Távol a világ zajától 4.

A napok eleinte vidáman teltek, a gyerekekkel való ismerkedés a férfi olyan oldalát hozta felszínre, amelyről még ő maga sem tudott. Ahogy Ashlee fogalmazott egyszer szégyenlősen, ő volt a harmadik gyerek a csapatban. Még a Nora által küldött osztozkodási nyilatkozat sem tudta felzaklatni Robertet. Szemrebbenés nélkül írta alá, hogy nem tart igényt azokra a dolgokra, amiket a nő már amúgy is elszállíttatott. Mi mást tehetett volna? Inkább meghalt volna, mintsem egy fotel karfáját rángassa a nővel, akit egykor feleségül akart venni. Ennyit nem ért az egész. Nora nem ragaszkodott a lakáshoz, annál inkább a részéhez, ami a vételárból rá esett. Robert pedig kénytelen volt számba venni a lehetőségeit. Szakmailag és anyagilag egyaránt. Megtarthatja a lakást és a tartalékaiból kifizetheti a nőt. De ha nem jut sürgősen bevételhez, nem tudja fenntartani sem a lakást, sem a korábbi életvitelét. Jó néhány helyre küldte el az önéletrajzát, mint valami pályakezdő, és legalább ennyi kapcsolatokon keresztül megcélozható pozícióra jelentkezett. Kényszerhelyzetben volt, mert a gyerekek mellett biztos bevételre volt szüksége. De a piac pangott, állást alig ajánlottak, azokat is inkább csak kezdőknek olyan nevetséges fizetségért, amit szinte szégyellt volna elfogadni. Nem beszélve arról, hogy micsoda presztízsveszteség lett volna újra alulról kezdeni egy névtelen kis cégnél, amikor néhány hete még a cégtársi kinevezésére várt. Nyilván a Mr. Harpernél elejtett néhány kendőzetlen mondata sem javított a helyzetén, a főnöke az ajánlólevelében nem felejtette el megemlíteni, hogy hirtelen indulatokra hajlamos. Persze, arról, hogy adott esetben mi dúlta fel, egy szó sem esett.  Norát nem látta azóta sem, mert a nő kizárólag az ügyvédje útján volt hajlandó kommunikálni vele. De jobb is volt, mert amilyen indulatos embernek állították be mostanában, talán még tettlegességre is vetemedett volna. Este, a mikor elcsendesedett körülötte a lakás, szívesen színezgette a képet, ahogy hosszú ujjait a nő karcsú nyaka köré fonja és addig szorítja, amíg kegyelemért nem könyörög. 

Ezekben a napokban megmutatkozott az is, hogy milyen kevés és milyen felszínes baráti kapcsolatot ápol. Senki nem nyitotta rájuk az ajtót és nem is hívta telefonon, hogy az együttérzéséről biztosítsa, vagy egyszerűen csak megkérdezze, hogy képzeli ezek után a jövőjét. Egyedül Amanda kereste fel, aki elmesélte, hogy a távozása után válaszút elé került. Ms. Bolton – most már csak így volt hajlandó Norát emlegetni – nem tartott rá igényt titkárnőként, nem is vállalta volna, így vagy az irattárat választhatta, vagy a személyzeti osztály vezetőjének titkárnőjét kellett volna helyettesítenie, amíg az szülési szabadságra ment. Egyiket sem vállalta, inkább felmondott. Senki sem tartotta vissza. Elbúcsúzni jött, mert a lánya után költözött New Yorkba. Robert sok szerencsét kívánt neki, aztán amikor becsukta mögötte az ajtót, komolyan elgondolkozott rajta, hogy talán neki sem Washingtonban kellene erőltetnie a folytatást. A lakást meghirdette az ingatlanos és máris talált érdeklődőket. Ez volt a jó hír. A rossz pedig, hogy az osztozkodás utáni összeg csak egy külvárosi apró házra lett volna elég. De akkor kocsira is szüksége lett volna. Ashlee bocsánatkérően szabadkozott, hogy olyan messzire nem szívesen bumlizna ki nap mint nap, és Mrs. Lowell sem vállalta, hogy valamelyik peremkerületben is az alkalmazásában maradjon. Robert még életében nem érezte ennyire magányosnak magát, ennyire magára hagyatottnak. Ott állt két kisgyerekkel, akik a körülöttük lévő zűrzavarból végképp nem értettek semmit, legfeljebb azt, hogy a sorsuk még bizonytalanabb, mint amikor Párizsban a gyermekjóléti szolgálat emberei gépre ültették őket. 

Tegnap Ashleee ráadásul felhívta a figyelmét, hogy a kisfiúnak iskolát kellene keresnie, mire teljesen pánikba esett. Épp eleget hallotta társaságban, hogy ma már nem úgy működnek ezek a dolgok, hogy kézen fogja a gyereket és beballag vele a legközelebb eső iskolába, hanem mindenféle felvételiken kell átesniük már a kicsiknek is. Így aztán elengedhetetlen, hogy már óvodásként iskola-előkészítő tanfolyamra járassa. Abban biztos volt, hogy Európában nincsenek ennyire megőrülve az emberek. Jeremy éles eszű kölyöknek látszott, még ha most kicsit visszahúzódóbb is volt a kívánatosnál, de abban biztos volt, hogy előkészítő nélkül esélye sincs egy jobb washingtoni iskolába bekerülni. Megnézett néhány honlapot, ettől pedig végképp elment a bátorsága és az eltökéltsége is. Ma reggel, kávéval a kezében böngészte a Washington Herald álláshirdetéseit, aztán áttért a lakásokra is. Az eredmény lesújtó volt. Közben Lizzy viharzott el mellette a maga még kissé bizonytalan módján, meglökte és a kávé egy része az újságon landolt. Ahogy bosszankodva nézte a foltot, egy fekete-fehér fotón akadt meg a tekintete. A képen egy mutatós ház látszott és felkeltette a kíváncsiságát. Fél órával később kissé remegő kézzel tette le a telefonját. 

A döntés éppen olyan hirtelen és talán átgondolatlanul született meg benne, mint ahogy felmondott. A ház és a környező kertrészlet annyira megragadta, hogy azonnal felhívta az alatta lévő számot, és hamarosan már az internetet böngészte a bővebb információkért. Asheville – még életében nem hallotta a városka nevét, bár ismerősnek tűnt, de rájött, hogy csak Ashlee neve miatt zavarta meg a hangzás. Észak-Karolinában, a Mount Mitchell legmagasabb pontjánál kellett keresgélnie, mire a térképen megtalálta. Egy népszerű üdülőhely és ipari központ, amely végre lehetőségekkel kecsegtette. Egy ilyen városban nyilván talál majd cégeket, akik két kézzel kapnak a fővárosból hozzájuk költőző gazdasági szakember után. De ami igazán megfogta és a kissé talán meggondolatlan lépésre sarkallta, hogy fantasztikusan szép természeti környezetben, egy csodás birtokon álló házat kaphatott a washingtoni árak töredékéért. Végül is nem kell az egész életét ott leélnie, de egészen biztosan kellemes kaland lesz a nagyváros után. A gyerekeknek pedig ideális háttér a gyerekkorukhoz. Ott biztosan nem kell várólistára jelentkezni ahhoz, hogy valaki az elemi iskolába kerülhessen. Már látta maga előtt, ahogy remek kirándulásokat tesznek majd a Great Smoky Mountains Nemzeti Parkba, ahogy megtanulnak majd pecázni a várost három részre osztó hegyi folyókban, ahogy bejárják majd a múzeumokat és egy csomó mindent megtaníthat az unokaöccsének és unokahúgának az amerikai történelem hőskoráról. Lehet, hogy nem végeznek óvodásként előkészítőket, de abban biztos volt, hogy érettebbek lesznek a fővárosi kortársaiknál. És főként sokkal gyerekbarátabb környezetben fognak felnőni. Lesz tér a biciklizéshez, sárkányt eregethetnek, még kutyát is tarthatnak idővel. Olyan gyerekkoruk lehet, amilyenről sokan csak álmodhatnak. Ha nem történik velük, ami történt, sosem hozta volna meg ezt a döntést. Éppen ezért úgy döntött, hogy a Jóisten nem kiszúrni akart vele, csak megmutatta a maga tekervényes módján a helyes utat.  Adam és Elisabeth is egészen biztosan egyetértenének a döntésével, nyugtatta önmagát. Lefoglalózta a házat, amelyben öt hálószoba és két fürdőszoba várta őket, tág tereket biztosítva a mindennapjaikhoz. Néhány nap múlva megkapta a szerződést, átutalta a vételárat, utolsó tartalékait is felélve, majd kocsit bérelt, és kevés személyes holmijukkal útnak indultak. Még egy hónap sem telt el azóta, hogy felmondott a munkahelyén, de az élete már fenekestül megváltozott. Hogy mennyire, azt akkor még csak nem is sejtette.