Távol a világ zajától 6.

Robert a nyakát tornáztatva hallgatta a ház távolabbi részéből idehallatszó kopácsolást. Charlie nem hazudott, másnap korán reggel megjelent és elnyűtt kezeslábasában olyan elánnal kezdett a ház rombolásába, mint egy tinédzser. Még dél sem volt, de a nappali teljes mennyezete a padlón hevert. Az öreg semmivel sem törődve kezdett volna a munkába, de szerencsére Robertnek eszébe jutott, hogy még idejében kimenekítse a nem túl jó állapotú bútorokat. Egyelőre gondolni sem gondolhat újakra, amíg nem tudja, hogy a javítási munkáknak hol lesz a vége, úgyhogy menteni próbálta a menthetőt. Kicsit vágyakozva gondolt a régi Larry Laslo-féle  garnitúrára... vajon lesz még valami hasonlója? Bár, amíg két kisgyerek maszatos kezekkel járkál körülötte és szemrebbenés nélkül ugrál a kanapén, talán jobb is, ha nem álmodozik a régi eleganciáról. A két gyerek most éppen Charlie feleségével a konyhában volt. Az asszony igazán meleg tekintetű, barátságos nő volt és a kicsik azonnal bizalommal fordultak feléje. Most éppen az ebédkészítés rejtelmeibe igyekezett bevonni őket, és a konyha felől szállingózó illatok alapján Robert megnyugodott. Ma végre valami finom házikosztot fognak enni. 

Újsütetű apaságának ez is egyik buktatója volt. Életében nem főzött magára. A maximum, amit el tudott készíteni, egy jó kávé volt egy jó kávéfőző géppel. Amit Nora magával vitt, úgyhogy itt még ez az apró sikerélmény sem segítette. Porkávéból kevert magának reggel egy erős feketét és kis lelkiismeret furdalással csent el a gyerekek tejéből. Már megint nem jutott el a bevásárlásig. De fogalma sem volt róla, hogy intézze a két gyerekkel. Itthon nem hagyhatta őket, a kocsiban sem szívesen, azt pedig meg sem próbálta, hogy még egyszer velük barangolja be a hatalmas szupermarketet. Az első próbálkozása  eredménye egy csomó egészségtelen vacak és néhány erősen kifogásolható minőségű játék volt, hogy a lehető legkisebb botránnyal szabaduljon az üzletből. Nem igazán vágyott még egy olyan tortúrára. Talán Mona Bennett vállalná, hogy lefoglalja őket, amíg ő elugrik bevásárolni. Már éppen a slusszkulcsért nyúlt, amikor az asszony jelent meg az ajtóban, mintha csak megérezte volna a gondolatait.

-Mr.Hazard! Nem akarok a zsebében turkálni, de a hűtőszekrénye szinte teljesen üres. Én szívesen főznék magukra, de ahhoz alapanyagra is szükségem lenne – mondta óvatosan az asszony, mint aki nem biztos benne, nem merészkedett-e túlságosan személyes vizekre a megjegyzésével.

-Mrs. Bennett, éppen most akartam megkérni, hogy vigyázzon kicsit a gyerekekre, hogy elmehessek bevásárolni. De ha megmondja, mire lenne szüksége, akkor az lenne a második nagy segítség az ügyben. Az én ötleteim kimerülnek abban, hogy tej, kenyér és valami felvágott legyen. Esetleg tojás.

-Nagyon szívesen vigyázok rájuk, és amit felsorolt, természetesen szerepelne az én listámon is, de akkor várjon egy percet és felírom, mit hozzon még – nyúlt az asztalon heverő jegyzettömbért az asszony és sebesen írni kezdett. Robertet már a tény is elbűvölte, hogy egy nő fejből ennyi mindent fel tud sorolni, ami a főzéshez kellhet. Amikor a listát a kezébe vette, azért egy halvány gyanú ébredt benne, hogy a bevásárlás alapos megrázkódtatást jelent majd a pénztárcája számára, de egy halvány mosollyal biccentett, és megígérte, hogy sietni fog. Akkor még nem tudta, hogy a szó: liszt egy fél gondolányi terméket jelent, vagy tíz félét, amiben dönteni neki kellett. És ez nehezebben ment, mintha gazdasági vészhelyzetre kellett volna tanácsot adnia. A lista majd minden elemével ugyanez volt a helyzet. Mire a pénztárhoz ért, már folyt a víz a hátán és úgy érezte órákat pocsékolt el az életéből. Keményen elhatározta, hogy utánanéz, Asheville-ben létezik-e a házhozszállítás a szupermarketből, mert ezt a tortúrát nem állt szándékában újra átélni. 

Amikor a küszöböt átlépte, isteni illat töltötte meg az orrát. Egy céges összetartáson valahol fent Alaszkában érzett hasonlót, ahol egy vadászkísérőjük bográcsban készített egy isteni eledelt, amire a friss levegőn megéhezett férfiak megvadult farkasokként vetették magukat. Itt a látvány sokkal konszolidáltabb volt, de az illatfelhő ugyanaz. Jeremy a konyhaasztalnál evett, és ő még sosem látta ilyen jó étvággyal falni a kölyköt. A kis Lizzy Mona ölében ülve úgy tátogott, mint egy éhes kismadár és mindenfajta hisztéria nélkül evett, láthatóan ízlett neki az asszony főztje. Az asztalnál ott ült Charlie is és egy nagy szelet puha kenyérrel az utolsókat törölte ki az ízes szaftból. Robert nem emlékezett rá, hogy ilyen friss házikenyerük lett volna itthon. Mint ahogy az is rejtély volt, az asszony miből készítette el a sűrű marhagulyást.

-Az illat már kint a kertben megkísértett – tette le a nehéz csomagot a konyha sarkába, és beleszimatolt a fazék fölötti párába. –Fantasztikus lehet az íze, ha a gyerekek ilyen szívesen eszik.

-Üljön le, máris adom az adagját – mosolyodott el Mona elégedetten, amiért a főztjét megdicsérték. –Ne haragudjon, hogy nekikezdtünk, de úgy elmaradt, hogy már nem akartam a többieket megváratni – szabadkozott az asszony, és Robert tudta, elsősorban a férjéről beszél. Charlie Bennett keményen dolgozott, nyilván alaposan megéhezett, és ő tényleg alaposan elhúzta az időt az olyan döntésekkel, hogy az asszony a rizs címszó alatt vajon hántolt, hántolatlan, barna, vagy előfőzött, esetleg risotto változatra gondolt-e. Honnan tudják a nők, hogy mi a fenét kell rakjanak a kosarukba, hogy egy étel elkészüljön? Bár, Nora sem tudta, úgyhogy nyilván nem veleszületett érzék kell hozzá.

-Ne fáradjon, majd szedek magamnak – nyúlt egy tiszta tányérért Robert, aztán a merőkanállal a kezében megmerevedett. –Már, ha szabad. Mert az biztos, hogy ehhez nem a mi hűtőnkben találta az alapanyagokat.

-Hogyne lenne szabad – kacagott fel a nő, és még Charlie is elmosolyodott a bajusza alatt. –Egyen csak nyugodtan. Igazság szerint, Charlie hazajárna ebédelni, de ha úgyis itt vagyok és itt főzöm meg az éltelt, akkor egy csomót spórol a benzinnel. Szóval, ne érezze vendégnek magát, ez a maga étele is. Ezt a húst még én hoztam reggel, mert számítottam rá, hogy nincs felkészülve munkásembernek való kosztra. Persze a gyerekeknek majd csinálok valami könnyebbet is, bár úgy látom, ez sem volt ellenükre.

-Hát, az utóbbi időben leginkább csak gyorséttermekben ettünk, mert én nem vagyok valami nagy szakács – nyelte élvezettel Robert a finom falatokat. Az anyja főzött ilyet régen, amikor még nem vett erőt rajta is a korszerű, egészséges táplálkozás iránti szenvedély. És lám, mit ért vele? Évekig kínozták magukat a diétáikkal és mégsem élnek már – merengett el egy pillanatra a múlton.

-Na, ha mindenki jóllakott, akkor az első nap tiszteletére a kávéhoz kapnak egy kis desszertet is – mosolyodott el Mona, és a konyhaszekrényből elővett egy tányér süteményt. Almáspite! – ismerte fel Robert a finom süteményt, amilyet talán gyerekként evett utoljára.

-Jézusom, Mona! Elkényeztet! A kedvencem! De ha így tart minket minden nap, nem fogunk haladni a munkával, mert egy ilyen ebéd után le sem tudok hajolni a kalapácsért.

-Pont erre gondoltam én is – dörmögte vidáman csillogó szemekkel Charlie. –Talán nem is olyan jó ötlet ebben a nagy munkában az ebédszünettel megakasztani a lendületet. Ma megszenvedünk a takarítással, mire kihordjuk azt a sok sittet, de holnaptól reggelizzen be alaposan, mert legközelebb csak kora este kap enni – nézett rá komolyan a férfi. -Mona! Holnaptól csak a gyerekeknek csinálj ebédet, mi majd négy óra után eszünk. De akkor aztán abba is hagyjuk a munkát, mert a pihenésnek is meg kell adni, ami jár neki. Így aztán lesz egy kis ideje az írásra is – bökött a fejével a régi írógép felé, ami a hatalmas konyhaasztal végén árválkodott. 

-Ó, nem írok! Még nem – szabadkozott Robert. Az öreg Remingtont tegnap este találta a hálószobaszekrény aljában. Csak kíváncsiságból hozta ki, hogy működik-e egyáltalán, de még ki sem próbálta. Az éjjel eljátszott a gondolattal, hogy könyvet ír majd, de aztán meghallotta Lizzy nyöszörgését, és rájött, hogy két gyerek mellett aligha lenne ideje elmélyülni az írásban. És akkor a felújítási munkákat még nem is említette. Pedig sok gondolat forgott az agyában. Leginkább a munkájával kapcsolatos gondolatok. Majdnem biztos volt benne, hogy akár még sikere is lehetne egy könyvvel, amelyben megosztaná a múltbéli tapasztalatait a pénzcsinálás világában. Az emberek úgyis erre vágynak, hogy valaki fedje fel előttük a hétpecsétes titkot, hogyan lehet egyik napról a másikra meggazdagodni. A befektetésekhez azonban nem értenek, és talán tényleg piacképes lenne egy könyv, ami a nagyközönség előtt lerántja a leplet a tőzsdealkuszok szakzsargonjáról, a tőzsde világának látszólagos kiismerhetetlenségéről. 

-Hát, most még nincs ideje rá, de ha Jeremy iskolás lesz, Lizzy pedig óvodába kerül, még dönthet úgy, hogy nekikezd – kacsintott rá Mona. –Tényleg, még nem is kérdeztem, mit fog csinálni, ha berendezkedtek? Utánanézett már valami állásnak? Mivel foglalkozott Washingtonban? – sorjáztak a kérdések az asszonyból. Robert nem is neheztelt érte, hiszen érezte ő is, lassan itt is az ideje, hogy ő maga is foglalkozzon ezekkel a kérdésekkel.

-Egy cégnél dolgoztam, ahol a tönk szélén álló cégeket vásároltunk fel, átalakítottuk és felfuttattuk őket, hogy aztán jó haszonnal továbbadjuk olyanoknak, akik hirtelen meglátták bennük a fantáziát.

-Ó, hát itt ilyesmi nem is tudom, hogy van-e... – pislogott Mona bizonytalanul. Amit a fiatal férfi mondott, kicsit olyan szagú volt, mint amibe Charlie vállalkozása bukott bele néhány évvel ezelőtt, és ez alaposan a kedvét szegte. Még emlékezett azokra az évekre, amikor a férje és a két segédje alig győzték a megbízásokat, de aztán felbukkant egy cég, amely a mostani felújításhoz hasonlókra szakosodott. Bár nem dolgoztak olyan színvonalasan, mint Charlie, mégis elhappolták előle a munkák nagy részét olcsó áraikkal. Ők belebuktak, de a cég is odébbállt egy napon, maguk mögött hagyva a várost, amelynek egyelőre még nem jutott eszébe, hogy volt egy megbízható cége: a Bennett’s Handyman. 

-Hát, én is attól tartok, hogy a szakmámban aligha tudok majd elhelyezkedni, de azért vettem egy újságot, hogy lássam, milyen hirdetések vannak. És ha bevezetik az internetet, akkor még alaposabban tudok tájékozódni – sóhajtotta reménykedve Robert. –De ez mind csak akkor lesz időszerű, ha a ház elkészül és a gyerekeket is el tudom helyezni.

-Na, akkor kezdjünk is bele, mert sosem érünk a végére! – tolta el maga elől a kávéscsészét Charlie, akinek a feleségéhez hasonlóan eszébe jutott a múlt, ahogy a vállalkozását tönkretette egy Roberthez hasonló ficsúr, aki úgy gondolta, többet tud a kisvárosi iparosok életéről, mint azok maguk.