Skót szerelem 2. fejezet

Brodenhez elsőként halk nyüszítés nesze jutott el. Kutya – találgatott kábán, erőtlenül. Biztos volt benne, hogy már nem a kocsiban van. Ahhoz sokkal kényelmesebben feküdt, bár érezte az egész testét átjáró fájdalmat, különösen a feje zúgását. Biztos volt benne, hogy nincs egyedül, a kutyát leszámítva talán annak gazdája is a közelében lehet. Valósággal érezte a másik testből sugárzó hőt. Bármennyire is bántotta szemét a fény, kinyitotta és pillantása hunyorogva egy fehérköpenyes nőre fókuszált, aki aggodalmasan hajolt föléje. Angyal! Szinte még a glóriát is látta a vöröses haj körül. Az angyalok nem szőkék szoktak lenni? – szállt azonnal vitába önmagával, de aztán eszébe jutott Jasmine szőkesége és lehunyt szemmel eldöntötte, hogy még az angyalok között is lehetnek kakukktojások. Jasmine inkább volt démon, mint angyal, és ezt neki sajnos a saját bőrén kellett megtapasztalnia. Erőnek erejével kiszakította gondolatai közül a múltat és visszafókuszált a jelenre. A komoly női arc éppen közelebb hajolt hozzá és ő meg mert volna esküdni rá, hogy egy csokor fréziát dugtak az orra alá. Mélyet szippantott a bódító illatból.

–Hall engem? – kérdezte az illatfelhő. Bólintani próbált, de hamar rájött, hogy jobban jár, ha csak a szemeit mozgatja. Igazából még az is fájdalmas volt.

–Hol vagyok? – suttogta égő, száraz torokkal.

–dr. Rowena McMillan vagyok. Invergarryban van. Nagyjából fél úton Fort William és Inverness között. Balesetet szenvedett. Emlékszik valamire?

–Valami hirtelen előttem termett az úton. Egy hatalmas árnyék. Nem is tudom ... – suttogott elkínzottan a férfi, ahogy a szavakat kereste.

–Sajnálom. Valószínűleg egy tehén tévedt az útjába. De ne aggódjon, nem ütötte el – gondolt Rowena halvány félmosollyal Mirjamra, aki amilyen békésen érkezett, úgy ballagott el az imént Alan Granttól vezetve. Neki csak egy kis kaland volt ez az éjszaka a legelő unalma és éhes borja követelőzése után.

–Nem aggódtam. Az a dög biztosan jobban járt, mint én – nyögött fel a beteg. Rowena megbántottan hallgatott, mint mindig, ha egy állatot tiszteletlenül említettek. Mirjam lenne a dög? – horgadt fel benne a sértettség. Ez az édes, meleg tekintetű, barátságos állat? 

–Mi a neve? – tett fel inkább egy kérdést, mielőtt összevész a beteggel, bár a választ már tudta, amióta Drew befutott a fickó csomagjával és irataival. A kérdés inkább az volt, hogy a betege emlékszik-e a saját adataira.

–Broden vagyok – felelt röviden a férfi, mintha keresztnevével mindent elárult volna magáról, amit tudni érdemes. Rowena megnyugodva kieresztette a levegőt. Az emlékezetkiesést megúszták.

–Broden! Van valaki, akit értesíthetünk, hogy mi történt Önnel? – fogta meg a férfi kezét a nő. A kéz meleg volt és sokkal élettelibb, mint tegnap este. Mi több, már ijesztően meleg. A betege alighanem belázasodott.

–Kaphatnék egy kis vizet? – érkezett a kitérő válasz. A férfi elé tartott egy poharat, amiből szívószál meredt az ég felé. Óvatosan az ajkához igazította és úgy figyelmeztette.

–Csak lassan!

A beteg szófogadóan két aprót szívott, kicsit forgatta a szájában a két kortyot, mielőtt lenyelte, aztán megkönnyebbülten lehunyta a szemeit.

–Köszönöm! Erre már nagy szükségem volt. Visszatérve a kérdésére, az öcséimet értesíthetné, de velük most inkább inkább nem bonyolítanám a helyzetet. Ráadásul még azt vágnák a fejemhez, hogy már vigyázni sem tudok magamra, és ezzel a jelen helyzetben nem is nagyon tudnék vitatkozni. A legidősebb testvér pedig őrizze meg a tekintélyét a kisebbek előtt, nem igaz? De ha kiengednek, úgyis éppen ebben a városkában van dolgom, úgyhogy legalább célba értem.

–Maga Seumas Cameron unokája – érkezett a furcsa hangsúlyú kijelentés, mire Brodennek felpattant a szeme.

–Ismerte a nagyapámat?

–Nem, nem volt hozzá személyesen szerencsém. Mint mondtam, én Rowena McMillan vagyok – nyomta meg a lány a vezetéknevet. Broden értetlenül nézett rá. Ennek most valami jelentősége kellene, hogy legyen?

–Bocsásson meg, nem értem. Talán arra akar figyelmeztetni ilyen finoman, hogy nem mutatkoztam be kellőképpen? Örülök, hogy megismertem és hálás vagyok a gondoskodásáért. Broden Cameron vagyok. A nagyapám hagyatéki eljárása miatt érkeztem Amerikából. Kicsit talán erősre sikerült a belépőm. Mindenesetre amennyiben a biztosításom nem fedezné a költségeket, megnyugtathatom, hogy állni tudom a mentés és az ápolás számláit. Mikor hagyhatom el a kórházat?

–A lába fekvőgipszben van. Ami azt jelenti, hogy ezen a héten még feküdnie kell. És a fejét is meg kellene nézetnie CT-n, bár nem hiszem, hogy nagyobb gond lenne, de jobb kizárni minden lehetséges komplikációt – válaszolta meg részben a kérdését a doktornő, látszólag figyelmen kívül hagyva a mentegetőzését és a nevét, valamint az anyagi helyzetét.

–Rendben, gondolom erre itt a kórházban is lehetőség van, nem? – nézett rá értetlenül a férfi, aztán óvatosan körülnézett, mert gyanúsan rendezetlennek találta a kórházi szobáját maga körül. Kaliforniában egészen biztosan nem így festene a sürgősségi osztályon egy betegszoba. Az ágya sem a hagyományos kórházi ágy volt, de lehet, hogy itt Skóciában ilyen puritán módon képzelik el a kényelmet – tapogatta meg maga alatt a vizsgálóasztalt, melynek kényelmetlen keménységét még csak most kezdte felfedezni.

–Nem kórházban van, legalábbis nem egy hétköznapi értelemben vett kórházban – tájékoztatta kicsit zavartan a nő.

–Nem? – nézett körül gyanakvóan, de nem látott mást, mint egy jól felszerelt orvosi rendelőt. Oké, akkor valószínűleg még nem kapta meg a szobáját, és a vizsgálóban van – döntötte el. A következő pillanatban kinyílt az ajtó és egy férfi lépett be egy óriási szürke kutyát vezetve pórázon. A hatalmas jószág rendkívüli példánya volt az ír farkas fajtának. A csodálat hamar átadta a helyét a meghökkenésnek. Mióta engednek be állatokat egy orvosi rendelőbe?

–Bocsáss meg Rowena, odakint gyűlnek a betegek, és Cam méreteitől idegesek a kutyák és a gazdák is. Inkább behoztam. Ez a süket megrágcsálta éjjel a lábtörlőt és nem ártana megnézni, nehogy valami elakadjon benne. Tudod, hogy Mona milyen aggodalmas, ez a széltoló meg a kedvence, szeretném megnyugtatni. Jó reggelt, fiatalember, úgy látom, már jobban van. Ha segítek, át tud költözni a szomszéd szoba kanapéjára?

Broden értetlenül figyelte a jelenetet. Hova a pokolba került? Ki ez a szikár idős fickó, aki ilyen közvetlen stílusban beszél a doktornővel, és ráadásul még őt is úgy emlegeti, mint valami régi ismerőst? És ki ez a nő, akinek egy elrágott lábtörlő darabjait kellene megtalálnia ebben az óriási állatban?  

–Maga állatorvos? – A kérdés olyan erővel szakadt ki a férfiból, ami kellőképpen kifejezte a megdöbbenését.

–Igen. Van ezzel valami problémája? – nézett vissza rá a fiatal nő csúfondárosan. –Az apám belgyógyász volt, az anyám ápolónő, és egyébként is, a baj az baj, akár emberről, akár állatról van szó. Higgye el, ha olyan sérüléseket szenvedett volna, amiket nem tudok ellátni, akkor mentőt hívtam volna, de a lábtörésén kívül szerencsére nagyobb baja nincs. Hacsak nem lát belőlem most kettőt – próbálta humorral elütni a tényt, hogy állatorvosként elvileg valóban nem is kezelhette volna a férfit, még ha ennek itt vidéken nem is tulajdonítottak akkora jelentőséget. Húzott ő már fogat is, akár egy felcser, és az illető nem volt elégedetlen a munkájával.

–Köszönöm, hogy emlékeztet, miért nem jöttem vissza harminc évig ebbe az országba – morogta a férfi a foga alatt. Rowena bosszúsan nézett rá.

–Ha ennyire nem fűlt hozzá a foga, akkor talán most sem kellett volna. Megspórolt volna a bérautós cégnek egy csomó kiadást és papírmunkát, mert az autót alaposan összetörte. Nekem pedig nyugodt éjszakám lehetett volna egy nehéz nap után, egy forró fürdő a kádban, ahelyett, hogy magát őrizgettem itt – fortyant fel bosszúsan. Hálátlan fráter!

–Bocsásson meg, nem úgy értettem! – szelidült meg a férfi. –Természetesen nagyon hálás vagyok, hogy ellátott. Bár, arra sem emlékszem, hogyan kerültem ide.

–Én hoztam ide, mert éjjel abban a ködben ez sokkal közelebb volt bármi más megoldásnál. És az úr segített becipelni a rendelőbe – intett a lány Drew felé, aztán folytatta: -De már kezdem látni, hogy fáradtság ide vagy oda, de nem a legjobb döntést hoztam.

–Rowena, a páciensek ... – biccentett az ajtó felé Drew, aki egy ideje szótlanul hallgatta a párbeszédet, fejét úgy kapkodva a két fél között, mint valami teniszmeccsen. Amin mellesleg még életében nem járt. Volt valami ijesztően ismerős az egészben. Egy nagy darab férfi és egy harcias nő. Látott ő már ilyen jelenetet, és annak bizony nem jó vége lett.

*

Broden unatkozva bambult az ablak előtt legyező ágakra. Az ősz már a rozsdavörös, a sárga és fakózöld színeire festette át a fák haragos zöld lombját. Imádta a természetet. Ezt talán mégis ez a bolond vidék ültette el benne még gyermekkorában. Ha odakint lehetett volna, tüdejét megtöltötte volna az éles, tiszta levegő, amelyben ott rejtőzött a a lassan gyűlő avar kesernyés illata, és bizonyára sokkal jobban élvezte volna a kényszerű pihenést, de a fekvőgipsz lehetetlenné tette a mocorgást. Még a mellékhelyiségig is csak előre megtervezetten és nagy kitartással jutott el. Egy kórházban nyilván kapott volna járókeretet, de a doktornő betegei nem szorultak ilyen segédeszközökre. Élt a gyanúval, hogy ennek ellenére is kaphatott volna, ha nem olyan otrombán reagál a helyzetre, miszerint egy állatorvosi rendelőben tért magához. Ahogy tudatosult benne az egész képtelen helyzet, önkéntelenül is elvigyorodott. Kalifornia egyik legnagyobb borászatának főnöke egy állatklinikán lábadozik. Imádnák a hírt a bulvárlapok odahaza. Itt meg, hogy stílszerű legyen, a kutyát sem érdekli. Nem, ez mégsem igaz, mert az a hatalmas szürke állat benyomta a fejével a rendelőt ettől a kis szobától elválasztó ajtót és betrappolt hozzá, hogy aztán alaposan végig szaglássza. A szúrós tekintetű idős férfi elnézést kért a zavarásért, aztán elvezette a felesége kedvencét. Pedig maradhatott volna társaságnak, mert őszintén szólva unatkozott. Meg se lepte, hogy ekkora kutyát tartanak maguknál ilyen idősen, hiszen a fickó kifejezetten jó kondícióban volt. Úgy segítette át őt ide, mintha csak egy gyerek lenne. Ahogy kissé remegő lábait lerakta a földre, a doktornő máris igyekezett eltüntetni a nyomait a vizsgálóban, hogy a rendelést megkezdhesse. Ő pedig nehézkesen araszolt a fickóra támaszkodva a közeli ajtó felé, ami mögött tiszta ágyat és pihenést ígértek neki. Tisztában volt vele, hogy a súlya jelentős részét az idős férfi tartotta. Egy edzett skót harcos rendelkezhetett ilyen fizikummal – röppent vissza az időben pár évszázadot. Ám a barátságossága is körülbelül a múltbéli harcosokéval vetekedett. Megvárta, amíg végigdől a kényelmes ágyon, amelyen jól érezhetően ott bujkált a lány fréziaillata, majd minden további nélkül faképnél hagyta. Előtte még olyan furcsán vizslatta, mint aki felró neki valamit, de talán csak az idegennek szóló bizalmatlanság volt ez. Tehát a doktornő néha itt húzza meg magát – nézett szét a spártai módon berendezett szobában. Egy íróasztal, iratszekrény, gyógyszerszekrény és ez az ágy, nagyjából ennyiből állt a berendezés. A fogason néhány érdekes tárgy, amik meglódították a fantáziáját, bőrszíjak, fonott szájkosarak, hámok. Elröhögte magát, de nem tehetett róla, a tv-ben mostanában mást sem látott, mint egy népszerű film trailerét, amelynek domináns férfi főszereplője biztosan elégedetten nézne szét ezen a fogason. Az ágy mellett ott állt a laptoptáskája, jobb ötlet híján lenyúlt és előkotorta belőle a közjegyző levelét. A telefonjában még volt annyi töltés, hogy egy-két hívást lebonyolítson.

*

Gordon Ansley pocakos, kopaszodó férfi volt, a közjegyzői hivatás klisészerű megtestesülése. Fintorogva tette le az aktatáskáját az asztalra, miután Rowena útba igazította Brodenhez. Látszott rajta, hogy nehezen teszi túl magát a rendhagyó környezeten.

–Nagyon sajnálom, hogy ilyen szerencsétlenül indul az itt tartózkodása! – udvariaskodott, miközben a papírjait szedte elő. Kihúzta a széket és óvatosan leereszkedett a könnyű kis bútordarabra. Amikor már biztos volt benne, hogy mondandója közepén nem fog dicstelenül eltűnni az asztal alatt, ujjait összefonva körülményesen belekezdett.

–Mr. Cameron! Mint azzal bizonyára Ön is tisztában van, Ön egy nagy múltú család leszármazottja, és mint ilyen, bizonyos fokú kötelezettségei vannak az örökségével kapcsolatban. Erre csak azért merészelem felhívni a figyelmét, mert néhai nagyapja, Seumas Cameron különös feltételhez kötötte az örökség átvételét. De mielőtt ezt ismertetném Önnel, meg kell kérdeznem, hogy a testvérei mikor érkeznek meg?

–Nem tervezték, hogy ide utaznak, mindannyiukat a fővároshoz, mármint Londonhoz szólítja a kötelesség. Megbíztak, hogy a nevükben is járjak el – vette át önkéntelenül Broden a fickó hivatalos, kissé körülményes stílusát, s közben arra gondolt, a megbízás bizony csak szóban hangzott el. Ha ez az aktakukac hivatalos megbízólevélhez ragaszkodik, gondban lehet.

–Pedig kénytelenek lesznek személyesen megjelenni – ingatta a fejét a közjegyző, mintha tisztában lenne vele, hogy a fiúk nem törődtek hivatalos formaságokkal. –Talán nem fogalmaztam elég egyértelműen a levelemben, de a nagyapja mind az ötüket aláírásukkal kötelezi a feltételek elfogadására. Elsősorban Önt, mint a legidősebb testvért és fő örököst, de a testvéreit is. Mert ugye sosem lehet tudni, történik-e Önnel valami szerencsétlenség, ami miatt az egyik fiatalabb testvér lép az Ön helyére. Persze, remélhetőleg semmi ilyen nem történik, de nekem tisztem a végrendeletnek teljes mértékben érvényt szerezni – húzta ki magát ültében a férfi, mintegy a saját tekintélyére felhívni kívánva a figyelmet.

–Nehéz lenne ezzel vitatkoznom így gipszben fekve. De beszélni fogok a testvéreimmel, hogy jöjjenek amilyen hamar csak tudnak – ígérte Broden. Igazán kíváncsi volt, az öreg mit talált ki, hogy megkeserítse az életüket. Szíve szerint legyintett volna és lemond az örökségről, de az öccsei helyett nem nyilatkozhatott. Nem voltak nagy reményei. Az öreg egy ideje már nem törődött a javaival, talán már nem is volt mivel. Igazából nem is érdekelte. Ő maga igazán nem szorult rá, ha esetleg valami kis pénzt hagyott rájuk a nagyapjuk, de a többieknek jó tartalékot jelenthet. Hacsak nem valami adósságot örökölnek, amit aztán életük végéig nyöghetnek. Seumastól akár még egy ilyen húzás is kitelik. Már nem sok mindenre emlékezett a nagyapjánál töltött időkből, de egy hatalmas, sötét építmény derengett az emlékei közt. Úristen az égben! Csak nem azt a kísértetházat hagyta rájuk? Mi a francot fognak csinálni egy kastéllyal? Egy komor épületre emlékezett, amit nyilván fillérekért tudnak eladni, ha nem akarnak a felújításával, fenntartásával bajlódni.  Fenntartani nyilván nem tudják. Ideköltözni aligha akar bármelyik öccse is, bár Quinntől még ez is kitelik, de hát anyagilag ő a leggyengébb láncszem. Ő maga, bár örült, hogy elszabadult egy kis időre Kaliforniából, nem tervezte, hogy az élete hátralevő részét itt élné le, hiszen várták a szőlői, a gulyája, a szőlészet üzletei. Az emberei. Túl sok felelősség várta odahaza. Hogy tulajdonképpen itt van otthon, az meg sem fordult a fejében.

–Örülök, hogy ezt mondja – sóhajtott Mr. Ansley. –Tudja, valahol a szívem mélyén meg is értem a nagyapját, még ha ennek fényében végképp nem is gondoltam volna, hogy éppen a doktornőnél húzza meg magát.

–Ezt nem egészen értem – húzta feljebb magát az ágyon értetlenül Broden. –Mi köze az örökségnek a doktornőhöz? És ne felejtse el, hogy nem szándékosan költöztem be hozzá, úgyszólván ő intézte így a dolgot. Ő talált meg a baleset helyszínén és miután ellátott, felajánlotta a vendégszeretetét, amíg járógipszet nem kapok.

–Hm, talán már ő is hallott a végrendeletről – gondolkodott hangosan a férfi.

–Mégis, mi köze lenne neki vagy bárki másnak a nagyapám végső akaratához? – értetlenkedett Broden.

–Mondja, maga nem hallott a Viszályról? – Mr. Ansley úgy hangsúlyozta ki a viszály szót, hogy csak a süket nem értette, hogy itt valami rendkívüli dologról van szó.

–A Viszályról? – kérdezett vissza jobb híján. Már eleve a szót is furcsa volt ismételgetnie, mert úgy hangzott, mint valami romantikus maszlag egy múlt századi történetben.

–Ó, igen. A Viszályról. Tudja, annak idején az egész környék erről beszélt. Nem szeretném, ha pletykásnak tartana, de ha tényleg nem tudja, miről beszélek, nagyon szívesen elmesélem a történetet – csillogott sóváran a fickó szeme, hogy végre szabadon beszélhet egy sikamlós történetről, amiről egyébként a városkában mindenki szemérmesen hallgatott. Legfeljebb otthon, egymás között suttogtak róla kéjes élvezettel azok, akik szerették az orrukat más ügyeibe ütni.

Broden fáradtan intett mintegy beleegyezésként. Remek! Valami jó kis falusi pletyka következik, amiben ráadásul a saját családja érintett. Ha volt valami, amiről nem szívesen hallott volna, az éppen ilyesmi volt. Volt ilyen pletykaáradatban része odahaza éppen elég hosszú időn át. De ha ez összefügg azzal, amiért érkezett, akkor alighanem kénytelen lesz végighallgatni a szószátyár Gordon Ansley meséjét.

–Nos, mint bizonyára tudja, az Ön néhai nagyapja, Seumas Cameron házasember volt. A felesége, Fiona, a maguk nagyanyja volt. Talán Ön már nem is emlékezik rá, hiszen talán még járni sem tudott, amikor Fiona meghalt. A nagyapja utána sokáig magányosan élt, de egy napon találkozott a szomszéd birtokos feleségével, Edme McMillannal. Ahogy mondani szokás, szerelem volt ez első látásra. És viszonzott szerelem, ha hinni lehet a korabeli pletykáknak. A McMillan családfő, Murray McMillan nem akart botrányt. Válaszút elé állította feleségét, Edmét, hogy vagy ő, vagy a házasságtörés terhével Seumas Cameron. Ha az utóbbi mellett dönt, akkor azonban alá kell írnia egy nyilatkozatot, hogy lemond gyermekei láthatásáról és leendő unokáival sem találkozhat. Edme nem akarta feláldozni a családot a szerelem oltárán és a férjével maradt. Murray megbocsátott és tett róla, hogy az asszony soha többé ne találkozhasson Seumasszal. Elköltöztek a Skye szigeti birtokaikra és talán soha többé nem tértek volna vissza, ha az asszony az elveszett szerelem feletti bánatában, vagy a sziget zord időjárása miatt meg nem betegszik. Az orvosok nem tudták megmondani mi volt a baja tulajdonképpen, mert nem a teste volt beteg, hanem a lelke. Egy napon kiment a sziklákra és a tengerbe vetette magát. McMillan egyedül tért vissza a szigetről. Amikor Seumas megtudta, mi történt, megátkozta McMillant. A szíve mélyén úgy hitte, a férj tehetett a felesége haláláról, bár soha senki nem gyanúsította meg hivatalosan. Ellenségek lettek életre-halálra, akár csak a régi harcos klánok utódai. Ennek a soha nem múló gyűlöletnek a lenyomata a végrendelete is, amelyben megesketi Önöket, hogy soha nem vehetnek nőül McMillan leszármazottat, mert abban a pillanatban az örökségüket elveszítik, s az a helyi önkormányzatra száll. Önöknek pedig azt az összeget is vissza kell fizetniük, amit addig elköltöttek belőle.

–Ez mindannyiunkat érintő tiltás? – kérdezett vissza Broden olyan érdeklődve, mint aki éppen azt tervezgeti, hogy oltár elé áll egy McMillan lánnyal.

–Egyénenként igen, de ha arra gondol, netán valamelyikük szembe menne a nagyapja végakaratával, nos, a többiek azért megtarthatják a maguk részét. Igazából ez elsősorban Önt kötelezi, mint az örökség fő haszonélvezőjét elsőszülöttként. A testvérei örökrészét Önnek van joga kijelölni.

–Hm, nem csalódtam az öregben. Sosem kedvelt bennünket igazán, vagy ahogy most itt beszélt róla, talán csak nem tudta kimutatni. Mára már mindegy is, nem láttam az öreget vagy harminc éve. Azt azért tudom, hogy sosem bocsátotta meg, hogy – ahogy ő fogalmazott – a gyarmatokon maradtam. De nem kereste a többi unokáját sem, pedig ők itt voltak viszonylag közel hozzá. Magányos akart lenni, és ez az ő döntése volt. Még szép tőle, hogy nem kötelez minket is magányra, csak a választható személy kilétét szorítja korlátok közé. De mivel egyikünk sem kíván a közeljövőben házasodni, azt hiszem, nyugodtan aláírhatjuk a végakarat tudomásulvételét. Elmegyünk és többé már nem is fenyegethet minket a veszély, hogy egy McMillan lány bűvös hálót szőjön körénk – vágott gúnyos grimaszt Broden. Elég volt visszatérnie és eltölteni egy órát az öreg Ansleyval, máris úgy beszél, mint valami regényíró. Bűvös háló ... vigyorgott már a szavaktól is, hogy az otthoni szabadszájúsága után egyáltalán még emlékszik ilyen kifejezésekre.

–De a doktornő... – köszörülte meg a torkát a közjegyző. Broden megbotránkozva nézett rá.

–Nehogy azt higgye, hogy azért fekszem itt Ön előtt alsónadrágban, mert a doktornő pap elé akarna cipelni. Ő az orvosom, és ezt még a nagyapám végrendelete sem tiltja. Ha kapok egy járógipszet, aláírtam az Ön papírjait, és végül találok egy intézőt a birtokra, ami Ön szerint minket illet, már utazom is vissza Amerikába, ahol várnak az ügyeim. Talán csalódást okozunk az önkormányzatnak, de az örökségünket meg akarjuk tartani, így aztán nem is javasolnám, hogy holnaptól felvonultassák nekünk a helyi McMillan szüzeket. – Az utolsó szónál önkéntelenül is elpirult, mert váratlanul kinyílt az ajtó és belépett Rowena McMillan. Elég volt ránéznie a szintén vérvörös, felháborodott arcra, hogy tudja, egy dühös McMillannal, de korántsem egy szűzzel van dolga.