Érintés 6.

Két hét telt el azóta a nap óta, amikor a sors újra összehozott Melanie Boltonnal. Egyszerre vonzott nőként és olyan hivatalos személyként, akinél képességem titka lapult. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Keressem? Várjak, amíg ő keres meg? Azt hittem, a tőlem kapott információkkal kezdve hamarosan hívni fog, hogy mit talált vagy nem talált. De csend volt, ami elbizonytalanított. Ráadásul a Baliról hazafelé tartó út magabiztossága is már a múlté volt, mintha a jó öreg Puchettel sosem találkoztam volna. Igaza lehetett, amikor a hazautazásom előtt figyelmeztetett, sokat kell még tanulnom. Legolcsóbb és legegyszerűbb megoldásként visszaköltöztem a srácokhoz, de még mindig csak ködös magyarázatokat gyártottam nekik a múltban történtekről. Szerencsére mindegyikük elég elfoglalt volt ahhoz, hogy ne nagyon akarjanak mélyebbre ásni. A szobám spártai egyszerűsége meglepte őket, de betudták a Balin összeszedett hóbortjaim egyikének. A tengerifű szőnyeg és a matrac, valamint a sarokban álló régi hajókoffer, ami kevéske holmim szekrényéül szolgált, volt minden, amivel a közel harminc négyzetméter berendezését letudtam. És Julia képe. Amit a legnagyobb értetlenséggel fogadtak, hogy azóta sem vettem egy tv-t, egy nagy plazmát, amilyen a korábbi volt, és amelyik most Sven szobájának falán függött, mivel annak idején nagylelkűen neki adományoztam. Igazság szerint nem hiányzott. A laptopom és az internet így is egész nap a monitor elé ültettek. Folyamatosan jegyzeteket készítettem a legfrissebb benyomásaimról, az áramütés szerű érintésekről, melyek mind egy-egy nyugtalan éjszaka hírvivői voltak. Az utóbbi időben már csak olyankor merészkedtem az utcákra, amikor rajtam kívül alig lézengett valaki odakint. A forróság éppen ilyen időszak volt. Mégis, az utóbbi idők legrémesebb emlékét egy majdnem kihalt sikátorban gyűjtöttem be.

A söröző mellékhelyisége vállalhatatlan állapotban bűzlött, engem viszont sürgetett a szükség, ezért a csehó mögötti sikátorba mentem, hogy a rozsdás konténerek között könnyítsek magamon. Már majdnem végeztem, kapatos derűvel mintákat locsolva a porba, amikor mellettem megmozdult egy szemétkupac. Még fel sem ocsúdtam, amikor egy keskeny női kéz ragadott meg. A szívem majdnem megszűnt dobogni a rémülettől. Talán éppen különös képességem szikrája volt az, ami végül újra indította a görbémet. Dermedten álltam, képtelenül a menekvésre, vagy bármiféle cselekvésre, amikor végre eljutott az agyamig, hogy ez már nem az egyre erőtlenedő kéz, sokkal inkább a fejemben életre kelő kép hatása volt. A brutalitás ereje még engem is helyhez szögezett, fájdalmasan összerándultam minden csapásnál. Egyszerre éltem át az áldozat haláltusáját és az elkövető örjöngő erőszakosságát. Azon sem csodálkoztam volna, ha kezem önálló életre kell és önmagam fojtogatásába kezd.

Ami azonban mélységesen felzaklatott, az a szinte kiabáló hasonlóság volt a korábbi esettel, amely felszínre hozta átokként rám nehezedő képességemet. A női kéz végképp elernyedt és lecsúszott rólam, én pedig ijedten kaptam utána, nehogy elveszítsem a kontaktust a lelki szemeim előtt lejátszódó szörnyűséggel. Beszélnem kell Melanieval! – ez dübörgött a tudatom mélyén, miközben minden igyekezetemmel próbáltam minél több részletet megjegyezni. Még éreztem a gyenge pulzust, ezért a nő kezét szorongatva a telefonom után kotorásztam. Szerencsém volt, nem hagytam Sven és Jason előtt az asztalon! Hamarosan nagyot fújtatva vágtam zsebre, bár azt korántsem állítottam volna, hogy megkönnyebbülten.

-Jön a segítség! – suttogtam a szemétkupacnak és magamban elátkoztam a rendőrt, aki azt mondta, eszembe se jusson bármihez hozzányúlni. Talán nem voltam elég világos, miközben elhadartam a segítségkérő mondataimat. Hogyan ne nyúljak semmihez, amikor a legfontosabb itt kapaszkodott belém és rajtam keresztül talán az életbe? Az áldozatot teljesen elborította a sok szemét, keze valóságos felkiáltójelként állt ki belőle. –Hamarosan itt lesznek, tartson ki! – motyogtam szinte könyörögve, miközben óvatosan kezdtem lepakolni szerencsétlenről a konténer mocskát. Ahogy fél kézzel félrekotortam a különböző hulladékokat egy előbukkanó szőke fej körül, a hátam mögött kék-vörös lámpák villódzása kavarta fel az éjszakai sötétséget, és egy hang harsant:

-Fel a kezekkel! Forduljon meg és a kezeit kulcsolja a nyaka mögé!

Nem mozdultam. Kihasználva a pillanatnyi csendet egy újonnan érkező mentő-sziréna sikoltásában, visszakiabáltam:

-Én hívtam segítséget! Nem tudom elengedni, különben újra elmerül a szemétben. Még él!

Addigra két oldalról közrefogtak és elemlámpák erős fénye pásztázta a hatalmas kuka belsejét. A szőke fejen megcsillant a fény, az arcot nem lehetett kivenni, mert a vonásokat egy bestiális verés nyomai torzították el. Vér és más testváladékok között egy üveges szempár meredt ránk, mint egy reflektorfénybe került vadállat meredt tekintete. A pupillák kitágultak és kísérteties mozdulatlansággal néztek a semmibe. Már abban sem voltam biztos, nem csaptak-e be az érzékeim, és talán csak a hullamerevség miatt kapaszkodott-e még belém, amikor egy újabb emlék rohant le.

Morris, ne! – tartotta maga elé egy szőke nő a karjait, hogy védekezni próbáljon a rá záporozó ütések ellen. Morris! – sikoltott a fejemben a hang, aztán elsötétült minden. Egy Morris nevű fickó verte össze. És talán ő az is, aki a korábbi gyilkosságokat elkövette. Beszélnem kell Melanieval! Aki sajnálatosan nem érkezett a helyszínre ezzel a társasággal.

*

-Köszönöm, Jordan! – mosolygott rá a nyomozóra Melanie, ahogy belépett a kihallgatóba. Egy kis üveget és egy csomag papírtörlőt dobott elém az asztalra, miközben elhelyezkedett az asztal túloldalán. A Jordannak nevezett köpcös fickó bólintott és komor tekintettel kilépett a helyiségből. Meglehetősen csalódott volt. Majdnem másfél órámba telt, mire meggyőztem a fickót, hogy hívassa ide Melaniet, addig azt a képtelenséget színezgette magában, hogy én vagyok a tettes, akit sikerült a helyszínen elfogniuk. Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen hülyének nem beszélhettem Morrisról. Úgysem kezdene semmit az információval. Ezért volt szükségem Melaniera. Ehhez azonban a vallomásomba muszáj volt belecsempésznem egy apró hazugságot. Jordan nyomozó kérdésére ugyanis azt válaszoltam, hogy Melanie Bolton nyomozó kérésére mentem aznap este a sörözőbe, mert volt egy fülese, de nem akarta felfedni magát, és engem kért meg, hogy nézzek szét a pubban. Jordan hülyeségét mi sem bizonyította jobban, mint hogy végül is hitt nekem.

-Bocsásson meg, hogy iderángattam, de a fickó képtelen volt felfogni, miért talált a helyszínen, ha semmi közöm az ügyhöz – suttogtam halkan, remélve, hogy akkor sem hallanak a tükör mögött, ha van ott pillanatnyilag valaki.

-Mi történt? – kérdezte a nő, majd a kezébe fogta a kis üvegcsét és a tenyerembe öntött a tartalmából. –Egy kis kézfertőtlenítő. El tudom képzelni, milyen büdös lehetett a konténer belseje – fintorgott, ahogy azt figyelte, milyen akkurátusan kenem el a kézfejemen a színtelen zselés anyagot. –Törölje le! – tépett le egy jókora darabot a kéztörlőből. Én meg, mint egy jól nevelt óvodás, szót fogadtam neki. Valamiért nagyon jól esett a gondoskodása. Amikor bejöttünk az őrsre, megengedték, hogy kezet mossak, de őszintén szólva egészen addig viszolyogtam a saját kezemtől, amíg Melanie lehetőséget nem adott egy alaposabb tisztálkodásra. Mint kiderült, a szőke nő szemei nem véletlenül voltak már homályosak, mire kiemelték a mocsok alól. Haldoklásának utolsó perceit velem töltötte, és ez egy kis elégedettséggel töltött el, mihelyst túltettem magam a hiábaló veszteség feldolgozásán. Legalább nem volt egyedül! – mantráztam magamban. Reménykedhetett, hogy megmenekül, még ha erre vajmi kevés esélye is volt.

-Kimentem a söröző mögötti sikátorba, mert a mosdó ... szóval, érti... még ez a hely is tisztábbnak tűnt. És éppen végeztem, amikor az a nő egyszerűen kinyúlt a szemét közül és megmarkolta a karomat. Azonnal telefonáltam, de a diszpécser azt mondta, ne nyúljak hozzá. Talán ha kihúzom, segíthettem volna rajta – motyogtam keserűen.

-Nem segíthetett volna – csóválta meg a fejét a nő. –Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy esélye sem volt. Nemcsak a fejét érték csapások, de egy szúrt sebet is talált az orvos az oldalán. Borzasztó vérveszteséggel, szétroncsolt arccal... esélye sem volt. De talán jobb is így. Az a brutális állat alaposan elbánt vele, talán a legjobb plasztikai sebész se tudta volna helyrehozni.

-A szúrt sebről nem tudtam – vallottam be csendesen, miközben próbáltam felidézni az emlékeimet. –Amíg magánál volt, egy nevet suttogott. Azt motyogta: Morris! – szépítettem a dolgon, hiszen az öntudatlan nő csak az én fejemben sikoltotta bele az éjszakába azt a rövidke mondatot: Morris, ne!

-Biztos benne? Morrist mondott? – élénkült meg a nő. –Ez egy jó nyom lehet. Ahogy sikerül megállapítanunk a személyazonosságát, sorra vehetjük az ismerőseit, családtagjait. Hátha valamelyikük ez a Morris – rágta a körmét Bolton nyomozó, és a mozdulattól a jegygyűrű megint felszikrázott.

-Történt valami előrelépés a másik két ügyben? – kérdeztem megbűvölve bambulva a gyűrűre.

-Milyen másik két ügyben? – zavarodott össze a nő.

-Amiről a múltkor beszéltünk – ráncoltam a homlokom. Mégse vett volna komolyan? – futott át a fejemen.

-Nos, csak annyit mondhatok, hogy folyamatban lévő ügyről nem beszélhetek illetéktelenekkel – suhant át fanyar mosoly a nő arcán.

-Illetéktelennel? . kérdeztem vissza és nem is próbáltam elrejteni hangomból a sértettséget.

-Maga nem tett hivatalos vallomást. Így illetéktelen. De örüljön, ha sikerül megőrizni az inkognitóját. Fogalma sincs, mit művelne magával a sajtó, ha megsejtenék, milyen minőségben volt a segítségemre.

-Engem nem zavarna – vontam vállat.

-Higgye el, zavarná! – fonta össze az ujjait az asztalon és a szemembe mélyedt. –Ma éjjel látott valamit?

-Csak néhány ütést, ahogy egy férfiököl közelít felém és már annyira fáj mindenem, hogy nem tudok érezni. Aztán a nő hangját hallottam, ahogy azt mondja: Morris, ne! Ennyi.

-Ez is valami. Talán maga a megoldás, bár nem vagyok olyan elbizakodott, hogy ebben igazán higgyek. De legalább egy nyom. Köszönöm!

-Most sem fog felhívni? Nem mondja el, hogyan alakul az ügy? – kérdeztem vissza. –Azt hiszem, segítene nekem megszabadulni a nyomasztó álmaimtól, ha tisztában lennék a folytatással is – próbálkoztam egy leheletnyi zsarolással. Úgy tűnt, működik. Melanie Bolton előhúzta a tárcáját a farzsebéből és elővett egy névjegykártyát.

-Hívjon fel! Egy kávé mellett, nem hivatalosan beszélgethetünk a városi bűnesetekről úgy általában – kacsintott rám, és még én is éreztem, milyen nevetségesen reagálok. Ugyanis tátva maradt a szám, ahogy a nő egy könnyed libbenéssel eltűnt az ajtó mögött.

Érintés 5.

-Melanie Bolton nyomozó vagyok – nyújtotta kezét a jelenés. –A recepciós szerint fontos közlendője van. Mégis ... mivel kapcsolatban? – kérdezte halkan, láthatóan gyanakodva, miközben én csak bámultam a kezét, amelynek gyűrűsujján megcsillant a kapitányság neonvilágításának fénye. Meg mertem volna esküdni rá, hogy Balin nem viselt ékszert. Hány nap telt el azóta? Még egy hét sem – pörgettem vissza az elmúlt napokat. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy az egyetlen nőt, aki igazán felkeltette az érdeklődésemet, az utolsó pillanatban csaklizta el előlem valami szerencsés flótás. Megbabonázottan néztem a platina karikagyűrűt, melyben néhány apró brill csillogott. A lány halk köhintése rángatott vissza a kemény valóságba.

-Mr. ... ? Hallotta, amit kérdeztem? – kérdezte halkan, miközben egy fél lépést hátralépett. Tudtam, ha nem szedem össze magam, akkor egy újabb hátráló lépés következik, valamint egy gyors mozdulat, ami után farkasszemet nézhetek egy kézi lőfegyverrel. Nyilván úgy festek, mint valami háborodott, akikkel mostanában tele voltak a híradások. És ezeket az utóbbi időben nem nagyon kedvelik a rendőrök, mert csak a bajt hozták azokra, akik túl közel álltak hozzájuk.

-Bocsásson meg! Ryan Donovan vagyok – vettem mély levegőt. –Azt hiszem, talán segíteni tudok egy nemrégiben elkövetett gyilkossági ügyben. De azt gondolom, nem itt az előtérben kellene erről beszélnünk.

-Rendben, Mr. Donovan – lazult el a nő, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezzel egy időben a recepciós rendőr tekintete is továbbsiklott rólunk.  –Kérem, fáradjon velem az egyik kihallgatóba. Ott teljesen nyugodtan tudunk beszélgetni – mutatott a pult mögötti világ felé, ahol a folyosó egyik oldalán kis fülkék sorakoztak, szabályos rendet mutatva a szemközti összevisszasággal, ahol egymást érték a papírokkal borított íróasztalok, mintha a számítógépek nem vették volna át a korábban ipari mennyiségben gyártott papírok helyét.

Engedelmesen követtem, igaz, kissé remegő gyomorral, mert nem tudhattam, hogy a kalitkák valamelyikéből ma nem egy rácsos cellába kísérnek-e hamarosan. Az első ajtón belépve egy spártai egyszerűséggel berendezett szobába kerültünk, amelynek egyik falán hosszú tükör húzódott. Éppen elég helyszínelős sorozatot néztem végig korábban, hogy tudjam, a mögött egy másik helyiségben akár már most is többen figyelhetnek, hallgathatnak minket.

-Ne haragudjon, de nem szeretném, ha első körben tanúi lennének a beszélgetésünknek. Talán kissé meglepő lesz, amit mondani fogok, és nem akarom, hogy mások előítélete hasson magára – mondtam nyugodtan, miközben leültem a székre, amit mutatott és fejemmel a tükör felé intettem.

-Nem szoktam hagyni, hogy befolyásoljon mások véleménye. De ez nem kihallgatás, nincs senki, aki látna és hallana minket – válaszolt Melanie és hogy a szavait alátámassza, megnyomott egy gombot, mire láthatóvá vált a tükör mögötti tér. Valóban üres volt.

-Köszönöm! – biccentettem, aztán összefontam ujjaimat az asztalon és olyan meredten néztem őket, mintha a következő mondatokat onnan kellene előcsalogatnom. –Hisz a látnoki képességekben? – tettem fel a kérdést egyenesen a szemeibe mélyedve. Láttam a pillanatnyi lemondást, de láttam a határozott törekvést is, hogy ne riasszon el az azonnali elutasítással.

-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hiszek az ilyesmiben – válaszolt halkan, tartva a szemkontaktust. Ellenálltam a kísértésnek, hogy felpattanjak és ott hagyjam, mielőtt arra a következtetésre jut, hogy mindenkinek egyszerűbb lenne, ha becsukna. Szerencsémre Melanie még nem fejezte be a mondandóját: -De igazság szerint a szakirodalomban is olvastam már médiumokról, akik sikeresen segítettek egy-egy nyomozást, sőt ... szinte közvetlen tapasztalatom is volt már hasonlóról. Sajnos akkor a segítség későn érkezett, de legalább az áldozat szüleinek megnyugvást hozott, hogy az elrabolt lányukat eltemethették. Szóval, ... ezzel csak azt akarom mondani, hogy hajlandó vagyok meghallgatni a mondandóját, de nem ígérhetek semmit. Tudom, hogy a főnökeim itt a kapitányságon meglehetősen szkeptikusan állnak ezzel a dologgal szemben.

-Nekem annyi már elég, ha nem hisz az első percben sült bolondnak – ismertem el kissé megkönnyebbülve.

-Mit szeretne elmondani, Mr. Donovan? – dőlt hátra a nő, és én egy pillanatra a fehér pólón felejtettem a szemem, amely szinte világított barnára sült karjain. Hiba volt, zavarba hoztam. Azonnal előre hajolt és szemrehányóan megcsóválta a fejét.

-Mondani akar valamit, vagy csak azért jött, hogy a melleimen legeltesse a szemeit? – kérdezte felpaprikázódva.

-Bocsásson meg! Nem volt szándékos, csak ... talán még emlékszik, hogy a Bali járaton láttuk egymást legutóbb. A barnasága már ott szemet szúrt.

Melanie nem válaszolt, nyilvánvalóan az eredeti kérdésére várt magyarázatot, ezért jobbnak láttam kielégíteni a kíváncsiságát. Bármilyen jó nő, nem szabad elfeledkeznem róla, hogy elsősorban rendőr.

-Néhány hónappal ezelőtt magam előtt láttam egy gyilkosságot. A legapróbb részletekig. Az újságban is olvastam róla, de biztos vagyok benne, hogy nem ezért jött elő az álmaimban, hiszen én olyasmit is láttam az akkor történtekből, ami nem szerepelt a cikkben. De korábban sosem történt velem ilyesmi és ettől elbizonytalanodtam. Fogalmam sem volt, mit kezdjek az egésszel.

-Milyen gyilkosság volt? – szólt közbe a nő, megakadályozva, hogy belemerüljek az emlékezésbe, milyen zavart voltam is akkoriban.

-Egy fiatal nőt fojtottak meg. Talán egy szállodában. Vagy egy apartmanházban, de inkább szállodára tippelnék a környezetet látva. A gyilkos levágta az ujjai végét, mert a nő megkarmolta. A lifthez menet pedig megbotlott a folyosói szőnyegben, és akkor egy pillanatra megkapaszkodott a folyosói korlátban. Réz korlát volt, csillogott a lámpafényben. És a helyszínen máshol nem hagyhatott ujjlenyomatokat, mert latex-kesztyűt viselt.

Melanie elgondolkozva nézte az előtte ülő férfit. Emlékezett rá a Bali reptérről, igen. És tényleg nem úgy festett, mint valami elmeháborodott. De a legizgalmasabb mégis az volt benne, hogy teljesen új információkkal szolgált egy lezáratlan ügyben, amelyen ő maga is dolgozott.

-Megengedi, hogy ezt vallomásként vegyem fel?

-Nem, persze hogy nem! – riadtam fel az emlékezés révületéből. –Vallomást gyanúsítottak tesznek, illetve szemtanúk. De ezt a képességemet nyilván nem iktathatja vallomásként. Én nagyon szívesen próbálok segíteni, de nem akarom, hogy a végén magamra hozzak bajt. Gondolom, a következő kérdése úgyis az lesz, hogy hol voltam, mit csináltam akkor, amikor ez a látomásom volt. De sajnos azt kell mondjam, egyáltalán nem biztos, hogy az elkövetés idejében láttam a történteket. Az én képességem nem a jelenidejű látnoki képesség, hanem egy emlékezet-letöltés. Valahol, valamikor találkoztam azzal az emberrel, akinek ez a rémség szerepelt az emlékei között. Én már csak utólag éltem át a szemein keresztül. Még azt sem tudom megmondani, hogy mennyivel a történtek után.

-Rendben. Akkor had kérdezzem másként! Mikor volt ez a látomása?

-Egészen pontosan a születésnapomon, március 5-én.

-Nos, a gyilkosság, amiről vélhetően beszél, február 28-án történt – fonta karba a kezeit Melanie.

-Sajnos nem hiszem, hogy a két esemény közt eltelt idő a segítségünkre lehet – vallottam be. –Mint mondta, ez az egész számomra is teljességgel újszerű élmény volt. Egy ideig próbálgattam a képességem, megérintettem bárkit, aki szembejött, hogy megértsem a dolog működési mechanizmusát. De az emlékek között voltak néhány perccel korábbiak, és akár a gyerekkorból felmerülők. Nyilván, ami az illetőt akkoriban a leginkább foglalkoztatta. Azóta sem tudtam törvényszerűséget levonni.

-Nos, akkor én lejegyezném, amiket az előbb elmondott. Megnézem az ügy dossziéját és megpróbálom ezek szerint újragondolni az akkori nyomozás menetét. Köszönöm, hogy befáradt – állt fel a nő és csodálkozva nézett rám, amiért én kitartóan üldögélek az asztal másik oldalán.

-Van még más is – ismertem be. –Múlt éjjel megint volt egy látomásom. Egy másik gyilkosság szerepelt benne, de nem is tudom, az érzés olyan hasonló volt, hogy megkockáztatom, talán az elkövető is ugyanaz lehetett. De ezt nem merném biztosan állítani. Viszont ... a részletek mellett egy nagyon fontos új fejlemény szerepelt benne. Láttam a fickó arcát! – dobtam kettőnk közé a bombasztikus bejelentést. A hatás nem is maradt el. Melanie Boltonról a döbbenettől egy pillanatra lehullott a közömbösség álarca, és  valósággal visszaroskadt a székre, majd izgatottan hajolt felém.

-Ha idehívok egy rajzolót, tudna fantomképet rajzoltatni vele?

-Azt hiszem, igen – bólintottam, majd a zsebemből előhalásztam a cédulát, amire a részleteket jegyeztem le.

*

Bali párás forrósága sem készített fel a New Yorkban szokatlan júniusi hőségre. A hetek óta tartó hőség teljesen kiszipolyozott. Úgy éreztem, képtelen vagyok kialudni magam mindenféle – Puchet által tanított – lazító gyakorlat után sem. Az éjszakákat izzadtan, nyöszörögve töltöttem, időnként vizes törülközővel hűsítve a testem. De amíg ezzel a forrósággal küzdöttem, képtelen voltam pihenni. Azt a néhány öntudatlan órát pedig az időnként rám törő víziók törték darabokra. Amióta Melanie Bolton figyelő tekintete mellett a rendőrségi rajzolóval elkészítettük az emberem arcképét, néha egy-egy visszatérő rémálom képében újraéltem az iszonyat perceit. Máskor pedig idegen arcok, életek vették át az uralmat elmém felett, bizonyítva, hogy talán idejekorán tértem vissza Baliról, és bőven lett volna még mit tanulnom a jó öreg Puchettől. Talán önhittség volt azt képzelnem, mostanra már uralni tudom a társamul szegődött démonokat.

Mivel az anyagi lehetőségeim elég korlátozottak voltak, nem is gondolhattam arra, hogy légkondicionált szállodai szobát béreljek, és a kapitányságon memorizált lakáshirdetésről is kiderült, hogy egyedül képtelen lennék kifizetni a bérleti díjat. Jason és Sven kissé neheztelve ültek velem szemben a régi törzshelyünkön. Meg tudtam érteni őket. Annak idején egyik napról a másikra döntöttem a távozás mellett, ráadásul hiába próbálták kihúzni belőlem az okokat, nem voltam hajlandó beavatni őket. Így aztán mindenféle őrült feltételezésekbe bocsátkoztak, amik között még vállalati sikkasztás, sőt egy féltékeny maffiózó férj előli szökés is szerepelt. A fantáziájuk szárnyalt. Hülyeségben mindig is verhetetlen csapatot alkottunk. Csak röhögtem rajtuk, még ha ez nem is volt szerencsés viselkedés velük szemben, hiszen éppen a jóindulatukat szerettem volna kiharcolni, hogy visszafogadjanak annak idején megürült szobámba, mely szerencsémre a mai napig üresen állt. Tegnap már a raktárban is jártam, ahol annak idején a holmim nagy részét elhelyeztem. Az alkalmazott – még élénken emlékeztem rá – annak idején szinte lemondóan kattintotta rá a lakatot az amúgy apró, de telepakolt helyiségre. Azt mondta, el sem hinném, mi minden maradt már itt örökre, mert a tulajdonosok megfeledkeztek róluk, vagy már nem érezték elég fontosnak és értékesnek a régi dolgaikat ahhoz, hogy újra birtokba vegyék. A garázsvásárok című sorozat csak ebből a raktárból megélne és hány másik van még a városban – ingatta a fejét, ahogy aláfirkantottam a jegyzéket. Amikor tegnap kinyitotta előttem a garázsszerű kis lyukat, hirtelen átfutott a fejemen, hogy ebből a kupacból, amely régi életem díszletét jelentette, igazán csak a fényképeimet és Julia, egy régi szerelmem – és önjelölt képzőművész – vidám tarka festményét sajnálnám. Azt a képet egyszer karácsonyra kaptam tőle, és bár azóta ő már férjhez ment, és ha a hírek igazak, első babájukat várták, mégis jó volt ránézni, amikor borós reggeleken a kávémat szürcsölve elvesztem a színorgiában. Most látva, azonnal a Bali színek jutottak eszembe.

Fél óra alatt kettéosztottam a kupacot. Harry, a tároló alkalmazottja sóváran kotorászott a kilomolt kacatjaim között és időnként vágyakoró pillantást vetett  Julia festményére. Hívtam egy taxit és bepakoltam azt a kevés holmit, amihez végül ragaszkodtam, aztán kifizettem a bérleti díjat és a kulcsot Harry kezébe nyomtam.

-A magáé – biccentettem a helyiség közepén tornyosuló dobozokra, amikben ruhák, könyvek, milliónyi apró kacat lapult, amikre nem volt már szükségem

-Ha mégis eszébe jutna valami, ma még visszajöhet érte – motyogta, miközben már szinte láttam, ahogy könyékig merül a dobozok tartalmába. Csalódni fogsz haver, ha azt hiszed, találsz bennük valami értékeset – húztam el a számat fanyarul, miközben óvatosan bekormányoztam a festményt a taxi szűkös utasterébe.

Új életet kezdtem és ennek egyik legfelemelőbb pillanata volt a dolgaim közötti letisztult válogatás. Valahonnan a tudatom mélyéről egy meglepő gondolat merült fel: vajon Melanie Boltonnak is tetszeni fog Julia vidám festménye?

Érintés 4.

Ember tervez, Isten végez! – még sosem igazolódott be jobban ez a szólás, mint a hazaút során. A gép dugig volt hazatérő nyaralókkal, hangoskodó – kissé kapatos – családapákkal, nyűgös gyerekekkel, végtelenül kimerült, a nyaralást otthon kipihenni vágyó anyákkal, néhány magányos utassal, akik olvasmányaikba merültek, vagy szemüket lehunyva élték újra az utazás élményeit. Ráadásul a csinos lány szomszédai látványosan ragaszkodtak a helyükhöz, meg sem próbáltam egyezkedni velük, hogy helyet cserélhessünk. Maradtak azok az apró, erőtlen praktikák, hogy amikor a mosdóhoz indult, én is felálltam, így legalább egy udvariassági gesztust tehessek, ahogy útjára engedem a szűk folyosón. Úgy tűnt nincs különösebb hatással rá a lovagiasságom. Láthatóan a maga gondolataival volt elfoglalva egész úton, és mivel egyetlen egyszer sem kaptam rajta, hogy lopva engem keresne a gyönyörű zöld szempár, lassan kénytelen voltam elismerni, hogy az érdeklődés meglehetősen egyoldalú. Már csak a leszállás mindig kavargó perceiben bíztam, a csomagra várás közösségi rémálmában, de még ebben is csalatkoznom kellett. Ő szerencsés volt, én az utolsók között kaptam meg a bőröndöm. Mire kievickéltem a reptér monstrum épületéből, ő már régen úton lehetett hazafelé egy taxival. Egy csalódott sóhaj kíséretében megpróbáltam megfeledkezni arról a reménykedő érzésről, amivel színezgettem kettőnk ismeretségét. Hazatértem. Haza, egy egyszerű kis hotelszobába Brooklynban, távol a régi kényelmes apartmantól és a barátoktól, akik előtt nem akartam magyarázkodni.

Az első éjszaka fényévekre söpörte a Bali éjszakák nyugalmát. A reptér nyüzsgése még ott zsongott bennem, milliónyi emléket hozva a felszínre, köszönhetően a tömegnek, az egymásnak feszülő testeknek a poggyász-szalag mentén. Álmatlanul igyekeztem kiszórni őket elmémből, pontosan úgy, ahogy Puchet tanította. Igazság szerint még eddig sem lett volna szabad eljutnom, hiszen tanításának lényege éppen a burok volt, egyfajta védelem, melyet azonban a hazatérés eufóriájában elfelejtettem alkalmazni. Vagy csak a szép ismeretlen terelte el a figyelmemet, ez már nem is volt érdekes... egy tanulság volt, hogy a jövőben nem feledkezhetek meg magamról!

*

A napjaim Brooklyn megismerésével teltek. Még voltak pénzügyi tartalékaim, de már gondolnom kellett az utánpótlásra is, így lakás- és álláshirdetések böngészésével töltöttem az időm. Manhattan elérhető közelsége nem csábított a régi ismeretségek felújítására, volt szobatársaim felkeresésére. Túl sok kérdést vetett volna fel a hirtelen távozásom, és még inkább az a tény, hogy nem szándékoztam visszatérni közéjük. Óvatosan teszteltem új tudásomat is, erőt véve a korábbi kóros kíváncsiságomon. Igyekeztem tiszteletben tartani az emberek magánéletét, kizárólag csak azokat az emlékeket néztem végig, ahol ismeretlenül segítséget nyújthattam. Már el tudtam dönteni azt is, hogy mikor minősülne kéretlen beavatkozásnak és mikor valós segítségnek. Nyugodt voltam. De sejthettem volna, hogy ez a nyugalom nem tart sokáig. Egy olyan hatalmas városban, mint New York, óhatatlanul össze kellett futnom valakivel, akinek az érintése felzaklat.

Egy este sokáig kapcsolgattam a hotel tv-jét, melyben – talán ismerve az ott megszálló vendégek tévézési szokásait – leginkább csak sportcsatornák sorakoztak, itt-ott egy-egy régi filmekre specializálódott csatornával. Igazság szerint semmi nem kötötte le a figyelmemet, sem kedvenc kosárlabdacsapatom vergődése, sem Olivia de Havilland szempilla rebegtetése. Nagyanyám kedvence volt a szende, köznapian helyes színésznő, akit még én is kénytelen voltam gyerekként újra és újra megnézni az Elfújta a szél című filmeposz ki tudja már hányadik ismétlésében. Nekem már akkor is a vadóc Scarlettet játszó Vivien Leigh jött be. Talán mert annyira mai nő volt, számító, szexis vadmacska. Mielőtt még megtudhattam volna, hogy a főhős elnyeri-e a szép Olivia kegyeit, lekapcsoltam a tv-t. A sötétben heverve azon gondolkoztam, vajon igaza lesz-e Puchetnek, hogy idővel én is megtalálom majd azt a nőt, aki hajlandó, és leginkább képes lesz együtt élni különös adottságommal. Hirtelen fájóan ismerős érzés öntött el. Lehunyt pilláim mögött egy élet szökött el, én pedig jólesőn nyögtem bele az éjszaka sötétjébe. Egy ismeretlen fiatal nő ernyedt testét láttam magam előtt és még éreztem a testemben száguldó adrenalint. Ujjaim már eleresztették őt, de még görcsösen markolták a levegőt, hogy az izgalom csillapodtával, ellazuljanak az ujjperceim is. Lihegve néztem szét az idegen környezetben, bájosan nőies szobában, ahol még az utcáról beszűrődő fényben is jól kivehető volt a pasztell színek világossága, a könnyű muszlin, amely az ágy fejénél libbent meg, ahogy felegyenesedtem. Mély levegőt vettem, fejemből kitisztult a kéjes elégedettség és szinte gondoskodóan igazgattam el a takarót, amely meggyűrődött alattam, ahogy ott térdepeltem. Megfordultam és a komód felé tartottam, hogy valami emléket vigyek magammal egy újabb jól sikerült éjszakáról. Kihúztam a legfelső fiókot és ujjaim valóságos erotikus élményként élték meg a finom selyem alsóneműk érintését. Miközben lényem egy része a fojtogatás emlékével küzdött, valós énem felhúzott rugóként figyelt a részletekre.  A következő pillanatban összerándultam. Egy tükörkép nézett velem farkasszemet, bár a foncsor nem az én arcmásomat tükrözte. Egy hétköznapi férfiarc, már-már szelíd, kissé szomorkás, ugyanakkor a mélyén sötét árnyékok honoltak. A felismerés valósággal letaglózott. Életemben először tisztán láttam egy arcot, amely a közelmúltban valami szörnyűséget követett el. Tanúja voltam, immár a szó szoros értelmében, egy gyilkosságnak, és az elkövetőjét olyan tisztán láttam magam előtt, mintha egy újság címlapján szerepelne. Lehunytam a szemem, amely – bár én erről nem is tudtam – eddig tágra nyíltan meredt a sötétbe, és megpróbáltam retinámba égetni az arcot, hogy képes legyek egy rajzolóval életre keltetni. Puchet többek között azt is megértette velem, ha valaha újra ilyen helyzetbe kerülnék, minden természetes félelmem ellenére emberi kötelességem közreműködni egy szörny kézre kerítésében.

Felültem, kezem az éjjeli lámpa után tapogatózott, majd papírért és tollért a kis fiókban az ágyam mellett. Újra lehunytam a szemem és megpróbáltam aprólékosan leírni az arcot, amely az előbb oly határozottan nézett velem farkasszemet.  Amikor már úgy éreztem, mindent lejegyeztem, akkor más apró részleteket vetettem papírra. Végül ledobtam magam mellé a jegyzeteimet és szinte azonnal mély álomba merültem.

Másnap reggel eltökélten készülődtem. A lehető legelőnyösebben igyekeztem felöltözni, mintha a kiegyensúlyozott külső nagyobb bizalmat keltene abban, akinek elképesztő történetemet elő fogom adni. Gyomrom még mindig meg-megremegett arra a gondolatra, hogy esetleg magam alatt vágom a fát kéretlen vallomásommal, de már nem hátráltam meg. Megfontolt léptekkel a legközelebbi rendőrőrsre tartottam. Az ügyeletes tisztnél bejelentettem, hogy egy gyilkossággal kapcsolatban lennének bejelenteni valóim, ő pedig homlokát ráncolva a telefon után nyúlt.

-Bolton felügyelő, egy fickó a gyilkosságiaktól szeretne beszélni valakivel. ... Fogalmam sincs. Nem, nem úgy fest, de sosem lehet tudni. ... Rendben. – tette helyére a telefont.

-Máris jönnek magáért. Addig foglaljon ott helyet! – mutatott egy faliújság alatt sorakozó széksorra. Nem ültem le. Kíváncsian olvasgattam a hirdetményeket: piti zsebtolvajok fotóit, közlekedéssel kapcsolatos híreket, sőt még egy lakáshirdetést is. Majdnem felnevettem, ahogy elképzeltem, valaki – talán nem is rendőr, hanem egy civil – pont ezt a fórumot érezte alkalmasnak arra, hogy kiadó lakást hirdessen meg. Ettől függetlenül agyam kéretlenül is memorizálta a címet és a rossz minőségű fotót. Emlékeim szerint az utca itt volt a közelben, közel a kapitánysághoz. Egy itt dolgozónak alighanem ideális lehetett, még ha a bérleti díj meglehetősen magasnak is ígérkezett. Igaz, erről egyetlen szó sem esett a hirdetésben, de Brooklynnak ez egy kellemesebb része volt, nyilván egekbe szökő árakkal. Brooklyn New York City öt kerülete közül a város legnépesebb kerülete. A régmúltban becézték a fák, az otthonok és a templomok városának is, manapság „A bolygó” elnevezés is közkeletű lett, a kerület nagyszámú és etnikailag nagyon vegyes lakosára és a kerület nagy méretére utalva. "New York City hálószobájában” én magam is szívesen kerestem volna egy meghitt zugot, ahol meghúzhatom magam, hiszen a szálloda mindennek volt nevezhető, de otthonosnak a legkevésbé sem.

Amíg ezen járt az agyam, észre sem vettem, hogy valaki megállt mellettem. Halk torokköszörülésre riadtam és lerázva magamról az ingatlanokkal kapcsolatos ábrándozásomat a nyomozó felé fordultam. Egy pillanatra bennem akadt a hang. Egy csodás zöld szempár nézett vissza rám meglepetten, kissé gyanakvóan.

*

Érintés 3.

A Balin töltött hónapok úgy röppentek el, akár egy röpke sóhaj. A nyugalom és a tanítás valóságos burkot vontak körém. A meditációk megmutatták a követendő utat, mégis, a szívem mélyén féltem visszatérni a túlnépesedett civilizációba, ahol tudtam, újra lavinaként temethetnek maguk alá idegen emberek emlékei. Még messze nem voltam benne biztos, hogy hazatérve meg tudok-e küzdeni különös adottságommal. Máig sem tudom, hogy a bölcs öreg, akire okításom nehéz feladata hárult, honnan is érthetné mindazt, amiről beszéltem neki, hiszen itt a teraszos rizsföldek és pálmafák földjén aligha volt alkalma személyes tapasztalatokra szert tenni a nyugati civilizáció átkaiból. Mégis, sosem kérdezett, sosem értetlenkedett, minden gondolatomat kitalálta. Ami nem lehetett olyan nagy mutatvány, lévén, ő maga is hasonló adottsággal rendelkezett, mint jómagam. De a legnagyobb adomány, amit kaptam tőle, hogy ahogy telt az idő, kezdtem megbékélni a sorsommal, és nem valamiféle átokként tekinteni különös tudásomra.

Amikor a gépem földet ért Bali szívében, és a taxival Denpasar egyik – turisták által kevésbé látogatott - negyedébe autóztam, szinte mellbe vágott a new yorkitól merőben eltérő életforma. Korábban még sosem jártam Ázsiában, sőt, ha jobban belegondolok, az Államokon kívül egyedül csak Londont láttam egy végtelenül esős, ködös hétvégén, nyomasztó emlékként elraktározva. Meg tudtam érteni, hogy őseim miért kerekedtek fel a jó öreg Angliából, hogy az Újvilágban kezdjenek új életet. Ha hihettem Joshua nagybátyám családfa-kutatásának, nem volt ez teljesen szabad döntés, mivel az a bizonyos ős a király haragja elől menekült az óceán túlpartjára, hogy aztán egy véres szabadságharcban álljon bosszút az őt ért sérelemért. Talán ez a múlt hatott rám, amikor képtelen voltam turista társaim áhítatával nézni a Tower büszkén ágaskodó tornyait, amint elhajóztunk előtte a ködbe burkolózott Temzén.

 Balin nyoma sem volt a szürkeségnek. Majd megvakítottak a színek, a zöldek ezernyi árnyalata, a kék, a sárga, a vörös... A repülőn találtam egy érdekes magazint, amely pont New Yorkkal hasonlította össze ezt a kis ékszerdobozt. Fele annyian lakták, majdnem ötször nagyobb területen. Az utcák tele voltak ugyan, mégsem éreztem, ahogy maga alá teper a tömeg, az érintések ezreiből áramló jó és rossz energiák. Az eldugott kis szálloda portása elém tolta a bejelentkező ívet és egy nevetségesen nagy kulcsot. Hozzám sem ért, és ez valamiért kifejezetten jó érzéssel töltött el. Az agyam máris kikapcsolt és bizakodóan vártam, hogy ez az új élmény tartós legyen.

Biztos voltam benne, hogy az izgatottságtól és a időeltolódástól a szemem sem tudom lehunyni majd, de nemsokára már ájulatszerű mély alvás ragadott magával. Reggel pedig egy barátságosan hunyorgó mandulavágású szem tulajdonosa nyújtott felém egy nagy pohár frissen facsart gyümölcslevet. Furcsa módon meg sem ijedtem a ténytől, hogy egy idegen van a szobámban, sőt, egyenesen biztos voltam benne, hogy leendő tanáromat tisztelhetem benne. Szinte már természetesnek tűnt a jelenléte. Fogalmam sem volt róla, honnan varázsolhatta elő a narancsosan ragyogó italt, mivel a szobában nyoma sem volt ehhez szükséges eszközöknek, a szálloda maga pedig nem úgy festett, mint ahol ilyen kényeztetésben részesítik a vendégeket. Felhúztam magam az ágy fejénél, zavartan biccentettem köszönésként és köszönetként egyaránt, majd a pohárért nyúltam. A hűs, édes lé valósággal elbódított. Az alacsony kis emberke szűnni nem akaró mosollyal díjazta, ahogy levegővétel nélkül lehajtottam az innivalót. Aztán furcsa kiejtéssel, de hibátlan angolsággal sorolta a tennivalóimat. A pergő beszédet gyors mozdulatok kísérték, ahogy a szobában szétszórt holmimat dobálta vissza a hátizsákomba. Megtudtam, hogy csak ezt az egy éjszakát töltöttem a városban, legközelebb elutazásomkor áll rendelkezésemre majd megint ez a szoba. Sürgetett, hogy mielőbb készülődjek, mert még hosszú gyalogút áll előttünk. Mindeközben többször is hozzám ért, de az érintései semmit sem árultak el róla, a gondolatairól. A tiltakozásnak még a szikrája sem ébredhetett bennem, amikor hátamon a zsákommal már békésen ballagtam mellette a városi nyüzsgésben. Sóvárogva néztem az út menti árusok kínálatát, idejét érezve, hogy éhségemet csillapítsam, de Puchet nem állt meg, csak ment előre egyenletes, szapora lépteivel. Ha nem akartam menthetetlenül elveszni a reggeli kavargó városi sokaságban, tartanom kellett az iramot. Utunk során két alkalommal álltunk meg pihenni. Hegyi patakok forrásából ittunk, miközben igyekeztem nem gondolni a trópusokon beszerezhető megannyi fertőzésre. De a víz üdítően friss volt és kristálytiszta. Bíztam benne, hogy nem áll szándékában már első nap megbetegíteni és visszatartana, ha tudná, hogy baj van a források vizével.

Puchettől megtudtam, hogy uticélunk Ubud városa – jobban mondva, a város melletti erdő. Elmagyarázta, hogy a hely nevének jelentése: gyógyszer. Mivel rengeteg gyógyító él a környéken, ez a különleges energia lengi be az egész térséget. Nem tudtam, hogy lesz-e alkalmam az útikönyvekből megismert Balit felfedezni, a vékony kis könyvecske behajlított lapjai közt ott bújt meg Goa Gajah, az elefántbarlang, egy ősi buddhista meditációs hely, vagy a Tirtha Empul szent forrása, mely a balinéz hinduk ősi zarándokhelye a spirituális megtisztulásra. De voltak más, a szemet gyönyörködtető, bár a léleknek talán közel sem olyan fontos látnivalók, mint Goa Lawah denevértemplom, vagy a Taman Ujunk Park, amely a leggyönyörűbb vízi palota a szigeten.

Utunk során volt alkalmam máris felfigyelni néhány üdítően szép természeti látványosságra is, vadregényes vízesésekre, illatfelhőbe burkolózó fűszertermesztő falvakra és a minden idegenforgalmi katalógusból ismerős rizsteraszokra. Szinte észrevétlenül gyalogoltunk majd harminc kilométert, ami tekintve puhány fizikai állapotomat, maga volt a csoda. Nem mondom, hogy nem lihegtem a célban, de fel se merült bennem az edzőteremből ismerős hiszti, amikor minden kiizzadott, nehezen elégetett kalóriát duplán akartam pótolni egy frissítő zuhany után.

Kora délután volt, amikor megérkeztünk egy dús lombú liget mélyén rejtőző kis házhoz. Egyszerű volt, mint egy faék. A csöpp helyiségben a nádszőnyegeken két fekvőhely volt, a sarokban néhány gondosan összehajtogatott takaró. A kupac tetején – teljesen szürreális módon – egy laptop hevert. Puchet megállt a szoba közepén és szertartásosan meghajolva üdvözölt az otthonában. Kivette a kezemből a zsákom és rá nem jellemző hanyag mozdulattal a fal mellé dobta. Megragadta a karomat és a szemembe nézett. Megkezdődött a tanításom.

*

A vele töltött idő alatt megtanultam, hogyan zárjam ki én magam is a szakadatlanul rám ömlő információkat. És megtanultam azt is, hogy tartsam vissza a rólam árulkodókat. Ez utóbbiról azt hittem, teljességgel felesleges tudás, ám az idő bebizonyította, hogy rajtam kívül még mások is rendelkeznek a „látás” különleges képességével, és bizony idővel jó hasznát vettem önuralmam ilyetén megnyilvánulásának. Az Istenek szigete tökéletes helyszíne volt a rám váró szellemi elmélyülésnek. Már pusztán földrajzi adottságai lehetővé tették a teljes elszigetelődést mindattól, amit magam mögött hagytam New Yorkban. Puchet leveléből nagyjából már kezdettől volt sejtésem arról, mi vár rám, még ha egészen pontosan nem is tudtam, mit jelentenek a balinéz tisztító rituálék, közös imák és a helyi gyógyítóval való találkozás. A jóga és meditációs elvonulások ismerősek voltak, ezekkel már otthon is próbálkoztam, igaz, nem sok sikerrel. De valamiért biztos voltam benne, hogy ezen a különleges helyen még ezek a már-már közhelyes terápiák is új értelmet nyernek.

A hetek, majd hónapok gyors egymásutánban követték egymást, s még alig volt módom megszokni az indonéz szigetvilág egyenlítői klímáját, a váratlanul lezúduló vízesés szerű esőket, az embert próbáló párás levegőt, mikor a repülő már újra Gunung Anung, az 1717 méter magas alvó vulkán felett repített vissza az Államokba. Micsoda különbség volt a két utazás között! Idefelé jövet még tele voltam kérdésekkel, amikre csak remélhettem, hogy meglelem a válaszokat, ezért szorongó voltam, zavart; most azonban a válaszok birtokában már megerősödve, nyugodtan néztem magam alatt a zölden ragyogó óceánt. A színéről egy pillanatnyi benyomás jutott eszembe, ahogy a reptéri nyüzsgésben egy pillanatra összeakadt a tekintetem egy másikkal, egy kísértetiesen hasonló színű zöld szempárral. Fiatal nő, a húszas évei vége felé járhatott, természetes göndör, vörös hajjal és ingerlően lebarnult bőrrel nézett vissza rám. Tekintetében az útitársnak kijáró már-már közömbös nyugalom – gondoltam elsőre. Ám amikor újra megkerestem a tömegben és a pillantásunk újra összekulcsolódott, már tudtam, az előbbi látszólagos érdektelenség puszta színház volt csupán. Ahogy nekem feltűnt a szépsége, úgy ő is láthatóan érdekesnek talált engem. Beszálláskor addig ügyeskedtem, amíg egymás mögé nem kerültünk. Majdnem felnevettem, ahogy eljátszottunk egy időtlen és kissé idétlen komédiát, amely az ismerkedés első lépcsőfoka lehetett. A lány leejtette a beszállókártyáját, én utána kaptam, a kezünk összeért. A romantikus filmekben, amikre korábbi barátnőimnek sikerült elcipelniük, ez volt az a pillanat, amikor a szerelem szárba szökken. Én azonban csak arra figyeltem, mit árul el magáról tudtán kívül ez a nő. Az üres csend nem a megfelelő kifejezés arra, ami bekövetkezett, ugyanis az érintése nyomán ugyan nem indult meg a vetítés lelki szemeim előtt, mégis ezernyi – számomra ott és akkor nagyon fontos – információt hordozott. Bársonyos a bőre. És meleg. A körmei természetesek, közepesen hosszúak és színtelen lakktól fényesek. Ezek voltak az első benyomásaim róla. Aztán megszólalt, kissé rekedtes hangon, mintha maga Anastacia, az egyik kedvenc énekesnőm lett volna:

-Bocsánat, annyira ügyetlen vagyok! ... Köszönöm! – vette el a kezemből a kártyát, amin még épp leolvashattam, hogy két sorral előttem fog ülni.

-Szívesen! – mosolyogtam vissza rá. Sosem hittem a „meglátni és megszeretni” típusú villámszerelmekben, de most kész lettem volna elismerni a létezését. Vajon ki lehet? Biztos voltam benne, hogy nem hétköznapi valaki, hiszen egyetlen gondolatát sem tudtam meglesni a röpke érintésben. És biztos voltam abban is, hogy nem a saját képességem mondott csődöt, csak annyi történt, hogy egy nagyon erős egyéniséggel hozott össze a jó sorsom, aki mesteri szintre fejlesztette magában az önuralmat. Egy fiatal nő! Már-már túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz lehessen. Nos, az út meglehetősen hosszú lesz hazáig, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb megtalálom a módját, hogy szóba elegyedjek vele.