Skót szerelem 3. fejezet

Rowena csak az utolsó szavakat kapta el, amikor benyitott, de az is éppen elég volt, hogy az arcába kergesse a vért. Nem ismerte túl jól Gordon Ansleyt, de kifejezetten ellenszenvessé tette, ahogy a családjáról beszélt. Nem értette pontosan, miért is kerültek egyáltalán szóba a húgával, de nem is akarta tudni. Tudta, hogy a családja és Broden családja között feszül valami régi ellentét, de azt hitte, ez csak az öregek harca volt. Most, hogy Seumas meghalt és az öreg Murray is már a családi kriptában pihent, nem is értette, mi értelme van felemlegetni a régi ellenségeskedést. Már bánta, hogy a kötelességtudat a betegéhez hívta, amikor két aggódó gazda között meg akarta nézni, hogy érzi magát a férfi. Jobban járt volna, ha inkább a kartotékjait rendezi. Legnagyobb sajnálatára azonban azokat is ebben a helyiségben tárolta. Már úgyis túl volt egy veszekedésen Scottal, aki izgatottan hívta fel, és nem nagyon  hatotta meg, hogy éppen vizsgálat közben zavarta meg. Végül sikerült leraknia, miután a férfi a lelkére kötötte, találjon egy kis szabadidőt ma délután, hogy egy Nagyon Fontos Dologról beszélhessenek. Őszintén remélte, hogy nem a házasságról, esküvői előkészületekről akart vele beszélni, mert egyre kevésbé volt biztos abban, hogy ezt az egészet  végig akarja csinálni.

–Bocsánat a zavarásért, de meg kell néznem a beteget – fordult a közjegyző felé, aki zavartan kapkodta össze a holmiját.

–Semmi gond, már úgyis végeztünk, mert amíg a többi örökös meg nem érkezik, nem tudunk továbblépni – fintorgott fontoskodva.

– nézett rá csodálkozva Rowena.

–Az öcséim – szólt közbe Broden, miközben a pillantása a feltűzött hajkoronából kiszabadult kósza göndör tincsre tévedt a lány nyakában, amely az ajtórésen át beszűrődő napfényben tüzes ragyogással csillant meg. A szeme megrebbent, ahogy a közjegyző elköszönt, de nem is pazarolt rá több figyelmet. Most, hogy már átmelegedett és fájdalmai sem voltak, viszonylag kényelmesen hevert, mintha az agya is lassan működésbe lépett volna. Eddig meg sem nézte alaposabban a mentőangyalát. Igen, angyal – ez volt az első, ami eszébe ötlött, amikor magához tért. Nos, az angyal meglehetősen szexi külső mögött bújt meg. Magas volt, izmos és a helybeli lányokra jellemző világos, itt-ott szeplős bőrrel áldotta meg az ég, legalábbis a köpeny kivágásából ennyit látott kivillanni. Most éppen fölé hajolt és a pulzusát számolta, amelyről ő maga úgy érezte, rendellenesen felgyorsult. Zöld a szeme – vizsgálódott tovább, és valósággal zavarba jött, ahogy a zöld szempár most hirtelen rá tapadt.

–Fáj valamije? A lába? – érdeklődött a lány komolyan, kissé rekedt hangon.

–Nem, minden oké. Ha mozoghatnék, kifejezetten jól érezném magam – válaszolt némi torokköszörülés után. Nem hangzott ez egy kicsit kétértelműen? – futott át a fején, de a doktornő nyilvánvalóan nem értette félre.

–Sajnos, amíg a fekvőgipsz van csak a lábán, szigorú fekvésre kell kárhoztatnom.

Milyen furcsa kifejezés... – merengett el Broden. Kárhozat? Talán máris a kárhozat útjára lépett, hogy itt vizslatja a fiatal doktornőt, aki nem mellesleg McMillan-utód, és mint olyan, tiltott gyümölcs? Nem is annyira maga miatt, sokkal inkább az öccsei miatt, mindenáron meg akarta szerezni az örökségüket. Ha még úgy is érezné, hogy a nőben is felébredt a kíváncsiság iránta, akkor is csírájában kellene elfojtania az érdeklődést. Persze, erről szó sem volt, hiszen a doktornő már-már közömbösen vizsgálta, az adatokat pedig egy kartonra rögzítette. Broden vidáman gondolt rá, hogy megannyi Jack, Colin, Bundás és Maszat közé az ő kartotékja is bekerülhet.

–Nem szereti az állatokat? – érkezett váratlanul a kérdés, mintha a nő a gondolatai közé látott volna. Nem szereti? Miből gondolja, hogy nem szereti őket? Hiszen neki magának is volt otthon a birtokon két kutyája. Persze, nem amolyan házi kedvencek, kanapéharcosok, de szerette őket, szívesen vette, ha kísérték a tőkék között, és sokszor dobált nekik faágakat a folyóba meleg nyári napokon, hogy a stégről beugorva versenyt ússzanak értük.

–Miből gondolja, hogy nem szeretem őket? – kérdezte homlokát ráncolva.

–Hajnalban azt mondta, nem nagyon érdekli, hogy megsérült-e a tehén, amelyiknek a balesetét köszönheti. Bár, az is lehet, talán maga volt figyelmetlen – szúrt oda némi éllel.

–Ja, azért! Hát, nézze el nekem! Egyrészt hálás már csak nem lehetek neki, de azért azt tényleg nem szeretném, ha neki is baja lett volna. Lett egyébként?

–Nem, semmi baja nem lett. Talán meg sem ijedt. Amikor rátaláltam, békésen ballagott az út mentén. Tudja, kismama; egy kalandor vérű kismama. A gazda reggel hazavitte, ő pedig megszoptatta a borját, de szerintem máris újabb kalandokon töri a buksiját – enyhült meg a lány.

–Buksiját? Az egy hatalmas árny volt a kocsim előtt. Egy bölény – borzongott meg Broden az emléktől.

–Bölények nem élnek Skóciában, de a teheneink valóban nem apró állatok. Higgye el, Mirjam volt a hatalmas árnyék – kuncogott a doktornő.

–Szóval, Mirjam. Még neve is van az árnyéknak? Remek. Akkor a biztosítómnak tartandó élménybeszámolómban feltétlenül a nevén fogom emlegetni – nevette el magát a férfi. Skócia! Bolond egy hely!

A lány éppen a lábszárát vizsgálta. A helyiség sarkában álló hűtőszekrényből egy csomag mirelit zöldborsót vett elő és a kötésre helyezte. -Kicsit dagadt, de ez normális. A jegelés használni fog neki. Persze, ne fagyassza le, csak hagyja, hogy a következő negyed órában hűtse. Majd bejövök és visszarakom a hűvösre. Van mindene, amire szüksége lehet? Víz? Gyümölcs? Mona nemsokára hoz egy kis ennivalót.

–Akinek az a szürke óriási kutyája van?

–Igen, ő, Drew felesége. Isteni gulyást tud készíteni, szerintem magának is ízleni fog. Látja, ezzel máris jobban járt, mintha kórházban lenne, mert a kórházi koszt egészen biztosan nem ilyen finom. És Monát ismerve, valami finom édes meglepetésben is része lesz. Nem ismerek senki mást, aki ilyen fantasztikus süteményeket készítene.

–Miért kényeztetnek engem? – könyökölt fel Broden. –Én vagyok a fő Cameron-örökös, és mint olyan, előléptem első számú vőlegényjelöltté? – kérdezte viccelődve, de a lány arcán átfutó haragtól elnémult.

–Maga megőrült! – suttogta felháborodottan Rowena. Az ajtó felé indult, de mielőtt kilépett volna, annyit még odavetett: –Csak, hogy tudja, gyűrűs menyasszony vagyok. Maga pedig egyáltalán nem olyan férfi, akit a férjemnek kívánnék! – azzal bevágta maga mögött az ajtót. A csattanástól valahol távolabb egy kutya szűkölni kezdett.

Rowena odakint zihálva megállt. Micsoda hazugság! Pont ilyen férfit képzelt el magának álmaiban. Persze, nem ilyen arrogáns beképzelt hólyagot, de a szeme, a keze, az alkata ... Broden Cameron minden olyan pontban megfelelt az elképzeléseinek, amelyek egy felületes nőnek fontosak lehetnek, de amelyeket semmiképpen nem vehetett figyelembe, amikor a jövőjéről készült dönteni. A telefon zizegni kezdett a zsebében és rápillantott. Scott! A fenébe! Nem álmodozhat másról, amikor lezáratlan ügyei vannak. Fogadta a hívást és igyekezett leplezni a hangjában a kelletlenséget, ahogy a vőlegénye javaslatát hallgatta az esti találkát illetően.

Nem tudhatta, hogy odabent Broden megbántottan bambul a keményen bevágott ajtóra. Hiszen nem is ismeri! Honnan tudhatná Rowena McMillan, hogy ő nem felelne meg férjjelöltnek? Kaliforniában bezzeg válogathatna a jelentkezők között – horgadt fel benne a büszkeség, aztán megrántotta a vállát. A lánynak talán igaza van. Hiszen egyszer már csúfos kudarcot vallott a házasságában. Talán csak képtelen beismerni a hibáit. Végül is mindegy. Most nem nősülni készül, így aztán teljesen mindegy, hogy a lobbanékony doktornő mit gondol róla. De azért a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy egyáltalán nem mindegy.

*

Broden kinyomta a telefont. Nem csalódott a testvéreiben. Nem kellett sokat magyarázkodnia. Mint mindig, most is zokszó nélkül elfogadták a legidősebb testvér hívó szavát. Tudták, hogy nem kérné őket, ha nem lenne fontos, így az egész beszélgetés alig pár percig tartott, amiben nem is tett említést a balesetről. Minek dobná fel nekik a labdát? Talán ha váratlanul szembesülnek a begipszelt lábával, akkor megússza a viccelődéseiket, bár ismerve a többieket, ebben nem nagyon bízhatott. Duncannal beszélt, aki a maga részéről már védett volt az egész jogi procedúra alól, lévén már nős ember. És a választottjáról egészen biztosan tudhatták, hogy nincs köze a McMillan familiához.

Broden, mint rangidős, újkeletű felelősséget érzett az öccseiért. Amikor a családjuk elhagyta Skóciát, menekülve a zsarnoki nagyapa közelségéből, ő még épp csak járni kezdett, a többiek már Londonban születtek, ahol az apja a parlament tagjaként fontos pozíciót töltött be. Hogy milyet, azt a családi kalendárium nem jegyezte fel. Ő úgy emlékezett, hogy szívesen hitte az apját M6-os ügynöknek, olyan titokzatosság övezte a munkáját. Mindenesetre rájuk nem sok ideje maradt. Nem is nagyon emlékezett együtt töltött nyaralásokra vagy ünnepekre, de még egy olyan csendes estére sem, ahol az apjával a földön térdelve építettek volna várat a kockáiból. Még szerencse, hogy sokan voltak testvérek, így nem unatkoztak. Az anyjuknak azonban alighanem más volt a véleménye. Egy ideig tűrt, aztán beadta a válópert. Két évvel a hivatalos felbontás után pedig feleségül ment egy kaliforniai szőlősgazdához, Roy Rosgoodhoz, akivel egyszer találkozott ugyan, de az nyilvánvalóan egy életre szóló vonzalomnak bizonyult. Roy tősgyökeres amerikai volt, egy egészen idegen életformát villantott meg előttük. Már magát Kaliforniát is úgy látták, mintha egy idegen bolygóra kerültek volna. Nekik ez egy óriási kalandnak ígérkezett, sok napfénnyel, lazasággal a londoni esős évek és szigorú, hagyománytisztelő megkötések után. Roynak nem voltak gyerekei, viszont volt egy hatalmas gazdasága, amely visszavárta Kaliforniába, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy mindannyian követik. Az apjuk nem is nagyon harcolt a fiaiért, mert a magányát addigra egy bárénekesnő enyhítette, aki a segítségével egyre magasabbra jutott. Amikor pedig felért a csúcsra, a régi – és kiöregedett – pártfogóra már nem volt szüksége. Apjáról sokat elárult, hogy ez jobban összetörte, mint a családja elvesztése. Egy évre rá IRA terroristák merényletében végezte be földi pályafutását egy olyan utazáson, ahova eredetileg nem is neki kellett volna elutaznia. A temetésén úgy álltak a ravatal körül a fiai, mintha valami távoli rokon feküdne előttük a lezárt koporsóban. Stuart Cameron – úgy tűnt – nemcsak az örökségéhez nem jutott hozzá, de a gyermekei szívből jövő szeretetéhez sem. Scarlett az emlékein pityergett, azokon a szerelmes éveken, amikor a családjuk egyre bővült és ő még tele volt romantikus álmokkal a boldog jövőről. De amikor új férje a kezéért nyúlt, hogy megvigasztalja, a mosolya őszinte volt. Stuart már csak a sajnálatát kaphatta meg, a szeretete már Royé volt és persze a fiaié, akik kivétel nélkül úgy festettek, mint az a kiterített férfi a koporsóban, amikor még fiatal volt, egy szerelmes ifjú.

Broden elég idős volt hozzá, hogy ezek az apró közjátékok feltűnjenek neki. Amennyire vágyott kisgyerekként az apja társaságára, legalább akkora volt a csalódottsága, amikor megértette, hogy az általa oly nagyon szeretett férfinak fontosabb volt a munkája, mint a fiai és a felesége. Ökölbe szorított kézzel esküdött meg, hogy ő soha nem fog így viselkedni, ha felnő. Amikor pedig szembesülnie kellett vele, hogy megszegte az önmagának tett esküt, az meglehetősen sok keserű, álmatlan éjszakát okozott neki. Egyetlen dolog vigasztalta, hogy Jasmine és ő legalább nem tettek boldogtalanná egy csapat gyereket is.

A testvérei közül Wallace és Duncan a temetés évében lettek nagykorúak és úgy döntöttek, visszaköltöznek az Egyesült Királyságba. Az anyjuk időközben megbetegedett, majd amikor a rákos sejtek ellen elvesztette a harcot, a család óhatatlanul kezdett széthullani. Hamarosan a többiek is követték az ikreket, mintha mindannyiukat valami láthatatlan szál húzná vissza a szülőhazájukba. Skóciáig egyikük sem merészkedett, dölyfös nagyapjuk sem hívta őket, de ők sem vágytak vissza a rideg kastélyba. Ahogy felvételt nyertek a főiskolákra, egyetemekre, összetartó kis csapatként újra együtt éltek egy bérelt lakásban, amelyet nevelőapjuk fizetett a számukra. Csak Broden maradt a birtokon. Roy Rosgood mindig is apjukként szerette őket és nem volt kérdéses, hogy a birtok vezetését legidősebb nevelt fiára bízza. Jó döntésnek bizonyult, mert Brodennek volt érzéke hozzá, és továbbra is sikeres gazdaságként jegyezték őket a környéken. Az ő ötlete volt, hogy a borászat mellett fektessenek a turizmusba az újonnan épült vendégházzal, és igazán szép pénzt hozott a kis üzlet is, ahol saját termelésű sonkát, sajtot árultak. De a borászat még Kaliforniában is erősen függött a mindenkori időjárástól, az állattartás is kockázatos vállalkozás volt, így aztán annyiban neki is szüksége volt az örökségére, hogy legyen egy kis tartaléka a nagy beruházások után, vagy ha netán egy évben rosszul alakulnának a gazdaság ügyei. Az életét tette rá, hogy bebizonyítsa Roynak, érdemes a bizalmára. A férfi még megélhette, hogy nevelt fia beteljesíti a régi nagy álmot és egyesíti a szomszédos birtokot a magukéval, aztán egy éjszaka csendesen elaludt, végképp Broden gondjaira bízva élete munkáját. És megmenekülve annak felismerésétől, mekkora árat fizetett a fiú ezért az álomért.

Broden a nőkkel való kapcsolatai terén már korántsem volt olyan sikeres. Jóképű fiú volt, biztos anyagi háttérrel, de nagyon kevés szabadidővel, és a lányok nem szerették, ha nem  ők töltötték ki minden gondolatát. Néhány említésre sem méltó kaland után szeretett bele Jasmine Riverába, a szomszédos Buona Vista birtok örökösnőjébe. Már régen izgatta a birtok múltja, és egy fesztiválon végre alkalma nyílt fesztelenül beszélgetni a gyönyörű nővel. Tőle tudta, hogy a nő családjának tulajdonában levő birtok a Napa völgy egyik vezető szőlészete, amely nagy szerepet játszott a környező borvidék fellendülésében. Az 1800-as évek második felében, az aranyláz idején egy európai férfi, egy magyar nemes, egy igazi gróf telepedett itt le és tette le az alapjait a szőlészetnek, amely aztán sok-sok évvel később, házasságok és pénzügyi tranzakciók sora után kötött ki a Rivera család kezében. A papa, Alonso Rivéra azonban sokkal inkább pénzember volt, nem pedig borász, így aztán Broden tűkön ülve várta a megfelelő alkalmat, hogy üzletet köthessen vele. Az üzlet pedig egy házasság volt, mely végül megköttetett, s eleinte működni is látszott, de mostanra úgy gondolt rá, mint élete legnagyobb balfogására. Egyetlen tőke különleges szőlő sem érte meg azt a Canossa-járást, amit Jasmine mellett elszenvedett. Jasmine gyönyörű volt és szenvedélyes. Aztán elteltek a mézeshetek és a két birtok túl sok munkát adott a fiatal férjnek. Hogy Jasmine szenvedélyét más is megtapasztalhatta, arra csak akkor jött rá, amikor már az őrületbe kergette őt az állandó utazásaival. Szó sem volt szakmai utakról vagy legalábbis nem az volt a fő céljuk ezeknek a távolléteknek. Sokkal inkább a hódítás, az érzéki örömök hajszolása. Jasmine kivirult, Broden pedig túl fáradt, túl fásult volt hozzá, hogy próbálja visszahódítani az asszonyt. Így aztán elhatározta, hogy tisztázza a helyzetet, és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a szerencsétlen házasságból. Ha sikerül Jasminre rábizonyítania a házasságtörést, talán egyben tarthatja a két birtokot, legalább addig, amíg a befektetései megtérülnek. Kissé számítónak tűnt a megoldás, de magánnyomozót fogadott, aki bőven hordta elé az asszony hűtlenségének bizonyítékait. Már a válást fontolgatta, ügyvédi tanácsot kért, páncélszekrényében őrizgetve a magánnyomozó bizonyítékait, csak a megfelelő időpontra várt, amikor egy jótékonysági árverésről hazatérve holtan találta Jasminet. Máig nem derült ki, hogy ki és miért végzett vele. Az illető azzal sem vesződött, hogy balul elsült betörésnek álcázza a dolgot. Hidegvérű gyilkosság volt, sokkoló, annak ellenére, hogy nem voltak véres részletek. Az asszonyt megfojtották. Valaki, akit ő engedett be, de aki gondosan eltüntette a nyomait. Az egyetlen nyom, amin a rendőrség elindulhatott, a páncélszekrényből eltűnt boríték lehetett volna, mely a házasságtörés bizonyítékait tartalmazta, de ez a nyom sem vezetett sehova. Idővel meg is feledkezett a képekről, legalább nem emlékeztették állandóan megaláztatása nehéz időszakára. Az asszony meghalt, más örökös nem jelentkezett, így Broden művelhette tovább a birtokot. Őt, mint első számú gyanúsítottat, hosszas meghurcolás után bizonyítékok hiányában felmentették ugyan, de még most is sokan összesúgtak a háta mögött, ha megjelent valahol, úgyhogy jó ürügy volt ez az utazás, hogy végre egy kis időre maga mögött hagyhassa a nyomasztó házat és – igen – szeretett gazdaságát is. Kár, hogy a balszerencse ide is elkísérte, hogy ezzel a balesettel nehezítse az életét.