Zongorajáték 26.

 – Nem kéne így elkényeztetned! – mormolta Sylvia, ahogy a fiát nézte, aki a büszke birtokosaként szorította magához a makettes dobozt, miközben Kevinnel baktattak fel a szobájába. Claudia és Kevin már egy fél órája várták, hogy hazaérkezzenek.

– Megérdemli a kígyókaland után – vont vállat mentegetőzve Peter, mintha nem vette volna meg, ha nem történik az a szörnyűség.

– Jaj, mama…, Emily néni pedig üdvözletét küldi – kiabált le a gyerek a lépcső tetejéről, mielőtt eltűnt volna a szobája ajtaja mögött, és Peter kezében megállt a kiskanál, amivel a kávéját kevergette.

– Emily néni? Ki a fene az az Emily néni? – kerekedett el a nő szeme. Egyetlen Emily nevű ismerőse sem volt, olyan meg, akit a fia is ismerhetett volna, végképp nem. – Találkoztatok valakivel? – nézett kutatóan Peterre, aki a kérdéstől mélybordó színt öltött, ettől pedig a nő végképp kíváncsivá vált, mi több idegessé.

– Hát, összefutottunk egy régi ismerősömmel, ezzel az Emilyvel. Nem is tudom, miért mondta Olinak, hogy adja át az üdvözletét, hiszen nem is ismer – vont vállat a férfi, próbálva lényegtelenné silányítani a találkozás jelentőségét, magában némán átkozódva, amiért Olivernek fontos volt megemlíteni a találkozást… pedig biztos volt benne, hogy mire kiszálltak a taxiból, megfeledkezett róla.

– Üzent vele – mutatott rá Claudia közbeszólva, mire mind a ketten úgy néztek rá, mintha ajtót mutattak volna neki. – Most mi van? – nézett rájuk a nő meglepődve. – Te sem gondolhatod, hogy az elmúlt tíz évben nem volt senkije – biccentett a fejével Peter felé. – És te sem, hogy az a nő nem szívta fel magát rajta, hogy van egy fiad – villantotta Peterre a tekintetét. – Nyilván nem tudott róla, és nem tudhatta, hogy te sem tudtad, szóval most úgy érzi, titkolóztál előtte.  Elég sokkoló lehetett neki is találkozni a letagadhatatlan képmásoddal. Biztosan úgy gondolja, hogy bármi is volt  köztetek, te nem vetted őt annyira komolyan, hogy egy ilyen fontos dologról említést tegyél neki. És üzenni akart mindkettőtöknek ezzel az üdvözlettel, hogy a békés kis burkotokon kívül ott az ordas nagyvilág, amely kész lecsapni az első apró hibátokra. Ez a gondolat egyébként ott van a ti félelmeitekben is.

– Mióta vagy te műkedvelő lélekbúvár? – forgatta a szemét Sylvia a barátnője megfogalmazásán. Utoljára valamelyik női magazinban olvasott ilyen mélyen szántó párkapcsolati elemzést. Más kérdés, hogy a megállapításai telibe találták. Valóban gondolt már rá korábban is, hogy vajon Peter nem akart-e megállapodni valaki mellett ennyi éven át? Hát, most felbukkant valaki a ködös múltból, amihez ugyan neki semmi köze nincs, mégis valamiért idegesítően érzékenyen érintette a gondolat, hogy az illető talán fontosabb lehetett a férfinak akár csak egyetlen órára is, mint ő. Márpedig, ha ez az Emily fontosnak érezte, hogy üzenjen neki, akkor nyilván több volt alkalmi ismerősnél.

Peter egyelőre szótlanul rágta magában a Claudia által megfogalmazottakat. Hát igen, Emily alighanem azt hiszi, ő eltitkolt előle valamit, akár azt, hogy van egy fia, akár azt, hogy van a világban egy nő, aki akár jogot is formálhatna rá, pedig hát… Úgyhogy ezt nyilván a hosszú repülőút alatt majd magyarázni kényszerül, bár szíve szerint nem mondott volna semmit. Végül is, senkinek semmi köze hozzá, hogy közte és Sylvia között miért és hogyan alakultak annak idején a dolgok, hiszen erre az egész szerencsétlen ügyre ők maguk szeretnék legjobban rácsukni a feledés és megbocsátás ajtaját. Viszont, ha lépten nyomon felbukkan a téma, akkor az meglehetősen megnehezíti a próbálkozásaikat. Ugyanakkor valahol mégis beszélni szeretett volna, azon egyszerű oknál fogva, mert büszke volt a fiára, hogy ez után a rossz, regénybe illő kezdet után képes volt vele valóságos apa-fiú kapcsolatot kialakítani. Beszélni a közelmúlt megrázó felfedezéséről, hogyan lehet  apává válni egyetlen tragikus pillanat alatt. Nyilván segíteni próbált volna akkor is, ha az a nyomorult hüllő Kevin karjára csap le, de nem érezte volna azt a zsigeri rettegést, amit Oliver vonagló kis teste láttán.

Arra rezzent össze, hogy Claudia búcsúzkodik és elnézést kér, amiért kéretlenül is osztotta az észt, úgyhogy fanyarul rámosolygott, mert volt annyira udvarias, hogy ne helyeseljen hangosan, aztán épp csak megvárva, hogy Sylvia becsukja az ajtót a barátnője mögött, majd egy mély levegővételt követően beszélni kezdett.

– Emily Brouchar annak a londoni ügynökségnek volt az istápoltja, ahova én is kerültem. Csellózik. Két évvel idősebb nálad, az anyja angol, az apja egy francia főnemes, aki amikor legutóbb találkoztunk, félrevont és barátilag közölte velem, hogy ha komolyak a szándékaink, akkor barátkozzam meg a gondolattal, hogy házassági szerződést fog készíttetni a lányával – vágott egy beszédes grimaszt, ahogy eszébe jutott, hogy a szikár, elegáns férfi nyilván hozományvadásznak nézte, pedig soha, egyetlen pillanatig sem húzott hasznot a nő vagyonos helyzetéből. Már csak azért sem, mert addigra ő maga is meglehetősen biztos anyagi háttérrel rendelkezett. A szeme megrebbent, ahogy elhessentette ezt a kellemetlen közjátékot és folytatta:

– Rengeteg helyre együtt utaztunk, még közös koncertjeink is voltak, rendre együtt vacsoráztunk, vagy a szabadidőnkben együtt derítettük fel az adott várost, amely éppen vendégül látott minket, aztán egy nap hazakísértem és nála is maradtam. Addigra már biztos volt, hogy te nem is akarsz tudni rólam, és egyszerűen szükségem volt a bizonyosságra, hogy másvalakinek azért még kellek. Ott voltam egy idegen városban, a zenésztársaim este hazamentek a családjukhoz, én meg egy üres lakásba. Nem akarom sajnáltatni magam, de baromi egyedül voltam. Magányos voltam, szeretetre éhes és a zene sem orvosság mindenre. Jó ideig úgy voltunk együtt, hogy egyik nap nála, másik nap nálam, ahogy éppen a kedvünk diktálta. Egyszer összekaptunk valamin, már nem is emlékszem, hogy min, lényeg, hogy szakítás lett a dologból. Majdnem egy évig nem is találkoztunk, aztán megint közös színpadra sodort az élet, és mind a ketten úgy éreztük, hogy hiba volt az a szakítás. Nem volt ez valami egetverően nagy szerelem, ő is tudta, hogy a szívem egy része sosem lehet az övé, de úgy tűnt, beéri azzal, amit nyújtani tudok. Három évvel ezelőtt már azon gondolkodtam, megkérem a kezét, de egy este kicsit sokat ittunk, és az alkohol őszintévé tesz bárkit. Összeszólalkoztunk azon, hogy mennyire önző vagyok, amiért a magányom ellen őt használom, de közben nem vagyok képes teljesen átadni magam a kettőnk kapcsolatának. Hogy ő úgy érzi, a kapcsolatunkban láthatatlanul is ott van valaki harmadik, és amíg ezt nem tisztázom magamban, hagyjam őt békén. Nem vitatkoztam vele. Azóta nem láttam. Nem akartam neki bizonygatni, hogy nem áll senki kettőnk közé, mert nem mondtam volna igazat. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy …, szóval, Oliverről mit sem tudtam. És most összefutottunk. Talán Claudiának van igaza és tényleg üzenni akart, hogy elvehetett volna tőled, ha beérte volna kevesebbel is, talán nekem, hogy lám, mindig tudta, miért nem tudom teljes szívből odaadni magam abba a kapcsolatba. De mindegy is, ő a múltam része, mostanra egy kedves ismerős, ennyi – szusszantott nagyot.

Tényleg csak ennyit akart megosztani Sylviával, mert teljesen szükségtelen lett volna arról beszélnie, hogy Emilyben volt valami, ami ha csak percekre is, de néha tudta vele feledtetni a Sylvia iránt érzett már-már mániákus rajongását. Jó férje lett volna, hűséges is lett volna hozzá, talán még akkor is, ha az élet megtréfálja és összetalálkozott volna Sylviával. Igaz, abba a szíve belehalt volna. Utólag hálás volt Emilynek, amiért kirúgta, mert ezzel a szabadságot adta vissza neki és a reményt, hogy megragadhassa a lehetőséget, ha az életben egyszer mégis megadatna neki. És lám, így is alakult. Úgyhogy talán nem túl nagy áldozat, ha ezek után becsületesen elmeséli neki a közelmúlt történéseit, amik örökre megváltoztatták az életét. Azt, hogy erre a közeljövőben alkalma lesz, inkább már nem mesélte el Sylviának.

Ennyi! – gondolta összeszorult szívvel Sylvia. Azért ez az ennyi nem kevés lehetett, ha csak felmerült a férfiban a gondolat, hogy feleségül kérje azt a nőt. Vagy az is olyan elhamarkodott lépés lett volna, mint ahogy ő rohant Rey biztonságot nyújtó karjai közé? Nem tudott mit mondani erre a hirtelen kibukott vallomásra. Mit mondhatott volna? Hogy egy épületes hülye? Aki ráadásul most féltékenységet érez valami iránt, amit önként taszított el magától, és amit most mindketten feledni próbálnak? Valaki odafönt az égben azonban túlságosan szereti őt ahhoz, hogy végképp tönkretehette volna az életét. Még időben felnyitotta a szemét és megadta neki a lehetőséget, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat, és megpróbálja rendbe hozni mindazt, amit elrontott, és csak örülhet, amiért Peter ebben késznek mutatkozott társául szegődni. Nem vehette volna tőle rossz néven azt sem, ha megragadta volna az Emily melletti megnyugvás lehetőségét, de tiszta szívből örült, hogy mégsem tette meg. Mindenesetre kíváncsi volt a nőre, aki fel tudta ébreszteni Peterben a ragaszkodás vágyát, és sajgó szívvel vette számításba, hogy nyilván magát a nyers vágyat is. A vágyat, amelyről tudta, hogy nem pusztán a test éhsége, de a léleké is; és amelyről már azt is tudta, hogy senki más nem csillapíthatja, csak Peter.

– Holnapután  indulsz? – kérdezte, hogy témát váltson, aztán a férfi bólintására a kezéért nyúlt. – Thea még anyámnál alszik. Oliver biztosan szívesen menne át Claudiáékhoz. Maradj itt ma éjjel!

*

Peter még az esti szeretkezésük kábulatában jólesően nyújtózkodott, és elmosolyodott, ahogy a tekintet tüzét megérezte. Az oldalára fordult és felpattant a szeme, aztán hangosan felnevetett.

Sylvia nem volt az ágyban, de egy bársonyos barna tekintet fixírozta kitartóan. Elmo, a nyelvét lógatva vizslatta a szokatlan szállóvendéget.

– Szia! A gazdi merre van? – kérdezte a kutyát, mintha az képes lenne útbaigazítani. Feljebb húzódott az ágyban és a fürdőszoba felé fülelt, de onnan semmiféle nesz nem szűrődött ki. Úgy döntött, hogy vár egy kicsit, hátha Sylvia egy életmentő kávéval szeretné az ágyban meglepni. Körbenézett és elégedetten állapította meg, hogy még a hálószobában is minden jel arra utal, az itt lakók lassan, de biztosan csomagolják össze eddigi életüket. Igen, elégedett volt, mert tudta, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy mire visszatér Oroszországból, addigra jó eséllyel be is rendezkednek a házában. Sajnálta, hogy nem segíthet, de a nő biztosította róla, hogy egyedül is le tudja vezényelni a költözést. Igazából hálás is volt érte, mert a felújítással járó vircsaft is eléggé megviselte az idegeit. Elmora nézett, és próbálta elképzelni a szőrös családtagot, aki olyan természetességgel fogadta el őt, hogy hogyan forgatja majd fel a nyugodt életét. Szóval, akkor hamarosan a zenélés mellett gyereknevelés és kutyasétáltatás töltik ki majd a napjait? Rosszabbat is el tudott volna képzelni. Bónusznak pedig ott voltak az éjszakák, mint ez a mostani is – borzongott bele az emlékezésbe, ahogy Sylvia lelkes együttműködőként veszett el vele az érzékek birodalmában. Hogy is gondolhatta valaha is, hogy beérheti langyos együttlétekkel, amikor a vele való szeretkezésnél élettelibb élménye soha nem volt? Sylvia mindent odaadott, de cserébe mindent ki is sajtolt belőle, és ő élvezte ennek az adok-kapoknak minden pillanatát. De hol lehet? – kerekedett felül benne a türelmetlenség. Felkelt és magára rántotta az alsóját, aztán Elmoval a nyomában a nő keresésére indult.

Amikor már azt hitte, egyedül van a házban, és a kezdődő frász jeleit érezte kúszni a tarkóján, hirtelen neszt hallott a garázsba vezető ajtó mögül. Halkan benyitott és Sylviát ott találta egy kerti széken kucorogva, ahogy könnyes szemmel a hegedű tokját simogatja a térdén.

– Hiányzik? – kérdezte halkan. – Nem is értem, miért hagytad abba, hiszen annyira ügyes voltál – ült le mellé a neonfényben fürdő rideg helyiségben.

– Hát, ez az…, kis ügyeske voltam, de annyira nem jó, hogy élvezzem is, amit csinálok. Legalábbis a mások előtti fellépéseket. Otthon, a szobám magányában szívesen zenéltem, de ha akár csak a nagyiék előtt kellett, akkor már a hátam közepére se kívántam az egészet. Talán csak a baráti együtt zenélések, a már egyébként is jól menő darabok gyakorlása, amikor együtt játszottuk a Love Storyt – mosolyodott el az emlékre, és Peter már-már hallani vélte azt a napsütötte délutánt, amikor nyitott ablaknál, meztelenül, a napfényben fürödve játszották a közismert dallamot.

– Most miért jutott eszedbe, hogy előkeresd?

– Emily miatt – vallotta be halkan a nő.

– Syl! Ne hidd, hogy Emilyvel olyan sokszor zenéltünk volna együtt! Jobbára csak a próbateremben vagy a koncerteken. Az élmény pedig még csak a közelében sem járt annak, amit a családi élet tartogat. Nyugi! Nem kell előbányásznod ezt a szerencsétlen hegedűt, ha nem szívből tennéd; csak azért, hogy ebben is felülmúld.

– Ebben is? – nézett rá kíváncsian a nő.

– Hát, nyilván van egy olyan terület, amiben toronymagasan előtte jársz – kacsintott rá a férfi.

– A szex? – biggyesztett durcásan és mégis némi női gőggel Sylvia, mire Peter megrázta a fejét.

– Nem! A szerelem!

– Nehéz szembesülni a saját döntésem következményeivel – sóhajtott keserűen az asszony, mire Peter megvonta a vállát.

– Ezen nem tudok segíteni. Én csak azt ígérhetem, hogy számomra a jelen és a jövő fontos.

– Még mindig nem tudom elhinni – motyogta Sylvia, mire Peter felállt és magához húzta.

– Pedig igazán mindent megtettem, hogy valóságossá tegyem előtted. De csak egy szavadba kerül és megismételhetjük valamelyik fejezetet, amelyik nem volt egészen világos. Jut eszembe, garázsban még soha…, vagy te már kipipáltad? – kacsintott a nőre, miközben felfelé húzta rajta a pólót, ami már rég megérett a lomtalanításra. Próbaképpen meghúzta a kocsikilincsét és az ajtó engedelmesen kinyílt. Remélte, hogy nincs benne riasztó, amely a következő percekben hangos szirénázással fogja felverni a környéket, és a nőt el sem engedve addig nyújtózkodott, amíg betornázta mindkettőjüket a hátsó ülésre. Már éppen a legédesebb résznél tartottak, lihegésük visszhangot vert a helyiség falain, amikor hirtelen halk kerregéssel nyílni kezdett a garázsajtó.

Úgy dermedtek meg, mint a reflektorfénybe került nyulak az országút közepén. Peter a háttámla mögé lesve a lassan nyíló ajtó alatt három pár lábat vett észre. Meglehetősen zavarbaejtő volt, hogy egy pár férfi és két pár jól felismerhető gyerek láb kezdett felismerhetővé válni. Behúzta a lábait és behúzta az ajtót, aztán ujjait Sylvia szájára szorítva csendre intette. Az ajtó hangos zörgéssel végképp kinyílt és Jesse dörmögő hangja hallatszott:

– Valaki égve hagyta a villanyt – azzal az ajtó melletti kapcsolóhoz nyúlt és lekapcsolta. – Biztos, hogy ki tudod hozni a kocsi mellett a bringád? Mert ha összekaristolod, anyád kitekeri a nyakadat. Várj! – húzta vissza Olivert – majd én kiszedem neked. – Hamarosan hatalmas testének árnyéka vetült az autóra, amiben a szerelmesek lapultak. Jesse megállt mellettük, nyilván észrevéve a hátsó ülésen megbújó gerlepárt, aztán visszafojtott nevetéssel a hangjában megszólalt. – Hát, hallod, sok érdekesség van ebben a garázsban.

– Micsoda? – indult meg feléje a két gyerek, mire szinte ijedten állította meg őket. – Ne gyertek közelebb, mert akkor nem férek el a bringával! – Aztán, hogy a kíváncsiságukat mégiscsak kielégítse, felemelte az elárvult hegedű tokot. –Ki játszik ezen?

Oliver érdeklődése a hangszer láttán a minimálisra csökkent. Megvonta a vállát. Még sosem látta, de nem is különösebben érdekelte a hegedűtok. Valami régi kacat lehet, nyilván nem is fontos, úgyhogy az érdeklődése újra a beígért biciklitúrára koncentrálódott. Türelmetlenül toporogva várta, hogy Kevin apja kiemelje a kocsi elől, aztán amikor végre a kezébe kapta, a két gyerek kisebb diadalordítással nyeregbe pattant odakint. Jesse még toporgott egy kicsit, aztán alig titkolt nevetéssel a hangjában megszólalt: – Na, menjünk, mielőtt valaki még elhúzza a nótánkat, amiért betörtünk a garázsba! – és a következő pillanatban az ajtó ismét csukódni kezdett.

Sylvia és Peter végre kieresztette a visszatartott levegőt és a korábbi feszültség nevetésbe torkollt.

– Jézusom, soha többé nem merek a szeme elé kerülni. Biztos, hogy észrevett bennünket –kuncogott a nő, mire Peter megkönnyebbülten érezte, hogy ennyi, ez a kedves, vidám hang is elég volt, hogy a korábbi szenvedély visszatérjen a tagjaiba, különösen abba az egybe. Kinyitotta maga mögött az ajtót, aztán eligazgatta maga alatt Sylviát és a szájára hajolva erőszakosan megcsókolta.

– Asszony, most már csönd legyen! Amíg be nem fejezzük, amibe belekezdtünk, mielőtt ezek ilyen rajtaütésszerűen megzavartak minket, nem vagyok hajlandó semmi másra gondolni, csak arra, hogy milyen bársonyos a bőröd, és milyen sokára lesz, hogy újra érezhetlek. Igaz, akkor talán nem ilyen kényelmetlenül kell összebújnunk, hanem majd az ágyamban, ahol végre rendesen elnyújtózkodhatunk egymáson. Akárki is állította, hogy milyen romantikus tud lenni a szex a kocsi hátsó ülésén, nyilván nem tapasztalatból beszélt, vagy csak simán fogalma sincs a romantikáról, de még a szenvedélyről sem sok. .

– Fogd már be! – lökött rajta egyet a csípőjével Sylvia, aztán lehúzta magához a férfi fejét és nem is engedte el, csak amikor az extázis mámorában már ő maga sem tudta, hogy mit csinál.

*

Peter egészen addig húzta az elkerülhetetlent, amíg az utolsó felszólítás is elhangzott és kénytelen volt a beszállókapuhoz lépni. Amanda ott állt és csípőre tett kezekkel őt várta.

– Már azt hittem, lekésed a gépet – mormolta halkan, ahogy a jegykezelő a férfi jegyét vizsgálta és a csomagjára ráragasztotta a címkét.

– Nem akartam túl korán érkezni – vont vállat Peter, mire Amanda beszédes grimaszt vágott.

– Igen, gondolom…, és a dolognak persze semmi köze nincs Emilyhez, aki már elfoglalta a helyét. Mellesleg ő is az első osztályon, úgyhogy úgysem kerülheted el.

– Tudom – sóhajtott Peter és egy kedves mosollyal megköszönte a fiatal alkalmazott ténykedését, aztán Amandát maga előtt terelve a beszálló folyosóhoz lépdelt. A csinos barnahajú stewardess a gépen szolgálatkészen vezette a helyére, és bár sosem kedvelte különösebben az ablak melletti helyet, most betornázta magát és körül sem nézve lezökkent. Amanda mindent értő mosollyal foglalt helyet mellette.

– Szia! – csendült fel mögötte egy hang. – Már azt hittem, lekésed a gépet – csiripelt Emily csúfolódva. – Hiába na, ahol gyerek van, nehezebb az indulás – tette hozzá jelentőségteljes hangon, mire Peter akaratlanul is felmordult.

– Erre nézve aligha lehet személyes tapasztalatod – jegyezte meg fanyarul a férfi.

– Húha, ilyen rossz hangulatban vagy? De igazad van, én nem tudom, milyen egy gyerek mellől útnak indulni – a kijelentésből világosan kihallható volt a rosszallás, mintha erről is csak Peter tehetne. Szerencsére a hangszórókból a kapitány beszélt hozzájuk és hamarosan már a kifutópályán gördültek, hogy megkezdjék hosszú útjukat a messzi Szentpétervár felé. Peter zenét hallgatott, mint mindig, amikor ki akart kapcsolódni az őt körülvevő világból, most éppen az élénk beszélgetésektől zsongó utastérből.

Brian Crain, a fiatal kaliforniai zongorista a Newage ismert és mára már elismert képviselője volt. Néhány felvételét ő maga is kedvelte, de összességében nem értette a fickót körbevevő hisztériát, mert ha egy egész lemeznyi anyagot meghallgatott tőle, a végefelé kifejezetten elálmosodott. Az eleinte frissnek és izgalmasnak tűnő dallamok egy idő után unalomba fúltak. Persze, ez csak az ő véleménye volt, a fickó jegyeladási statisztikái a közönség sokkal kevésbé kritikus fogadtatásáról árulkodtak. Már a második szám ment, ő lehunyta a szemét, hogy demonstrálja, pihenni vágyik, de igazság szerint a gondolatai Sylvia körül jártak. Tegnap, a majdnem lebukástól éppen csak megmenekülve, fergetegeset szeretkeztek annak az átkozott kocsinak a hátsó ülésén. Még magához sem térhetett, amikor Elmo érdes nyelve nyalta végig a talpát, amitől úgy megijedt, hogy egyrészt orron rúgta a család kedvencét, másrészt az éppen feltápászkodni akaró Sylviát is lefejelte. Komolyan, az egész garázsbeli reggel már erősen hajazott egy bohózatra, kezdve a szomszéd és a gyerekek felbukkanásától, Elmo kis akciójáig, amivel megadta a kegyelemdöfést az ágyban még romantikusnak tervezgetett reggelnek. Nagy nehezen kikászálódtak a kocsiból, ő kávét főzött, amíg Sylvia egy csomag mirelit zöldborsóval az orrát borogatta, aztán lassan búcsúzkodni kezdtek, hogy legyen még ideje otthon összecsomagolni. Egész úton az a gondolat bántotta, hogy Olivertől még elbúcsúzni sem tudott. Tisztában volt vele, hogy a fia meglepően simán egyezett bele a költözésbe, és egyre csak a feketelevest várta, amikor majd kiderül, hogy a gyerek mégsem tudta magát olyan könnyen túltenni a változáson, mint ahogy valamennyien remélték. Hát, az első két hét nehézségeiről megint fogalma sem lesz – húzta el a száját.

Nem tudott elég hálás lenni Sylviának, amiért egyedül belevágott ebbe az egészbe, bár voltak apró félelmei, mire ér majd haza. Különösebb kikötései nem voltak. A nappaliban a zongorának kell uralnia a teret, ennyit kért. A hálószoba készen volt, a gardróbszerű beépített szekrényekben tengernyi hely volt Sylvia ruháinak. A gyerekek is kiválasztották a maguk szobáit, és azoknak a berendezésében abszolút szabadkezet adott nekik. A garázsban elfér minden, aminek pillanatnyilag nem találják a helyét. Aztán ha végre otthon lesz, majd közösen kialakítanak valamit, amit otthonnak lehet nevezni; és amikor végre lenyugodnak a kedélyek, leül Sylviával és megbeszélik a továbbiakat. Tisztában volt vele, hogy a mai világban nem akad ki senki rajta, ha egy nő és egy férfi házasságlevél nélkül élnek együtt, de itt két kisgyerek színezi a képet, és nekik is jobb lenne, ha tiszta helyzetet teremtenének. Nem mintha ez lett volna a döntő érve, de szükség esetén kész lett volna ilyen nyárspolgári indokra hivatkozni. Lehet, hogy amiért Sylvia volt már férjnél, számára esetleg nem jelent olyan sokat egy darab papír, ami az összetartozásukat igazolja, de Peter számára igenis fontos volt. Családot akart, feleséget és gyerekeket. Ennek első lépéseként pedig elhatározta, hogy Szentpétervárott körülnéz valami különleges eljegyzési gyűrű után. Az elhatározástól egészen felélénkülve kihúzta füléből a fülhallgató apró kis dugóit és nyújtózkodott egyet.

Ha Peter azt hitte, megúszta a kérdezősködést, akkor alaposan tévedett. A gép alig érte el az utazó magasságot, Emily hosszú, értékes gyűrűkkel teli ujjaival a két ülés között előre nyúlvamegbökte Amanda vállát. – Cserélhetnénk egy kicsit?

Amanda bocsánatkérő mosollyal bökte meg Peter könyökét, aztán helyet cserélt a csinos csellistával, akiről egyszer már azt hitte, a védencével köti össze az életét. Akkoriban sem örült volna a dolognak túlságosan, de most, hogy látta azt a csodás kék szemű, sötét hajú fiúcskát és a helyes mamáját, már szabályosan rosszul volt a gondolattól, hogy Emily Brouchar esetleg megkavarja a kis család végre lenyugvó életét. Peterrel az utóbbi hetek eléggé hektikusra sikeredtek, még ott lebegett a fejük fölött a kapkodósra sikerült kanadai előadás árnya, most sem volt túlságosan nyugodt, mert sejtette, hogy Peter a gyakorlásra nem fordított mostanában túl sok energiát. Egyetlen botlást talán még el lehet simítani, de ha rendszert csinál belőle a srác, az könnyen a karrierje végét is jelentheti, azt pedig kifejezetten sajnálta volna. Ehhez pedig végképp nem hiányzott egy volt szerető, aki bármilyen okból is, de felzaklathatja a védencét. Kicsit előredőlt, hogy hallja a beszélgetésüket, ugyanakkor minden erejével azon volt, hogy ezt lehetőleg észrevétlenül csinálja.

– Szóval, gyereked van – biggyesztette dús ajkait Emily. – Hány éves? Tíz? Nős voltál? Vagy még mindig az vagy? – buktak ki belőle a kérdések sorban, és meg sem próbálta leplezni a bosszúságát és sértettségét, amit azért érzett, mert úgy gondolta, hogy bensőséges ismeretségük ellenére is eltitkolta előle a férfi a családját.

– Még csak kilenc. Nemrég volt a szülinapja. És nem, nem voltam nős, amikor mi együtt voltunk. Sőt, az az igazság, azt sem tudtam, hogy van egy fiam.

Az utolsó, halkan elmotyogott mondat a torkára forrasztotta Emilynek a kikívánkozó újabb epés megjegyzést. Nem tudta, hogy van egy fia? Na, szép kis meglepetés lehetett, amikor kiderült…

– …és mióta tudod? – kérdezte a férfi felé fordulva és kezével a férfi karjába kapaszkodott.

– Néhány hónapja – mondta röviden Peter és karba fonta a kezeit, már csak azért is, hogy Emily elengedje.

– Hm, szép kis meglepetés lehetett. Valami ifjonti botlás?

– Nem. Sylvia …, szóval, pont összevesztünk és nem szólt, hogy terhes. Férjhez ment és akik ismertek minket, mind azt hitték, a férjéé a gyerek.

– A férj is? – vonta össze a szemöldökét a nő.

Ilyen nincs! Ez valami belső női megérzés, hogy azonnal így rá tudnak érezni egy probléma lényegére? – húzta el a száját Peter és bár nem válaszolt, a némaságát Emily válaszként értelmezte, és tudta, a helyes válaszként.

– Hm, bizarr! Nem is volt gyanus senkinek? Hiszen az a kölyök kiköpött a hasonmásod – mormolta elgondolkodva.

– Most már mindegy … – vont vállat Peter. – Elvált a férjétől, tisztáztuk a dolgokat, a gyerekek is elég jól fogadták, és ha Szentpétervárról hazaérek, már ott várnak a házunkban.

– Gyerekek? – vékonyodott el a nő hangja. – Mégis, hányszor hibáztál?

– Csak Oliver az én fiam, a kislány a férjétől van. És nem hibáztam – tisztázta Peter és igyekezett nem foglalkozni az apró szúrással a szíve környékén.

– És annyira akarod a nőt, hogy szó nélkül vállalod a más gyerekét is? – vonta össze a szemöldökét a nő, mint akinek már maga az elképzelés is felfoghatatlan.

– Igen, akarom Sylviát és akarom a fiamat is. Thea pedig a kedves ráadás – mosolyodott el a cserfes kislányra gondolva.

– És mit szól ehhez a férj?

– Mit szólhatna? Vannak házasságok, amik felbomlanak, ez is egy azok közül. Egyébként neki is van valakije, és ha jól tudom, gyereket várnak.

– Hát, ti amerikaiak nagyon lazán intézitek ezeket a dolgokat – biggyesztette le a szája sarkát a nő. – Az én apám biztosan puskával terelt volna az oltár elé.

– A te apád simán hozományvadásznak nézett – húzta el a száját Peter arra a kellemetlen hangvételű beszélgetésre gondolva Emily apjával.

– Csak félt engem.

– Meg a pénzét. Közben még azt sem vette észre, hogy tényleg kedveltelek.

– Jaj, csak ezt ne! – emelte fel a kezét Emily. – Tudod te, hogy ez az egyik legsértőbb mondat, amit nőnek mondhatsz? Tényleg kedveltelek – utánozta bohóckodva a férfi mély hangját. – Édesem! Éppen ezért nem voltam hajlandó még csak el sem gondolkozni rajta, hogy hozzád menjek. Kedveltél. Az ember kedveli a legkényelmesebb cipőjét, a kocsiját, vagy az esti sorozatot a tv-ben; akit feleségül akar venni, abba a legkevesebb, hogy halálosan szerelmes legyen.

– Akkoriban nem voltál ilyen romantikus.

– Vagy csak te nem vetted a jelzéseimet, hogy mire vágyom. Bár, ha jól emlékszem, egy alkalommal elég világosan a szemedre vetettem, hogy úgy érzem, csak egy másodhegedűs vagyok valaki mellett.

– Sosem gondoltam erre tudatosan – ismerte be a férfi.

– Tudom. És ez benne a legrosszabb, mert ez azt jelenti, hogy a zsigereid szintjén is őt akarod, mindenki más csak a pótléka lehetne.

– Egy ideje már én is rájöttem – vallotta be Peter, aztán intett a stewardessnek és kért két pohár pezsgőt. Emilyre emelte a poharat… – Emily Brouchar, bocsánatot kérek tőled, amiért nem tudtalak úgy szeretni, ahogy megérdemelted volna. Őszintén nagyon kedveltelek, de ma már tudom, hogy ez kevés lett volna a boldogsághoz, a tiedhez és az enyémhez is. Köszönöm, hogy kirúgtál, és segítettél felnyitni a szemem!

– Erre hajlandó vagyok inni, de ha már pohár van a kezedben, akkor akár gratulálhatsz is – vigyorodott el és kecses jobb kezét a férfi orra alá dugta. Egy tekintélyes méretű gyémánt csillogott a fejük feletti spotlámpa fényében.

– Wow, és ki a szerencsés? – csodálta meg őszinte érdeklődéssel Peter a feltűnő és értékes ékszert. Akárki is az, az biztos, hogy Emily apja nem fogja hozományvadásznak nézni.

– Joel, az ügynököm – vallotta be Emily egy bájos pirulás kíséretében.

– Joel Edgerton? A jó öreg Joel? – hitetlenkedett Peter a mostanra már ötvenen felüli fickóra gondolva, aki állandóan ott lihegett a nyomukban már sok-sok évvel ezelőtt is. Az agglegény Joel, akiről ő maga azt hitte, a férfiakat kedveli – gondolt vissza a nőies, finomkodó viselkedésére, idegesítő ragaszkodására a pasztell színekhez, és a zavarbaejtő barátságosságára. Na, vele kapcsolatban Emily apja megnyugodhat. Bármi is volt a lánykérése mögött, nyilván nem Emily tekitélyes örökségére fáj a foga.

– Nem is olyan öreg! – szikrázott fel Emily szeme. – És mielőtt megint a kedvenc ideáddal jössz elő, Joel nem homokos. Első kézből tudom – pirult el az önkéntes vallomástól a nő.

– És most hol van? – lesett hátra a két ülés között a férfi, és szembetalálta magát Amanda kíváncsi tekintetével. Mellette Joel lehunyt szemmel aludni próbált. Peter biztos volt benne, hogy ez is csak aféle menekülés, mint amivel ő maga is próbálkozott az út elején. Amanda mellett azonban valószínűleg teljesen hiábavaló próbálkozás lett volna, ha az asszonyt nem kötötte volna le túlságosan az előtte zajló beszélgetés.

– Hol laktok majd? – fordult vissza Emilyhez, miután ráhunyorított hűséges és jelenleg nagyon is aggodalmasnak tűnő impresszáriójára.

– A Belmondban – válaszolt Emily magától értetődően ejtve ki a város egyik legpatinásabb öt csillagos szállodájának nevét. – Ott ahol ti – tette hozzá kacsintva. – Akár vacsorázhatnánk is együtt.

– Nem hiszem, hogy Joel örülne neki, régen se nagyon bírta a képemet.

– Akkoriban azt hitte, nem tudok ellenállni a csinos pofázmányodnak – bocs, ezek az ő szavai – vigyorodott el pajkosan a nő.

– Okos nagylány voltál, tudtál – vágott egy fanyar mosolyt a férfi, aztán csak úgy, játékosan rákacsintott: – Most is olyan eltökélt lennél?

Zongorajáték 25.

 Oliver még aludt. Sylvia a papírokat intézte. Peter nézte a fiát, majd halkan odaemelt egy széket és leült. A gyereket figyelte, ahogy a szempillája nyugtalanul rebben meg a még mindig sápadt kis arcán, de közben a gondolatai Sylvia körül jártak. A tegnap este valamit végérvényesen megváltoztatott kettejük között. Eddig is úgy hitte, ugyanúgy szereti, mint tíz évvel ezelőtt, bár néha elbizonytalanodott az utóbbi időben, hogy talán csak kergeti azt a régi érzést, csak akarja szeretni, dacára annak, amit elkövetett ellene. Talán csak kívánja, igaz, ugyanolyan megveszekedett kívánással, mint valaha. De tegnap este, ahogy összeölelkezve álltak a fejükre zubogó víz alatt, ahogy könnyed, anyáskodó mozdulatokkal segített megszabadulni mocsoktól és félelemtől; biztos volt benne, hogyha az évek során változtak is az érzései iránta, most újra, visszavonhatatlanul beleszeretett. Egy pillanatig sem bánta, hogy kimutatta előtte a gyengeségét, mert biztos volt benne, hogy Sylvia soha nem élne ezzel vissza. Ugyanaz a rettegés gyötörte mindkettőjüket, a fiukért való szívszorító aggodalom, és ez olyan tiszta érzés volt, amihez foghatót talán még sosem élt meg. Tegnap este nem is szeretkeztek, mert egyszerűen az aggódás mellett nem maradt semmi energiájuk, de ez egyikőjüknek sem okozott hiányérzetet. Hosszú ideig álltak a zuhany alatt, aztán magukra tekertek egy lepedőt és csak feküdtek az ágyban egymást ölelve és némán imádkozva, hogy ne érje már őket semmi baj. A másik közelsége adta az erőt, hogy egyáltalán reménykedni legyenek képesek. A hajnal így talált rájuk, és az új napot jelképesen egy új életnek kijáró szenvedéllyel ünnepelték. A telefon éjjel néma maradt és ez csak azt jelenthette, hogy Oliver nyugodtan töltötte az éjszakát.

És most itt feküdt előtte ez a kiskölyök, aki a puszta létével mindent megváltoztatott a szigorú rendhez szokott életében. Mindent, amit a múltról gondolt és mindent, amit a jövőtől várt. Még megszoknia sem igazán sikerült ezt a fajta függést,a családi kötődést, a röghöz kötöttséget Princetonban, és máris utaznia kell megint. Oroszország várta. Nagy kalandként gondolt rá néhány hónappal ezelőtt, most csak egy rosszul időzített munkaként. Elmúlt a könnyű izgalom, csak a kényszeredett feszengés maradt. Életében először nem akart elutazni. Ez az érzés összezavarta, mert az egész jövőképét elbizonytalanította. Hogy fognak így együtt élni, ha ő állandóan valahol a világban repked majd? Hogy lehet majd a fia életének aktív részese? Hogy lehet ott az iskolai ünnepségeken, a meccsein, hogy fogja bemutatni neki az első kislányt? Hogy lehetne ott, amikor a fiának szüksége lesz rá?

Nem is reménykedett benne, hogy az utazás előtti rövid időben sikerül rábeszélnie Sylviát a költözésre, de akkor is, a lehető legtöbb időt velük akarja tölteni, még ha ez a gyakorlás rovására is megy. A tegnapi nap után alaposan megtanulta a leckét. A baj olyan hirtelen következhet be és tehet tönkre mindent, ki kell használniuk minden együtt töltött percet és pillanatot, mert könnyen lehet, hogy az lesz az utolsó. Bízott magában, hogy van már olyan gyakorlata, hogy a koncertkörút anyagát különösebb rákészülés nélkül is magabiztosan adja elő. Amúgy is, ma még kételkedett abban is, hogy a kezéből a remegés valaha is elmúlik.

Egész idő alatt kívülről látta önmagát. Gondolkodás nélkül bukkant fel elméje egy eldugott zugából a cselekvés kényszere, és a mód, ami az adott körülmények között az egyedül üdvözítőnek tűnt, pedig életében nem csinált még ilyet. Őszintén remélte, hogy nem is fog, mert a kívülálló szemében elég horrorisztikus jelenet lehetett. Megrémisztette, hogy az élet ilyen törékeny. Most szerencséjük volt, de ki tudja, ha valaha újra valami hasonló vészhelyzet adódik, ott lesz-e, és ha ott lesz, képes lesz-e reagálni jól és időben? Mostantól mindig arra kell gondoljon majd, hogy mi történhet? Riasztó jövőkép volt ez, és  ösztönösen tiltakozott elenne. Nem akarta ezt! De ha csak ilyen áron tudhatta magáénak a családját, akkor igazából nem volt választása. Egyszerre volt kétségbeejtő és ugyanakkor felemelő érzés hirtelen felnőni a néhány évvel ezelőtti – ma már gondtalannak tűnő – életéhez képest.

Oliver keze megrebbent, a szeme kinyílt és kicsit kábán ismerős pontot keresett a szobában.

– Apa? – motyogta halkan, és Peter szíve összeszorult a gondolatra, hogy Rey-t keresheti.

– Mindjárt jön anyu, csak az orvossal beszél. Apa... nincs itt – mondta lemondóan.

– Nincs itt? – ismételte meg a gyerek zavartan. – De hiszen itt ülsz! – fordította felfelé a tenyerét, mintha a tanácstalanságát próbálná kimutatni.

– Hogy én...? – szorult el végképp Peter torka. Istenem! Róla beszél! Őt nevezte apának! Azt hitte, talán még a gyerek is hallja, amilyen hangosan a szíve dörömbölt ettől a mérföldkőnek számító halk kijelentéstől. – Tudod, még sosem mondtad, nem is mertem arra gondolni, hogy nekem mondod – szívta meg az orrát a férfi, magában kis önuralomért románkodva. Már mégse bőgje el magát az ember a gyereke előtt! Ki tudja, egy kilenc éves gyerek talán még nem tud különbséget tenni meghatottság és gyengeség között.

– Te vagy az apám! – motyogta Oliver, elfogadva a tényt, ami hetekkel ezelőtt még csak összezavarta, de most, hogy átélte az apai ragaszkodásnak valami megdöbbentő, már-már ijesztő mélységét, már jobban kezdte érteni és érezni. – A vér szava, igaz? – kérdezte gyengén, olyan halkan, hogy a férfi egészen föléje kellett hajoljon, hogy hallja. – Anya azt mondta, hogy a vér szava dönti el, hogy valakit akkor is szeretünk, ha nem is ismerjük még olyan jól, vagy ha az a másik esetleg valami rosszat csinál.

– Igazat mondott a mama – nyugtatta meg a gyereket Peter. – Ne haragudj, hogy megvágtam a karodat, de muszáj volt – simított végig gyengéden a gyerek bekötött vékonyka karján.

– Nem haragszom – rázta meg a fejét Oliver. – A doktor bácsi is megmondta, hogy az volt a szerencsém, hogy az apám tudta, mit kell csinálni ilyenkor. Honnan tudtad? – nézett az apjára kérdőn.

– Nem tudtam – hajtotta le a fejét a férfi. – Még régen, amikor kissrác voltam, olvastam egy kalandregényt és abban volt szó valami ilyesmiről, talán a tudatom dobta hirtelen felszínre ezt az emléket. Jó, hogy nem valami buta kitaláció volt, hanem volt egy kis valóságos alapja is. Belepusztultam volna, ha még én is valami bajt okozok.

– A nővér mesélte, hogy egy kígyó volt – borzongott össze a gyerek. – Én nem is emlékszem, nem láttam. Vagyis valamit láttam, csak olyan gyorsan történt és annyira fájt, hogy aztán már nem néztem oda. Milyen kígyó volt?

– Hát, igazság szerint én is csak annyit tudok, amit itt az orvos elmondott. Valami floridai vízikígyó. Nem is őshonos itt a környéken. Biztos valaki itt engedte szabadon. Kevin apja agyonverte – húzta el a száját a férfi, nem tudva, hogy ez az információ nem zaklatja-e fel a gyereket, de Oliver csak tágranyílt szemekkel hallgatta.

– Agyonverte? Akkor megnézhetem?

Peter elnevette magát ezen a rendíthetetlen gyermeki kíváncsiságon.

– Nem tudom. Behozta a kórházba, hogy lássák, mi harapott meg. De fogalmam sincs, mi lett a tetem sorsa. Ronda volt. Majd egy méter hosszú, és olajzöld színe volt, gonosz feje. Nem volt szép látvány. Agyonverve meg még rondább volt.

– Thea látta? – kérdezte a gyerek.

– Azt hiszem, igen – vont vállat bizonytalanul Peter. Igazság szerint neki elég kevés emléke volt a tegnapi napról.

– De jó neki! – sóhajtott szinte irigyen a kölyök.

– Hát, Téged meg is mart, és hidd el, nem irigyelt ezért senki! – kacsintott rá a férfi, aztán kinyílt az ajtó és Sylvia lépett be. Szeme felcsillant, arcvonásai kisimultak, ahogy meglátta apát és fiát békésen beszélgetve.

– Anya! – ragyogott fel a kölyök szeme. – Hazamehetek végre?

Peter felállt, hogy átadja a helyét, de Oliver a keze után nyúlt. – Apa, ne menj el!

*

Sylvia sorra töltötte meg a dobozokat olyan holmikkal, amiket a szeretetszolgálatnak szánt. Ha semmi másért, ezért egy nagy elhatározás a költözködés, hiszen szinte rákényszerült, hogy életének rengeteg sallangjától megszabaduljon. Ruhák, könyvek, gyermekjátékok. Ez utóbbiaknál kisebb-nagyobb harcokra számított, de a gyerekei lelkesen szortírozták  a játékaikat és ő szeretettel simogatta meg komoly kis buksijukat, ahogy a félkarú mackó mellett vadonatúj baba és ruhatára, de még Oliver néhány makettje is az elajándékozásra szánt kupacba került. Amikor a könyvespolc került sorra, keze megakadt az esküvői albumon. Hát, ez elég bizarr lenne, ha magával vinné, de mi a fenét kezdjen vele? Nyitott egy dobozt, amit az anyjához szándékozott vinni, és ennek a mélyére száműzte az albumot és a Rey-el közös fotókat. Egy időre oda roskadt a polc elé, ahogy belelapozott egy másik albumba. Oliver születésekor készültek a fotók, és a többségén csak a kicsi volt, de egy csomó képen ott volt a volt férje is, hiszen az „apja” volt. Istenem, micsoda kalamajkát kevertem! – sóhajtott keserűen. Kiválogatta a gyerek fotóit és gondolatban feljegyezte, hogy be kell szerezzen egy üres albumot, mert Peter nyilván szívesen nézegetné a képeket a gyerek fejlődésének olyan korszakáról, amelyről lemaradt.

A gondolat nem volt kellemes, olyan elhibázott döntéseire emlékeztette, amiket szeretett volna örökre elfelejteni, még ha ez lehetetlen is volt. Nagyot sóhajtva fogott egy újabb dobozt és a konyhába ment, hogy ott is kiszórja a feleslegesnek ítélt holmikat. A munkával jól haladt, köszönhetően az anyjának és Peternek. Loretta Theával tartott egy iskolai szünidős rendezvényre, Peter pedig Oliverrel a városban kóborolt. A férfi ötlete volt ez az apa-fiú program, mint az elutazása előtti napok utolsó nagy lehetősége. Kapva kapott a lehetőségen, amikor Oliver az anyját kezdte nyúzni, hogy kedvenc modellboltjába tegyenek egy kirándulást, és Sylvia csak abban bízott, hogy a férfi nem hagyja magát teljesen kifosztani, mert a fia nagyon is el tudta vetni a sulykot, ha kedvenc üzletébe beszabadult. A fiúk megígérték, hogy hazafelé hoznak valami ennivalót, így aztán nem is nagyon izgatta magát a főzés gondolatával, és sorra süllyesztette el a dobozokban feleslegessé vált edényeit. Peter két nap múlva utazott el és az asszony megígérte, hogy, mire hazatér Oroszországból, ők már Princetonban berendezkedve várják. Pillanatnyilag erős kétségei voltak, hogy a tíz nap elég lesz a költözködés lebonyolításához, de próbált a szavának állni, már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert két hét múlva a gyerekeknek leendő új iskolájukban kell részt venniük a beilleszkedést segítő foglalkozásokon.

Thea és Oliver meglepő engedékenységgel reagáltak, amikor szóba hozták előttük a költözés tervét. Oliver ugyan először Kevinnel fűződött barátságáért aggódott, de Sylvia megnyugtatta, hogy ha nem is olyan rendszeresen, mint eddig, de továbbra is találkozhatnak. Hétvégén pedig meg is hívhatja magához. Valószínűleg ez a kilátás volt a mézesmadzag, meg talán a fiúban eredendően meglévő kalandvágy. Pakolj, Syl, mert soha nem érsz a végére! – buzdította önmagát, miközben leragasztotta a keze ügyében lévő dobozt, és ráírta a tartalmát.

*

Peter érdeklődve forgatta a dobozokat, amíg a fia elmélyülten böngészte a katalógust.  Gyerekként ő is kedvelte a matchboxokat, még egy versenypályája is volt, de a fia nem annyira a kis autók tologatásában lelte élvezetét, sokkal inkább a megépítésükben. Kíváncsi lett volna, hogy kisgyerekként szeretett-e legózni, mert ennek a makett-mániának valahol a fiú pici gyerekkorában kellett megalapozódnia. Vajon Rey ültette el benne a szenvedélyt? Talán együtt ültek a konyhaasztalnál és ragasztgatták az apró alkatrészeket? Tudta, hogy teljesen értelmetlen, de irigységet érzett erre gondolva, pedig ha valaki, a férfi nem tehetett erről az egészről. Az órájára nézett, aztán megérintette Oliver vállát, aki összerezzenve talált vissza vágyálmaiból a jelenbe.

– Sikerült választanod? – kérdezte Peter és Oliver kis aggodalommal a szemében bökött rá a katalógus egyik legdrágább darabjára.

– Ez nagyon tetszik, de kicsit drága.

Nem kicsit volt drága, durván drága volt, de ha ez tetszett, hát ez tetszett, Peter igyekezett hozzáértő képet vágni. Az biztos, hogy jó ideig lesz munkája vele a kölyöknek.

– Oké, ha ez tetszik, akkor ezt visszük. Van hozzá otthon mindened? Ragasztó, festék… addig gondold végig, amíg itt vagyunk! Aztán lassan indulnunk kéne, mert a mama aggódni fog, hol maradtunk el.

– Klassz! – ragyogott fel a gyerek szeme és úgy szorította magához a terjedelmes dobozt, mint aki az élete árán is képes lenne megvédelmezni. – Mindenem van hozzá, mert a régebbi modelleknél mindig marad egy csomó ragasztó és festék. Lehet, nem is ilyen színűre fogom festeni, hanem kitalálok valami mást, és akkor egészen biztosan csak nekem lesz olyan – simogatta meg a dobozt Oliver, miközben a pénztárhoz ballagtak. – Köszönöm! – vigyorgott fel Peterre, ahogy a pénztáros a kezébe nyomta a reklámszatyrot.

– Szívesen! Egy ekkora kaland után ez igazán járt neked – borzolta össze a gyerek haját a férfi. – Na, mire szavazol, milyen kaját vigyünk haza? Kínait?

– Inkább pizzát rendeljünk! – mondta a gyerek oda sem figyelve, mert még mindig alig bírta elhinni, hogy a régen áhított modell végre az övé.

-Peter! Peter Cunningham! – csendült fel mögöttük egy női hang, ahogy már éppen kiléptek volna a bevásárló központ forgóajtaján. Peter megtorpant és szinte ugyanezzel a mozdulattal megállásra késztette a fiát is, aki zavartan szakította el a tekintetét a vonzó modell dobozáról. Egy szőke, fiatal nő állt tőlük pár lépésnyire és a csodálkozástól kerekre tágult szemekkel nézte őket. A gyerek megérezte az apjában ébredő nyugtalan bosszúságot, amit a váratlan találkozás miatt érzett, és ettől azonnal kíváncsivá vált. Ki lehet ez a nő?

– Emily… – Peter hangján alig volt érezhető a döbbenet. Emily Brouchar, elmúlt tíz évének egyetlen szereplője, aki miatt egyáltalán elgondolkozott rajta, hogy új életet kezdjen. A csinos csellista épp úgy szerette a zenét, mint ő, ismerte azt a cigányéletet, amit élt és minden tekintetben megfelelő partnernek ígérkezett, kivéve azt az apróságot, hogy nem ő volt Sylvia, és ezt a lány egy veszekedésük hevében a szemébe is vágta. Persze nem nevesítve láthatatlan és ismeretlen ellenfelét, de a szíve mélyén érezte, hogy kis képzavarral élve, ő csak másodhegedűs lehet a férfi életében. Peter akkor nem tiltakozott, nem is próbálta meggyőzni, hogy nem jól érzi, így aztán szét is váltak útjaik, pedig a férfi már azt tervezgette, hogy megkéri a kezét. És most teljesen váratlanul, három évvel később itt álltak egymással szemben és Emily ragyogóbban nézett ki, mint valaha. Nem mintha ez bármit is jelentett volna, de Peter agyának egy apró zuga azért megállapította a tagadhatatlan tényt. – Szia! Hát te mit keresel New Yorkban? – ölelte meg a klasszikusan franciás eleganciával öltözött nőt, aki egyszerre volt csábítóan csinos és huncut módon laza a királykék egyszerű szabású nyári ruhában, a nyakába vetett rózsaszín sállal, és a karcsú bokáit kihangsúlyozó eszméletlen magas sarkú szandállal.

– Egy kedves barátom hívott meg néhány napra, mielőtt… – és itt egy kis hatásszünetet tartott – Szentpétervárra utazom.

– Oh – akadt el Peter hangja a meglepő információt hallva. Nem annyira a kedves barát akadt be elméje fogaskerekei közé, mint a messzi orosz város neve. – Szentpétervárra?  Mikor?

– Pontosan négy nap múlva lépünk fel ott, ami azt jelenti, hogy a holnaputáni géppel utazom, és ott találkozunk a többiekkel.

– Micsoda véletlen! – mosolyodott el a férfi. – Én is aznap utazom és éppen oda.

– Tudom – ismerte be a nő és macskaszerű mosolya felkeltette Peter gyanuját. – Joel beszélt Amandával, mert tudta, hogy ő is szervezett már az oroszokhoz koncertkörutat korábban, és addig alakították a dolgokat, amíg több helyszínen is egymást követően lépünk majd fel, ugyanazokat a szállásokat foglalták. Az oroszoknak is jobb, ha egy kupacban tudják a sok amerikait alapon.

– Hát, ez remek! – motyogta Peter, de ez a remek korántsem éreztette a tényleges érzéseit a meglepő hírrel kapcsolatban. Annyit mindenesetre feljegyzett magában, hogy Amandát már a reptéren megfojtja, amiért így megkavarta ezt a dolgot. Ha valaki, akkor éppen ő tisztában lehetett volna vele, mennyire kellemetlen lenne együtt tölteni akár csak egyetlen estét is Emilyvel.

– De mutass már be a helyes kis legénynek! – mosolygott rá a nő és félrebiccentett szemmel Oliver szúrós tekintetét kereste.

– Oliver… a hölgy egy régi ismerősöm, ő is zenész, Emily, ő pedig a fiam – vágta ki önérzetesen a birtokos szerkezetet, amire Oli ott a kórházban végérvényesen az áldását adta.

– A fiad? – csuklott el a nő hangja. Nem volt vak, láthatta a feltűnő hasonlatosságot, mégis, a nyersen egyenes megfogalmazás egy olyan titkot tárt fel, amiről a férfival való hosszú kapcsolata alatt fogalma sem volt. Márpedig ez a kölyök itt nem egy újszülött, akit az eltelt évek alatt sikerült összekalapálnia, ez a fiú már akkor is a világon volt, amikor ők közös jövőről beszéltek, mégsem hallott róla soha egyetlen szót sem. – Mintha erről annak idején megfeledkeztél volna… – motyogta megindultan.

– Nos, ez egy hosszú történet – húzta el a száját Peter, és közben arra gondolt, hogy éppen elég sokkoló lett volna Emilyvel a reptéren összefutni, de így már az addig hátralevő két napja is tönkre van téve, mert egészen biztosan azon töri majd a fejét, mi mindent akar majd a nő kihúzni belőle a Szentpétervárig tartó hosszú út alatt.

– Hát, időnk az lesz éppen elég – mondta is ki éppen ebben a pillanatban a félelmeit a nő, és Peter szinte hálás volt a fiának, amikor megrángatta a kezét:

– Anya már vár, mennünk kell!

– Igaz, mennünk kell! – kapaszkodott ebbe a menekülésnek ható rövid mondatba a férfi és Emilyre nézve kényszeredetten elmosolyodott: – Akkor … a repülőn majd találkozunk. Szia!

– Bizony, találkozunk – duruzsolta a nő, és Peter ezt a csendes ígéretet pillanatnyilag fenyegetésként élte meg. – Szervusztok! Add át a mamádnak az üdvözletem! – intett Emily a gyereknek, aztán számos elegáns bevásárlószatyrával a karján kilibbent előttük a forgóajtón, hogy az első taxit leintve eltűnjön a városi forgatagban.

Zongorajáték 24.

 – Emlékszel még? – állt meg a parkolóban, pontosan a világítótorony lábánál Peter. – Mikor voltunk itt utoljára? – nézett Sylviára, aki titokzatos mosollyal nézte a szélvédőn túl magasodó vörös épületet. Lám, a torony, melynek lassan szimbolikus jelentése is lesz, egyre másra felbukkan mostanában.

– Én gondolatban többször is – vallotta be halkan, aztán a kilincsért nyúlt, hogy kiszálljon, de Peter utánakapott és magához húzta. Egy könnyed csókot lehelt a nő félig nyitott ajkaira, aztán ujjaival körberajzolta az arcát, elidőzve a lehunyt pillákon.

– Itt voltam utoljára igazán boldog – suttogta és újra megcsókolta Sylviát, most az előbbinél jóval szenvedélyesebben, már-már úgy, mint tíz évvel ezelőtt, és ő lelkesen viszonozta ezt a szenvedélyt. Amikor szétváltak, megfogta a férfi kezeit és a szemébe nézve halkan megszólalt:

– Itt követtem el életem legnagyobb hibáját. Már majdnem biztos voltam benne, hogy gyereket várok, és nem szóltam neked. Azt hittem, rengeteg időm van még és meg akartam várni, amíg az orvos is igazolja a feltevésemet. Pedig, ha akkor szólok…

– Csssss… – tette az ujját Peter a nő ajkára, lezárva vele a múltat és a lelkiismeret lázadását. – Most már ne gondolj rá! Így alakult. Meg kell tanulnunk elfogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek, hibázunk, csak az a lényeg, hogy ne is próbáljuk letagadni magunk előtt, ne bagatallizáljuk el a dolgot. Kemény időszak van mögöttünk és még korántsem biztos, hogy egyszerű lesz a folytatás, de legalább már rátaláltunk az útra, ami egymáshoz vezet. Most már csak ez a fontos, minden mással meg tudunk birkózni, ha igazán akarjuk.

Sylvia az erős, mégis gyengéd kezekbe kapaszkodva szégyenlősen elmosolyodott.

– Tudod, attól tartottam, hogy ha felbukkansz, amikor a gyerekek elindultak, akkor azonnal az ágyban kötünk ki, és nem akartam, hogy azt hidd, egy kiéhezett kóbor macska vagyok, aki remegve várja, hogy valaki cirógassa végre. De most nem bánnám, ha sötétített ablakai lennének a kocsidnak.

Peter elvigyorodott az érzéki és nyílt vallomástól.

– Gondoltam rá, hogy nem lenne szabad egyetlen percet sem elvesztegetnünk a Jesse-ék által ajándékozott két napból, de végül rájöttem, hogy tulajdonképpen, ha nem szúrjuk el, előttünk az élet, kár lenne elkapkodni. És engem tényleg sok szép emlék köt ehhez a helyhez. De ígérem neked, nem fogjuk végigjárni valamennyi helyszínt, ahol szerelmesen ölelkeztünk annak idején. Tulajdonképpen arra gondoltam, elmehetnénk hozzám. Akkor legalább nem leselkedne ránk az a minden lében kanál Mrs. Bergolio sem, és már majdnem elkészültem a felújítással, szívesen megmutatnám neked.

– Bélyeggyűjteményed nincs? – nevetett rá Sylvia.

– Hát, az nincs, már azt is eladtam, ami apámtól maradt rám, de fantasztikus festék-gyűjteményem van, a vállakozó ugyanis ott hagyott egy csomót, amikor megtudta, hogy kiskorú gyerekek randalírozása várható a házban, és van egy eszméletlen szép hangú Bösendorferem, tegnap délután szállították. És, hogy valami nagyon fontosat se hagyjak ki, van már étkezőm és teli a hűtőm. Igazából már meg is terítettem, és hogy a lényeget ki ne felejtsem, a masszázskádamhoz egy csodás hálószobán keresztül vezet az út.

– Te dicsekszel? – kacagott Sylvia, mire Peter laza nemtörődömséggel vállat vont.

– Nem dicsekszem, csábítani próbálok.

– Elég lenne, ha csak annyit mondanál: gyere el hozzám! – suttogta Sylvia elveszve a kék szemek hipnotikus tüzében, mire Peter megcsókolta és belemormolta a csókba: Gyere el hozzám!

*

Sylvia alig ismert a házra, amikor Peter beállt a garázs elé. A korábbi kiégett fű és az elburjánzott bokrok ügyes és hozzáértő kezek által új életre keltek. A friss gyep puha szőnyegként hívogatott, a bokrok gondosan visszanyírva, az ablakok megpucolva ragyogtak a napfényben, odabent könnyű függönyök mögé bujtatva a ház vendégeit. A ház előtti tornác korlátján a művészien megkomponált virágvályúkból szinte kiborult a színes virágkavalkád. Az egész összkép hívogató volt, barátságos és Sylvia önkéntelenül is végigsimított néhány virágszirmon a bejárathoz tartva. Büszke volt az otthonára, de bármikor hajlandó lett volna erre elcserélni, főleg, ha a ház ura is benne van a csomagban.

– Hogy tetszik? – állt meg mögötte Peter és olyan közelről súgta a fülébe a kérdést, hogy nemcsak a tarkóján, de még a hátán is égnek meredtek a pihék a gerince mentén.

– Gyönyörű lett – motyogta Sylvia és ellenállt a kísértésnek, hogy megdörzsölje a karjait, ahogy a borzongás végigszaladt rajta.  

– Te vagy gyönyörű – tárta ki előtte a férfi az ajtót. Odabent az előtérben még érezhető volt a friss festés szaga, amit még az előtér kerek asztalkáján pompázó óriási liliomcsokor illata sem volt képes elnyomni. Peter elhúzta az orrát… – hát, az  ötlet nem jött be, mert a szag és az illat keveredése még kellemetlenebb, mint amikor reggel itt ácsorogva azon tűnődtem, mivel közömbösíthetném a tiszta-ház „illatot”.  Menjünk beljebb, mielőtt az előszobában fájdul meg a fejed! – terelgette beljebb a nőt. Átölelte a derekát és az emeltre vezető lépcső felé indult vele. – Odafönt már korábban végeztek és egész rendesen ki is lehetett szellőztetni, kezdjük inkább ott a körsétát!

– Baj, ha most nem vagyok annyira kíváncsi? – fordult vele szembe Sylvia a lépcsőn. Egy fokkal feljebb állt, mint a férfi, így a szemük majdnem egy magasságban volt. Peter lustán elmosolyodott:

– Nem baj, igazság szerint reménykedtem is benne, de azért lenne odafönt egy s más, amit szívesen megmutatnék.

– Arra az egyre igazán kíváncsi is lennék – vigyorodott el a nő, aztán vidáman, mint egy tinilány, felszaladt a sötétkék lépcsőfokokon. Már ismerte a járást annyira, hogy tudja, melyik ajtó mögött találja a férfi hálószobáját, amelynek padlóján, azon a hatalmas matracon már eltöltöttek egy éjszakát. Peter vigyorogva követte, bár azt még mindig nem merte megkockáztatni, hogy kettessével szedje a lépcsőfokokat. Az a régi baleset hagyott maga után apró emlékeztetőket, ez volt az egyik. De még így is fürgén beérte a hálószobaajtóban megtorpanó nőt. A látvány valóban impozáns volt, neki is tetszett, amikor elkészült. A hatalmas ablaktáblák előtt hófehér függönyök szűrték meg a déli napsütést, odabent friss politúrillat lengett be mindent, a csillogó sötét parkettát, a plafont átszövő sötét fagerendákat és a méltóságteljes, hatalmas franciaágyat, amelyen hófehér ágynemű várta hívogatóan a pihenni, vagy jelen esetben hancúrozni vágyókat. Az ajtótól balra, egészen az ablakokig padlótól a plafonig érő beépített szekrényt rejtett a tükörrel burkolt csúszó lapok sokasága. A csillogó tükörlapok megkétszerezték az amúgy is jelentős teret. A franciaágy két oldalán boltíves bejáratok vezettek a fal mögött megbújó fürdőszobába; az ablakokkal szemközti falon pedig egyetlen hatalmas színes festmény lógott, élénkséget lopva a már-már steril környezetbe, a világítótoronyról készült fénykép alapján készült, egyetlen apró, de igen jelentős részletében eltérve, a torony tövében egy szerelmes pár ölelte egymást.

– Az én fotóm ott végezte Mike Hennings műtermében, de igazság szerint nem is bánom, hiányoztál róla.

– Én mindig ott láttalak a magamén – vallotta be halkan Sylvia, aztán megfordult és átölelte Peter nyakát. – Annyira sajnálom! Ha az életben csak egyet kérhetnék, az az lenne, hogy bárcsak utánad mentem volna…

– Cssss! – simogatta meg a lány száját a férfi. Itt vagy, és csak ez számít! – még el akarta mondani neki, hogy abban bízik, itt is marad, hogy a két gyerekkel, és talán még későbbiekkel benépesítik ezt a lakberendezési magazinba illő üres lakást, hogy Sylvia életet lehel a házba és a gazdájába is, de most csak érezni akarta a bőrét, az érintését, az illatát, a melegségét.

Fürge ujjakkal kibontotta Sylviát a ruhájából és hagyta, hogy a könnyű anyag kettőjük között a földre hulljon. A lány igyekezett leküzdeni a szégyenlősségét, hiszen tíz évvel ezelőtt nem volt olyan porcikája, amely ne ismerte volna Peter szenvedélyes érintését, igazán nevetséges lett volna, ha most elpirul, amikor meztelenül áll előtte. De tíz évvel ezelőtt nem szült még két gyereket, és a terhességek nem hagytak nyomot a testén – vitatkozott önmagával erőtlenül. Peter szerencsére semmit sem vett észre a belső vívódásából, csókolta és simogatta, miközben – mintha táncolnának – az ágy felé araszolt vele. Korábban fogadalmat tett, hogy ha eljutnának idáig, akkor gyengéd lesz és szerelmesen hódító, de pillanatnyilag csak a vágy már-már fájdalmas feszülését érezte és alig bírta visszafogni magát. Nem segített az sem, hogy Sylvia türelmetlenül tépte az ingét, nem kímélve a gombokat, nyilvánvalóvá téve, hogy őbenne legalább annyira ég a tűz, mint a férfiban.

– Annyira régen volt! – suttogta a szájába Peter és ő homorítva értett vele egyet. Régen volt, de a teste máris emlékezett. Pontosan ilyen gyorsan hajszolták egymást a beteljesülés felé annak idején is, talán éppen ez vezetett ahhoz, hogy néhány alkalommal elfeledkeztek a védekezésről, és … állj! – merevedett le hirtelen.

– Nem szedek semmit – motyogta és majdnem sírva fakadt a gondolatra, ha esetleg Peter sem gondolt a védekezésre, de aztán hirtelen ellazult. Ha nem, hát nem, de belehal, ha most le kell álljanak. Peter azonban az éjjeli szekrény fiókjában kotorászva kicsapott néhány színes tasakot a fehér ágyneműre.

– Nincs az az isten, ami most megállíthatna – morogta játékosan, és finoman, mégis majdnem fájdalmat okozva ráharapott az orra előtt hánykolódó mellbimbóra. Sylvia felsikított a testén végigvágó régről ismerős érzésen. Istenem, ezt Rey-el soha…, állj! Reyre sem gondolunk! Nincs összehasonlítás, csak a Most van és Peter!

Peter felegyenesedett, kiült az ágy szélére és kapkodva rángatta magáról a farmert, amely most bosszantóan szűknek és ragaszkodónak bizonyult. A francba! Nem is gondolta volna magáról, hogy ennyire próbára teszi majd a tűrőképességét Sylvia közelsége, de ha még sokáig szerencsétlenkedik, a saját nadrágját teszi boldoggá, nem a lányt. Amikor végre megszabadult tőle és egyúttal az alsójától is, még türelmetlenül lekapkodta a zoknijait és visszaperdült a lány mellé. Úgy nézett végig az ágyneműn fekvő nő testén, hogy az legszívesebben magára rántotta volna a takarót.

– Nagyon szép vagy! – suttogta áhítattal, mire Sylvia alig észrevehetően elhúzta a száját.

– Én most sokkal inkább csak meztelennek érzem magam, nem annyira szépnek. Van otthon tükröm Peter, tudom, hogy megváltozott a testem.

– Megváltozott, igen – borította be tenyerével a nő hasát a férfi. – Még szebb vagy, mint amire emlékeztem. Teltebb lett a melled – csókolt a két melle közé, aztán tovább folytatta a változások felfedezését: – teltebb lett a csípőd is  – motyogta Peter, csendes csodálattal cirógatta végig a nő testét. Annyi éjjelen át álmodott róla, de az álmai még a közelében sem jártak a valóságnak. Ez az érzéki, nőies test sokkal izgatóbb volt, mint azok a könnyen adakozó fruskák, akikkel az eltelt években dolga akadt. És végre az övé, újra az övé, akár egész éjjel szeretkezhet vele, csókolhatja kifulladásig, és nem veheti el tőle már soha senki.

– Nagyon világos van – motyogta Sylvia, mire Peter megnyomott egy gombot az éjjeli szekrényen és anélkül, hogy legördült volna egy redőny, az ablaktáblák elsötétedtek.

– Ne kérdezd, hogy mi ez, mert a műszaki részét még én sem fogtam fel, de egy vagyonba került, és nyilvánvalóan működik. Nekem ennyi elég is – morogta Peter. – Bár, ha rajtam múlna, akkor a napfényben ölelnélek. Egyszerűen képtelen vagyok betelni veled, hogy újra itt fekszel a karjaimban – mondta, miközben fél könyéken támaszkodott Sylvia mellett. Másik kezével a lány mellét dédelgette, ujjbegye átsiklott a hegyesen meredező mellbimbón, mire a nő úgy érezte, tűz égette meg, bár ez a tűz inkább borzongatott, nem fájdalmasan égetett. A férfi keze lassan csúszott lefelé a testén, elkalandozva a csípője irányába, át a szeméremdobján, majd le a combján, mintha csak a hét fogást próbálná ki rajta. Aztán elérkezett a térdéhez és alányúlva felhúzta a nő lábát, majd ugyanezzel a mozdulattal szélesre tárta. Sylvia az ágyneműbe markolva átadta magát az ébredező viharnak. Még szinte semmit sem csinált vele a férfi, de máris olyan izgatottságot érzett, mint a beteljesülés előtti pillanatokban. Már, ha egyáltalán jól emlékezett azokra a pillanatokra, mert igencsak régen volt bennük része.

Peter  zihálva Sylvia combjai közé csúsztatta a kezét, izgatta, dörzsölte, érezve, ahogy éledni kezd benne a vágy, nedvesen reagálva ujjai érintésére, megkönnyítve az ő behatolását, amit már nem tudott, de nem is akart halogatni. A férfi ajka megtalálta az övét és nyelvével utat tört magának, miközben odalent az ujjai hatoltak mélyre. A alatta nyögdécselő női test már semmi mást nem akart, csak magába fogadni és ő engedelmeskedett. Ahogy lassan fúrta magát előre a meleg ölbe, Peter halántékán izzadtságcseppek jelentek meg, ékesen bizonyítva az óriási önuralmat, amivel próbált ura maradni a helyzetnek, küzdve az ellen, hogy elsiesse a dolog legjobb részét. Sylvia azonban eléje ment a lassú mozdulatoknak, kapaszkodott belé és húzta magára, többet, erősebben, keményebben akarva, és amikor megkapta, már csak arra maradt ereje, hogy ujjongva átadja magát a gyönyörnek. Peter az első megránduló izom szorításának engedelmeskedve megadta magát és egy utolsó mély lökéssel elmerült Sylviában. Csak lassan tért magához, szíve zakatolt, alig kapott levegőt, sérült lábában érezte a görcs első jeleit, ezért óvatosan megpróbálkozott kibontakozni a nő szoros öleléséből. Sylvia azonban az öntudatlanság ködében úgy kapaszkodott belé, mint egy kis pióca és Peter egy idő után beletörődött a kínzó fájdalomba, amit a lábszárában érzett. Aztán a következő pillanatban megérezte a lány gyengéden masszírozó kezét és a fájdalom szűnni kezdett. –Köszönöm! – suttogta a hajába, mire Sylvia elmosolyodott. –Én köszönöm!

Ahogy lehengeredett róla, nem távolodott el tőle, az oldalához simult, átölelte, és testük minden érintkező négyzetcentimétere forróságot árasztva tapadt a másikhoz. Sylvia illata összekeveredett szeretkezésük illatával és ő mámorosan hunyta le a szemét. Erre az illatra emlékezett, ez kísértette az álmaiban. Talán a lány képe megkopott az évek során, amikor valaki más feküdt mellette, de az illat felülírt mindenki mást, az vele maradt, és talán éppen ezért nem is tudott megmaradni senki más mellett sem.

*

Sylvia zavartan pislogott a fényben, amely az ablakok felől elöntötte a szobát. Tudata mélyén ott lopózott az emlék, hogy Peter besötétítette a helyiséget, amikor ő kérte, de nyilván a felszólítás érvényét vesztette, amikor elaludt. Most jól jött a világosság. Mellette hanyatt fekve aludt a férfi. Lehunyt szempillája úgy seperte az arcát, hogy egy nő alighanem a lelkiüdvét is odaadta volna érte. A vékony fehér ágytakarót hajtotta magukra elalvás előtt, és ez amilyen jól beburkolta Sylviát, annyira szabadon hagyta a férfi mellkasát és az egyik lábszárát. Most mosolyogva körözött kezével a férfi mellkasa fölött, attól tartva, ha megérinti, felébreszti, ugyanakkor vágyva rá, hogy érezze a szőrszálak cirógatását. Erőt vett magán és még visszafogta kalandozni vágyó kezeit, csak a szemét engedte szabadjára. A barnára sült lábszáron ott volt a baleset utáni műtétek sorának nyoma, vékony, alig látható hegek formájában. Istenem! – rémlett fel előtte a tragédia napjának néhány örökre a retinájába égett pillanata. Ahogy összerogyott a gázoló autó előtt, mint egy rongybaba, ahogy a kékes lángnyelv kúszott felé az aszfalton és a nadrágjába kapva tantaluszi kínokat okozott volna, ha nem lett volna már amúgy is ájult a fájdalomtól. Észre sem vette, hogy az emlékezéstől egy könnycsepp indul útjára a szeme sarkából, csak amikor már a férfi mellkasára csöppent. Ijedtében lehajolt, hogy lecsókolja onnan, és a következő pillanatban már két erős kéz kapaszkodott belé, hogy felemelje magához és a száját vegye birtokba egy másik éhes, meleg száj.

– Miért sírsz? – suttogta a hajába a férfi összeszoruló torokkal. Uram! Add, hogy ne bánja meg, amit tettünk! – fohászkodott némán, aztán ellazult a szorítása, ahogy Sylvia válaszolt neki.

– Csak eszembe jutott a baleset. Talán sosem jöttünk volna össze, ha nem történik meg.

– Téged már akkor is elgyöngített egy magatehetetlen pasi látványa – kócolta össze Peter, és Sylvia felháborodottan bokszolt a mellébe.

– Nem a magatehetetlenséged vonzott, bár tagadhatatlan, hogy örültem, amiért nem voltál annyira … lehengerlő.

– Sérült voltam és magányos, és te mindig is szívesen felkaroltad az elesetteket.

– Hát, lehet, hogy tényleg nem is a csókjaidat akartam, meg az önkívületet, csak támogatni a lépcsőn, amikor először lemerészkedtél a parkba - vágott grimaszt Sylvia, mire Peter egy hirtelen mozdulattal maga alá fordította.

– Nem érdekel, miért jöttél, az volt a fontos, hogy ott voltál. A legjobbkor a legjobbat adtad nekem, és ezzel magadhoz is láncoltál örökre. Még életemben nem találkoztam senkivel, akinek ekkora szíve lett volna. Nem is tudom, hogy fért el a mellkasodban, mert akkoriban nem volt ilyen bögyös, asszonyom… – vigyorgott csúfolódva a férfi, ahogy minden szavát egy csókkal kísérte, és Sylvia mellei hamarosan fénylőn csillogtak a csókok nyomán.

– Szóval azt állítod, hogy egy tejcsárda vagyok? – horkant fel bosszúsan, mert a férfi bókjai inkább csak a hiábavaló fogyókúrázást juttatták eszébe.

– Még nem, de azon leszek – húzta fel a szemöldökét a férfi és várta a választ, ami egyre késett.

– Syl, én nem ezért a délutánért dürrögök körülötted hetek óta. Ezt remélem, tudod! És nem is Oliver miatt. Téged akarlak, mert úgy teljes az életem, ha Te is a része vagy. És olyan jól áll neked az anyaság, ráadásul én lemaradtam egy olyan időszakáról a gyereknevelésnek, amit szeretnék még megélni az életben valamikor. Veled. Ezek az én nyílt lapjaim, azt hiszem, itt az ideje, hogy te is terítsd ki a tieidet.

Sylvia tágra nyílt szemekkel, némán nézte és Peter már-már attól tartott, kicsit elsiette a tervezgetéstől terhes vallomást, hiszen még épp csak megrepedt a hosszú évek szőtte távolság köztük, nemcsak térben, de lélekben is. Fizikálisan tagadhatatlan a köztük lévő összhang, de azért, mert egy minden tekintetben kielégítő szeretkezésen vannak túl, még nem biztos, hogy ugyanazt várják a jövőtől.

– Megint lehengerlő vagyok? – kérdezte kesernyés félmosollyal, mire Sylvia még mindig némán megrázta a fejét. – Hát, pedig reménykedtem benne – kacsintott bohóckodva a férfi, mire a nő két keze közé fogta az arcát és magához húzta.

– Köszönöm! – súgta halkan. – Köszönöm, hogy megőrizted a lángot, amiről azt hittem, még az emlékét is el akarod felejteni. Köszönöm, hogy szeretsz annyira, hogy túl tudj lépni a múlton. Köszönöm, hogy ugyanazt érzed, amit én!

Peter megkönnyebbülten hajtotta le a fejét, hogy újra megcsókolhassa, aztán a gyengéd ölelésből megint szenvedélyes, vad ölelkezés lett, melynek volt egy pillanata, amikor azt hitték, még a hatalmas ágy sem elég nagy nekik, végül kuncogva, kifulladva elnyúltak egymás mellett.

– Nem akarok felkelni, de azt hiszem muszáj lesz, mert ha így folytatjuk, mentőt kell hívni hozzánk – vigyorgott elégedetten a férfi, miközben gyomra felől halk, távoli mennydörgésre emlékeztető morgás hallatszott. – Kihagytuk az ebédet – mentegetőzött a hangulatromboló zajongás miatt, aztán feltápászkodott. – Van néhány perced, amíg megtelik a kád, addig eldöntheted, hogy elmenjünk vacsorázni, vagy beéred azzal, amit a hűtőből az asztalra tudok varázsolni.

– Döntöttem, maradunk! – motyogta azonnal Sylvia, aki pillanatnyilag még a közeli fürdőszobát is leküzdhetetlen távolságnak érezte.

– Reméltem, hogy így döntesz! – kiabált a fürdőszobából Peter, aztán a mondat második részét elnyomta valami vízesésre emlékeztető hang. Sylvia kíváncsian kelt ki az ágyból és korábbi szégyenlősségét feledve ő is a fürdőszobába lépett. A hatalmas kád, amelyet a múltkor a gyerekek medencének neveztek, már félig telt illatos, habos fürdővízzel, és hívogatóbb volt, mint a hálószobában összedúlt puha ágy. Peter belépett a kádba és a kezét nyújtotta, hogy segíthessen neki, aztán ha már a karjai között volt, hát alaposan meg is csókolta. Amikor már mindketten úgy érezték, hogy a lábaik alig bírják megtartani őket, lassan, apró sziszegésekkel kísérve beleereszkedtek a vízbe, amely forróságával egyszerre volt bágyasztó és felpezsdítő. Sylvia kényelmesen elhelyezkedett a férfi ölében, hátát nekidöntve és játékosan nyújtózkodott, hogy lábujjaival elérje a kád végét.

– Én a helyedben nem ficeregnék annyit, hacsak nem akarod, hogy ott folytassuk, ahol percekkel korábban abbahagytuk – mormolta a hajába Peter és megemelte a cspőjét, hogy a nő is érezhesse, mint támad fel benne a vágy. – Melletted az ember könnyen elveszti a mértéket, de nem akarom, hogy hirtelen túl sok legyen – simított végig a habfürdőtől síkos melleken.

– Túl sok? – ráncolta a homlokát Sylvia, ahogy a testét figyelte, van-e igazság a férfi szavaiban, de a jóleső zsongáson kívül semmit sem érzett, ami megzavarhatta volna a további próbálkozásait. – Nem hiszem, hogy ez a veszély fenyegetne. Hacsak nem éppen neked lenne túl sok – riszálta meg a fenekét, hogy aztán nevetve iszkoljon a kád másik végébe a férfi elől.

– Boszorkány, gyere ide! – suttogta neki csillogó szemekkel Peter, aztán ahogy szinte föléje úszott, rögtön el is igazgatta magán. Valószínűtlenül finom érzés volt, ahogy a női test akadálytalanul fogadja magába. Lehunyta a szemét és próbálta nyújtani ezt a pillanatot, de nyilván nem volt képes túl sokáig ellenállni a hívogató apró szorításoknak odalent.

*

– Anya! Nem hiszem el! Mit keres itt? – suttogta az indulattól fojtott hangon Sylvia, ahogy az apja őszülő haját észrevette a bérelt lakás teraszán. Csak egy percre akart beugrani, de az apja látványától ez az idő is túl soknak tűnt.

– Syl, leéltem vele negyven évet. Nem olyan rossz ember, csak túlzásba vitte az érted való aggódást – simogatta meg a lánya karját Loretta. Mint anyát rettentően bántotta, hogy a lánya és a férje között hadiállapot uralkodik, és nagyon szerette volna kibékíteni a családját… –Hibázott, ezt nem is próbálom szépíteni, de nem rosszindulatból tette, és nagyon megbánta. Rettentően hiányoztok neki. Tudod, visszavontam a válókeresetet, és békülni próbálunk. Nem kívánom, hogy megérts, de próbáld elfogadni, hogy nekem hiányzik! Az apád, lehetnél vele kicsit megbocsátóbb, hiszen te sem voltál mentes a hibától, talán ma sem vagy. Emberek vagyunk, akik hibázunk, és nem a mi dolgunk az ítélkezés.

– A mesterkedésének hála majdnem egész hátralévő életemre boldogtalanná tett – szipogott dacosan Sylvia.

– Na, azért abban megvolt a te saját szereped is, kincsem! – emelte fel a kezét az asszony, hogy megállítsa a lánya vádaskodását. Imádta őt, de most tükröt kellett tartson eléje. – Nézd Syl, senki nem tagadja, hogy nehéz tíz év áll mögötted, de kicsim, te sem harcoltál a szerelmedért, az élet neked nyújtott egy második esélyt, és elég okos voltál hozzá, hogy megragadd, ne tagadd meg ezt a lehetőséget az apádtól, kérlek!

– Jó, most erről nem akarok beszélni… – rázta meg a fejét Sylvia. A mamával reménytelen volt vitatkozni már kiskorában is, mert mindig elérte, hogy önvizsgálatot tartson és ennek aztán az lett a következménye, hogy egy idő látni kezdte a maga hibáit is. Most nem akarta, mert egyszerűen szüksége volt bűnbakra, akit okolhat az elvesztegetett tíz évért. – Csak azért jöttem, hogy szóljak, Peterrel elutazunk Claudiáék után néhány napra, talán a hét végéig. És anya, ha Oliver és Thea beleegyeznek, hamarosan összeköltözünk Peterrel, eladom a házat és Princetonba megyünk mi is …, és ha még akkor is akarja, hozzámegyek feleségül – vágta ki dacosan, mint aki még mindig attól tart, hogy a családja bele kíván szólni az életébe.

– Gratulálok kincsem! – ragyogott fel megkönnyebbülve az anyja szeme, amely pontosan olyan volt, mint az övé. – De nem lesz ez túl gyors? Biztosak vagytok benne, hogy ezt akarjátok? – sütött át az aggodalom a nő látszólagos nyugodt stílusán.

– Anya! Volt tíz évünk, hogy rájöjjünk – grimaszolt a lánya, mire Loretta Deaver megrázta a fejét.

– Ó, nem! Volt tíz évetek, hogy a valaha volt vagy képzelt sérelmeiteket dédelgessétek. Ez most egy hirtelen fellángolás, olyan, mintha most szeretettetek volna egymásba először. És mit akarsz csinálni? Kiveszed a gyerekeket az iskolából és elköltöztök mindannyian Princetonba? Hiszen ott nem ismernek senkit, nem lesznek barátaik. Kicsim, gondoljátok ezt át jobban, ne siessétek el, mert könnyen szerezhettek ebben a kapkodásban olyan sebeket, amik fájdalmasabbak lesznek, mint a korábbiak, mert ezeket már egymásnak okozzátok, nem foghatjátok a környezet áskálódására.

– Anya! Én csak a terveimről beszéltem…, a terveinkről – helyesbített a lány. – De döntést csak akkor hozunk, ha mindenki végiggondolta a dolgot. A gyerekek is. Princeton egyébként nem a világvége, remek iskolák vannak ott is, és ebben a korban hamar szereznek majd új barátokat.

– Jó, én nem is akartam beleszólni, csak hát az anyád vagyok, nem rejthetem véka alá a véleményemet, nem igaz? Na, menj, köszönj apádnak! – intett a terasz felé, de Sylvia megrázta a fejét.

– Ne haragudj, még nem megy. Nem akarok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Ezt lehet, hogy ti meg tudjátok tenni, de én azt akarom, hogy ő jöjjön el hozzám, mert azzal ismeri el, hogy tisztában van vele, mekkorát hibázott. Amíg nem ismeri el a felelősségét a történtekben, addig nincs mit mondanunk egymásnak.

– Syl, hatvanöt éves, ne akard most megváltoztatni, mert reménytelen! Egy idős ember, aki szeret téged, és megérdemli a gyermeke tiszteletét – csóválta a fejét az anyja, de Sylvia hajthatatlan maradt.

– A kor állapot, nem érdem. A tiszteletem az övé volt és visszaélt vele. Ismerje el, hogy hibázott, és akkor lesz miről beszélnünk! Most megyek, vigyázz magadra, és ha visszajöttünk, majd telefonálok – nyomott egy puszit az anyja arcára, aztán kilépett a lakásból, hátra sem pillantva a terasz felé. Így nem láthatta, hogy az apja ott állt az ajtóban és minden szavát hallotta.

*

Sylvia az indulás pillanatától jól elvolt a saját gondolataival. Nem hagyta nyugodni az anyjával folytatott beszélgetés, ezért aztán kellemesebb emlékeket hívott elő a közelmúltból. Lehunyta a szemét, hogy megmeneküljön Peter érdeklődő tekintete elől, de az emlékezés állandóan pírt csalt az arcára, úgyhogy a férfinak nem kellett nagyon megerőltetnie magát, hogy elképzelje, hol jár az esze. Ő maga sem volt ezzel másként, de neki a vezetésre kellett koncentrálnia, így aztán bekapcsolta a rádiót és megpróbált nem Sylvia felé nézegetni. Legalábbis nem túl sűrűn. Este úgyis újra a karjába zárhatja, addig pedig legalább gyakorolja a türelem nemes erényét, mert a gyerekek szeme láttára úgysem csókolhatja meg valahányszor csak elmegy mellette. Az eltelt nap és a ma délelőtt alapján pedig nyugodtan beismerheti, állandóan ezen jár az agya. Ma reggel olyan ígéretet csikart ki a nőből, amely több bizonytalan tényezőre épült. Ezek közül igazából csak a gyerekek miatt aggódott, de reménykedett, hogy nem csúszik hiba az eddigi, viszonylag gördülékenyen alakuló kapcsolatukba. Oliverben bízott, és igazából az ő szava volt a döntő. Tudta, hogy talán egy kicsit erőszakos volt, de tudta azt is, hogy ugyanezt akarná egy hét, egy hónap, vagy akár egy év múlva is. Már éppen elég időt elvesztegettek, minek húzták volna még tovább. És akkor azt az apróságot már meg sem említette Sylviának, hogy a kádbeli hancúrozásnál elfeledkeztek védekezni, úgyhogy nem akarta beleélni magát, hiszen ez végképp túl gyorsan jött volna, de képtelen volt szabadulni a gömbölyödő hasú Sylvia képétől. De azért  jobb, ha ő is belenyugszik, hogy néhány héten belül Princetonba költözik a gyerekeivel.

Sylvia hajnalban a karjában ébredt. A takarót a füléig felhúzta, a feje pedig Peter mellén pihent. Ébredés után lustán elmosolyodott, ahogy a férfi szívének erőteljes dobolását hallgatta. Minden porcikájuk összesimult, lábaival körbefonta Petert, és a bőrük szinte izzott, ahol érintkezett. Ahogy kitisztult a tudata, eszébe jutott az előző nap és éjszaka szex-marathonja, ahol megtapasztalhatta mindkettőjük telhetetlenségét. A gondolataitól máris vágyakozóvá vált és kéjesen kutatva simított végig a férfi testén, hogy aztán az ajkával kövesse kíváncsi keze nyomát. Mikor megérezte a füle alatt doboló szív ritmusának felgyorsulását, elégedetten emelte meg a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. Peter írisze az álomból ébredve még tompán csillogott, de ébren volt, tettre készen. Ezúttal nem volt gyengéd, sőt, követelőző volt, és ereje éppen olyan nyers volt, mint a vágy, amely majd szétfeszítette. Sylvia nem is akarta, hogy ezúttal gyengéd legyen. Már ismerte a férfi óvatos finomságát, szenvedélyét, vágyának elsöprő erejét és valósággal megmámorosodott a tudattól, amiért képes rá, hogy minden önuralmától és önfegyelmétől megfossza őt. Csekély ár volt cserébe, hogy ő maga is sutba dobta a rá jellemző szemérmét és visszafogottságát. Peterrel szeretkezni maga volt az Élet, és ennek az életnek voltak sötétebb színei is. Soha nem hitte magáról, hogy két gyerek után is képes sikoltva többet és többet követelni, harapni és úgy túrni a férfi haját, hogy majd kitépi a fényes tincseket. Mint ahogy Peter kezenyoma is alighanem ott marad majd a csípőjén és a mellein, de egy pillanatra sem bánta. Egyszer egy barátnője azt mondta neki, hogy visszataszító, ha egy férfi megjelöl egy nőt, de ő csak büszkeséget és elégedett örömet érzett ezért. A végén kimerülten ziháltak, de még mindig egymást szorítva várták a visszatérést az érzékek birodalmából.

*

– Nagyon látszik rajtam? – állította meg Sylvia Petert, ahogy a Jesse által megadott GPS adatok szerinti ház melletti tisztáson leparkoltak, és a csomagjaikat magukhoz véve a ház felé indultak.

– Micsoda? – nézett végig rajta zavartan Peter.

– Á, hagyjuk, ha nem látod, akkor nyilván nem – legyintett a nő.

– De komolyan, mit kellett volna észrevennem? Levágattad a hajad? – pásztázta újra és újra végig Sylviát, de a pajzán gondolatokon kívül más nem igazán jutott eszébe.

– Jézusom, Pete, csak arra voltam kíváncsi, hogy a homlokomra van-e írva, hogy lefeküdtem veled? – sóhajtott Sylvia feléje fordulva és a szemét forgatva, amiért magyaráznia kell a dolgot, mire Peter elvigyorodott, ahogy a nő háta mögött kinyílt az ajtó és a kérdés-feleletnek pont Jesse lehetett a fültanuja. Már éppen válaszolni akart, amikor a másik férfi megelőzte.

– Sziasztok! Nyugi, én látom rajtatok, de a kölyköknek nem hiszem, hogy fel fog tűnni. Vagy ha igen, akkor se akadnak ki jobban, mint amikor tegnap este ránk nyitották az ajtót.

– Micsoda? – sápadt el Sylvia, mire a vöröshajú óriás hahotázva kivette a kezéből a csomagot.

– Nem volt vészes. A takaró alatt voltunk, úgyhogy aligha láttak bármit is. Gondolnunk kellett volna rá, mert elég nagy vihar volt, dörgött, villámlott, és ilyenkor Kevin mindig megjelenik. Most is jött, csak hozta magával a srácaidat is. Úgyhogy a végén én Jerome szobájában aludtam, ők meg Claudiával az ágyunkban. Persze addigra felöltöztünk, ők meg gondolom kitárgyalták egymás között, hogy vajon miért kellett testületileg megnézniük, hogy Jer alszik-e még. De hát valamit magunkra kellett kapjunk, nem igaz?

Sylvia tágra nyílt szemekkel hallgatta a vidám beszámolót, Peter kárörvendő vigyorral, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy ilyen helyzetbe még ők is kerülhetnek nem is olyan sokára.

– Mama! – szaladt eléjük Thea, és az anyja derekát megölelve olyan szorosan bújt hozzá, hogy Sylvia egészen megriadt. Ennyire hiányzott volna a lányának? Vagy ennyire összezavarta, amit Kevin szülei között látott?

– Szia anya! – kiabált be a tópartról sokkal lazábban Oliver, aztán vissza is tért fontos feladatához, hogy Kevinnel elkészítsék az esti sütögetéshez a máglyát. Már egy jó órája a víz által partra sodort ágakat gyűjtögették össze, de fáradhatatlanok voltak. Elmo lelkesen cipelte velük a gallyakat, időnként leheveredve és elrágcsálva egy-egy fiatalabb hajtást.

Peter kicsit csalódottan toporgott a háttérben, amiért őt nem üdvözölte senki a házigazdán kívül, és már majdnem elfogadta Jesse-től az üdvözlő sört, amikor Oliver kiáltása harsant:

– Peter, gyere segíteni! Ezt nem tudjuk kihúzni a vízből.

A férfi pillantása a partra siklott és elmosolyodott, ahogy a két gyerek egy hatalmas, nyilván odvas, vízen úszó fatörzset rángatott a víz szélén állva. Aztán nem mosolygott, hanem halálraváltan rohanni kezdett, megfeledkezve lába gyengeségéről, amikor a fia egy éles sikítást követően összeesett a partmenti kavicsokon.

*

– Most már minden rendben lesz! – sóhajtott bizakodva az orvos, ahogy kilépett a kórteremből és az odakint aggódó felnőttekre esett a pillantása. Nem volt nehéz eldönteni, a két páros közül kik tartoznak a hihetetlenül szerencsés kiskölyökhöz. Az anyja láthatóan a teljes összeomlás határán volt, bár az ölében egy kislány ücsörgött ijedten, míg a másik csinos nő csak aggodalommal a szemében simogatott egy kisfiút. A gyerek apja meg, aki a síró asszony mellett állt és  a vállát simogatta, hát, ő le se tagadhatta volna a fiát. Ahogy melléjük lépett, még észrevette, hogy a férfi keze és ruhája véres, még a szája szélén is ott volt a nyállal keverődő rászáradt vér, ahogy nyilván megpróbálta kiszívni a gyerek karjából a mérget. Dicséretes próbálkozás volt, nagy valószínűséggel meg is mentette a kölyök életét.

– Nos, Olivert nagyon szeretik odafönt – intett fejével a plafon felé, és mindenki tudta, hogy egy felsőbb hatalomról beszél – ... és jól tették, hogy agyonverték a támadót, mert a tetemet így sikerült beazonosítani, floridai vízi mokaszin volt, más néven halászvipera. Védett állat, de önvédelem volt, így aztán aligha fogják Önöket érte felelősségre vonni. Halálos a mérge, és ami a legrosszabb, ezen a környéken fel sem lett volna szabad bukkannia. Nyilván megint egy megunt kedvenc, akit a gazdája a terráriumból itt engedett szabadon. Szóval, a legjobb volt, amit tehetett, hogy megpróbálta kiszívni a mérget a mentők érkezéséig. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy még nem volt kifejlett példány. Mindenesetre az ellenanyag úgy tűnik, hat, és ez a legfontosabb, mert nem lett volna elég időnk, ha máshonnan kell beszerezni.

A társaság elszörnyedve rezzent össze, ahogy azt a másik végkifejletet vizionálták, úgyhogy az orvos inkább Peterre irányította a figyelmet.

– Maga is megsérült? – fogta meg a férfi véres kezét, aki kábán rázta a fejét.

– Nem, ez a fiam vére. Nem tudtam, mit csináljak, de azt gondoltam, ha sebet ejtek, hatásosabban tudom szívni, és ... – tétován megrázta a fejét. – Ugye nem csináltam bajt?

– Nem, ahogy mondtam, a lehető legjobban reagált. Jó, hogy volt magánál bicska.

– Az az én érdemem volt – vigyorgott még mindig feszülten Jesse, és ezzel a közbeszólással sikerült kicsit felvidítania a társaságot.

– Ma éjszakára még bent tartjuk, megy az infúzió és egy kis nyugtatót is kap, hogy a keringése is lelassuljon, amíg az utolsó mérgező molekula is ki nem tisztul; de holnap – ha minden rendben – hazavihetik.

– Bemehetünk hozzá? – suttogott Sylvia, mire az orvos biccentett.

– Öt perc, és csak a szülei, így rendben van? – Sylvia és Peter hálásan bólogattak.

*

– A fenébe, még most sem tudom elhinni, hogy ez megtörténhetett! – fújtatott Jesse, miközben elfordította az indító kulcsot. Mellette Peter ült, a két asszony és a gyerekek a hátsó ülésen – nélkülözve minden óvintézkedést, hacsak az nem számít annak, hogy úgy kapaszkodtak a kicsikbe, hogy ki sem lehetett volna rángatni őket a kezeik közül. A gyerekülések alighanem ott hevernek még mindig a tisztáson, ahova idegességében kidobálta, amíg Peter a gyerek vérét szívta. Jézusom! Mint egy horrorfilm! – forgatta a szemét, ahogy az olajos zöld színű szörnyetegre gondolt, amely a korhadt farönk belsejéből villámgyors mozdulattal csapott le a legközelebb álló Oliver karjára. Biztos volt benne, hogy rémálmában még előkerül a gonosz kígyófej, amely olyan volt, mintha fémből lett volna kifaragva. A kezében levő lapáttal csak ütötte ahol érte, nem törődve vele, hogy a vagdalkozása talán még horrorisztikusabb lehetett, mint maga a baleset. Egy dolog lebegett csak a szeme előtt, hogy ez a szörnyeteg akár az ő fiát is megtámadhatta volna, vagy belopózott volna a házba és Jerome-re tekeredik..., nem, pusztulnia kellett! Utólag aztán hasznosnak is bizonyult az őrjöngése, mert legalább beazonosíthatták és azonnal a megfelelő ellenszérumot alkalmazhatták. Még élénken előtte volt Peter rémült arca, ahogy a menekülni készülő kígyóval nem is foglalkozva ordított, hogy: Kést! Áldotta a cserkészmúltját, amiért a nyaralása majd minden percében ott volt a zsebében a zsebkése. Sosem gondolta volna, hogy egyszer még ilyen jól fog jönni.

Peterre sandított, aki még mindig úgy nézett ki, mint egy vámpír, de láthatóan nem foglalkoztatta más, csak az, hogy a gyereke életveszélyben volt, és talán most is ott van, a jó doktor bíztató szavai ellenére. Ez őrület!

– Nem lesz semmi baj! – próbált erőt önteni a fickóba, aki ránézett ugyan, de üveges tekintetéből nyilvánvaló volt, hogy még mindig a sápadt, eszméletlen gyereket látja maga előtt. – Nagy voltál, lehet, hogy én ..., talán eszembe se jutott volna... Istenem, ha ez tegnap történt volna... – dadogott Jesse, miközben a visszapillantó tükörben Claudiát és a fiát nézte. Évek óta járnak ide, isteni szerencse, hogy még soha nem történt velük hasonló. Imádta ezt a helyet, de most biztos volt benne, hogy jó sok időnek kell eltelnie, mire újra felszabadultan tudja élvezni a tópart szépségét.

Peter kinyújtotta maga elé a kezét, amelyen ott barnállott Oliver vére. Reszketett. A sokk utólag tört rá, most érezte a szinte fémes ízt a szájában, amit még ki sem öblített, mert képtelen lett volna elmozdulni a kórterem ajtaja elől. Új volt az érzés és teljesen letaglózta, mennyire fontosságát tudja veszíteni minden más, amikor egy kilenc éves gyerek görcsökben vonaglik a mentőben. Félrekapta a tekintetét és az elsuhanó fákat nézte, aztán összeszorított szájjal csak annyit nyögött: – Állj meg!

Jesse ijedten taposott a fékbe és alig állt félre az út mellé, amikor Peter szinte kiesett a kocsiból és összegörnyedve hányni kezdett. Sylvia kipattant és megragadta a derekát, hogy valami támaszt biztosÍtson, de Peter a kezét feltéve intett, hogy nincs szüksége segítségre. Közben Claudia talált egy kis üveg ásványvizet és Kevin kezébe nyomta, hogy adja oda Sylviának, aki hálás mosollyal tekerte le a kupakot és Peter orra alá dugta az üveget. A férfi kiöblítette a száját, aztán megborzolta a gyerek fejét: – Kösz! Na, menjünk, most már azt hiszem, nem lesz gond!

*

Nem ez volt az az este, amikor kirabolták a hűtőszekrényt. A gyerekek ettek egy keveset, a felnőttek inkább csak étvágytalanul rágcsálták az általuk ott hagyott darabokat, aztán amikor a lányok lefektették a kicsiket, Peter pedig visszaszerelte a gyereküléseket Claudiáék egyterűjébe, Jesse elővette a vésztartalékot, az apja húsz éves whiskey-ét. Kitöltött mindenkinek egy-egy ujjnyit, aztán kiültek a teraszra és a lemenő nap fényében fürdő tavat bámulták.

– Istenem, ha a kezem közé kerülhetne, aki ezt a hüllőt szabadon engedte! – morgott Claudia. – Nem tudok másra gondolni, hogy vajon van-e még…, egyáltalán, hogy még mi minden lehet itt az erdőben. Eddig imádtam ide jönni a gyerekekkel, de most legszívesebben összecsomagolnék és indulnék haza.

– Ilyen alapon ki se  mozduljunk otthon a házból, bár, ki tudja, még ott is leselkedhet ránk veszély – vont vállat a férje.

– Hihetetlen, milyen hirtelen tud beütni a mennykő – sóhajtott Sylvia. – Épp csak megérkeztünk… Az jár a fejemben, hogy isteni csoda, hogy a táborbeli kiruccanásukat baj nélkül megúszták. Képzeljétek el, ha ott az erdőben…, két magányos gyerek …, és ez történik.

– Inkább nem képzelném el, mert így sem állok messze egy infarktustól – motyogta Peter és a mellét kezdte masszírozni, amelyben egy ideje valóban erős szorítást érzett.

– Ezzel ne viccelj! – intette Jesse –, mert baromira nem akarnám ma még egyszer megjárni a kórházhoz vezető utat. Még a srácaim születésekor is kint dekkoltam a kertben, mert nem bírom a levegőjét – borzongott meg még az emlékre is.

– Majdnem elvesztettem, pedig még alig ismerjük egymást… – motyogta Peter, szinte nem is hallva a másik férfit.

Sylvia a férfi kezéért nyúlt és felhúzta. – Bocs, srácok, mi lefekszünk – mondta halkan, miközben tekintetét le sem vette Peterről. A férfi engedelmesen, némán hagyta magát vezetni, nagyjából annyit érzékelve a külvilágból, mint egy alvajáró. Claudiáék szótlanul néztek utánuk. Pontosan értették Peter lelkiállapotát. Olyan nehéz hetek álltak mögöttük, és most, amikor lassan, de biztosan megoldódni látszottak a dolgok, ez a majdnem tragédia rányomta a bélyegét mindenre, ami történt ezzel a kis családdal. Soha ennyire még nem volt szükségük egymásra, értették pontosan, úgyhogy Jesse bevállalósan felhörpintette a többieknek kitöltött italokat is, aztán kézen fogta a feleségét és nagyot sóhajtva magához húzta.

– Gyere, feledtesd el velem annak a dögnek még a látványát is!

Sylvia a fürdőszobában lassú mozdulatokkal simogatta le Peter ruháit, aztán megnyitotta a zuhanyt és mielőtt betolta volna alá a férfit, ő maga is ledobálta a ruháját. A kezébe nyomott egy adag tusfürdőt és minden sietség nélkül eldörzsölte a férfi vállain, a keze közé fogta az arcát és lesimogatta róla a port, vért és izzadtságot. Peter mozdulatlanul hagyta magát, minden erő elszállt a tagjaiból, teljesen letaglózta az az érzés, amikor tehetetlenül várta a hírt a kezelőből. Bármit odaadott volna érte, ha azzal  meg nem történtté tehette volna a kígyómarást. Nem tudta még, hogy ez ilyen fájdalmas érzés, aggódni valakiért, aki vér a véredből…, kegyetlen lecke volt. Próbálta tartani magát férfiasan, keményen, de Sylvia gyengéd törődő mozdulatai, néma vigasztalása áttörték a gátat és már nem tudta visszatartani a könnyeit. A könnyeit, amelyek félelemben születtek, megkönnyebbülésben áradtak, és elmostak mindent, rettegést, szorongást, türelmetlen várakozást. Nem szégyellte, talán nem is volt igazán tudatában, hogy az arcán folynak le, egyszerűen jól esett, mert a szorítás a szíve körül enyhülni tűnt tőle.

Álltak a melegvíz alatt, Sylvia már nem mosdatta, csak ölelte, mereven tartott mellkasára fektetve az arcát, hallgatva a nyugtalan, zokogni vágyó szív dobbanásait.