Egy lélek útja 2.

Robert

Robert Cranston lelki szemei előtt számtalanszor lejátszódott már a baleset napjának minden egyes pillanata, kezdve a reggeli játékos szerelmeskedéstől, az éjszaka mindent megváltoztató iszonyatáig. Látta a rémült kis állatot, aki abszurd módon a lüktető városnak azon a hajnali órán éppen nyugodt főútján keveredett eléjük, látta Gaby kétségbeesett próbálkozását, hogy kikerülje, uralja az alattuk dübörgő megvadult ménest, s látta a megállíthatatlanul közeledő véget, hallotta a sikoltozó gumikat, ahogy sikertelenül próbálnak meg kapaszkodót találni a sima aszfalton, fák suhantak el mellettük elmosódott folttá válva, aztán hirtelen filmszakadás következett és már nem látott semmit, csak érzett. Fájdalmat, perzselőt, majd röpke megkönnyebbülést, amiért egyáltalán még érezhetett bármit is, később őrjöngő vad félelmet, amely idővel  vigasztalhatatlan gyásznak és önkínzásnak adta át a helyét, ahogy rájött, hogy valami végérvényesen megváltozott az életében. De ott, az összeroncsolódott kocsiban csak azt érezte, hogy a sötétség elnyeli és neki nincs ereje küzdeni ez ellen. Vakon kereste a felesége kezét, hogy abba kapaszkodva próbáljon a felszínen maradni, mielőtt elmerül az öntudatlanságba, melyből nem volt benne biztos, hogy van-e kiút. Önző volt, férfiatlanul gyenge, hogy önmagáért küzdött csupán? Ez a kérdés azóta is kínozta. Még langyos volt az asszony keze, hívogatóan puha, de már erőtlen. Képtelen rá, hogy kirántsa a szakadékból, mégis visszavezette őt az életbe, hogy hallja, ahogy sűrűsödik körülöttük az aggodalom hangja, miközben mentősök, tűzoltók az életükért küzdöttek. Gaby, az orvos szerint, az ütközés pillanatában meghalt. Őt a szemeibe fúródó szilánkok megkímélték haláltusájának valós látványától; ezért hinni akarta, hogy így is történt, és a felesége nem szenvedett. Visszagondolva, a baleset utáni pillanatok kísérteties csöndjében, amikor már a roncsok fémes csikorgása is elült, valóban nem hallott mást, csak a saját zihálását. A kórházban töltött hosszú hetek alatt számtalanszor álmodta újra a történteket és mindannyiszor alulmaradt a felesége életéért vívott harcában. Azóta pedig nem múlt el nap, hogy ne gondolt volna rá. Nem vitte rá a lélek, hogy az asszonyt hibáztassa a történtekért, pedig ez az egész iszonyat nem történhetett volna meg, ha Gaby nem lett volna olyan megzabolázhatatlan vadóc. De az volt világ életében, hiszen éppen ezért szeretett bele.

Mint korábban bármikor, úgy a halálban is Gaby volt az erősebb. Keze kapaszkodót nyújtott neki az életbe, és el sem engedte egészen mostanáig. Nem is tudta volna, mert azóta ő maga kapaszkodott belé láthatatlanul, de annál erősebben. És lám, meg tudta őt tartani a mindennapjai kísérőjeként, ha már az anyagi világban el is kellett veszítenie. Esténként vele feküdt, reggelenként vele ébredt. A kávét kortyolgatva neki kommentálta a reggeli híreket, a forgatásról hazatérve neki dühöngött, ha valami nem úgy ment, mint szerette volna. Ahogy életében, Gaby holtában sem szakította félbe, holott biztosan szívesebben hallgatta volna a szerelmes vallomásait, mint a sok sületlenséget, amit politikáról, gazdaságról, bulvárhírekről és sportról összehordott. 

Robert a gyász elől a munkába menekült. Az első napon, amikor a kötés lekerült a szeméről és ő fellélegezhetett, hogy újra látja a napfényes kaliforniai tengerpartot a kórház ablakán túl, tudta, hogy ez az egyetlen mentsvára lehet, különben beleőrül. Kímélni akarták, tekintettel voltak a gyászára, ő pedig valósággal kuncsorgott a még több megbízásért, mert ez volt az egyetlen, ami elterelte a figyelmét a történtekről. Munka és még több munka. Munka egészen az ájult, álomtalan éjszakákig. Számára a gyász ebben nyert értelmet. Minden döntését az irányította, vajon a felesége mit szólna hozzá. Korábban is kikérte a tanácsát, aztán vagy megfogadta, vagy nem. Most, válaszok hiányában, görcsösen kutatott minden apró jelet, ami az asszony véleményére utalhatott. A spiritualitás sosem állt közel hozzá, de most hinni akart mindenben, amit veszteséggel küzdő lelke égi jelnek vélt. Ettől aztán sokkal kitárulkozóbb lett, mint valaha. Mindent meg akart mutatni magából a filmjeiben, amit korábban csak otthon, a négy fal között Gabynak. A legbensőbb érzelmeit, félelmet és bizonytalanságot, amikről korábban nem beszélt eleget, talán nem is mutatta ki megfelelően; ezt mára már belátta. 

Egy valamit azonban képtelen volt megtenni. Eltemetni Gabyt. A szívében sem, de a szó hagyományos értelmében még kevésbé. Hagyni, hogy a föld mélye nyelje el, rideg márványtábla mutassa csak a helyet, ahol nyugszik? Soha! Urnája ott porosodott a polcon, amellett a néhány elismerés mellett, amiket az elmúlt években kapott. Amikor kapta őket, jóleső elégedettséggel vette át, mint fáradozásai elismerését, de a legfontosabb Gaby szava lett volna, az ő véleménye. Eleinte talán nem szentelt kellő figyelmet a véleményének, ezért futhatott bele néhány rossz választásba, de az asszony a sikertelenségek hónapjaiban is támogatóan állt mellette, így soha nem süllyedt bele az önsajnálatba, sőt egy idő után a segítségével felismerte a hibáit és mindent elkövetett, hogy a következő munkájában kijavíthassa őket. És sikerrel járt. Ezt bizonyította néhány filmfesztivál zsűrijének elismerése, amit ő minden alkalommal Gabynak ajánlva köszönt meg a színpadon. Amióta Gabyt elragadta az a new yorki éjszaka, nem volt, aki figyelmeztesse és nem volt, aki együtt örüljön vele. Aki igazán tudja, mennyi mindent odaadott magából a sikerért. 

Az elmúlt hónapokban Gabyt hús-vér nőként látta maga előtt, néha zavarba hozva az aktuális beszélgetőpartnerét is, ahogy elnézett az illető mellett, egy láthatatlan harmadik félnek címezve a szavait. Tudta, hogy nem normális a viselkedése, de neki éppen így felelt meg. Színészként úgyis különcködést vártak el tőle, hát, ő így tett eleget az elvárásoknak. Ha válaszokat már nem is kapott, de legalább feltárhatta valakinek lelke mélyének gondolatait, hiszen Gaby előtt soha nem voltak titkai, és nem volt nála türelmesebb, figyelmesebb hallgatósága. 

Egy ideje azonban nyomasztotta a lelkét egy teher. Volt egy feladata, amit még képtelen volt teljesíteni. Az ígéretet egy szerelmes éjszakán tette egy európai városka hotelszobájában a nőnek, akit élete társául választott. Nem is volt igazi ígéret, most mégis egyre inkább annak érezte. A nászéjszakájukon, amikor a szeretkezéstől eltelten hevertek a szerinte giccses, Gaby szerint bájos reneszánsz díszletek között, az asszony merengve megszólalt:

-Szerelmes vagyok ebbe a városba! Nem úgy, mint beléd, de ez is szerelem – cirógatta meg bocsánatkérőn a mellkasát, amikor felhorkant, hogy már a nászéjszakájukon vetélytársa akadt. -Amióta megérkeztünk, úgy érzem, hazataláltam. Mintha valamelyik korábbi életemben itt éltem volna valamelyik palotában, mintha ide tartoznék, ebbe a ringó vízi világba, mintha a kezem évszázadok óta érezné az itteni márvány simaságát, mintha én magam hímeztem volna a Ca’d’Oro múzeumának gobelinjeit. Olyan emlékeim vannak a városról, amit nem is értek, hiszen veled járok itt először. Mégis, ismerősként járom a sikátorokat. Szinte ijesztő. Mintha valakinek  a reinkarnációja lennék. Még nem tudom, ki ő, de ki fogom deríteni! Mindenesetre, ha  előbb halok meg, mint te, az a kívánságom, hogy itt szórd el a hamvaimat. Pontosan azon az útvonalon, ahol ma a gondola ringott velünk végig a kis sikátorokban. Megteszed nekem? – kérdezte két csók között, ő pedig megborzongva már a gondolat abszurditásától is, nevetve rázta a fejét.

-Gaby! Neked megártott a pezsgő! Méghogy reinkarnáció? Már megint olvastál valami őrültséget? – kuncogott akkor, aztán elkomolyodva morzsolgatta az asszony ujján az egyszerű karikagyűrűt. -Nem halhatsz meg előttem! Úgyhogy ne is beszéljünk erről többet! – fojtotta bele néhány órás feleségébe a tiltakozást egy csókkal, aztán az éjszakájuk és az azt követő napok már csak az életről, a szerelemről szóltak, nem az elmúlásról. De most itt állt annak a beszélgetésnek a felzaklató emlékével, és tudta, hogy teljesítenie kell Gaby végakaratát, amit nem volt ugyan ideje és lehetősége betűkbe önteni, de ő hallotta, és nem tehet úgy, mintha az a beszélgetés soha meg sem történt volna. 

Velence! A legutóbbi filmfesztiválra sem ment el, hiába jelölték a filmjét, mert nem akarta felszakítani a sebet, emlékei drága brokátjának szövetét, amelyben ez a város az élethosszig tartó szerelem ígéretének fonala volt. De nem a város tehetett róla, hogy nem így alakult, így nem halogathatta tovább az utazást. Két év telt már el a gyászszertartás óta, amit a családtagok és barátok, ismerősök miatt kényszerült tartani. Élete egyik legrémesebb napja volt. Hallgatni a sok sajnálkozót, az együttérzésbe csomagolt kíváncsiskodást, majd látni a gyászolókat, ahogy Gabyról megfeledkezve a maguk pecsenyéjét igyekeztek sütögetni, kapcsolatokat ápolni és építeni. Álszent búskomorságuk hamar harsányságba csapott át, ahogy fogyott az ingyen pezsgő és a party-falatkák, ő pedig inkább az urnával az ölében kocsiba ült és ott hagyta az egész díszes kompániát, hogy kettesben maradhasson Vele. Talán az asszony is akkor döntött úgy, hogy ebben az érzelemmentes  világban nem hagyhatja magára, itt kell maradjon vele, hogy legyen kihez hazatérnie esténként. De mostanában már egyre nehezebben tudta felidézni az arcát. Egyre többször inkább csak érezte, hogy ő van ott mellette, mintsem felismerte volna. Gaby el akarta hagyni, és ő megrémült ettől az eshetőségtől. Aztán rájött, hogy talán így akarja rávenni, hogy vigye el őt újra Velencébe. Ezért aztán szervezkedni kezdett.