nincs több javítási lehetősége. 

Amikor a repülőgép motorjai leálltak és a végeérhetetlennek tűnő gurulás után lecövekeltek az érkezési csarnok előtt, csak arra tudott gondolni, hogy hazaérkeztek. Ez a szó régebben mindig megnyugvással, örömmel töltötte el, most azonban mélységes félelem is társult hozzá. Bármennyire is azt képzelte, döntött és képes együtt élni a döntése következményeivel, ebben a percben ráébredt, hogy csak áltatja magát. Aztán mély levegőt vett és megindult a férfi oldalán, aki az elmúlt hónapokban az egyetlen biztos kapcsot jelentette a külvilág felé. Alig léptek az érkezési csarnokban, máris riporterek és fotósok serege vette körül őket. A hírt gyorsan terjedt, Philadelphia után Los Angeles is hírekre éhesen várta őket. 

-Miss Langdon! – kiabáltak minden felől, és Juliának kényszerítenie kellett magát, hogy mosolyogva forduljon a hangok irányába. Ezt akarta, akkor itt az ideje, hogy hallgasson is erre a névre.
-Emlékszik valamire a balesetből? – kérdezte csillogó szemekkel egy fiatal nő, és Julia arra gondolt, milyen visszataszító tud lenni az emberek katasztrófa-éhsége. Sosem tudott mit kezdeni az olyan kifejezésekkel, mint katasztrófa-turizmus és hasonlók, de a saját kálváriája kapcsán megismerte ezt a világot is. Az emberek kéjes kíváncsisággal akartak megtudni minden részletet egy olyan eseményről, amit ő legszívesebben kitörölt volna az agyából.
-Legszívesebben örökre elfelejteném – hunyta le a szemét, ahogy Jenna ujjai jelentek meg a szeme előtt, ahogy rázárulnak a nagyapja órájára. „Egy ilyennel lepném meg a vőlegényemet. Olyan szentimentális, biztosan örülne neki.” – hallotta a fülében a színésznő hangját, mintha csak tegnap történt volna az egész.  –Csak a túlélésre koncentráltam, nem emlékszem semmi tudatos döntésre. azt sem tudom, hogy kerültem ki abból a lángoló pokolból. – suttogta.
-Bízott az orvosaiban, hogy vissza tudják adni a régi külsejét? – érkezett a következő kérdés.
-Dr. Hays remek szakember. Ő és a csapata valóságos csodát hajtottak végre. Persze féltem, mert garanciákat senki nem tud adni, de a szerencsém továbbra sem hagyott cserben.
-Kíván kártérítési pert indítani? – érdeklődött egy szemüveges férfi, miközben olyan közel dugta az orra a lá a mikrofont, hogy Rush figyelmeztette a fickót.
-Nem gondoltam rá. Egyelőre örülök, hogy élek. – csóválta meg a fejét Julia. Kártérítés? Tényleg az eszébe sem jutott egészen eddig a pillanatig. Persze, az ilyesmit hosszas vizsgálatok előzik meg, és ha netán a légitársaság hibájából következett be a szerencsétlenség, nyilván sokan fordulnak majd ügyvédhez. Azzal, hogy Jenna helyére lépett, ő maga már nem merte volna ezt megtenni. Ahol kutakodnak, ott találnak is valamit, ezt nem kockáztathatta meg; ugyanakkor tisztában volt vele, hogy feltűnő lesz, ha pont az utasok leghíresebbje nem követel kártérítést, amikor hosszas hónapokra (tervei szerint örökre) kiesett a filmezésből.
-Mikor tér vissza a forgatásra? – ért el hozzá a következő kérdés, mintha az illető olvasott volna a gondolataiban.
-Nem tudom. Egyelőre még nem érzem elég erősnek magam – rögtönzött a lány, aztán elkövette az első „hibát”: -Talán sosem leszek már elég erős hozzá. – hajtotta le a fejét. A tömeg felhördült, újabb kérdések záporoztak felé, Adam döbbent tekintettel nézte. Rush tért magához elsőként, és úgy döntött, itt az idő a közbeavatkozásra. 

-Kérjük, legyenek tekintettel rá, hogy Miss Langdon hónapok óta először hagyhatta el a kórházat, a repülőút is megviselte. Biztosan megértik. Még sok pihenésre van szüksége, úgyhogy köszönjük az érdeklődést, ha hivatalos bejelenteni valónk lesz, arról értesülni fognak. Köszönöm! – tette fel a kezét és közben félretolt egy túlságosan közelre merészkedő kamerát. Azért ezek a sakálok sincsenek tekintettel senkire, ha képletesen is, de vérszagot szimatolnak. – sóhajtott, miközben a párost a rájuk várakozó kocsihoz terelgette.
Hamarosan egy rájuk várakozó hatalmas kocsi hátsó üléséről nézte Julia Los Angeles elsuhanó fényeit. Adam mellette ült, de mindketten az út két oldalát nézték kitartóan, mintha közük sem lenne egymáshoz. A férfi ujjai nyugtalanul doboltak a combján, árulkodva róla, hogy ő is a gondolataival van elfoglalva; és azok a gondolatok messze nem megnyugtatóak. Mégsem próbált beszélgetést kezdeményezni vele, mert fogalma sem volt róla, hova tartanak, sosem érdekelték a sztárok fényűző lakhelyei. Amikor a sofőr Bel Air felé kanyarodott, önkéntelenül is búcsút intett a régi otthonának, amelyet a távolban, egy elegáns lakópark épületei között hagyott magára azon a baljóslatú reggelen. Adamnál járták a gondolatai, aki a repülőn még egyszer megkérdezte, biztosan ezt akarja-e, mintha csak gondolatolvasóként ott lett volna a legkétségbeesettebb ötletei között. A férfi felajánlotta, hogy a rendelkezésére bocsátja a házát és ő maga megy szállodába az első, nyilván nehezebb hetekre, de a lány szinte kétségbeesetten kapaszkodott a jelenlétébe, az egyetlen dologba, ami valóságos volt ebben az eszement zűrzavarban, amit önmagának köszönhetett. Julia akarta a férfi közelségét, bármi is várja az út végén, és ugyanakkor rettegett. Rettegett a rá váró megpróbáltatásoktól és önmagától, attól a nőtől, aki erre a kapitális csalásra képes. Néhány hónappal ezelőtt vérig sértődött volna, ha bárki feltételezni mer róla ilyen aljasságot, most pedig mást sem tett kétségbeesett próbálkozással, mint mentségeket keresett a viselkedésére.

-Jól csináltad, Jenna! – szólalt meg hosszas hallgatás után Rush a vezető mellett. Dicséretére a lány elfintorodott.
-Láttam. Adam úgy lefagyott mellettem, mintha azt jelentettem volna be, hogy a műtét során férfivá operáltak. – kuncogott halkan, de a férfi rámorrant:
-Ezzel ne viccelj! Tudod te, mit jelenthet egy ilyen elejtett mondat a rendezők és producerek közt? Olyan hirtelen felejtenek el, ahogy a nevedet kiejted.- mondta dühös értetlenséggel a férfi. Egy újabb ízelítő Jenna önfejűségéből. Ilyen meggondolatlan kijelentésekkel sokkolni pont a sajtót. Apró emlékeztető, hogy az átalakulása mégsem volt teljes.
-Vagy éppenséggel felcsigázza őket, hogy egy ilyen kijelentés ellenére is sikerüljön megszerezniük. Ügyes! – csücsörített Rush, aki útközben már minden lehetséges verziót sorra vett magában. Nem tudhatta, hogy Julia a felejtésre játszott.
*
A házhoz érve kiszálltak, Rush pedig elbúcsúzott, aztán a kocsi egy elegáns kanyart leírva ott hagyta őket. Julia az épületet nézte, a napfényben terrakotta színben játszó épületet, a könnyed kovácsoltvas korlátokat; egész egyszerűen csodás volt. Rengeteg zöld vette körül. Olyan volt a zajos reptér és a lüktető nagyváros látványa után, mint a nyugalom oázisa. Belépve azonnal beleszeretett a mexikói ranchokat idéző berendezésbe. Az előtérben tanácstalanul torpant meg, megállásra késztetve a mögötte cipekedő férfit is. Adam nyilván nem fog neki idegenvezetést tartani a birtokon, mely egykor Jenna Langdon otthona is volt, így aztán kénytelen volt egyedül felfedezni a házat, ahol ezentúl ő is élni fog. A bútorokon és a falakon függő képeken végigsimítva járta sorra a földszinti helyiségeket. Mint aki nem tud betelni vele, hogy visszakapott valamit, amit már elveszettnek hitt. A nappaliban elvarázsolva vette szemügyre a hatalmas tolóajtón túli teraszon terpeszkedő kényelmes ülőgarnitúrát, amely mellett hatalmas cserepekben pálmák ágait borzolta a szellő. Két nő beszélgetett az árnyékban, Rose és Dora, de most a jöttükre mindketten felkapták a fejüket. Rose felállt és eléjük sietett.

-Üdv itthon! Kicsit kiszellőztettünk és Mona is éppen végzett a takarítással. – sorolta felszabadultan a híreket. Mona nyilván valami bejárónő, vagy házvezetőnő, egy újabb akadály, aki ismeri őt, a gyengéit; akinek nem árt elnyerni a rokonszenvét, hogy elfogadtassa vele a változásokat. Julia mindig ragaszkodott hozzá, hogy önmagáról gondoskodjon, de egy ekkora házban nyilván elkélt a segítség. Ehhez is hozzá kell majd szokjon. Közben Dora is közelebb jött.
-Úgy nézel mindenre, mintha most látnád először, pedig a bátyámnak nem kevés pénzébe került, mire a kedvedre alakíttatta a házat. – morogta barátságtalanul. Julia pedig önkéntelenül is elismeréssel adózott a férfi húgának. Jó megfigyelő! Aztán újra körülnézett és az elismerésből juttatott Jennának is. A ház jó ízléssel és kényelmesen, hívogatóan várta haza gazdáit, a nőben tehát minden csalárdsága ellenére megvolt az otthonteremtés képessége. Végül rámosolygott a barátságtanul őt vizslató lányra:
-Tudod, hihetetlen érzés, hogy újra láthatom. Már nem is reménykedtem benne. Nem sokon múlt, hogy soha többé ne térjek ide vissza. – mondta halkan, egyszerre utalva a balesetre és az Adam és Jenna között történt érzelmi szakításra. Ha Jenna aznap nem ül azon a gépen, a holmija talán már nem is lenne ebben a házban, Adam pedig talán már egy új nő oldalán vigasztalódna valahol ebben a csodás épületben megbújó hálószobában. Ehelyett most itt vannak mindannyian, és a sors különös szeszélye folytán egy merőben más megoldáson dolgoznak. 

-A holmidat felvittem. – szólalt meg mögötte Adam. –Nem vagy fáradt?
-De. Kicsit tényleg elfáradtam. – ismerte be gyenge hangon a lány. Fizikailag is elcsigázottnak érezte magát, de ez semmiség volt ahhoz képest, ahogy érzelmileg és főleg idegileg leamortizálta a kórház óta eltelt néhány óra. –De már eleget feküdtem, nem akarok odafönt heverészni magányosan. – próbált könnyed hangot megütni.
-Hát, pedig arra ne számíts, hogy a bátyám rögtön befekszik melléd az ágyba! – riposztozott a hugica. –Ez már tényleg túlmenne minden együttérzésen. Bár, ahogy elnézem, már sikerült megpuhítanod annyira, hogy csak idő kérdése a dolog. – gúnyolódott tovább a lány. Rose és Adam lemondóan sóhajtottak az ellenségessége láttán.
-Én a vendégszobában alszom. – szólalt meg a férfi. –És Dora... jobb, ha elfogadod, hogy próbáljuk rendbe hozni a dolgainkat. Nincs könnyű helyzetünk, úgyhogy hálás lennék, ha nem nehezítenéd meg még jobban ehhez hasonló megjegyzésekkel! – fordult a huga felé, aki a szemét forgatta.
-A bábja vagy! – vetette oda dacosan.
-Dora! – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon most már az anyjuk is, aki eddig némán hallgatta a szóváltásukat.
-Megyek. Hányok ettől az álszent megbocsátó képedtől, bátyuskám. – vonta meg a vállát a lány. –A végén még kiderül, hogy a nagy Adam Corbin, akinek állítólag a fél világ – legalábbis a női nem nagy része - a lábai előtt hever, nagy nőhiányában beéri egy hazug csalóval. – vetette oda felsőbbrendű gunyorossággal, aztán vissza sem nézve, ezzel a tökéletes végszóval távozott. Julia elsápadt. Ha nem tudta volna, hogy ez képtelenség, azt hihette volna, hogy lelepleződött, pedig csak a viszonyára célzott a lány.
-Én is indulok. – szólalt meg Rose. –Pihenj és próbáld meg elfelejteni, ami történt! – mosolygott a lányra, mintegy a lánya helyett is bocsánatkérően. –Itt vagy és csak ez számít! – mondta és lassú léptekkel Dora után indult, menetközben szeretettel megsimítva a nagyfia arcát. Annyira azért nem érezte magát a béke követének, hogy a lánynak is jusson a kedves mozdulatból. Julia egy százast adott volna, ha tudja, most éppen mire gondolhatott a férfi anyja. A balesetre, az előtte történtekre, vagy éppen a lánykája kirohanására. A kérdést hangosan is feltette, amikor magukra maradtak, mire Adam nagyot sóhajtott.

-Talán mindre együtt. De ne izgulj! Ő a szövetségesed, nem az ellenséged, amíg mi ketten nem viselünk nyílt háborút. Dora pedig egyszer majd újra szerelmes lesz, és akkor talán majd megbocsátja, hogy lenyúltad a fiúját. – mondta szinte önmagának, elkomorodva, ahogy élesen felrémlett előtte az a nap, amikor a húga felnyitotta a szemét. A fájdalom még a régi tűzzel mart a lelkébe és önkéntelenül is vetett egy lapos oldalpillantást a lányra, hogy tényleg képesek lesznek-e elfelejteni a történteket? A szíve mélyén attól tartott, hogy a legkisebb vitájuk felszínre dobja majd a múlt csontvázát, és ez a helyzet előbb-utóbb megöli azt a talán újraéledő érzelmet, ami most olyan bizonytalanná tette.
-Engem csak az érdekel, hogy Te meg tudod-e bocsátani valaha. – suttogott a lány. Adam nem válaszolt, nem ígérhetett semmit, Julia pedig nem erőltette. Azt mondják, az idő sok mindenre orvosság, most gyakorlatiasabb dolgokkal kell foglalkoznia. Az előbbi pénzzel kapcsolatos gondolatától már eljutott a felismerésig, hogy egy fillére sincs. Viszont Jennának nyilván volt egy bankszámlája, amiről neki fogalma sincs, és így elég nehéz lesz kideríteni, hogy férhetne hozzá. Nem pénzéhség vezette, hanem a szükség. A sajátjához nyilvánvaló okok miatt nem nyúlhat, de pénz nélkül képtelen lesz létezni. 

-Nincs egy fillérem se – csúszott ki a száján. Adam egy hanyag mozdulattal előkotorta a saját kártyáját és a kezébe nyomta.
-Készpénz jobb lenne. – motyogta Julia. Adam megütközve nézett vissza rá:
-Készpénz?
-Miért ne? – kérdezett vissza Julia. –A táskám, az irataim, a kártyáim mind ott maradtak a tűzben.
-Azért adtam a kártyát. Régen is használtad már. – mutatott rá a férfi.
-Elfelejtettem a kódját. – rögtönzött Julia, mire a férfi megcsóválta a fejét. –A születésnapod dátuma. Ez az a kártya, amit együtt csináltattunk. A Te ötleted volt a kód is.
-Ja, tényleg. – hebegte a lány és villámsebesen próbálta felidézni a Wikipédiáról szerzett adatokat. November 6. volt Jenna születési dátuma. Könnyen megjegyezte, mert a férfié november 13., a sajátja pedig november 19. volt. Még valami elméletet is gyártott erre a furcsa egybeesésre, aztán megfeledkezett róla. Pedig jó lesz, ha az eszébe vési, hogy a régi dátum helyett Jennáét kell megjegyeznie. Az évszámra ugyan nem emlékezett, de azt már gyerekjáték lesz kiderítenie. A kártyát a zsebébe süllyesztette, aztán az előtér felé indult. 

-Azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha kicsit lepihenek. Túl sok volt ez elsőre a való világból. – mondta halkan.
-Szép vagy! – érte utol a férfi hangja és meglepetten megfordult. Amióta lekerültek róla a kötések és Adam megláthatta dr. Hays remekművét, ez volt az első alkalom, hogy a férfi hangot adott az elismerésének. Most is úgy tette, mintha egy gombóc lett volna a torkában és meg kellett volna küzdenie minden kiejtett szóért.
-Köszönöm. – könyvelte el a ritka bókot.
-Komolyan. – bólogatott Adam, miközben elindult feléje. Amikor már egészen közel állt hozzá, olyan alapossággal vizsgálgatta, mintha nagyító alatt tenné egy ritka értékes ékszerrel. Julia zavarban volt ettől az osztatlan figyelemtől, a férfiból áradó hőtől,  és ijedten várta, hogy a férfi megtegye az első hitetlenkedő, éles szemű megállapításokat.
-Hihetetlen! Semmi sem látszik. Még a vágások sem! – dünnyögte közben Adam az orra alatt, miközben ujját végighúzta a lány arcának élén.
-Megszoktad már az új külsőmet? – kérdezte rekedten Julia, az érintéstől megdermedve, mint nyuszi a reflektorfényben. Tehát nem idegenek neki a vonásai. Ez egyszerre volt diadalmas és ugyanakkor rémisztő érzés.
-Annyira nem lettél más. – vonta meg a vállát a férfi. -Talán kicsit fiatalabbnak tűnsz, ha lehet ilyet mondani egy fiatal nőnek. És az az igazság, hogy sokkal természetesebbnek a smink nélkül. Jóformán nem is emlékszem, láttalak-e festék nélkül. Nem tudom, hogy csináltad, de amikor felébredtem, mindig ki volt már húzva a szemed... de lehet, hogy rosszul emlékszem. Régen volt.

-Régen volt, talán igaz sem volt. – dünnyögte Julia.
-Pont erre gondoltam én is. – suttogta Adam. –Talán igaz sem volt az a sok csalódás, amit megéltem, talán csak egy rossz álom volt, amiből – most, hogy itt vagy – felébredtem végre. – A hangja egy szerelmes, bízni akaró férfié volt és Julia egyszerre lágyult el az érzéstől, hogy megnyugtassa, mindenki másnál többet jelent neki; és ugyanakkor szorongás öntötte el a szívét, micsoda hatalmas felelősséget vett magára azzal, hogy megpróbálja megváltoztatni a múltban történteket. Mi lesz, ha nem lesz képes rá? Mi lesz, ha elbukik olyan apró kis buktatókon, mint a titokzatos Mona, akinek keze nyomán csak úgy ragyogott ez a ház? Mi lesz, ha a kedvenc ételét főzi majd, amiről kiderül, Jenna még a szagát sem állhatta?  ...Mi lesz, ha a férfi nem is kér a próbálkozásából? Mi lesz, ha ... ? – sorjáztak a kérdései, hogy szinte a feje is belefájdult. Végül úgy döntött, nem jut előbbre, ha önmagát stresszeli a csapdák állandó felemlegetésével. Nem tehet mást, mint, hogy szépen sorban megpróbálja venni az akadályokat, lépésről lépésre haladni előre. ... Vagy egész egyszerűen Adam szemébe nézni és elmondani neki a valós tényeket.

2 megjegyzés:

rhea írta...

Ami persze most még nem fog megtörténni.:) de mi szépen kivárjuk XDD
Köszi jucus, várom a többit. :D
Pusza

csez írta...

Még mindig hitetlenkedem, hogy egy ilyen normális, okos nő ilyen döntést hoz... És hogy így megvezeti ezt a pasit...