Wallace
türelmetlenül nézett az órájára. Duncan szólt, hogy késni fog, de Edan és Quinn
szimplán csak hozták a formájukat. Számukra az időnek nem volt jelentősége. Még
akkor sem, ha egy belföldi járat emiatt nyilván nem fog várni rájuk. Kezében
ott szorongatta a négy beszálló kártyát, így még azt sem tehette meg, hogy ő
maga beszáll, aztán bízik a többiek józan eszében. Már éppen a telefonjáért
nyúlt, amikor a reptér forgóajtajában feltűntek a testvérei. Szokás szerint az
utolsó pillanatban – szusszantott mérgesen, majd a reptéri alkalmazott felé
fordult, aki már éppen zárni akarta a beszálló kaput. A gépen aztán kiderült a
késés oka. Duncan Donatellával vitázott, a többiek meg nem merték
félbeszakítani a tüzes olasz lányt, hiába dudált türelmetlenül a taxis a ház
előtt. Tulajdonképpen meg sem lepte őket Broden telefonja, hiszen mindannyian
Seumas Cameron unokái voltak, joguk volt ott lenni a végrendelet
felolvasásakor. Mégis, szívesen kihagyták volna ezt a skóciai utazást.
Kisgyerekként alig néhány alkalommal látogatták meg a nagyapjukat, és ezek a
látogatások mindig nyomasztóak voltak. Még Skócia varázsa sem hatott rájuk,
mert az ott töltött napok alatt oly sok elvárásnak kellett megfelelniük, mint
otthon egy év alatt. Az apjuk halála után pedig az öreg Seumas nem volt többé
kíváncsi a „gyarmatokra” szökött
unokáira és a menyére, aki képes volt az ősi Cameron nevet lecserélni egy „telepes” nevére. A közjegyző értesítése
egyszerre volt baljós és felszabadító. Nem vártak adományt az öregtől, nem
érezték, hogy jogos jussukért utaznának a Felföldre. Bár a vezetéknevük Cameron
volt, de már megszabadultak a névvel járó nyomasztó teher alól, amit ennek a
családnak a tagjaként éreztek korábban. Őszintén örültek, amikor még úgy hitték,
hogy Broden egymaga is lerendezheti a jogi eljárás rájuk vonatkozó részét. Most
kicsit aggódtak, amiért a jelenlétük feltétlenül szükségesnek bizonyult.
*
Rowena
elgondolkozva várt Scottra az étteremben. Ez megint annyira jellemző volt a
férfira! Ő javasolta a helyet és az időt, aztán ő az, aki késik. Ezzel is
mintha azt jelezte volna, hogy csak az ő munkája fontos, Rowena pedig dobjon el
szikét, sztetoszkópot, hiszen csak haszontalan állatok a betegei. Bár, élt a
gyanúperrel, Scott akkor is semmibe venné a gyógyító munkáját, ha emberekkel
foglalkozna. De talán csak túlságosan aggódik a jövője miatt – igyekezett
mentegetni magában a férfit nem túl nagy meggyőződéssel. Az önkormányzati
választások előtt Scott mindent bedobott, hogy megőrizhesse a pozícióját.
Rowena szerint ugyan nem sokat tett hozzá a település fejlődéséhez, de ezt
hangosan sosem merte volna megfogalmazni. Amikor már éppen kezdte kínosan
érinteni a személyzet sajnálkozó pillantása, az ajtóban felbukkant a férfi.
Amíg az asztalhoz ért, legalább öt emberrel kezet rázott, tett néhány közhelyes
megállapítást, majd hamis műbosszankodással zöttyent le Rowena mellé.
– Bocsáss meg, látod, ez ment útközben is.
Mindenkinek van néhány szava hozzám és nem tehetem meg, hogy semmibe veszem
őket, hiszen ők a szavazóim.
– Én meg a menyasszonyod vagyok, akivel
mellesleg sürgősen meg akartál beszélni valamit – bukott ki a lányból a
szemrehányás. Hogy éppen azon törte a fejét, hogyan tudna ezen a helyzeten
változtatni, azt egyelőre még nem kötötte a férfi orrára. Egyszerűen fagyos
borzongást érzett a gondolatra, hogy ezt a mostani állapotot állandósítsák
egymás között. Scottnak ő és a munkája sosem lenne annyira fontos, mint önmaga,
és ez volt az egyik ok, amiért a csillogó gyűrűt mindenképpen le akarta húzni
az ujjáról. A másikat csak késői órákon, a hálószobája magányában merte
megfogalmazni, amikor szorongva ismerte be önmaga előtt, hogy a vőlegénye
férfiként sincs rá különösebb hatással.
– Drágám! – nézett rá egy elmeorvos
nyugalmával a férfi, aztán intett a pincérnek és a helyiek közt egyezményes
jellel kért egy whiskyt, rögtön egy duplát. Mindketten hallgattak, amíg a
fekete kötényes fiú letette Scott elé az italt és kérdőn Rowenára nézett,
akinek a poharából már elfogyott a fehérbor, amit idáig kortyolgatott, hogy
nyugtalan idegeit lecsillapítsa. Megrázta a fejét. Nem akart többet inni,
nehogy a végén Scott még azt vágja a fejéhez, hogy az ital beszél belőle. Vett
egy nagy levegőt, és már majdnem belevágott, amikor a férfi félretolta maga
elől az étlapot és megköszörülte a torkát.
– Rowena! Tudod, hogy szeretlek... – kezdett
bele. A hangsúlya, bár halk és nyugodt, mégis
vészjósló volt, a lány fején át is futott, hogy alighanem elkésett a
mondandójával. Itt ma este nem ő lesz az, aki szakítani akar. A másodperc tört
része alatt átfutott a fején, vajon mivel ébresztette rá a férfit, hogy nem ő a
megfelelő nő a számára, aztán beletörődően ráemelte a tekintetét. Most
alighanem meg is fogja tudni.
– Rowena! Nehéz döntés hoztam. Te is tudod,
hogy az önkormányzati választásokon a legfőbb riválisom Gavin McDougal. A
családja jelentős összeggel tudja támogatni a kampányát, amivel én sajnos meg
sem próbálhatom felvenni a versenyt. Én egyetlen módon biztosíthatom be a
helyem, ha tevékeny közreműködője lehetek annak, hogy a város hozzájusson az
öreg Seumas Cameron örökségéhez – szusszantott a férfi és nagyot kortyolt a
poharából. Tartott tőle, hogy a lány majd jelenetet rendez, ha előadja neki a
mondandóját, és az italtól remélt némi bátorítást.
Rowena
teljesen elvesztette a fonalat. Nem értette, hova akar kilyukadni a férfi, de a
Cameron örökségről eszébe jutott a betege, Broden Cameron. Az örökös, akinek
ráadásul testvérei is vannak, csupa helyes, jó kedélyű férfi, akik ma este ott
lebzselnek valamennyien az ő rendelője melletti kis szobában, hogy a bátyjuk
magányát feloldják. Hamarosan pedig az ő házában hajtják majd nyugalomra a
fejüket. Ugyanis Wallace már éppen indult, hogy szobákat foglaljon a városka
egyetlen komoly kis szállodájában, amikor ő kissé könnyelműen felajánlotta a
vendégszeretetét. A rendelő mögötti ház, ahol a húgával élt, úgyis túl nagy
volt kettőjüknek. Bőven akadt ott hely négy személy részére. Bár, a tény, hogy
azok mindannyian jóképű, fiatal férfiak, kicsit megremegtették a fene nagy
önbizalmát, de Catriona már húzta a friss ágyneműt, és a tűzhelyen rotyogott
egy tál sűrű marharagu, amikor elindult. A város pletykás vénasszonyainak
holnapra lesz miről sustorogniuk. De miért is kapná meg a város a hatalmas
Cameron örökséget, ha az örökösök itt vannak, hogy átvegyék? – tért vissza
Scott monológjának lényegéhez. Teljesen értelmetlen volt, amit a vőlegénye
összeesküvő módjára suttogva összehordott.
– Nem igazán értem, miről beszélsz – vallotta
be. – A Cameron örökösök itt vannak a városban. Az önkormányzat pedig aligha
lesz kedvezményezett a végrendeletben. Miért is lenne, az öreg Seumas
embergyűlöletéből bőven jutott a hivataloknak is.
– Várd
csak ki a végét! – egyenesedett ki Scott és ujjával pattintva még egy
italt kért. A pincér sietve teljesítette a kérését. – Ansley tartozott nekem
eggyel, úgyhogy többet tudok arról a végrendeletről, mint bárki más a városban
– hajolt a lányhoz Scott, remélve, hogy a közelben ülők nem hallják a
beszélgetésüket..
– A közjegyző kiadott neked bizalmas
információt? – suttogott Rowena, és a szíve mélyén fel volt háborodva. Scottnak
ezt a korrupt oldalát eddig még nem ismerte. De az is biztos, hogy soha az
életben nem fog olyasmit a közjegyzőre bízni, amivel visszaélhetne, mert lám,
meg is teszi.
– Csss, halkan! – nézett körül Scott, de a
zsúfolt kis étteremben senki nem foglalkozott velük. Már régebben is többször
vacsoráztak itt, megszokott látványt nyújtottak. Na, nem lesz ez mindig így! –
vett újabb mély levegőt, hogy végre Rowenával is megértesse, mire készül. – Rowena!
Egy óriási szívességet szeretnék kérni tőled. A jövőnk érdekében teszem – tette
hozzá gyorsan, mintegy önmaga győzködésére, hogy amit most tenni készül, valami
felsőbb jó érdekét szolgálja, még ha közvetve leginkább az övét is.
– Mondd már! – sóhajtott a lány. Elképzelni
sem tudta, hova akar Scott ilyen körülményesen kilyukadni, de szilárdan
eltökélte, hogy kérjen bármit, ő többé nem hagyja magát a sarokba szorítani.
– Szeretném, ha felbontanánk a jegyességünket
– bökte ki a férfi, mire Rowena elképedt. Ezt jelentené a szívesség? Nos, ő nem
így fejezte volna ki magát, de végül, miért is ne? Tökéletesen megfelel, hogy
szívességet tesznek egymásnak, ha ezt a rossz ötletet még idejekorán
megfékezik. A pillanatnyi hallgatását Scott úgy értelmezte, hogy a bejelentése
sokkoló volt és még további magyarázatra szorul. – Szeretném, ha felbontanánk a
jegyességünket, ... és te nyitott lennél, ha bármelyik Cameron örökös udvarolni
akarna – fejezte be az előzőleg elkezdett mondatot Scott, aztán lehunyta a
szemét, hogy ne is lássa a lány reakcióját. Tisztában volt vele, hogy amit kér,
az elképesztő, sőt felháborító, de bármire képes lett volna, hogy a városra
szálljon az a nyomorult pénz, amit a mogorva Seumas féltékenyen gyűjtögetett.
És kinek? Ennek a hordának, akik még a temetésére se jöttek el? Ha jól tudja,
egyikük még csak nem is Angliában él, hanem Amerikában. Dúsgazdag, semmi
szüksége erre a pénzre. A városnak pedig rengeteg terve lenne, amiket ebből megvalósíthatnának.
Ha az ő közbenjárására alakulna így, akkor akár még polgármesterré is
választanák a jövőben.
– Micsoda? – a kérdés úgy szakadt ki a döbbent
lányból, hogy a környező asztaloktól többen feléjük fordultak.
– Kérlek! Ne kelts feltűnést! – figyelmeztette
a lányt, de közben azért már játszotta is a szerepét. Csak terjedjen el a hír,
hogy szakítottak, akkor az öt testvér közül bármelyik érezheti úgy, hogy szabad
a pálya a doktornő irányába.
Rowena
lába szinte magától mozdult, hogy felugorjon az asztaltól. Ezt a megaláztatást!
Ha Scott azzal az ötlettel állt volna elő, hogy próbálja meg összehozni a húgát
és valamelyik Cameron fiút, még az is sértette volna, de ez a józan számítással
kiötlött terv még a gyomrát is felkavarta. –Neked teljesen elment az eszed! –
vetette oda a férfinak, aztán – mert a kíváncsiság azért nem hagyta nyugodni –
még rákérdezett: – Miért én? Miért nem Catriona? Ha már mindenáron a mi
családunkat akarod feláldozni a város oltárán – tette hozzá gúnyolódva.
– Catriona? Ugyan már! – ciccegett a férfi és
ez minden más lesajnáló véleménynél sértőbb volt Rowena húgára nézve. Rendben,
Cat talán nem volt egy modell, de csinos felföldi lány volt, dolgos,
tisztességes. Bármelyik férfi örülhetne, ha olyan feleséget kapna, mint ő. A szíve
tiszta volt és állhatatos. Amit nem mondhat el erről a férfiról, akihez majdnem
hozzáment. Ha az öreg Seumas még vár az öngyilkosságával néhány hónapot, talán
meg is tette volna, mert annyira irtózott a konfliktusoktól, hogy aligha merte
volna kenyértörésre vinni a kérdést. Még
a végén megköszönheti a vén mogorvának, hogy ha ilyen közvetett módon is, de
segített időben megismernie a vőlegénye sötét oldalát. – Drágám! A húgod egy
kedves csitri, de lássuk be, a természet nem volt elég kegyes hozzá. Ahogy te
örökölted anyád alakját és bájos arcát, neki az apátok kissé darabos termete
jutott. Ha teherbe esik, a szülés után könnyebb lesz átugorni, mint megkerülni
– kuncogott a férfi az általa viccesnek gondolt fricskán. Rowena szemében
könnyek gyűltek, ahogy elnézte magával szemben ezt a hernyót. Ha arra gondolt,
hogy a szüzességét ennek a pojácának áldozta, legszívesebben sikított volna. Ez
a férfi a világon mindent megkapott, amit egy szerelmes nőtől csak kaphatott,
és most lám, bebizonyosodott, hogy érdemtelenül. Felemelte a fejét és felállt.
– Hányingerem van tőled! Nem adom vissza a
gyűrűdet, mert fájdalomdíjként jár nekem és a húgomnak. Csak hogy tudd, el
fogom adni és a pénzt Catrionának adom ezekért a szavakért, amikkel az imént
megsértetted. Téged pedig soha az életben nem akarlak látni többé! ...
Mellesleg, az én szavazatomat egészen biztosan elvesztetted – tette hozzá
harciasan, azzal a kíváncsian érdeklődő tekintetek kereszttüzében elhagyta a
vendéglőt. Odakint nem bírta tovább, és a virágágyás szélén öklendezni kezdett.
Egyszer csak egy férfikéz kapta el, és tartotta a súlyát, amíg megkönnyebbült.
– Rowena, minden rendben van? – kérdezte a
hang és felpillantva, Rowena Edan Cameron csinos képébe bámult elmosódott
arcfestékes, könnyes arcával. Szégyenében legszívesebben elsüllyedt volna. Pont
egy Cameron!
*
A
közjegyző negédes vigyorral az arcán szemlélte az előtte ülő öt fiatal férfit.
Le sem tagadhatnák a rokonságukat az öreg Seumasszal. Mindannyian a Cameronok
vörösesbarna haját örökölték, vonásaikban ott rejtőzött az ősi család
jellegzetes szögletes arcéle. Csak szemük színe volt változó és vérmérsékletük.
Ez már az előbbi néhány percben is kiderült. A legidősebb fiúban – mit fiú,
hiszen a maga harmincöt évével Broden Conall Cameron már férfi volt – szóval, a
legidősebben ott feszült az apai ág gőge, amelyet alighanem a néhai Stuart
Seumastól örökölt, és ki tudja, évszázadokra visszamenőleg ki mindenki adta
hozzá a maga tartását. Talán a családi portrégyűjtemény a kastélyban választ
adhatna ennek eldöntésére, de ez még így is egyértelmű volt, ahogy két mankóval
ugrált be az ajtón, aztán némi tétovázás után le is roskadt az asztal előtt álló
székre, jelezve a családban betöltött vezető pozícióját. A többiek félkört
alkotva a szoba különböző pontjain táboroztak le és kíváncsian várták, miért
kellett megjelenniük. Mr. Ansley nem is várakoztatta őket sokáig, hiszen már
előre élvezte az örökösök elképedését. Biztos volt benne, hogy Broden nem
mesélt a többieknek a részletekről. Lassan, hangosan olvasni kezdte Seumas
Cameron végrendeletét, amelyből világosan kiderült az a végakarat, amely szinte
unottá tette Broden Cameront, és felettébb izgatottá Scott Monroet. Ansley már
kicsit bánta, hogy bizalmasan elkotyogta a férfinak a hírt, de már nem vonhatta
vissza a szavait. Azóta már hallotta, hogy Scott szakított a menyasszonyával
is. Sajnálta Rowena McMillant a neki szánt szerepért, mert azonnal átlátta
Scott tervét, ahogy a pletyka eljutott hozzá. A fickó pénz szagot érzett és ismerte
már annyira, hogy tudja, mindent el fog követni, ami csak hatalmában áll, hogy
rátehesse a kezét a tekintélyes vagyonra. Persze, mindezt a város érdekében, de
nyilván úgy, hogy eközben ő maga se járjon rosszul. Kíváncsi volt, hogy neki
magának lesz-e haszna a kiszivárogtatott részletekből.
A
Cameron testvérek a bátyjukhoz hasonló nyugalommal és némi értetlenséggel
hallgatták a közjegyzőt. Ne vegyenek el McMillan lányt, és akkor élvezhetik a
bőséget! – ennyi volt a lényeg. Ezt akár meg is ígérhették. A részletek már nem
érdekelték őket. Duncan hajolt elsőként az irat fölé, hiszen ő már házas volt,
könnyen fogadkozhatott. Quinn sem sokat teketóriázott, Wallace is könnyedén
aláfirkantotta a maga helyén. Edan és Broden azonban egymásra néztek, mintegy
bátorításért. Nem mintha bármelyikük szemet vetett volna egy McMillan lányra,
de azt azért nem tagadhatták – egymás előtt semmiképpen –, hogy Rowena és a
húga, Catriona felkeltették a figyelmüket. Edan az este a vendégtől a
vendéglátónak szóló bókokkal halmozta el Catrionát, aki pirulva vágta az ő
szelet tortáját kicsit nagyobbra, mint a többiekét. Broden pedig ... nos, ő az
éjszakát azzal töltötte, hogy az Edan által elkotyogott titkot igyekezett
megfejteni: Rowenának találkája volt, ahonnan futva menekült, hogy végül a
gyomrát szorongató keserűségtől a vendéglő parkolójában szabaduljon meg. Edan szerencsére
ott volt, lovagiasan hazakísérte, de Broden jelentősebb összeget áldozott volna
a történet hátterének információiért. Bárki volt az, akivel egy találka ilyen
hatást váltott ki a lányból, szívesen találkozott volna vele egy sötét
kapualjban. Az álmatlan éjszakát nagyrészt éppen ez a hirtelen támadt védelmi
ösztön okozta. Broden a Jasmine-el kötött házasságban megkeményedett.
Őszinteséget várt el, a csalás minden formájáért megvetéssel reagált. Mostanra
már olyan volt, mint egy kétszáz évvel ezelőtti skót harcos, egy klánvezér. Ha
véleménye volt, nem rejtette véka alá és nem nagyon érdekelte, hogy kit sért
meg kendőzetlen őszinteségével. Ha nem
lett volna ágyhoz kötve, már régen felkereste volna megmentő angyalát, hogy
kifaggassa, ki gyötörte meg. Ha másként nem is, de a védelmével mindenképpen
megpróbálta volna kifejezni a háláját. Talán ez a furcsa gondolatokkal töltött
éjszaka bizonytalanította el az aláírás előtt, de aztán lerázta magáról Rowena
csodás szemének emlékét és lendületesen alákanyarította ő is az okiratot.
Gordon Ansley is odafirkantotta a kézjegyét, majd elégedetten hajtogatta össze
a papírt, és becsúsztatta a hagyatéki eljárás mappájába.
*
Ha
már úgyis felkelt a betegágyból, Broden ragaszkodott hozzá, hogy az aláírás
után menjenek ki mindannyian a Cameron kriptához. Rowena ugyan már azzal sem
értett egyet, hogy a közjegyzőhöz elugráljon a fekvőgipszben, de azért szerzett
neki két mankót, majd a lelkére kötötte, hogy a sérült lábát még véletlenül se
tegye le a földre. Arra nyilván még álmában sem gondolt volna, hogy a férfi egy
nagyobb kirándulást is tervez. Wallace figyelmeztette is a bátyját, hogy az
ötlete aligha talál támogatásra a doktornőnél, de Broden hanyagul vállat volt.
A testvéri szolidaritás megvédi őt, legalábbis erősen reménykedett ebben.
Bepréselődtek a reptéren bérelt kocsiba, aztán az elsuhanó tájat bámulva,
csendben igyekeztek a temető felé, ahol utoljára gyerekként jártak egy nyári
szünet titkos és éppen ezért izgalmas kirándulásán.
A
Loch Leven kilenc kis szigetének egyike volt a Cameron klán ősi temetkezési
helye. Csendes kis sziget, ahol senki és semmi nem bolygatta a holtak nyugalmát
már évszázadok óta. A csónak halkan koccant a mólóhoz és a testvérek könnyű
pehelyként segítették ki Brodent a partra. Lassan sétáltak a nedves füvön a
sziget túlsó, sziklás feléhez, ahol a kripta állt. A makrancos szélben némán
álltak a vasrács előtt. Egyikőjük sem nyúlt a klincs felé, pedig tudták, hogy
nincs kulcsra zárva az ajtó. Miért is lett volna? Ki merészelte volna
megbolygatni a sírokat, magára vonva a bejárat fölötti ősi, gael nyelven írt
átkot? Broden a távolabbi szigetecskék felé nézett, ahol a MacDonaldok,
Stewartok és más helyi családok sírjai álltak. Arra gondolt, hogy ez a konok
különállás lehetett a nemzet veszte már a jakobita időkben is, hiszen ezek a
klánok még a halálban sem voltak képesek összetartani, ragaszkodtak külön
temetőikhez. Pedig a gyerekek életét még nem mérgezték meg ezek a kisebb és
nagyobb ellentétek. Legalábbis úgy emlékezett. Néhány régi emlékkép villant fel
előtte a múltból, amikor az iskolaszünetben rövidnadrágos kis kölökként a
helybeli fiúkkal pecáztak a patakparton, vagy célba dobtak régi, csörömpölő
fémdobozokra. Majd ahogy teltek az évek, a felnőtté váló gyerekek mintha
megörökölték őseik keserűségét is, magukba zárkóztak és megszakították a
korábbi baráti kapcsolatokat, látszólag minden ok nélkül. Voltak szép emlékei
erről a varázslatos tájról, mégis, a nagyapja mintha megmérgezte volna ezeket
az emlékeket. Ő pedig annyi sok éven át elnyomta őket, mintha csak a rosszra
szabadna emlékeznie. Az asztalnál kapott körmösre, amiért piszkos kézzel ült le
a vacsorához, a kötelezően lekapcsolt kislámpára, hiába szorongott a sötét
szobában, amely nyomasztó méreteivel, árnyaival idegenül vette körbe. Ezek az
emlékek elnyomták a kristálytiszta levegő, a csillogó víz és a susogó zöldek
emlékét. Most, mintha álomból ébredne, hirtelen újult erővel öntötték el a régi
kellemes érzések. Nem volt különösebben vallásos érzelmű, bár hitt egy
bizonytalan felsőbb hatalomban, amely az életét irányítja. Úgy érezte, ha
létezne az az isten, aki előtt áldozniuk kellett a miséken, akkor egy csomó
rossz dolog nem történhetett volna meg az életében. Akkor úgy emlékezne a
családjára, mint egy meleg, biztonságot adó fészekre, de ilyen csak az álmaiban
létezett. A többieket nézte, akik szintén a maguk gondolataival voltak
elfoglalva, de ezek közül valószínűleg egyiknek sem volt sok köze az
elhunythoz. Mint legidősebb testvérnek, valaha neki jutott a szülei teljes
figyelme, de aztán elég gyorsan megérkeztek az ikrek, és utána már minden újabb
testvér inkább csak izgalmas újdonságot jelentett, mintsem egy újabb okot a
féltékenységre. Amikor odaát maradt egyedül az Államokban, már nem kényeztette
senki, neki magának kellett bizonyítania. Nem vált a kárára, ezt igazán nem
állíthatta, de hiányoztak a könnyed, felhőtlen napok emlékei. A felhők közül
egy napsugár ezüstös nyilat röpített feléjük a vízen át, s ezt kedvező jelnek
vette. Seumas emléke és vele a sötét
felhők elvonultak, és ahogy itt a mindig borongós Skóciában is kisütött a nap,
hitt benne, hogy az életében is elkövetkezik még egy vidámabb időszak.
Wallace
gondolatai Londonban jártak, ahol Duncannal közösen vezettek egy kávézót.
Ikerlétük ebben is beteljesedni látszott, hogy még az érdeklődésük is azonos
volt. Gyerekkoruk óta álmodoztak egy kávézóról, amióta a nevelőapjuk először
engedte meg, hogy a birtok munkásainak különböző különlegességeket szolgáljanak
fel. Most a Borough Market mellett vezettek egy kicsi, de népszerű zugot, ahova
a város másik végéből is elzarándokoltak a kávé-hívők a hétvégéken. Wallace még
nőtlen volt, de Duncan tavaly megnősült. A felesége, Donatella Caruso, tüzes
dél-olasz lány volt, aki néhány olasz különlegességgel egészítette ki az amúgy
is figyelemre méltó kávékínálatot. Az
üzlet jól ment, de Wallace tudta, ha idővel ő is megnősül, nyilván nagyobb
bevételre lesz szükségük és ennek útját a terjeszkedésben látta. Ehhez azonban
egy nagyobb összegre lett volna szükségük, ami ezzel az örökséggel most az
ölükbe pottyanni látszott. Már voltak kész tervei, amiket meg akart beszélni a
testvérével, de eddig csak felesleges szócséplés lett volna az anyagiak híján.
Most valósággal feszítették az ötletei. Alig várta, hogy elhagyják ezt a baljós
helyet és a jövővel foglalkozhassanak végre. Wallace a maga csendes, nyugodt
módján rajongott a sógornőjéért, az egész hangos olasz famíliáért, de leginkább
a bájos hugicáért, aki azonban legnagyobb bánatára még nem döntötte el, hogy
magára merje-e hagyni idős szüleiket ő is. Wallace éppen ezért még nem mert
nyíltan beszélni az érzelmeiről Laurával. Ördögi kör volt, s Duncan, aki
pontosan tudta, min megy keresztül az ikertestvére, már készen állt rá, hogy
beavatkozzon. Wallace a helyettesítők miatt is izgult, nehogy valami apró baki
miatt túl sokat veszítsenek ezen a néhány napon. Remélte, ha egy számottevő
összeghez jutnának, kicsit fellélegezhetnének. Felvehetnének egy-két
alkalmazottat és az életük kicsit lazábbá válna. Élhetnék a vendégeik önfeledt
hétköznapjait a mostani rabszolgamunka helyett, s csak azzal kellene
foglalkozniuk, hogy az üzlet hasznát hogyan fektessék be a legjövedelmezőbben.
Ez egyben azt is jelentené, hogy Laura elé állhatna végre. Ezzel az örökséggel
a tarsolyukban már ez sem tűnt olyan megvalósíthatatlan álomnak. Tudta, hogy
Broden – mint legidősebb fiú – az örökség kezelője, de biztos volt benne, hogy
megérti majd az indokait, amiért azonnal egy nagyobb összeghez szeretne
hozzájutni. Wallace a diplomata apjuk nyugalmát és kétnyelvűségét örökölte.
Szemrebbenés nélkül mondott mást, mint amit a szíve mélyén gondolt, mégsem volt
ez hazugság, csak egy finoman becsomagolt vélemény, éppen ezért soha senki nem
is vette észre. Mindenesetre ő volt a legtehetségesebb tárgyalófél mindannyiuk
között.
Talán
csak Duncan látott át rajta, aki úgy ismerte ikertestvérét, akár önmagát.
Duncan kompromisszumkész volt, de ezt a jó tulajdonságát leginkább a házasság
szülte meg, s talán csak Donatella volt képes előcsalogatni belőle. A testvérei
ilyenkor azt mondták, meghátrált, de ő tudta, hogy az otthon nyugalma minden
türelmet megér. Duncan most is Donatellára gondolt, aki erősködött, hogy ő és a
bébi is a testvérekkel tarthasson, de ő nem engedett a néha éteri magasságokba
csapó szemrehányásnak. Nem kirándulni mentek, hanem hivatalos ügyeiket intézni,
ráadásul egy olyan helyre, ahol csak egészen apró gyerekként jártak és nem
őriztek róla túl szép emlékeket. Az asszony megharagudott rá, amiért nem hozta
magával. Nyilván majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mekkora az
örökségük. A feleségének voltak álmai, amiket egy nagyobb pénzösszeggel talán
valóra tudna váltani, de Broden üzenete kicsit vészjósló volt, úgyhogy inkább
nem lovalta bele magát az álmodozásba. Most, hogy túl voltak a dolog hivatalos
részén, és a maguk módján már a kegyeletüket is lerótták a néhai nagyapjuk
előtt, sietett volna vissza a feleségéhez, hogy megnyugtassa, minden a lehető
legjobban alakult. Sajnálta, hogy Brodent ez a szerencsétlen baleset érte,
hiszen még nem is találkozott személyesen Donatellával és a kis Leoch-hal.
Ahogy a dolgok jelenleg álltak, attól tartott, hogy a testvére úgy utazik
vissza az Államokba, hogy ez a rég várt találkozás ismét elmarad. Hacsak, nem
engedélyez magának néhány nap szabadságot. Donatella nyilván kapva kapna az
alkalmon, hogy idelátogasson. Már úgyis olyan régen volt együtt a család!
Edan
maga elé meredve hallgatagon állt, ami már önmagában is ritkaságnak számított,
mert ő a szép szavak embere volt, akiben egy költő veszett el. A többiek
szerint remélhetőleg jó mélyre, mert nem értékelték a sokszor szóvirágokba
csomagolt véleményét. Nem úgy, mint a nők, akik olvadozva hallgatták. De ha ki
sem nyitotta a száját, zongorajátéka maga volt a szenvedélyes vallomás. A bohém
harminc éves zenetanár, aki valóságos keresztként viselte csinos arcát és
mindig vidáman szikrázó kék szemét, amelyért már a sokadik középiskolában
rajongtak a tanítványok, most szótlanul állt. Szállásadójuk, a doktornő helyes
kishúga ugyanúgy a bűvkörébe került, mint már oly sok fiatal nő, de most
fordult vele először elő, hogy ennek jelentőséget tulajdonított. Talán mert
éppen az előbb írt alá egy okiratot, amely tiltott gyümölcsé nyilvánította?
Most leginkább haragot érzett néhai nagyapja iránt, aki megfosztotta őt a
mesékből ismert kedves, törődő nagyapai figurától és még holtában is keresztbe
tett az álmainak. Oké, még talán korai lett volna Catriona McMillant álmai
asszonyának neveznie, de volt benne valami, ami miatt hajlandó lett volna a
környékre költözni, hogy közelebb lehessen hozzá és idővel közösen fedezzék
majd fel, mire lehet képes az a szikra, ami tegnap este ott a terített asztal
fölött kipattanni látszott. Az anyagiak miatt még sosem került csapdahelyzetbe,
de ez a mostani határozottan annak tűnt.
Quinn
sokkal inkább a testvéreire figyelt, mint a huzatos sírboltra előttük. Broden
mankóira támaszkodva, elgondolkodva állt, mint aki a múltban jár, talán az
utolsó itt töltött napokra emlékezve, de a többiek gondolatai is nyilvánvalóan
nem a halott körül forogtak. Neki már végképp nem jelentett semmit egy
öregember halála, akit soha nem látott, de aki a többiek szerint csak
keserűséget okozott a családjuknak. Ő volt a legkisebb, huszonöt éves. Akkor
született, amikor a szüleik már nem is reménykedtek benne, hogy újra
gyereksírás verheti fel a házat éjjelente, amikor a másik négy eleven fiú végre
elcsendesedett. Nevét is így kapta: Quinn,
ami skótul azt jelentette: a fiú, aki
ötödiknek született. A bátyjait mindig csodálta, tekintet nélkül arra, hogy
mit értek el. Ha Duncan nem jeleskedett az irodalom órákon, akkor a sportban
való kitartását becsülte. Wallace matematikai elméjét, Edan zenetudását, még
akkor is, ha nem egy koncertező sztárzenészt tisztelhetett benne, hanem egy
középszerű zenetanárt. A testvérei kedvvel élték az életüket, ritkán
elégedetlenkedtek, és neki éppen ennyi kellett az iránymutatáshoz. Kereste a
maga útját, nem siránkozott. Figyelt és tanult. Leginkább a legidősebbtől,
Brodentől, akiért a szíve szakadt meg, amiért a messzi távolban magára hagyatva
kellett megküzdenie élete démonával. Nem ismerte jól a feleségét, de annyiból
is megérezte, hogy a testvére talán csak néhány hétig lehetett boldog amellett
a némber mellett, aki tagadhatatlanul az egyik legszebb nő volt, akit valaha
látott. Azonnal le is vonta a következtetést, hogy a szépség semmit sem jelent,
ha nem párosul belső értékekkel. Ebből is tanult. Quinn összetett személyiség
volt. Egyrészt ötük közül ő volt a realista. Ez az ötödikként született gyermek
keresztje volt, aki nem is lehetett más, ha boldogulni akart idősebb testvérei
között. Ugyanakkor álmodozó volt, aki megfigyelte a világot és tenni akart
érte. Néha kicsit utopisztikus elképzelésekkel, de mindig jó indulattal. Nem
érdekelte, ha valami lehetetlennek tűnt, addig ment, kutatott, amíg meglelte a
megoldást. Kitartásával és képességei kamatoztatásával meglepően jól
elboldogult a tőzsdén is. Úgy döntött, hogy az életben csak saját magára és
esetleg a testvéreire számíthat, s éppen ezért még a lehetőségét is elkerüli,
hogy valaha hasonló személyiségromboló helyzetbe kerülhessen, mint csodált
bátyja. Nem térítette el ettől Duncan boldog házassága sem. Ő már eldöntötte,
hogy magányosan éli majd le az életét. Még az is felmerült benne, hogy idefent
északon, a skót határtól beljebb keres egy szerzetes rendet, ahol a tudománynak
szentelheti az életét. Titkon el is határozta, hogy ezt az utazást is
felhasználja annak kiderítésére, milyen érzéseket ébreszt benne a család
óhazája, ahonnan a gyökereik eredtek, melyekről mostanáig nem is nagyon akartak
tudomást venni. A többiekkel kerülték ezt a témát, pedig őt feszítették a
kérdések. Talán itt az ideje, hogy meglelje rájuk a válaszokat, akkor is, ha
nem a testvérei adják meg azokat. Lehunyt szemmel próbálta összefoglalni a
mondandóját, amivel robbanthatná a bombát a többiek előtt, ha netán úgy dönt,
hogy Skóciába költözik. Miért is lenne ez más, rosszabb, mint hogy Broden
Kaliforniában él? – ebbe a gondolatba kapaszkodott, miközben azért érzett némi
bizonytalanságot, amiért a magányos kutatóéletre vágyva sem töltötte el
különösebb vallási érzület. De akarta a biztonságot, amit egy szerzetesrend
jelenthet, mert annyira már ismerte magát, ha önállóan próbál megállni a lábán,
pillanatok alatt éhen hal vagy maguk alá temetik az elintézetlen dolgok és
számlák. Ilyen világi dolgokkal nem volt türelme foglalkozni, amikor sokkal
érdekesebb volt egy újfajta anyag kikísérletezését és annak széleskörű
felhasználását kieszelni. Gyerekkori álma volt, hogy neves feltaláló legyen,
akire büszke a családja; nem pedig a legkisebb öcsi, aki a bátyjai árnyékában
kénytelen felnőni. Most, hogy kiderült, az örökrésze fedezni tudná az
önállóságát, elbizonytalanodott a rend
kérdésében. Talán egy házvezetőnő lenne megoldás a gondjaira. Elsőként is látni
akarta a kastélyt, amely Invergarry mellett várta új gazdáit. Pillanatok alatt
született meg benne az elképzelés, hogy ha egy részét megnyitná az
idegenforgalom előtt, az fedezné a fenntartási költségeit, és ő ott teljes
nyugalomban a kutatásainak szentelhetné magát. Kíváncsi volt, hogy a többiek
közül kinek a támogatását tudja megnyerni ehhez. Hiszen ez mindannyiuk öröksége
és a többiek nyilván szeretnék pénzzé tenni a tárgyi javakat. Talán túlságosan
önző módon képzelte el, ahogy ez a rengeteg pénz elsősorban az ő álmait
valósítja meg. De mint ötödik, végre elérkezettnek látta az időt, hogy az élre
törjön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése