Skót szerelem 5. fejezet

Az újabb röntgen után Rowena gyakorlott mozdulatokkal tette fel a könnyű járógipszet Broden lábára. A férfi elismerően figyelte, ahogy dolgozik.

 – A kórházban erre külön szakember specializálódik – vetette közbe. Rowena megrántotta a vállát.

 – Nincs annyi betegem, hogy asszisztenciát foglalkoztassak, akiknél kell, ott a gazda segít, így aztán kénytelen vagyok mindent magam csinálni. El sem hinné, hány állatnak kellett begipszelnem a lábát, így aztán a magáé sem foghat ki rajtam.

 – Legalább annyit szépítsen ezen a kissé kétértelmű mondaton, hogy mind közül én vagyok a csúcsragadozó – vigyorgott a férfi.

– Jó, ha ez kell az egojának, akkor maga mind közül a csúcsragadozó – kuncogott a lány is. Az elmúlt napokban szinte barátivá érlelődött a kapcsolatuk. A testvérek segítségével átköltöztették Brodent is a nagy házba, aki élvezettel vetette bele magát a mindenfelől áradó kényeztetésbe. Rég elfeledett érzés volt, amelybe könnyű és csábító volt visszaszokni. Catriona napról napra finom falatokkal kínálta őket, és ő a maga részéről biztos volt benne, hogy a kényszerű pihenő alatt hízott néhány kilót. Rowena gondoskodó aggodalmaskodással figyelte a felépülését, és ez régi, porlepte érzéseket hozott felszínre benne. Az anyja törődött vele utoljára így. Nem mintha egyetlen pillanatig is anyáskodónak érezte volna a lány iránta tanúsított figyelmét, nem. De megvolt benne az eredendő női gondoskodás, ami annak idején például Jasmine-ből teljesen hiányzott. És ez roppant vonzóvá tette. Egy másodpercre felrémlett előtte az a régi délután, amikor a balta megcsúszott egy görcsön a farönkben és a sípcsontjában állt meg. Nem nagyon, de éppen annyira, hogy el kelljen látni. Amíg ő a fájdalommal és rosszulléttel küzdött, Jasmine borzadva, már-már undorral nézte, aztán Mariáért, a házvezetőnőért kiáltott, aki gyors mozdulatokkal kitisztította és ügyesen bekötötte a sebét. Jasmine másnap meg sem kérdezte, hogy fáj-e még.

Érdekes volt végre kicsit hosszabb időt együtt tölteni a srácokkal. Olyan régen távol voltak már egymástól és ezt a távolságot a technikai vívmányai alig tudták csökkenteni. A fizikai távolság, ha alig érezhetően is, de már kezdte őket eltávolítani egymástól. Ez a néhány nap azonban – úgy tűnt – segít helyreállítani az igazi testvéri kapcsolatot. Duncan éppen Invernessbe, a reptérre tartott Donatelláért és a kicsiért, hogy a teljes család együtt keresse fel az ősi kastélyt Achnacarryben. Közben Rowena az utolsó simításokkal is végzett. Broden csendben figyelte, ahogy tevékenykedik. Minden mozdulatnak szerepe volt, egyetlen felesleges lépést sem tett. Dr.Rowena McMillan láthatóan értette a dolgát, nem hozta zavarba a tény, hogy most éppen nem egy négylábú páciense igényli a szakértelmét. A nő, mintha megérezte volna, hogy a gondolataiban éppen ő foglalkoztatja, megszólalt:

 – Ha nem tekinti túlzott kíváncsiságnak, mi történt tegnap a közjegyzőnél? Olyan sokáig elmaradtak.

 – Ó, nem, Mr. Ansleynél talán egy órát voltunk csak, de aztán a fiúkkal kimentünk a szigetre, a családi sírbolthoz. Úgy éreztem, helyénvaló az öreggel eltölteni egy kis időt. Végül is, akár ki is tagadhatott volna minket az örökségéből, ha már életében sem volt kíváncsi ránk.

 – Vagy maguk rá – szúrta közbe a lány. Broden megvonta a vállát.

– Nézőpont kérdése. Ugyanannyi az út innen oda, mint onnan ide. Tudja, csak egy telefonjába került volna. A szívünk mélyén mindig szerettük volna, ha a nagyapánkat érdekli a sorsunk, de nekünk nagyon úgy tűnt, hogy eszébe sem jutunk. Még az édesanyánk temetésére sem írt egy sort sem. Azzal, hogy képes volt felvenni egy gyarmati idegen nevét az ősi Cameron név helyett, meg is szűnt a számára létezni. S vele együtt mi is. A saját fiával sem találta a hangot, miért érdekelték volna az unokái?

Rowena nem tudott választ adni a kérdésre, hiszen nem ismerte annyira az öreg Seumast, hogy értse a mozgatórugóit. A férfi szavaiból áradó keserűség azonban tagadhatatlan volt. Broden Cameron keménynek próbált mutatkozni, de a gyerekként kapott lelki sebek egy életen át sajognak, ez sütött minden szavából. Igazság szerint ő maga sem ismerte túl jól a saját nagyszüleit sem. Ez valami átok lehetett a két családon, hogy a más családoknál szeretetteljes kapcsolat az idős nagyszülők és unokáik között itt ismeretlen fogalom volt?

 – A temető után pedig beültünk egy sörre a Fekete Kakasba. Na jó, talán több is volt, mint egy-két sör – ismerte el Broden. Mélyet sóhajtott, ahogy az ott elhangzottakra gondolt. Az ital megoldotta az öccsei nyelvét és érdekes dolgok derültek ki a terveikről, álmaikról. A legkevésbé Wallace és Duncan lepték meg. De Edan és Quinn igazi meglepetésekkel szolgáltak. Hirtelen ötlettől vezérelve megszólalt:

 – Ha van idejük és kedvük, a húgával legyenek a vendégeink Achnacarry-ben. Bár, Duncan felesége ott lesz, de több női szempár jobban átlátja, mi a tennivaló abban a házban. Én lassan már nem is emlékszem rá. Csak a sötétség és a hideg él az emlékeimben, de ezek alighanem az ott töltött napjaim lenyomatai, nem tényleges benyomások. Úgy emlékszem, sehol máshol nem fáztam annyira. De lehet, hogy csak a szeretet nélküli légkörtől volt fagyos a legtöbb nap és éjszaka. Tartsanak velünk! Had viszonozzam a vendégszeretetét és segítő szakértelmét ily módon. Igazából nem is kívánom ingyen – vigyorgott kétértelműen, aztán visszakomolyodva folytatta: – Szeretném, ha segítenének egy alkalmas intézőt és egy házvezetőnőt találni a házhoz. Akik a nagyapám utolsó éveiben vezették a birtokot, a közjegyző szerint kilopták a szemét. Nem is értem, hogy az öreg, aki képes volt az egész családját sakkban tartani, miért nem bírt el néhány szélhámossal. Az egyetlen jó cselekedete az volt, hogy mielőtt eldobta az életét, még megszabadult tőlük. Ennek köszönhetően azonban a ház ott áll őrizetlenül. Ansley lezárta ugyan, de nem volt benne biztos, hogy egy őrző-védő szolgálat szolgálatait az örökösök megtérítenék-e, így aztán ezzel nem foglalkozott. Maguk ismerik az ittenieket, jobban szót is értenek velük, mint mi „sehonnaiak”, ahogy egy idős férfi nevezett minket a minap a benzinkútnál. Biztos akarok lenni benne, hogy a birtok nem válik szerencsevadászok, tolvajok és illetéktelen behatolók martalékává, ha visszautazunk Londonba. De ettől függetlenül, szeretném igazi vendéglátóként meghívni. Amúgy csak Kaliforniába tudnám köszönetként meghívni, amit egyébként meg is teszek, ha bármikor kedve lenne hozzá. De hát az messze van egy röpke látogatáshoz, bár biztosan érdekes változatosság lenne a skóciai ködök után az ottani örök napfény.

Rowena kezében megállt a seprű. Scott éppen ezt próbálta elérni, és ő éppen ezt akarta elkerülni. Hogy bármelyik Cameron fiú közeledni próbáljon hozzá vagy a húgához. De talán csak többet képzel a meghívás mögé, mint amennyit valójában takar. Hiszen valóban köszönettel tartozik neki a férfi, még ha ő erre nem is tart igényt. Talán még segíteni is tud neki. Egy kirándulás. Csak ennyi. Achnacarry itt van közel, Fort William és Invergarry között. Csak egy ugrás, bármikor hazajöhet, még ott éjszakáznia sem kell. Amikor úgy érezte, hogy túl messzire nyúlik a csend a válaszáig, meggyőzte önmagát, megfordult és rámosolygott a férfira:

 – Köszönjük a meghívást. Szívesen meglátogatjuk, ha tényleg nem leszünk útban.

Broden lassan kieresztette a levegőt, amit észre sem vett, hogy benntartott a lány válaszáig. Az idő elég hosszúra nyúlt, úgyhogy most úgy érezte magát, mint búvárkodás közben, amikor a felszínre ért és végre mélyet lélegezhetett. Aztán eszébe jutott a kövér Ansley gúnyos ábrázata, ahogy a McMillan lányokkal való kapcsolattól óvta őket. Az ördög vigye el a hájas képét, még képes és belerondít a következő napok kellemesnek ígérkező hangulatába. De hát ő nem akar semmi mást, mint egy női véleménnyel többet hallani a házról, és talán egy kicsivel elfogulatlanabb véleményt, mint ami benne és a testvéreiben élhet. Kíváncsi lett volna, hogy Rowena ismeri-e a Viszály történetét, és a végrendelet tartalmát. De leginkább arra lett volna kíváncsi, hogyan reagálna, ha tudná, hogy egy vénember még halálában is óva intette az unokáit a másik család leszármazottaitól.

*

A kapu zárva volt, de Rowena tudta, hol van a kulcs elrejtve, hiszen ő maga tette oda, amikor elhozta a lószállító kocsit. Egy pillanatra hagyta, hogy a fiúk csalódottan ácsorogjanak a hatalmas kovácsoltvas-kapu előtt, aztán belekotort az óriási kőedénybe a kapu bal oldalán. Amikor a tekintélyes méretű kulcsot előhúzta onnan, Broden meglepett tekintete maga volt a kérdőjel, de nem tett fel kérdéseket. Ő pedig nem magyarázkodott. Majd odabent szóba hozza a lószállítót, ami még mindig Scottnál volt. Jellemző rá, hogy máris rátette a mancsát, mint aki biztos benne, hogy már vissza sem kell szolgáltatnia. Duncan és Edan kitárták a kapu nyikorgó szárnyait és a kocsik behajtottak. Az utat a kastélyig apró szürke kő borította, amit nyilván a közeli hegyekben bányásztak. Rowena még emlékezett, hogyan csikorgott a kerekei alatt, amikor a lószállítót elvontatta. Mintha még az a furcsa hang is korholta volna érte, hogy magával visz bármit, amikor nincs itt a tulajdonos, hogy erre engedélyt adjon. Nem először jutott eszébe, hogy illene szóba hoznia a dolgot, de végül mindig hallgatott. Majd biztosan lesz erre alkalmasabb időpont is.

Az épület úgy bukkant elő a sűrű fasor végén, mint valami erőd. Sötétszürke bazalt kőből épült falai erőt sugároztak, mint ahogy valamikori gazdáját se merte volna soha senki gyengének nevezni. Ismerős volt, mégis kicsit ismeretlen. Broden hirtelen utána sem tudott számolni, hány évvel ezelőtt járt itt utoljára, de volt az már talán húsz is. A fák sokkal öregebbek voltak, mégis, mintha akkoriban a kastély jobban kiemelkedett volna közülük. De talán csak gyermeki szemmel tűnt olyan hatalmasnak és félelmetesnek. Most egyszerűen csak impozánsnak hatott, amiért már nem kellett attól tartania, hogy hamarosan mogorva nagyapja elé kell állnia. Mintha csak Broden kimondatlan kívánságának engedelmeskedne, Wallace a kocsi fékjére lépett. A látvány valósággal megigézte. Mögötte Rowena is megállt. Broden nyúlt elsőnek a kilincs után és nehézkesen kiszállt. Odahaza soha nem gondolt még erre, de most elemi erővel öntötte el az érzés: mennyi hasonlóság van ebben az épületben és a kaliforniai házában. El Paso de Roblesnek hívták a birtokát még azután is, hogy beleolvasztotta a szomszédos – és talán sokkal híresebb – Buena Vistát. El Paso de Robles, „A tölgyek lépte” nevet kapta a nagy ház körül ágaskodó tölgyfákról. Most ébredt csak rá, hogy Achnacarryt is hatalmas tölgyek veszik körbe. Évszázados fák, amelyeket talán az ükapja ültetett, de talán még korábban eresztették gyökereiket a szívós skót földbe. Kis tornyaival, csipkés oromzatával a ház olyan volt, mint egy gyarmati erődítmény, amelynek homokkő falait sötétre szürkére színezték az évszázadok. Broden képzelete életre kelt és szinte várta a mexikói katonák kirajzását az érkeztükre. De sem szuronyos mexikóiak, sem őket leigázó vörös kabátos angolok, de – képzeletében visszatérve skót földre – még csak nemzetségük színeit viselő felföldi harcosok sem riadtak fel érkeztükre. Az épület néma és magányos volt. Utolsó lakója a klán piros-zöld kockás, sárga vonalakkal átszőtt tartánjában eltemetve a szigeten aludta örök álmát. Broden hirtelen ráébredt, hogy ez az épület nemcsak a karbantartását követeli majd tőlük, de a hagyományaik őrzését is. Valósággal megrémült a feladattól. Tudta, hogy ő a tengerentúlról képtelen lenne ezt tisztességgel végig csinálni és fogalma sem volt róla, melyik öccse nyakába sózza a hatalmas felelősséget. Az fel sem merült benne, hogy vevőt keressenek rá. Most még nem. Talán, ha nem sikerül a régi rossz szellemeket száműzni a komor falak közül, akkor, de most még semmiképpen! De most még korai volt ezen törnie a fejét. Csak állt és szívta magába a múltjuk erejét sugalló épület látványát. Az apja meséiből tudta, hogy ezen a helyen már az 1600-as évek közepén állt egy nagy és erős faépület, melyet a klán akkori vezére, Even Cameron építtetett. Gyerekként még égett benne a bosszúvágy a családot, a nemzetséget ért veszteségért, amikor a cullodeni csata utáni megtorlásban a királyi csapatok felgyújtották az ősei otthonát. Majd negyven évvel később, az akkori vezér, Donald kezdhetett bele az újjáépítésbe, amikor az általános amnesztia után visszakapta a birtokát. Az ő dicsőségét hirdette ez a masszív kőépület, melynek még Victoria királynő is a látogatója volt. Éppen elég festményt látott odabent annak idején, amelyek ezt a nagyszerű eseményt voltak hivatva megörökíteni. Mint ahogy ott sorakoztak az ősök portréi is, és egy titokzatos, fekete lepellel letakart kép is a nagyapjuk dolgozószobájában, ahova csak engedéllyel léphettek be. Gyerekként bármit megadott volna, hogy lássa, mi rejtőzik a lepel alatt, de sosem merte az örökké mogorva öreget faggatni, ráadásul nem is tölthetett annyi időt odabent, hogy rákérdezhessen. Még túl jól emlékezett, hogy a nagyapjánál tett kényszerű látogatásai többnyire a számonkérés percei voltak és a kirótt büntetésé. Pedig csak egy rövidnadrágos kiskölyök volt, aki kalandokra vágyott és megértő nagyapai szeretetre. Hát, kalandokat végül is kapott. Most azonban senki és semmi nem gátolhatta meg, hogy végére járjon a titoknak.

 – Na, menjünk be! – adta ki a jelszót és a többiek, mint valami csatárláncban, megindultak mellette. Mintha csak bevenni készülnének az erődöt, és talán így is volt. Lelkük zugában ott lapult néhány emlék, amelyeknek a legyőzésével tudták csak átlépni a küszöböt. Rowena és Catriona kicsit lemaradva követték a családot. Amikor a lány legutóbb itt járt, rögtön a ház mögötti istállóhoz hajtott, meg sem nézte az épületet, de talán nem is látta volna, úgy olvadt bele annak a baljós estének a ködfüggönyébe. Nézte maga előtt a testvéreket, mára kiegészülve egyikük csinos barna feleségével, aki az angolságába érezhetően beleszőtte anyanyelve lágyságát és dallamát. Szimpatikus nő volt, mint ahogy azok voltak a férfiak is. Jól érezte magát köztük. Még akkor is, ha ismeretsége a legidősebb testvérrel kicsit furcsán, már-már kínosan indult. Azóta azonban sok víz lefolyt a ház mögötti Lochielen, amely a fák között kanyargott, s kis zúgók gyorsították a folyását. Még emlékezett rá, hogy egyszer régen az apja elhozta őt ide. Nem a kastélyhoz, csak a folyópartra, innen kicsit feljebb, ahol együtt pecáztak. Talán az utolsó apa-lánya délután volt. Most szinte hallani vélte a víz surranását és a saját elragadtatott kiáltásait, ahogy az apja zsákmányait üdvözölte. Csodálatos hely volt és gyakorlatias agya már éledezett, hogy ötletekkel szolgáljon a testvéreknek a későbbi hasznosításra. Nem érezte magát kívülállónak a húgával, de bele sem mert gondolni, hogy akkor miért is vannak itt.

 – Gyönyörű ez a ház!- torpant meg mellette Catriona, miközben ámulva csodálta a hatalmas épületet. –Sokkal nagyobb, mint a nagyapáé – állapította meg tárgyilagosan, minden irigység nélkül a lány, és Rowena egyetértett vele. Megértette a húga ámulatát, aki talán még sosem látta ezt a valóságos erődítményt. Valóban, a McMillan ház emellett a kastély mellett olyan volt, mint a cselédségi szárny. Legalábbis kívülről, mert odabent náluk is műkincsek meséltek a történelemről, az őseik szépség iránti vonzalmáról. Bár, a nagyapjukat nem nagyon érdekelte, micsoda pazar környezet veszi körül. Ő csak ült a könyvtára magányában komoran, olvasgatott és a múlton rágódott. Írogatott, bár azokat az írásokat azóta sem látta senki. Talán levelek voltak, talán egy napló őszinte sorai, az utókor még nem fejthette meg a rejtélyt, mert azoknak az írásoknak egyetlen lapja sem került még elő. Lassan már a létezésükben is kételkedett, akinek egyáltalán eszébe jutott. Fiatal lányként Rowena még reménykedett benne, hogy betekintést nyerhet a nagyapja titkos naplójába, aztán a tanulmányai és a munkája lassan elfeledtették vele is. Nyílt titok volt a családban, hogy a Papa és a Mama nem éltek túl jól. Hogy miért nem, azt Rowena már nem tudhatta meg, mert a szülei nem tartották fontosnak, hogy a családi szennyesről beszéljenek vele. Talán igazuk is volt, mert akkor ő is belemélyedt volna a nagyapja komorságába, magáévá téve – mint már oly sokszor – a mások fájdalmát. Azt is csak véletlenül tudta meg, hogy a Mama öngyilkos lett Skye szigetén. Nekik gyerekeknek és a közvélemény felé a hivatalos verzió balesetről szólt, de aztán tanúja lett egy beszélgetésnek, amit nem az ő fülének szántak. A nagyapja házvezetőnője beszélt róla az új plébános úrral, amikor úgy érezte, közeleg az ő ideje. Kérte a megértését és a titoktartását. Szegény Shorna nem akarta ezt a titkot magával vinni a sírba, így inkább kiadta a család titkát. Bízott benne, hogy a szentéletű egyházfi birtokában is titok marad. Rowena kíváncsi lett volna az okokra, de soha senkinek nem merte feltenni a kérdéseit. Néha már attól tartott, hogy a nagyanyja elméje megbomlott, azért is kényszerültek kiköltözni Skyra. A legnagyobb félelme innentől pedig az lett, hogy vajon öröklődik-e a családban az elmebaj. Elhessegette magától az egyetlen nyomasztó gondolatot, amely gyermekkora óta nem hagyta nyugodni. Még szerencse, hogy nem beszélt róla Scottnak, mert már nem bízott meg benne, hogy nem adná-e ki valahol, egy társaságban, ahol aztán majd tényként könyvelik el a félelmeit. Egy ilyen szóbeszéd könnyedén tönkretehette volna bárki életét, aki a közösség bizalmától függött. Most azonban lerázta magáról ezeket a felzaklató gondolatokat, a húgára mosolygott és a többiek után indult:

 – Gyere! Ki tudja, láthatjuk-e még ezt a nagyszerű házat valaha. Igazán kíváncsi vagyok, hogy Seumas Cameron hogyan élt ezek között a falak között; és miért az unokái nélkül. Kivételes helyzetben lett volna, hiszen öt férfi unokája volt; mégsem látogatták sosem. Ha nem ismerném őket, azt hinném, hálátlan tökfejek, de nézd meg őket, egyik szimpatikusabb, mint a másik. Én elég jó emberismerő vagyok, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy itt valami titok lappang a háttérben. Hát, nem nagyszerű, hogy talán kideríthetjük, mi az?

Skót szerelem 4. fejezet

Wallace türelmetlenül nézett az órájára. Duncan szólt, hogy késni fog, de Edan és Quinn szimplán csak hozták a formájukat. Számukra az időnek nem volt jelentősége. Még akkor sem, ha egy belföldi járat emiatt nyilván nem fog várni rájuk. Kezében ott szorongatta a négy beszálló kártyát, így még azt sem tehette meg, hogy ő maga beszáll, aztán bízik a többiek józan eszében. Már éppen a telefonjáért nyúlt, amikor a reptér forgóajtajában feltűntek a testvérei. Szokás szerint az utolsó pillanatban – szusszantott mérgesen, majd a reptéri alkalmazott felé fordult, aki már éppen zárni akarta a beszálló kaput. A gépen aztán kiderült a késés oka. Duncan Donatellával vitázott, a többiek meg nem merték félbeszakítani a tüzes olasz lányt, hiába dudált türelmetlenül a taxis a ház előtt. Tulajdonképpen meg sem lepte őket Broden telefonja, hiszen mindannyian Seumas Cameron unokái voltak, joguk volt ott lenni a végrendelet felolvasásakor. Mégis, szívesen kihagyták volna ezt a skóciai utazást. Kisgyerekként alig néhány alkalommal látogatták meg a nagyapjukat, és ezek a látogatások mindig nyomasztóak voltak. Még Skócia varázsa sem hatott rájuk, mert az ott töltött napok alatt oly sok elvárásnak kellett megfelelniük, mint otthon egy év alatt. Az apjuk halála után pedig az öreg Seumas nem volt többé kíváncsi a „gyarmatokra” szökött unokáira és a menyére, aki képes volt az ősi Cameron nevet lecserélni egy „telepes” nevére. A közjegyző értesítése egyszerre volt baljós és felszabadító. Nem vártak adományt az öregtől, nem érezték, hogy jogos jussukért utaznának a Felföldre. Bár a vezetéknevük Cameron volt, de már megszabadultak a névvel járó nyomasztó teher alól, amit ennek a családnak a tagjaként éreztek korábban. Őszintén örültek, amikor még úgy hitték, hogy Broden egymaga is lerendezheti a jogi eljárás rájuk vonatkozó részét. Most kicsit aggódtak, amiért a jelenlétük feltétlenül szükségesnek bizonyult.

*

Rowena elgondolkozva várt Scottra az étteremben. Ez megint annyira jellemző volt a férfira! Ő javasolta a helyet és az időt, aztán ő az, aki késik. Ezzel is mintha azt jelezte volna, hogy csak az ő munkája fontos, Rowena pedig dobjon el szikét, sztetoszkópot, hiszen csak haszontalan állatok a betegei. Bár, élt a gyanúperrel, Scott akkor is semmibe venné a gyógyító munkáját, ha emberekkel foglalkozna. De talán csak túlságosan aggódik a jövője miatt – igyekezett mentegetni magában a férfit nem túl nagy meggyőződéssel. Az önkormányzati választások előtt Scott mindent bedobott, hogy megőrizhesse a pozícióját. Rowena szerint ugyan nem sokat tett hozzá a település fejlődéséhez, de ezt hangosan sosem merte volna megfogalmazni. Amikor már éppen kezdte kínosan érinteni a személyzet sajnálkozó pillantása, az ajtóban felbukkant a férfi. Amíg az asztalhoz ért, legalább öt emberrel kezet rázott, tett néhány közhelyes megállapítást, majd hamis műbosszankodással zöttyent le Rowena mellé.

 – Bocsáss meg, látod, ez ment útközben is. Mindenkinek van néhány szava hozzám és nem tehetem meg, hogy semmibe veszem őket, hiszen ők a szavazóim.

 – Én meg a menyasszonyod vagyok, akivel mellesleg sürgősen meg akartál beszélni valamit – bukott ki a lányból a szemrehányás. Hogy éppen azon törte a fejét, hogyan tudna ezen a helyzeten változtatni, azt egyelőre még nem kötötte a férfi orrára. Egyszerűen fagyos borzongást érzett a gondolatra, hogy ezt a mostani állapotot állandósítsák egymás között. Scottnak ő és a munkája sosem lenne annyira fontos, mint önmaga, és ez volt az egyik ok, amiért a csillogó gyűrűt mindenképpen le akarta húzni az ujjáról. A másikat csak késői órákon, a hálószobája magányában merte megfogalmazni, amikor szorongva ismerte be önmaga előtt, hogy a vőlegénye férfiként sincs rá különösebb hatással.

 – Drágám! – nézett rá egy elmeorvos nyugalmával a férfi, aztán intett a pincérnek és a helyiek közt egyezményes jellel kért egy whiskyt, rögtön egy duplát. Mindketten hallgattak, amíg a fekete kötényes fiú letette Scott elé az italt és kérdőn Rowenára nézett, akinek a poharából már elfogyott a fehérbor, amit idáig kortyolgatott, hogy nyugtalan idegeit lecsillapítsa. Megrázta a fejét. Nem akart többet inni, nehogy a végén Scott még azt vágja a fejéhez, hogy az ital beszél belőle. Vett egy nagy levegőt, és már majdnem belevágott, amikor a férfi félretolta maga elől az étlapot és megköszörülte a torkát.

 – Rowena! Tudod, hogy szeretlek... – kezdett bele. A hangsúlya, bár halk és nyugodt, mégis  vészjósló volt, a lány fején át is futott, hogy alighanem elkésett a mondandójával. Itt ma este nem ő lesz az, aki szakítani akar. A másodperc tört része alatt átfutott a fején, vajon mivel ébresztette rá a férfit, hogy nem ő a megfelelő nő a számára, aztán beletörődően ráemelte a tekintetét. Most alighanem meg is fogja tudni.

 – Rowena! Nehéz döntés hoztam. Te is tudod, hogy az önkormányzati választásokon a legfőbb riválisom Gavin McDougal. A családja jelentős összeggel tudja támogatni a kampányát, amivel én sajnos meg sem próbálhatom felvenni a versenyt. Én egyetlen módon biztosíthatom be a helyem, ha tevékeny közreműködője lehetek annak, hogy a város hozzájusson az öreg Seumas Cameron örökségéhez – szusszantott a férfi és nagyot kortyolt a poharából. Tartott tőle, hogy a lány majd jelenetet rendez, ha előadja neki a mondandóját, és az italtól remélt némi bátorítást.

Rowena teljesen elvesztette a fonalat. Nem értette, hova akar kilyukadni a férfi, de a Cameron örökségről eszébe jutott a betege, Broden Cameron. Az örökös, akinek ráadásul testvérei is vannak, csupa helyes, jó kedélyű férfi, akik ma este ott lebzselnek valamennyien az ő rendelője melletti kis szobában, hogy a bátyjuk magányát feloldják. Hamarosan pedig az ő házában hajtják majd nyugalomra a fejüket. Ugyanis Wallace már éppen indult, hogy szobákat foglaljon a városka egyetlen komoly kis szállodájában, amikor ő kissé könnyelműen felajánlotta a vendégszeretetét. A rendelő mögötti ház, ahol a húgával élt, úgyis túl nagy volt kettőjüknek. Bőven akadt ott hely négy személy részére. Bár, a tény, hogy azok mindannyian jóképű, fiatal férfiak, kicsit megremegtették a fene nagy önbizalmát, de Catriona már húzta a friss ágyneműt, és a tűzhelyen rotyogott egy tál sűrű marharagu, amikor elindult. A város pletykás vénasszonyainak holnapra lesz miről sustorogniuk. De miért is kapná meg a város a hatalmas Cameron örökséget, ha az örökösök itt vannak, hogy átvegyék? – tért vissza Scott monológjának lényegéhez. Teljesen értelmetlen volt, amit a vőlegénye összeesküvő módjára suttogva összehordott.

 – Nem igazán értem, miről beszélsz – vallotta be. – A Cameron örökösök itt vannak a városban. Az önkormányzat pedig aligha lesz kedvezményezett a végrendeletben. Miért is lenne, az öreg Seumas embergyűlöletéből bőven jutott a hivataloknak is.

 – Várd  csak ki a végét! – egyenesedett ki Scott és ujjával pattintva még egy italt kért. A pincér sietve teljesítette a kérését. – Ansley tartozott nekem eggyel, úgyhogy többet tudok arról a végrendeletről, mint bárki más a városban – hajolt a lányhoz Scott, remélve, hogy a közelben ülők nem hallják a beszélgetésüket..

 – A közjegyző kiadott neked bizalmas információt? – suttogott Rowena, és a szíve mélyén fel volt háborodva. Scottnak ezt a korrupt oldalát eddig még nem ismerte. De az is biztos, hogy soha az életben nem fog olyasmit a közjegyzőre bízni, amivel visszaélhetne, mert lám, meg is teszi.

 – Csss, halkan! – nézett körül Scott, de a zsúfolt kis étteremben senki nem foglalkozott velük. Már régebben is többször vacsoráztak itt, megszokott látványt nyújtottak. Na, nem lesz ez mindig így! – vett újabb mély levegőt, hogy végre Rowenával is megértesse, mire készül. – Rowena! Egy óriási szívességet szeretnék kérni tőled. A jövőnk érdekében teszem – tette hozzá gyorsan, mintegy önmaga győzködésére, hogy amit most tenni készül, valami felsőbb jó érdekét szolgálja, még ha közvetve leginkább az övét is.

 – Mondd már! – sóhajtott a lány. Elképzelni sem tudta, hova akar Scott ilyen körülményesen kilyukadni, de szilárdan eltökélte, hogy kérjen bármit, ő többé nem hagyja magát a sarokba szorítani.

 – Szeretném, ha felbontanánk a jegyességünket – bökte ki a férfi, mire Rowena elképedt. Ezt jelentené a szívesség? Nos, ő nem így fejezte volna ki magát, de végül, miért is ne? Tökéletesen megfelel, hogy szívességet tesznek egymásnak, ha ezt a rossz ötletet még idejekorán megfékezik. A pillanatnyi hallgatását Scott úgy értelmezte, hogy a bejelentése sokkoló volt és még további magyarázatra szorul. – Szeretném, ha felbontanánk a jegyességünket, ... és te nyitott lennél, ha bármelyik Cameron örökös udvarolni akarna – fejezte be az előzőleg elkezdett mondatot Scott, aztán lehunyta a szemét, hogy ne is lássa a lány reakcióját. Tisztában volt vele, hogy amit kér, az elképesztő, sőt felháborító, de bármire képes lett volna, hogy a városra szálljon az a nyomorult pénz, amit a mogorva Seumas féltékenyen gyűjtögetett. És kinek? Ennek a hordának, akik még a temetésére se jöttek el? Ha jól tudja, egyikük még csak nem is Angliában él, hanem Amerikában. Dúsgazdag, semmi szüksége erre a pénzre. A városnak pedig rengeteg terve lenne, amiket ebből megvalósíthatnának. Ha az ő közbenjárására alakulna így, akkor akár még polgármesterré is választanák a jövőben.

 – Micsoda? – a kérdés úgy szakadt ki a döbbent lányból, hogy a környező asztaloktól többen feléjük fordultak.

 – Kérlek! Ne kelts feltűnést! – figyelmeztette a lányt, de közben azért már játszotta is a szerepét. Csak terjedjen el a hír, hogy szakítottak, akkor az öt testvér közül bármelyik érezheti úgy, hogy szabad a pálya a doktornő irányába.

Rowena lába szinte magától mozdult, hogy felugorjon az asztaltól. Ezt a megaláztatást! Ha Scott azzal az ötlettel állt volna elő, hogy próbálja meg összehozni a húgát és valamelyik Cameron fiút, még az is sértette volna, de ez a józan számítással kiötlött terv még a gyomrát is felkavarta. –Neked teljesen elment az eszed! – vetette oda a férfinak, aztán – mert a kíváncsiság azért nem hagyta nyugodni – még rákérdezett: – Miért én? Miért nem Catriona? Ha már mindenáron a mi családunkat akarod feláldozni a város oltárán – tette hozzá gúnyolódva.

 – Catriona? Ugyan már! – ciccegett a férfi és ez minden más lesajnáló véleménynél sértőbb volt Rowena húgára nézve. Rendben, Cat talán nem volt egy modell, de csinos felföldi lány volt, dolgos, tisztességes. Bármelyik férfi örülhetne, ha olyan feleséget kapna, mint ő. A szíve tiszta volt és állhatatos. Amit nem mondhat el erről a férfiról, akihez majdnem hozzáment. Ha az öreg Seumas még vár az öngyilkosságával néhány hónapot, talán meg is tette volna, mert annyira irtózott a konfliktusoktól, hogy aligha merte volna kenyértörésre vinni a kérdést.  Még a végén megköszönheti a vén mogorvának, hogy ha ilyen közvetett módon is, de segített időben megismernie a vőlegénye sötét oldalát. – Drágám! A húgod egy kedves csitri, de lássuk be, a természet nem volt elég kegyes hozzá. Ahogy te örökölted anyád alakját és bájos arcát, neki az apátok kissé darabos termete jutott. Ha teherbe esik, a szülés után könnyebb lesz átugorni, mint megkerülni – kuncogott a férfi az általa viccesnek gondolt fricskán. Rowena szemében könnyek gyűltek, ahogy elnézte magával szemben ezt a hernyót. Ha arra gondolt, hogy a szüzességét ennek a pojácának áldozta, legszívesebben sikított volna. Ez a férfi a világon mindent megkapott, amit egy szerelmes nőtől csak kaphatott, és most lám, bebizonyosodott, hogy érdemtelenül. Felemelte a fejét és felállt.

 – Hányingerem van tőled! Nem adom vissza a gyűrűdet, mert fájdalomdíjként jár nekem és a húgomnak. Csak hogy tudd, el fogom adni és a pénzt Catrionának adom ezekért a szavakért, amikkel az imént megsértetted. Téged pedig soha az életben nem akarlak látni többé! ... Mellesleg, az én szavazatomat egészen biztosan elvesztetted – tette hozzá harciasan, azzal a kíváncsian érdeklődő tekintetek kereszttüzében elhagyta a vendéglőt. Odakint nem bírta tovább, és a virágágyás szélén öklendezni kezdett. Egyszer csak egy férfikéz kapta el, és tartotta a súlyát, amíg megkönnyebbült.

 – Rowena, minden rendben van? – kérdezte a hang és felpillantva, Rowena Edan Cameron csinos képébe bámult elmosódott arcfestékes, könnyes arcával. Szégyenében legszívesebben elsüllyedt volna. Pont egy Cameron!

*

A közjegyző negédes vigyorral az arcán szemlélte az előtte ülő öt fiatal férfit. Le sem tagadhatnák a rokonságukat az öreg Seumasszal. Mindannyian a Cameronok vörösesbarna haját örökölték, vonásaikban ott rejtőzött az ősi család jellegzetes szögletes arcéle. Csak szemük színe volt változó és vérmérsékletük. Ez már az előbbi néhány percben is kiderült. A legidősebb fiúban – mit fiú, hiszen a maga harmincöt évével Broden Conall Cameron már férfi volt – szóval, a legidősebben ott feszült az apai ág gőge, amelyet alighanem a néhai Stuart Seumastól örökölt, és ki tudja, évszázadokra visszamenőleg ki mindenki adta hozzá a maga tartását. Talán a családi portrégyűjtemény a kastélyban választ adhatna ennek eldöntésére, de ez még így is egyértelmű volt, ahogy két mankóval ugrált be az ajtón, aztán némi tétovázás után le is roskadt az asztal előtt álló székre, jelezve a családban betöltött vezető pozícióját. A többiek félkört alkotva a szoba különböző pontjain táboroztak le és kíváncsian várták, miért kellett megjelenniük. Mr. Ansley nem is várakoztatta őket sokáig, hiszen már előre élvezte az örökösök elképedését. Biztos volt benne, hogy Broden nem mesélt a többieknek a részletekről. Lassan, hangosan olvasni kezdte Seumas Cameron végrendeletét, amelyből világosan kiderült az a végakarat, amely szinte unottá tette Broden Cameront, és felettébb izgatottá Scott Monroet. Ansley már kicsit bánta, hogy bizalmasan elkotyogta a férfinak a hírt, de már nem vonhatta vissza a szavait. Azóta már hallotta, hogy Scott szakított a menyasszonyával is. Sajnálta Rowena McMillant a neki szánt szerepért, mert azonnal átlátta Scott tervét, ahogy a pletyka eljutott hozzá. A fickó pénz szagot érzett és ismerte már annyira, hogy tudja, mindent el fog követni, ami csak hatalmában áll, hogy rátehesse a kezét a tekintélyes vagyonra. Persze, mindezt a város érdekében, de nyilván úgy, hogy eközben ő maga se járjon rosszul. Kíváncsi volt, hogy neki magának lesz-e haszna a kiszivárogtatott részletekből.

A Cameron testvérek a bátyjukhoz hasonló nyugalommal és némi értetlenséggel hallgatták a közjegyzőt. Ne vegyenek el McMillan lányt, és akkor élvezhetik a bőséget! – ennyi volt a lényeg. Ezt akár meg is ígérhették. A részletek már nem érdekelték őket. Duncan hajolt elsőként az irat fölé, hiszen ő már házas volt, könnyen fogadkozhatott. Quinn sem sokat teketóriázott, Wallace is könnyedén aláfirkantotta a maga helyén. Edan és Broden azonban egymásra néztek, mintegy bátorításért. Nem mintha bármelyikük szemet vetett volna egy McMillan lányra, de azt azért nem tagadhatták – egymás előtt semmiképpen –, hogy Rowena és a húga, Catriona felkeltették a figyelmüket. Edan az este a vendégtől a vendéglátónak szóló bókokkal halmozta el Catrionát, aki pirulva vágta az ő szelet tortáját kicsit nagyobbra, mint a többiekét. Broden pedig ... nos, ő az éjszakát azzal töltötte, hogy az Edan által elkotyogott titkot igyekezett megfejteni: Rowenának találkája volt, ahonnan futva menekült, hogy végül a gyomrát szorongató keserűségtől a vendéglő parkolójában szabaduljon meg. Edan szerencsére ott volt, lovagiasan hazakísérte, de Broden jelentősebb összeget áldozott volna a történet hátterének információiért. Bárki volt az, akivel egy találka ilyen hatást váltott ki a lányból, szívesen találkozott volna vele egy sötét kapualjban. Az álmatlan éjszakát nagyrészt éppen ez a hirtelen támadt védelmi ösztön okozta. Broden a Jasmine-el kötött házasságban megkeményedett. Őszinteséget várt el, a csalás minden formájáért megvetéssel reagált. Mostanra már olyan volt, mint egy kétszáz évvel ezelőtti skót harcos, egy klánvezér. Ha véleménye volt, nem rejtette véka alá és nem nagyon érdekelte, hogy kit sért meg kendőzetlen őszinteségével.  Ha nem lett volna ágyhoz kötve, már régen felkereste volna megmentő angyalát, hogy kifaggassa, ki gyötörte meg. Ha másként nem is, de a védelmével mindenképpen megpróbálta volna kifejezni a háláját. Talán ez a furcsa gondolatokkal töltött éjszaka bizonytalanította el az aláírás előtt, de aztán lerázta magáról Rowena csodás szemének emlékét és lendületesen alákanyarította ő is az okiratot. Gordon Ansley is odafirkantotta a kézjegyét, majd elégedetten hajtogatta össze a papírt, és becsúsztatta a hagyatéki eljárás mappájába.

*

Ha már úgyis felkelt a betegágyból, Broden ragaszkodott hozzá, hogy az aláírás után menjenek ki mindannyian a Cameron kriptához. Rowena ugyan már azzal sem értett egyet, hogy a közjegyzőhöz elugráljon a fekvőgipszben, de azért szerzett neki két mankót, majd a lelkére kötötte, hogy a sérült lábát még véletlenül se tegye le a földre. Arra nyilván még álmában sem gondolt volna, hogy a férfi egy nagyobb kirándulást is tervez. Wallace figyelmeztette is a bátyját, hogy az ötlete aligha talál támogatásra a doktornőnél, de Broden hanyagul vállat volt. A testvéri szolidaritás megvédi őt, legalábbis erősen reménykedett ebben. Bepréselődtek a reptéren bérelt kocsiba, aztán az elsuhanó tájat bámulva, csendben igyekeztek a temető felé, ahol utoljára gyerekként jártak egy nyári szünet titkos és éppen ezért izgalmas kirándulásán.

A Loch Leven kilenc kis szigetének egyike volt a Cameron klán ősi temetkezési helye. Csendes kis sziget, ahol senki és semmi nem bolygatta a holtak nyugalmát már évszázadok óta. A csónak halkan koccant a mólóhoz és a testvérek könnyű pehelyként segítették ki Brodent a partra. Lassan sétáltak a nedves füvön a sziget túlsó, sziklás feléhez, ahol a kripta állt. A makrancos szélben némán álltak a vasrács előtt. Egyikőjük sem nyúlt a klincs felé, pedig tudták, hogy nincs kulcsra zárva az ajtó. Miért is lett volna? Ki merészelte volna megbolygatni a sírokat, magára vonva a bejárat fölötti ősi, gael nyelven írt átkot? Broden a távolabbi szigetecskék felé nézett, ahol a MacDonaldok, Stewartok és más helyi családok sírjai álltak. Arra gondolt, hogy ez a konok különállás lehetett a nemzet veszte már a jakobita időkben is, hiszen ezek a klánok még a halálban sem voltak képesek összetartani, ragaszkodtak külön temetőikhez. Pedig a gyerekek életét még nem mérgezték meg ezek a kisebb és nagyobb ellentétek. Legalábbis úgy emlékezett. Néhány régi emlékkép villant fel előtte a múltból, amikor az iskolaszünetben rövidnadrágos kis kölökként a helybeli fiúkkal pecáztak a patakparton, vagy célba dobtak régi, csörömpölő fémdobozokra. Majd ahogy teltek az évek, a felnőtté váló gyerekek mintha megörökölték őseik keserűségét is, magukba zárkóztak és megszakították a korábbi baráti kapcsolatokat, látszólag minden ok nélkül. Voltak szép emlékei erről a varázslatos tájról, mégis, a nagyapja mintha megmérgezte volna ezeket az emlékeket. Ő pedig annyi sok éven át elnyomta őket, mintha csak a rosszra szabadna emlékeznie. Az asztalnál kapott körmösre, amiért piszkos kézzel ült le a vacsorához, a kötelezően lekapcsolt kislámpára, hiába szorongott a sötét szobában, amely nyomasztó méreteivel, árnyaival idegenül vette körbe. Ezek az emlékek elnyomták a kristálytiszta levegő, a csillogó víz és a susogó zöldek emlékét. Most, mintha álomból ébredne, hirtelen újult erővel öntötték el a régi kellemes érzések. Nem volt különösebben vallásos érzelmű, bár hitt egy bizonytalan felsőbb hatalomban, amely az életét irányítja. Úgy érezte, ha létezne az az isten, aki előtt áldozniuk kellett a miséken, akkor egy csomó rossz dolog nem történhetett volna meg az életében. Akkor úgy emlékezne a családjára, mint egy meleg, biztonságot adó fészekre, de ilyen csak az álmaiban létezett. A többieket nézte, akik szintén a maguk gondolataival voltak elfoglalva, de ezek közül valószínűleg egyiknek sem volt sok köze az elhunythoz. Mint legidősebb testvérnek, valaha neki jutott a szülei teljes figyelme, de aztán elég gyorsan megérkeztek az ikrek, és utána már minden újabb testvér inkább csak izgalmas újdonságot jelentett, mintsem egy újabb okot a féltékenységre. Amikor odaát maradt egyedül az Államokban, már nem kényeztette senki, neki magának kellett bizonyítania. Nem vált a kárára, ezt igazán nem állíthatta, de hiányoztak a könnyed, felhőtlen napok emlékei. A felhők közül egy napsugár ezüstös nyilat röpített feléjük a vízen át, s ezt kedvező jelnek vette. Seumas emléke és vele  a sötét felhők elvonultak, és ahogy itt a mindig borongós Skóciában is kisütött a nap, hitt benne, hogy az életében is elkövetkezik még egy vidámabb időszak.

Wallace gondolatai Londonban jártak, ahol Duncannal közösen vezettek egy kávézót. Ikerlétük ebben is beteljesedni látszott, hogy még az érdeklődésük is azonos volt. Gyerekkoruk óta álmodoztak egy kávézóról, amióta a nevelőapjuk először engedte meg, hogy a birtok munkásainak különböző különlegességeket szolgáljanak fel. Most a Borough Market mellett vezettek egy kicsi, de népszerű zugot, ahova a város másik végéből is elzarándokoltak a kávé-hívők a hétvégéken. Wallace még nőtlen volt, de Duncan tavaly megnősült. A felesége, Donatella Caruso, tüzes dél-olasz lány volt, aki néhány olasz különlegességgel egészítette ki az amúgy is figyelemre méltó kávékínálatot.  Az üzlet jól ment, de Wallace tudta, ha idővel ő is megnősül, nyilván nagyobb bevételre lesz szükségük és ennek útját a terjeszkedésben látta. Ehhez azonban egy nagyobb összegre lett volna szükségük, ami ezzel az örökséggel most az ölükbe pottyanni látszott. Már voltak kész tervei, amiket meg akart beszélni a testvérével, de eddig csak felesleges szócséplés lett volna az anyagiak híján. Most valósággal feszítették az ötletei. Alig várta, hogy elhagyják ezt a baljós helyet és a jövővel foglalkozhassanak végre. Wallace a maga csendes, nyugodt módján rajongott a sógornőjéért, az egész hangos olasz famíliáért, de leginkább a bájos hugicáért, aki azonban legnagyobb bánatára még nem döntötte el, hogy magára merje-e hagyni idős szüleiket ő is. Wallace éppen ezért még nem mert nyíltan beszélni az érzelmeiről Laurával. Ördögi kör volt, s Duncan, aki pontosan tudta, min megy keresztül az ikertestvére, már készen állt rá, hogy beavatkozzon. Wallace a helyettesítők miatt is izgult, nehogy valami apró baki miatt túl sokat veszítsenek ezen a néhány napon. Remélte, ha egy számottevő összeghez jutnának, kicsit fellélegezhetnének. Felvehetnének egy-két alkalmazottat és az életük kicsit lazábbá válna. Élhetnék a vendégeik önfeledt hétköznapjait a mostani rabszolgamunka helyett, s csak azzal kellene foglalkozniuk, hogy az üzlet hasznát hogyan fektessék be a legjövedelmezőbben. Ez egyben azt is jelentené, hogy Laura elé állhatna végre. Ezzel az örökséggel a tarsolyukban már ez sem tűnt olyan megvalósíthatatlan álomnak. Tudta, hogy Broden – mint legidősebb fiú – az örökség kezelője, de biztos volt benne, hogy megérti majd az indokait, amiért azonnal egy nagyobb összeghez szeretne hozzájutni. Wallace a diplomata apjuk nyugalmát és kétnyelvűségét örökölte. Szemrebbenés nélkül mondott mást, mint amit a szíve mélyén gondolt, mégsem volt ez hazugság, csak egy finoman becsomagolt vélemény, éppen ezért soha senki nem is vette észre. Mindenesetre ő volt a legtehetségesebb tárgyalófél mindannyiuk között.

Talán csak Duncan látott át rajta, aki úgy ismerte ikertestvérét, akár önmagát. Duncan kompromisszumkész volt, de ezt a jó tulajdonságát leginkább a házasság szülte meg, s talán csak Donatella volt képes előcsalogatni belőle. A testvérei ilyenkor azt mondták, meghátrált, de ő tudta, hogy az otthon nyugalma minden türelmet megér. Duncan most is Donatellára gondolt, aki erősködött, hogy ő és a bébi is a testvérekkel tarthasson, de ő nem engedett a néha éteri magasságokba csapó szemrehányásnak. Nem kirándulni mentek, hanem hivatalos ügyeiket intézni, ráadásul egy olyan helyre, ahol csak egészen apró gyerekként jártak és nem őriztek róla túl szép emlékeket. Az asszony megharagudott rá, amiért nem hozta magával. Nyilván majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mekkora az örökségük. A feleségének voltak álmai, amiket egy nagyobb pénzösszeggel talán valóra tudna váltani, de Broden üzenete kicsit vészjósló volt, úgyhogy inkább nem lovalta bele magát az álmodozásba. Most, hogy túl voltak a dolog hivatalos részén, és a maguk módján már a kegyeletüket is lerótták a néhai nagyapjuk előtt, sietett volna vissza a feleségéhez, hogy megnyugtassa, minden a lehető legjobban alakult. Sajnálta, hogy Brodent ez a szerencsétlen baleset érte, hiszen még nem is találkozott személyesen Donatellával és a kis Leoch-hal. Ahogy a dolgok jelenleg álltak, attól tartott, hogy a testvére úgy utazik vissza az Államokba, hogy ez a rég várt találkozás ismét elmarad. Hacsak, nem engedélyez magának néhány nap szabadságot. Donatella nyilván kapva kapna az alkalmon, hogy idelátogasson. Már úgyis olyan régen volt együtt a család!

Edan maga elé meredve hallgatagon állt, ami már önmagában is ritkaságnak számított, mert ő a szép szavak embere volt, akiben egy költő veszett el. A többiek szerint remélhetőleg jó mélyre, mert nem értékelték a sokszor szóvirágokba csomagolt véleményét. Nem úgy, mint a nők, akik olvadozva hallgatták. De ha ki sem nyitotta a száját, zongorajátéka maga volt a szenvedélyes vallomás. A bohém harminc éves zenetanár, aki valóságos keresztként viselte csinos arcát és mindig vidáman szikrázó kék szemét, amelyért már a sokadik középiskolában rajongtak a tanítványok, most szótlanul állt. Szállásadójuk, a doktornő helyes kishúga ugyanúgy a bűvkörébe került, mint már oly sok fiatal nő, de most fordult vele először elő, hogy ennek jelentőséget tulajdonított. Talán mert éppen az előbb írt alá egy okiratot, amely tiltott gyümölcsé nyilvánította? Most leginkább haragot érzett néhai nagyapja iránt, aki megfosztotta őt a mesékből ismert kedves, törődő nagyapai figurától és még holtában is keresztbe tett az álmainak. Oké, még talán korai lett volna Catriona McMillant álmai asszonyának neveznie, de volt benne valami, ami miatt hajlandó lett volna a környékre költözni, hogy közelebb lehessen hozzá és idővel közösen fedezzék majd fel, mire lehet képes az a szikra, ami tegnap este ott a terített asztal fölött kipattanni látszott. Az anyagiak miatt még sosem került csapdahelyzetbe, de ez a mostani határozottan annak tűnt.

Quinn sokkal inkább a testvéreire figyelt, mint a huzatos sírboltra előttük. Broden mankóira támaszkodva, elgondolkodva állt, mint aki a múltban jár, talán az utolsó itt töltött napokra emlékezve, de a többiek gondolatai is nyilvánvalóan nem a halott körül forogtak. Neki már végképp nem jelentett semmit egy öregember halála, akit soha nem látott, de aki a többiek szerint csak keserűséget okozott a családjuknak. Ő volt a legkisebb, huszonöt éves. Akkor született, amikor a szüleik már nem is reménykedtek benne, hogy újra gyereksírás verheti fel a házat éjjelente, amikor a másik négy eleven fiú végre elcsendesedett. Nevét is így kapta: Quinn, ami skótul azt jelentette: a fiú, aki ötödiknek született. A bátyjait mindig csodálta, tekintet nélkül arra, hogy mit értek el. Ha Duncan nem jeleskedett az irodalom órákon, akkor a sportban való kitartását becsülte. Wallace matematikai elméjét, Edan zenetudását, még akkor is, ha nem egy koncertező sztárzenészt tisztelhetett benne, hanem egy középszerű zenetanárt. A testvérei kedvvel élték az életüket, ritkán elégedetlenkedtek, és neki éppen ennyi kellett az iránymutatáshoz. Kereste a maga útját, nem siránkozott. Figyelt és tanult. Leginkább a legidősebbtől, Brodentől, akiért a szíve szakadt meg, amiért a messzi távolban magára hagyatva kellett megküzdenie élete démonával. Nem ismerte jól a feleségét, de annyiból is megérezte, hogy a testvére talán csak néhány hétig lehetett boldog amellett a némber mellett, aki tagadhatatlanul az egyik legszebb nő volt, akit valaha látott. Azonnal le is vonta a következtetést, hogy a szépség semmit sem jelent, ha nem párosul belső értékekkel. Ebből is tanult. Quinn összetett személyiség volt. Egyrészt ötük közül ő volt a realista. Ez az ötödikként született gyermek keresztje volt, aki nem is lehetett más, ha boldogulni akart idősebb testvérei között. Ugyanakkor álmodozó volt, aki megfigyelte a világot és tenni akart érte. Néha kicsit utopisztikus elképzelésekkel, de mindig jó indulattal. Nem érdekelte, ha valami lehetetlennek tűnt, addig ment, kutatott, amíg meglelte a megoldást. Kitartásával és képességei kamatoztatásával meglepően jól elboldogult a tőzsdén is. Úgy döntött, hogy az életben csak saját magára és esetleg a testvéreire számíthat, s éppen ezért még a lehetőségét is elkerüli, hogy valaha hasonló személyiségromboló helyzetbe kerülhessen, mint csodált bátyja. Nem térítette el ettől Duncan boldog házassága sem. Ő már eldöntötte, hogy magányosan éli majd le az életét. Még az is felmerült benne, hogy idefent északon, a skót határtól beljebb keres egy szerzetes rendet, ahol a tudománynak szentelheti az életét. Titkon el is határozta, hogy ezt az utazást is felhasználja annak kiderítésére, milyen érzéseket ébreszt benne a család óhazája, ahonnan a gyökereik eredtek, melyekről mostanáig nem is nagyon akartak tudomást venni. A többiekkel kerülték ezt a témát, pedig őt feszítették a kérdések. Talán itt az ideje, hogy meglelje rájuk a válaszokat, akkor is, ha nem a testvérei adják meg azokat. Lehunyt szemmel próbálta összefoglalni a mondandóját, amivel robbanthatná a bombát a többiek előtt, ha netán úgy dönt, hogy Skóciába költözik. Miért is lenne ez más, rosszabb, mint hogy Broden Kaliforniában él? – ebbe a gondolatba kapaszkodott, miközben azért érzett némi bizonytalanságot, amiért a magányos kutatóéletre vágyva sem töltötte el különösebb vallási érzület. De akarta a biztonságot, amit egy szerzetesrend jelenthet, mert annyira már ismerte magát, ha önállóan próbál megállni a lábán, pillanatok alatt éhen hal vagy maguk alá temetik az elintézetlen dolgok és számlák. Ilyen világi dolgokkal nem volt türelme foglalkozni, amikor sokkal érdekesebb volt egy újfajta anyag kikísérletezését és annak széleskörű felhasználását kieszelni. Gyerekkori álma volt, hogy neves feltaláló legyen, akire büszke a családja; nem pedig a legkisebb öcsi, aki a bátyjai árnyékában kénytelen felnőni. Most, hogy kiderült, az örökrésze fedezni tudná az önállóságát, elbizonytalanodott  a rend kérdésében. Talán egy házvezetőnő lenne megoldás a gondjaira. Elsőként is látni akarta a kastélyt, amely Invergarry mellett várta új gazdáit. Pillanatok alatt született meg benne az elképzelés, hogy ha egy részét megnyitná az idegenforgalom előtt, az fedezné a fenntartási költségeit, és ő ott teljes nyugalomban a kutatásainak szentelhetné magát. Kíváncsi volt, hogy a többiek közül kinek a támogatását tudja megnyerni ehhez. Hiszen ez mindannyiuk öröksége és a többiek nyilván szeretnék pénzzé tenni a tárgyi javakat. Talán túlságosan önző módon képzelte el, ahogy ez a rengeteg pénz elsősorban az ő álmait valósítja meg. De mint ötödik, végre elérkezettnek látta az időt, hogy az élre törjön.

Skót szerelem 3. fejezet

Rowena csak az utolsó szavakat kapta el, amikor benyitott, de az is éppen elég volt, hogy az arcába kergesse a vért. Nem ismerte túl jól Gordon Ansleyt, de kifejezetten ellenszenvessé tette, ahogy a családjáról beszélt. Nem értette pontosan, miért is kerültek egyáltalán szóba a húgával, de nem is akarta tudni. Tudta, hogy a családja és Broden családja között feszül valami régi ellentét, de azt hitte, ez csak az öregek harca volt. Most, hogy Seumas meghalt és az öreg Murray is már a családi kriptában pihent, nem is értette, mi értelme van felemlegetni a régi ellenségeskedést. Már bánta, hogy a kötelességtudat a betegéhez hívta, amikor két aggódó gazda között meg akarta nézni, hogy érzi magát a férfi. Jobban járt volna, ha inkább a kartotékjait rendezi. Legnagyobb sajnálatára azonban azokat is ebben a helyiségben tárolta. Már úgyis túl volt egy veszekedésen Scottal, aki izgatottan hívta fel, és nem nagyon  hatotta meg, hogy éppen vizsgálat közben zavarta meg. Végül sikerült leraknia, miután a férfi a lelkére kötötte, találjon egy kis szabadidőt ma délután, hogy egy Nagyon Fontos Dologról beszélhessenek. Őszintén remélte, hogy nem a házasságról, esküvői előkészületekről akart vele beszélni, mert egyre kevésbé volt biztos abban, hogy ezt az egészet  végig akarja csinálni.

–Bocsánat a zavarásért, de meg kell néznem a beteget – fordult a közjegyző felé, aki zavartan kapkodta össze a holmiját.

–Semmi gond, már úgyis végeztünk, mert amíg a többi örökös meg nem érkezik, nem tudunk továbblépni – fintorgott fontoskodva.

– nézett rá csodálkozva Rowena.

–Az öcséim – szólt közbe Broden, miközben a pillantása a feltűzött hajkoronából kiszabadult kósza göndör tincsre tévedt a lány nyakában, amely az ajtórésen át beszűrődő napfényben tüzes ragyogással csillant meg. A szeme megrebbent, ahogy a közjegyző elköszönt, de nem is pazarolt rá több figyelmet. Most, hogy már átmelegedett és fájdalmai sem voltak, viszonylag kényelmesen hevert, mintha az agya is lassan működésbe lépett volna. Eddig meg sem nézte alaposabban a mentőangyalát. Igen, angyal – ez volt az első, ami eszébe ötlött, amikor magához tért. Nos, az angyal meglehetősen szexi külső mögött bújt meg. Magas volt, izmos és a helybeli lányokra jellemző világos, itt-ott szeplős bőrrel áldotta meg az ég, legalábbis a köpeny kivágásából ennyit látott kivillanni. Most éppen fölé hajolt és a pulzusát számolta, amelyről ő maga úgy érezte, rendellenesen felgyorsult. Zöld a szeme – vizsgálódott tovább, és valósággal zavarba jött, ahogy a zöld szempár most hirtelen rá tapadt.

–Fáj valamije? A lába? – érdeklődött a lány komolyan, kissé rekedt hangon.

–Nem, minden oké. Ha mozoghatnék, kifejezetten jól érezném magam – válaszolt némi torokköszörülés után. Nem hangzott ez egy kicsit kétértelműen? – futott át a fején, de a doktornő nyilvánvalóan nem értette félre.

–Sajnos, amíg a fekvőgipsz van csak a lábán, szigorú fekvésre kell kárhoztatnom.

Milyen furcsa kifejezés... – merengett el Broden. Kárhozat? Talán máris a kárhozat útjára lépett, hogy itt vizslatja a fiatal doktornőt, aki nem mellesleg McMillan-utód, és mint olyan, tiltott gyümölcs? Nem is annyira maga miatt, sokkal inkább az öccsei miatt, mindenáron meg akarta szerezni az örökségüket. Ha még úgy is érezné, hogy a nőben is felébredt a kíváncsiság iránta, akkor is csírájában kellene elfojtania az érdeklődést. Persze, erről szó sem volt, hiszen a doktornő már-már közömbösen vizsgálta, az adatokat pedig egy kartonra rögzítette. Broden vidáman gondolt rá, hogy megannyi Jack, Colin, Bundás és Maszat közé az ő kartotékja is bekerülhet.

–Nem szereti az állatokat? – érkezett váratlanul a kérdés, mintha a nő a gondolatai közé látott volna. Nem szereti? Miből gondolja, hogy nem szereti őket? Hiszen neki magának is volt otthon a birtokon két kutyája. Persze, nem amolyan házi kedvencek, kanapéharcosok, de szerette őket, szívesen vette, ha kísérték a tőkék között, és sokszor dobált nekik faágakat a folyóba meleg nyári napokon, hogy a stégről beugorva versenyt ússzanak értük.

–Miből gondolja, hogy nem szeretem őket? – kérdezte homlokát ráncolva.

–Hajnalban azt mondta, nem nagyon érdekli, hogy megsérült-e a tehén, amelyiknek a balesetét köszönheti. Bár, az is lehet, talán maga volt figyelmetlen – szúrt oda némi éllel.

–Ja, azért! Hát, nézze el nekem! Egyrészt hálás már csak nem lehetek neki, de azért azt tényleg nem szeretném, ha neki is baja lett volna. Lett egyébként?

–Nem, semmi baja nem lett. Talán meg sem ijedt. Amikor rátaláltam, békésen ballagott az út mentén. Tudja, kismama; egy kalandor vérű kismama. A gazda reggel hazavitte, ő pedig megszoptatta a borját, de szerintem máris újabb kalandokon töri a buksiját – enyhült meg a lány.

–Buksiját? Az egy hatalmas árny volt a kocsim előtt. Egy bölény – borzongott meg Broden az emléktől.

–Bölények nem élnek Skóciában, de a teheneink valóban nem apró állatok. Higgye el, Mirjam volt a hatalmas árnyék – kuncogott a doktornő.

–Szóval, Mirjam. Még neve is van az árnyéknak? Remek. Akkor a biztosítómnak tartandó élménybeszámolómban feltétlenül a nevén fogom emlegetni – nevette el magát a férfi. Skócia! Bolond egy hely!

A lány éppen a lábszárát vizsgálta. A helyiség sarkában álló hűtőszekrényből egy csomag mirelit zöldborsót vett elő és a kötésre helyezte. -Kicsit dagadt, de ez normális. A jegelés használni fog neki. Persze, ne fagyassza le, csak hagyja, hogy a következő negyed órában hűtse. Majd bejövök és visszarakom a hűvösre. Van mindene, amire szüksége lehet? Víz? Gyümölcs? Mona nemsokára hoz egy kis ennivalót.

–Akinek az a szürke óriási kutyája van?

–Igen, ő, Drew felesége. Isteni gulyást tud készíteni, szerintem magának is ízleni fog. Látja, ezzel máris jobban járt, mintha kórházban lenne, mert a kórházi koszt egészen biztosan nem ilyen finom. És Monát ismerve, valami finom édes meglepetésben is része lesz. Nem ismerek senki mást, aki ilyen fantasztikus süteményeket készítene.

–Miért kényeztetnek engem? – könyökölt fel Broden. –Én vagyok a fő Cameron-örökös, és mint olyan, előléptem első számú vőlegényjelöltté? – kérdezte viccelődve, de a lány arcán átfutó haragtól elnémult.

–Maga megőrült! – suttogta felháborodottan Rowena. Az ajtó felé indult, de mielőtt kilépett volna, annyit még odavetett: –Csak, hogy tudja, gyűrűs menyasszony vagyok. Maga pedig egyáltalán nem olyan férfi, akit a férjemnek kívánnék! – azzal bevágta maga mögött az ajtót. A csattanástól valahol távolabb egy kutya szűkölni kezdett.

Rowena odakint zihálva megállt. Micsoda hazugság! Pont ilyen férfit képzelt el magának álmaiban. Persze, nem ilyen arrogáns beképzelt hólyagot, de a szeme, a keze, az alkata ... Broden Cameron minden olyan pontban megfelelt az elképzeléseinek, amelyek egy felületes nőnek fontosak lehetnek, de amelyeket semmiképpen nem vehetett figyelembe, amikor a jövőjéről készült dönteni. A telefon zizegni kezdett a zsebében és rápillantott. Scott! A fenébe! Nem álmodozhat másról, amikor lezáratlan ügyei vannak. Fogadta a hívást és igyekezett leplezni a hangjában a kelletlenséget, ahogy a vőlegénye javaslatát hallgatta az esti találkát illetően.

Nem tudhatta, hogy odabent Broden megbántottan bambul a keményen bevágott ajtóra. Hiszen nem is ismeri! Honnan tudhatná Rowena McMillan, hogy ő nem felelne meg férjjelöltnek? Kaliforniában bezzeg válogathatna a jelentkezők között – horgadt fel benne a büszkeség, aztán megrántotta a vállát. A lánynak talán igaza van. Hiszen egyszer már csúfos kudarcot vallott a házasságában. Talán csak képtelen beismerni a hibáit. Végül is mindegy. Most nem nősülni készül, így aztán teljesen mindegy, hogy a lobbanékony doktornő mit gondol róla. De azért a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy egyáltalán nem mindegy.

*

Broden kinyomta a telefont. Nem csalódott a testvéreiben. Nem kellett sokat magyarázkodnia. Mint mindig, most is zokszó nélkül elfogadták a legidősebb testvér hívó szavát. Tudták, hogy nem kérné őket, ha nem lenne fontos, így az egész beszélgetés alig pár percig tartott, amiben nem is tett említést a balesetről. Minek dobná fel nekik a labdát? Talán ha váratlanul szembesülnek a begipszelt lábával, akkor megússza a viccelődéseiket, bár ismerve a többieket, ebben nem nagyon bízhatott. Duncannal beszélt, aki a maga részéről már védett volt az egész jogi procedúra alól, lévén már nős ember. És a választottjáról egészen biztosan tudhatták, hogy nincs köze a McMillan familiához.

Broden, mint rangidős, újkeletű felelősséget érzett az öccseiért. Amikor a családjuk elhagyta Skóciát, menekülve a zsarnoki nagyapa közelségéből, ő még épp csak járni kezdett, a többiek már Londonban születtek, ahol az apja a parlament tagjaként fontos pozíciót töltött be. Hogy milyet, azt a családi kalendárium nem jegyezte fel. Ő úgy emlékezett, hogy szívesen hitte az apját M6-os ügynöknek, olyan titokzatosság övezte a munkáját. Mindenesetre rájuk nem sok ideje maradt. Nem is nagyon emlékezett együtt töltött nyaralásokra vagy ünnepekre, de még egy olyan csendes estére sem, ahol az apjával a földön térdelve építettek volna várat a kockáiból. Még szerencse, hogy sokan voltak testvérek, így nem unatkoztak. Az anyjuknak azonban alighanem más volt a véleménye. Egy ideig tűrt, aztán beadta a válópert. Két évvel a hivatalos felbontás után pedig feleségül ment egy kaliforniai szőlősgazdához, Roy Rosgoodhoz, akivel egyszer találkozott ugyan, de az nyilvánvalóan egy életre szóló vonzalomnak bizonyult. Roy tősgyökeres amerikai volt, egy egészen idegen életformát villantott meg előttük. Már magát Kaliforniát is úgy látták, mintha egy idegen bolygóra kerültek volna. Nekik ez egy óriási kalandnak ígérkezett, sok napfénnyel, lazasággal a londoni esős évek és szigorú, hagyománytisztelő megkötések után. Roynak nem voltak gyerekei, viszont volt egy hatalmas gazdasága, amely visszavárta Kaliforniába, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy mindannyian követik. Az apjuk nem is nagyon harcolt a fiaiért, mert a magányát addigra egy bárénekesnő enyhítette, aki a segítségével egyre magasabbra jutott. Amikor pedig felért a csúcsra, a régi – és kiöregedett – pártfogóra már nem volt szüksége. Apjáról sokat elárult, hogy ez jobban összetörte, mint a családja elvesztése. Egy évre rá IRA terroristák merényletében végezte be földi pályafutását egy olyan utazáson, ahova eredetileg nem is neki kellett volna elutaznia. A temetésén úgy álltak a ravatal körül a fiai, mintha valami távoli rokon feküdne előttük a lezárt koporsóban. Stuart Cameron – úgy tűnt – nemcsak az örökségéhez nem jutott hozzá, de a gyermekei szívből jövő szeretetéhez sem. Scarlett az emlékein pityergett, azokon a szerelmes éveken, amikor a családjuk egyre bővült és ő még tele volt romantikus álmokkal a boldog jövőről. De amikor új férje a kezéért nyúlt, hogy megvigasztalja, a mosolya őszinte volt. Stuart már csak a sajnálatát kaphatta meg, a szeretete már Royé volt és persze a fiaié, akik kivétel nélkül úgy festettek, mint az a kiterített férfi a koporsóban, amikor még fiatal volt, egy szerelmes ifjú.

Broden elég idős volt hozzá, hogy ezek az apró közjátékok feltűnjenek neki. Amennyire vágyott kisgyerekként az apja társaságára, legalább akkora volt a csalódottsága, amikor megértette, hogy az általa oly nagyon szeretett férfinak fontosabb volt a munkája, mint a fiai és a felesége. Ökölbe szorított kézzel esküdött meg, hogy ő soha nem fog így viselkedni, ha felnő. Amikor pedig szembesülnie kellett vele, hogy megszegte az önmagának tett esküt, az meglehetősen sok keserű, álmatlan éjszakát okozott neki. Egyetlen dolog vigasztalta, hogy Jasmine és ő legalább nem tettek boldogtalanná egy csapat gyereket is.

A testvérei közül Wallace és Duncan a temetés évében lettek nagykorúak és úgy döntöttek, visszaköltöznek az Egyesült Királyságba. Az anyjuk időközben megbetegedett, majd amikor a rákos sejtek ellen elvesztette a harcot, a család óhatatlanul kezdett széthullani. Hamarosan a többiek is követték az ikreket, mintha mindannyiukat valami láthatatlan szál húzná vissza a szülőhazájukba. Skóciáig egyikük sem merészkedett, dölyfös nagyapjuk sem hívta őket, de ők sem vágytak vissza a rideg kastélyba. Ahogy felvételt nyertek a főiskolákra, egyetemekre, összetartó kis csapatként újra együtt éltek egy bérelt lakásban, amelyet nevelőapjuk fizetett a számukra. Csak Broden maradt a birtokon. Roy Rosgood mindig is apjukként szerette őket és nem volt kérdéses, hogy a birtok vezetését legidősebb nevelt fiára bízza. Jó döntésnek bizonyult, mert Brodennek volt érzéke hozzá, és továbbra is sikeres gazdaságként jegyezték őket a környéken. Az ő ötlete volt, hogy a borászat mellett fektessenek a turizmusba az újonnan épült vendégházzal, és igazán szép pénzt hozott a kis üzlet is, ahol saját termelésű sonkát, sajtot árultak. De a borászat még Kaliforniában is erősen függött a mindenkori időjárástól, az állattartás is kockázatos vállalkozás volt, így aztán annyiban neki is szüksége volt az örökségére, hogy legyen egy kis tartaléka a nagy beruházások után, vagy ha netán egy évben rosszul alakulnának a gazdaság ügyei. Az életét tette rá, hogy bebizonyítsa Roynak, érdemes a bizalmára. A férfi még megélhette, hogy nevelt fia beteljesíti a régi nagy álmot és egyesíti a szomszédos birtokot a magukéval, aztán egy éjszaka csendesen elaludt, végképp Broden gondjaira bízva élete munkáját. És megmenekülve annak felismerésétől, mekkora árat fizetett a fiú ezért az álomért.

Broden a nőkkel való kapcsolatai terén már korántsem volt olyan sikeres. Jóképű fiú volt, biztos anyagi háttérrel, de nagyon kevés szabadidővel, és a lányok nem szerették, ha nem  ők töltötték ki minden gondolatát. Néhány említésre sem méltó kaland után szeretett bele Jasmine Riverába, a szomszédos Buona Vista birtok örökösnőjébe. Már régen izgatta a birtok múltja, és egy fesztiválon végre alkalma nyílt fesztelenül beszélgetni a gyönyörű nővel. Tőle tudta, hogy a nő családjának tulajdonában levő birtok a Napa völgy egyik vezető szőlészete, amely nagy szerepet játszott a környező borvidék fellendülésében. Az 1800-as évek második felében, az aranyláz idején egy európai férfi, egy magyar nemes, egy igazi gróf telepedett itt le és tette le az alapjait a szőlészetnek, amely aztán sok-sok évvel később, házasságok és pénzügyi tranzakciók sora után kötött ki a Rivera család kezében. A papa, Alonso Rivéra azonban sokkal inkább pénzember volt, nem pedig borász, így aztán Broden tűkön ülve várta a megfelelő alkalmat, hogy üzletet köthessen vele. Az üzlet pedig egy házasság volt, mely végül megköttetett, s eleinte működni is látszott, de mostanra úgy gondolt rá, mint élete legnagyobb balfogására. Egyetlen tőke különleges szőlő sem érte meg azt a Canossa-járást, amit Jasmine mellett elszenvedett. Jasmine gyönyörű volt és szenvedélyes. Aztán elteltek a mézeshetek és a két birtok túl sok munkát adott a fiatal férjnek. Hogy Jasmine szenvedélyét más is megtapasztalhatta, arra csak akkor jött rá, amikor már az őrületbe kergette őt az állandó utazásaival. Szó sem volt szakmai utakról vagy legalábbis nem az volt a fő céljuk ezeknek a távolléteknek. Sokkal inkább a hódítás, az érzéki örömök hajszolása. Jasmine kivirult, Broden pedig túl fáradt, túl fásult volt hozzá, hogy próbálja visszahódítani az asszonyt. Így aztán elhatározta, hogy tisztázza a helyzetet, és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a szerencsétlen házasságból. Ha sikerül Jasminre rábizonyítania a házasságtörést, talán egyben tarthatja a két birtokot, legalább addig, amíg a befektetései megtérülnek. Kissé számítónak tűnt a megoldás, de magánnyomozót fogadott, aki bőven hordta elé az asszony hűtlenségének bizonyítékait. Már a válást fontolgatta, ügyvédi tanácsot kért, páncélszekrényében őrizgetve a magánnyomozó bizonyítékait, csak a megfelelő időpontra várt, amikor egy jótékonysági árverésről hazatérve holtan találta Jasminet. Máig nem derült ki, hogy ki és miért végzett vele. Az illető azzal sem vesződött, hogy balul elsült betörésnek álcázza a dolgot. Hidegvérű gyilkosság volt, sokkoló, annak ellenére, hogy nem voltak véres részletek. Az asszonyt megfojtották. Valaki, akit ő engedett be, de aki gondosan eltüntette a nyomait. Az egyetlen nyom, amin a rendőrség elindulhatott, a páncélszekrényből eltűnt boríték lehetett volna, mely a házasságtörés bizonyítékait tartalmazta, de ez a nyom sem vezetett sehova. Idővel meg is feledkezett a képekről, legalább nem emlékeztették állandóan megaláztatása nehéz időszakára. Az asszony meghalt, más örökös nem jelentkezett, így Broden művelhette tovább a birtokot. Őt, mint első számú gyanúsítottat, hosszas meghurcolás után bizonyítékok hiányában felmentették ugyan, de még most is sokan összesúgtak a háta mögött, ha megjelent valahol, úgyhogy jó ürügy volt ez az utazás, hogy végre egy kis időre maga mögött hagyhassa a nyomasztó házat és – igen – szeretett gazdaságát is. Kár, hogy a balszerencse ide is elkísérte, hogy ezzel a balesettel nehezítse az életét.