Skót szerelem 16. fejezet

Broden nem törődött a telefon csengésével. Ma már harmadszor hagyta figyelmen kívül a kitartóan zenélő kis dobozkát. Az sem érdekelte, ki lehet a hívó. A kapott levél most mindennél fontosabb volt. Aprólékosan olvasta el újra és újra, miután első átfutásra szinte sokkolta. Egy nagynéni, akinek népes családja van! Egy család, akik most az ő kutakodásuknak hála, jogosan nyújthatják be igényüket néhai nagyapja vagyonának egy részére. Egyúttal persze a McMillan örökség rájuk eső részére is. Az ügyvéd, akit végül Edan megbízott a szálak pontos felfejtésével, dicséretes alapossággal végezte a dolgát. A régi tragédia minden szereplőjének sorsát felkutatta, befoltozta a lyukakat, amiket sejtettek, de a valóságról mit sem tudhattak. Kíváncsi lett volna, vajon Rowena mit szól a dolgok alakulásához, mégsem emelte fel a telefont, vagy nyitotta meg a lány e-mailcímét. Túlságosan személytelennek tartotta volna még azt a valószínűen hosszas beszélgetést is, amit az időeltolódásnak köszönhetően a késői órákban folytathattak volna. Szinte hallani vélte a lány karcos, érzelmektől fűtött, rekedtes hangját, látta maga előtt a könnyektől párás zöld szemeket, melyek válaszok után kutattak. Rémisztő lehetett megtudni, hogy a hőn szeretett és tisztelt nagyapó micsoda aljas cselszövésre volt képes bosszújától eltelve. Broden biztos volt benne, hogy a saját nagyapja minderről mit sem sejtett, mert akkor egészen biztosan kitért volna rá a végrendeletében. De neki csak a vetélytárs és családja elleni bosszú volt a fontos a szeretett asszony elvesztése miatt érzett fájdalmában. Bele sem mert gondolni, mit tett volna Seumas, ha megtudja, a vérét egy McMillan megfosztotta jogos helyétől az általuk oly nagyra tartott Társaságban. Talán ha az apró gyermeket hozzá száműzi Murray, Seumas a gyermek felnevelésének szentelte volna magát, nem a vak bosszúnak. Ujját újra végigvezette a családfán: Anne Keogh férjhez ment egy londoni bankár fiához, Dylan Waltershoz. A szépreményű ifjú férj örökölte apja székét egy kicsi, de jól prosperáló bank élén, miközben a felesége szült neki három lányt, akik tucatnyi unokával ajándékozták meg. Azok az unokák ma még egyetemisták lehetnek, talán középiskolások – morfondírozott magában. Az ügyvéd ezt a részt már nem részletezte, mert a lényeget illetően nem bírt jelentőséggel az információ. Anne Keogh, azaz Mrs. Walters azonban még ma is élt a család London melletti birtokán. Mint valami anyakirálynő, férje halála után irányítása alatt tartotta a családi vállalkozást. Talán ha Murray McMillan nem követi el ellene, amit tett, akkor sem alakulhatott volna ilyen szerencsésen az élete. Broden biztos volt benne, hogy Rowena is valamiféle isteni kárpótlásként jellemezné az asszony életének alakulását. De ettől még joga volt megismerni az igazi gyökereit. Hogy rokonai élnek Skóciában, Londonban és a világ túlsó végén. Még ha egy olyan rokonságban is, amelyről az idős asszonynak valószínűleg fogalma sem lehet, s amelyet talán nem is tart felelevenítésre érdemesnek. Órák óta azon törte a fejét, mi lenne a helyes lépés ebben a helyzetben. Hagyja a múltat, hogy finom púderszerű homokjával örökre befedje a történteket, vagy tépje fel a sebeket, pontosabban sebezzen meg egy mit sem sejtő idős nőt és szeretteit. Szíve szerint az első változatot választotta volna, de eredendő igazságérzete lázadt a könnyű megoldás ellen. Éppen azért, mert az örökség rájuk eső része semmit sem változtat a család életének minőségén, nem érheti az a vád, hogy fájdalmat akarna okozni nekik. Anne és családjának a joga és felelőssége, hogy mit kezdenek az információval, amit meg akart osztani velük. Ezt azonban nem tehette meg innen a kényelmes karosszékből, miközben munkásai sürgés-forgását figyelte az újonnan épülő istállónál.

A telefon újra megszólalt és most végre hajlandó volt egy pillantást vetni a hangoskodóra. Quinn hívta. Elképzelni sem tudta, mit akarhat, ezért bizonytalanul a készülék után nyúlt. Úgy érezte, hogy a döntést sikerült meghoznia, az öccse már nem zavarhatja meg abban, hogy egy ilyen fontos kérdésben egyességre jusson önmagával.

*

A repülőgépen ülve Broden elismeréssel adózott a testvéreinek. Megkönnyítették a helyzetét azzal, hogy egyetértésre jutottak abban, hogy megkeressék-e a nagynénjüket. Edan még arról is biztosította, hogy a McMillan lányok teljes egyetértésével találkozott a döntésük. Meglepetésként érte, hogy Quinn a kezébe vette az irányítást. Ki sem nézte volna az öccséből, hogy képes átlátni és megszervezni a tennivalókat. Jegyet rendelt a bátyjának és időpontot kért Anne Keoghtól. Abban maradtak, hogy nem rohanják le mindannyian, de a közelben várakoznak, amennyiben az asszony egyáltalán meg akarná ismerni őket. Az asszony titkára különösebb kérdezősködés nélkül adott időpontot a látogatásra, és Broden őszintén aggódott, vajon hogyan fogadja majd Anne a felzaklató híreket.

A leszállás után az érkezési csarnokban az első, amit észrevett, Rowena vörös hajzuhataga volt. Nem is remélt kellemes meglepetés volt ez, amely mosolyt csalt az arcára. Talán az első mosolyt hetek óta. Az otthoni gondoktól most nemcsak fizikai távolság választotta el, de a lány látványától szinte meg is feledkezett a nagy nehezen kialkudott banki kölcsönről és a tűzoltóságtól kapott jelentéstől. A nyilvántartásban nem sikerült azonosítani a helyszínelők által rögzített ujjlenyomatot. Bárki is volt, ez volt az első bűncselekménye. Még várták az országos adatbázisból a választ, de onnan is csak akkor remélhettek sikert, ha az illető annyira fiatal volt még, hogy a nagykorúságát elérve automatikusan rögzítették az ujjlenyomatait. Ha idősebb műkedvelő, sosem fogják azonosítani. Broden most nem akart ezzel foglalkozni. Rowena itt volt, sugárzó szépségével szinte elvarázsolta, és semmi más nem számított.

 – Fáradt vagy? – kérdezte a nő anyáskodva, mert a férfi furcsán elgondolkodva nézte őt.

 – Nem. Csak azon gondolkozom, mivel érdemeltem ki ezt a meglepetést – mosolyodott el Broden, ahogy a lány arcát rózsás pír borította el.

 – Quinn nem tudott jönni és engem kért meg. Sietnünk kell, mert Anne másfél óra múlva vár minket. Annyi időnk sincs, hogy felfrissítsd magad.

 – Te nem találod furcsának, hogy minden akadékoskodás nélkül hajlandó fogadni egy csapat vadidegen embert? – kérdezte Broden. – Én egészen biztosan ahhoz kötném, hogy fogadjam őket, hogy legalább nagy vonalakban vázolják, mit akarnak tőlem. Ha nem tudnám, hogy képtelenség, azt gondolnám, hogy tud valamit erről az egészről.

 – Honnan tudhatna? – ráncolta a homlokát a lány. Brodent hallgatva benne is felébredt a kíváncsiság. Őszintén szólva eddig a percig nem foglalkozott Anne Keogh-val, csak arra tudott gondolni, hogy a találkozó miatt viszontláthatja a férfit.

*

 – Az asszonyom várja Önöket! – intett az elegáns alkalmazott a hatalmas kétszárnyú ajtó irányába. Broden egy pillanatra elmerengett rajta, hogy a filmeken kívül látott-e valaha élő komornyikot, merthogy ez a csokornyakkendős pingvin az volt, afelől kétsége sem lehetett. Anne Keogh a háza és személyzete alapján meglehetős vagyonnal rendelkezhetett. Nem azzal a mostanában jellemző újgazdagsággal, hanem valami mélyről fakadó eleganciával, évszázadokra visszavezethető családfával és vagyonnal. Kicsit szarkasztikusan úgy fogalmazott magában: Anne csak jobban járt azzal, hogy az öreg Murray kitaszította a maga családjából. Az asszonnyal jobb nem is történhetett volna. Ez nyilván egyéni szerencséje volt, hiszen járhatott volna sokkal rosszabbul is. De már nem maradt ideje a gondolatot Rowenával megosztani, mert az ajtó kitárult és ők a háziasszony elé járulhattak. Quinn és Edan nem sok mindent talált Anne Keoghról az interneten, így aztán semmi sem készíthette fel őket arra a látványra, ami eléjük tárult. Az asszony tolószékben, oxigénmaszkban, de tökéletes sminkben és elegánsan várakozott rájuk. Sötét szemében szelíd kíváncsiság ragyogott, és Brodenben abban a pillanatban bizonyossággá vált a korábbi érzés: mindent tud.

Anne Keogh magához is ragadta azonnal a szót. Maszkját a szolgálatkész komornyik vette át, ő pedig egy bájos mozdulattal hellyel kínálta őket. Még alig ültek le, amikor megszólalt:

 – Köszönöm, hogy megkerestek. Egy hosszú időn át sok álmatlan éjszakát okozó kérdést döntöttek el ezzel.

 – Mióta tudja? – kérdezett közbe Broden. Rowena csak kapkodta köztük a tekintetét értetlenül.

 – Mindig is tudni akartam, hogyan kerültem a családomhoz. Attól a naptól kezdve, hogy a szüleim elmondták nekem, hogy örökbe fogadtak. Persze sok apró részletet elhallgattak, de a lényeg ez volt. Egy kamaszt pedig ilyenkor mindennél jobban izgatnak a lyukak a történetben. Szinte mindent sikerült összeraknom, mire a vérszerinti apám és édesanyám férje eltávoztak az élők sorából. Ha akartam volna, se tudtam volna már számon kérni rajtuk a történteket. De igazság szerint nem akartam. Mint ahogy nem akartam összezavarni az örököseiket sem a felbukkanásommal. Szerencsés voltam, mert a saját vagyonom bőségesen elég, hogy a gyermekeimre és unokáimra tekintélyes örökséget hagyhassak, nincs szükségem pereskedésre, a származásom bizonygatására, undorító újságcikkekre és a sajtó nemkívánatos tolakodására. De az nagyon érdekelne, hogy Önök hogyan jutottak az igazság birtokába és most miért kerestek meg engem?

Broden megköszörülte a torkát. Az asszony lefegyverzően őszinte volt, így aztán nem kellett finoman becsomagolnia neki sem a mondandóját. Ez tulajdonképpen eléggé felszabadító érzés volt.

 – A nagyapánk, Seumas Cameron végrendelete egy furcsa kitételt tartalmazott, melyben úgyszólván eltiltott bennünket a McMillan lányoktól. És mit tesz a sors, éppen velük sodort össze az élet. Tudomást szereztünk a Viszályról, az őseink házasságtöréséről, majd nem sokkal később találtunk egy naplót, melyet az Ön édesanyja, Rowena nagymamája írt valamikor. Abban pedig minden részletet megtaláltunk. De sokáig úgy hittük, hogy Seumas és Edme gyermeke meghalt. Murray McMillan azonban nem volt képes megválni az örökbeadást bizonyító iratoktól, így az igazságnak ez a része is feltárult előttünk. Innentől már nem volt kérdéses, hogy tovább kutakodunk, vajon él-e még a nagynénénk. Örömmel vettük hírét, hogy igen. Nem volt egyszerű a döntés, hogy megkeressük, de végül úgy éreztük, joga van tudni az igazságról. Nem sejthettük, hogy már mindent tud.

 – Drága fiam, ha megengedi, hogy így nevezzem! Ha tudná, hogy ezek az információk nekem mennyi időmbe és pénzembe kerültek, igazán büszke lehet rá, hogy ilyen könnyedén jutottak ugyanarra az eredményre. Hálás vagyok, hogy megkerestek. Hálás, mert ez a bizonyítéka annak, hogy az édesanyám egy jó ember miatt borította fel a házasságát. Őszintén sajnálom, hogy nem élhetett mellette boldogan. A férje – Isten bocsássa meg nekem az ítélkezést – nagyon gonosz ember lehetett. Azt mondja, egy napló alapján derítettek ki mindent. Láthatnám?

Broden mélyet sóhajtott. Számított erre a kérdésre, de igazság szerint félt, hogy túl nagy megrázkódtatást jelentene az asszonynak azokat a lapokat olvasnia, melyek bennük is mély nyomokat hagytak. Rowenára nézett, aki sápadtan húzta elő a naplót a táskájából.

 – Nagyon megrázó olvasni – nyújtotta a komornyik felé a naplót, aki úgy fogta azt, mintha valami időzített bomba lenne. – Olyasmiket tár fel a nagyszüleim házasságából, amit sosem hittem volna a tulajdon nagyapámról, és amiről előttem soha senki nem beszélt. Talán az édesapám sem tudott róla. Be kell vallanom, hogy amióta a napló előkerült, sok keserű pillanatot szerzett és alapjaiban rengette meg a nagyszüleim iránti érzéseimet.

 – Nekem pedig magyarázatot adott a nagyapám viselkedésére. Sosem értettem, hogy miért olyan szeretet nélküli ember. Amióta ismerem Edme McMillan utolsó évének eseményeit, már kezdem más színben látni őt, bár még ez sem ad felmentést arra az érzelemmentes viszonyra, melyet irántunk táplált – tette hozzá Broden. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Anne tekintette meg-megrebben a szavaikra és mindannyiszor nyugtalanul a napló felé villan a pillantása. – Joga van a teljes igazság megismeréséhez, de kérem, előbb mérje fel, mennyi bánatot képes még elviselni. Ha elolvassa azt a naplót, semmi sem lesz már olyan, mint régen – legalábbis ránk ilyen hatással volt.

 – Köszönöm az őszinteségüket – mosolyodott el halványan az asszony. – James egészen biztosan kitépné azokat a lapokat, amelyek túlságosan felzaklatnának – ragadta meg a komornyik kezét. Furcsa, bizalmas mozdulat volt ez. Teljességgel idegen egy alkalmazottal szemben, mégis annyira emberi. Broden abszolút el tudta képzelni, hogy ez a hajlíthatatlan idős férfi biztos támasza az asszonyának, talán a legjobb barátja is a köztük lévő társadalmi különbség ellenére is. Különben is, mi az, hogy társadalmi különbség a 21. században? Ez amolyan avítt fogalom volt, legalábbis a számára. Igaz, őt sosem érdekelte különösebben, hogy az apjuk után őket milyen előjogok illetnék meg.

 – Félek, nem maradna sok olvasni való a naplóban, ha minden felzaklató oldalt kitépne – sóhajtott arra gondolva, mennyi szenvedésről tanúskodtak a sárguló lapok. James ujjai megfeszültek a bőrborításon. Nyilvánvaló volt, a szívén viseli az asszony érzékenységét.

 – Elfáradtam – jelentette be Anne, de legyintett ahogy a komornyik feléje nyújtotta a maszkot. – Köszönöm, hogy felkerestek. A hétvégén vacsorát adok és szeretném, ha el tudnának jönni. Csak a családom lesz jelen, de ezekről a dolgokról nekik is tudniuk kell. Azt akarom, hogy megismerjék egymást. Nincs már olyan sok időm hátra, hogy halogassam a napot, amikor tiszta vizet önthetek a pohárba előttük is. Már úgyis azt hiszik, a bogaras vénasszony unalmában  félrebeszél – mormolta alig hallhatóan.

 – A többiek nevében nem nyilatkozhatom, de mi mindenképpen eljövünk – nézett Broden beleegyezésért Rowenára. A lány bólintott. Látva, hogy az asszony kissé csalódott, azért még hozzátette: – De mindent el fogok követni, hogy szabaddá tehessék magukat egy vacsora erejéig.

 – Köszönöm! Ez minden, amit kérek – sóhajtott Anne, majd a kezét nyújtotta a maszkért. Nyilvánvaló utalás volt ez arra, hogy a látogatásuk végetért.

*

Anne Keogh lehunyt szemmel idézta maga elé a Találkozást. Mennyire várta és mennyire félt tőle! Túl volt hát rajta és igazi megrázkódtatásként élte meg. Van két unokahuga és öt unokaöccse. Nem mintha eddig nem vette volna körül éppen elég szerető rokon. Mégis, a szíve mélyén érzékeny húrok pendültek meg, ahogy a fess fiatalember szemébe nézett. Látott egy képet a vérszerinti apjáról és ez a fiatal férfi megszólalásig hasonló kemény szemekkel nézett vissza rá. Mégis, érezte benne a gyengédséget is, ahogy a mellette álló csinos nő keze után nyúlt, amikor annak elcsuklott a hangja. Gyönyörű fiatal nő volt és valósággal életre keltette az édesanyjáról látott képet. Túl sok volt ez ahhoz, hogy nyugodtan szundikálva tölthesse a délutánt. Mintha a szüleit látta volna életre kelni. Amikor minden adat a kezében volt, úgy gondolta, jelentkezik jogos örökségéért. Nem magának, nem is a gyermekeinek. Hála a jó Istennek és Dylan szorgos munkájának, meg talán a maga kitartásának, igazán jó módban élhetnek még a dédunokái is, ha lesznek. Még akkor is, ha mostantól hűs erdei patakként folyna ki kezeik közül a családi vagyon. De ez a veszély nem fenyegetett, úgyhogy úgy gondolta, az örökrésze a legjobb helyen egy gyermekotthon bankbetétjében lenne. Olyan gyerekek jövőjét segítve, mint amilyen ő maga is lehetett. Örök hálával tartozott a Keogh családnak, amiért rangot és vagyont kapott tőlük, de az élete most vált teljessé, hogy a gyökereivel is szembesülhetett. Pontosabban a gyökerei fiatal hajtásaival, idézte maga elé a két szimpatikus arcot. Egyszerűen csak jogosnak érezte a részesedését, a kárpótlását. Aztán közbejött a balesete, a tolószék, melyre nem volt igazán rászorulva, pusztán csak kényelmesebb volt. A büszkesége, amely romokban hevert, amikor úgy hitte, hogy az igazi szülei eldobták, mostanra megerősödött, ahogy megismerte a teljes történetet. És ez a két fiatal volt a végső bizonyság rá, hogy helye van a világban a maga szűk családján kívül is. Már pontosan tudta, mit kér majd tőlük. Skóciát akarta látni, a régi tragédia helyszíneit, s ott akarta tudni mindannyiukat maga mellett, hogy valóban megélhesse a befogadást és a maga megbocsátását.

*

Catriona a Cameron testvérek kávézójában keserűen kavargatta a finom illatával bódító sötét italt. Edan laza mozdulattal egy jókora adag whiskyt öntött a csészéjébe és most félt a forró ital zsongító hatásától. Pedig szüksége volt rá, mert Rowena volt vőlegénye fotókkal zsarolta őket. Mivel házasságról szó sem volt, egyelőre tehetetlen dühvel figyelte, hogyan alakulnak a dolgaik, de rendszeresen megjelent a házukban és olyan a lányok hetekig összeszorult gyomorral élték az életüket. Nyilvánvalóan nem tudott Annáról. Úgy látszik, Mr. Ansley végre tényleg tudta tartani a száját. Az öreg megértzette, hogy Rowena komolyan gondolta a titoktartási nyilatkozathoz fűzött fenyegetéseit. Vagy csak belátta, hogy Scottnál sokkal befolyásosabb emberek haragját vonhatja magára, ha eljárna a szája. Mindannyian felkapták a fejüket, ahogy Broden és Rowena belépett.

 – Na, milyen volt? – szakadt ki a mindannyiukat izgató kérdés Edanból.

 – Szimpatikus asszony, aki szeretne veletek is találkozni – sóhajtott Rowena. Tényleg így érezte. Egy sosem volt nagynéni, akivel még megerősíthetnék a kapcsolatukat. Ő a maga részéről nyitott volt erre az új rokoni szálra.