Zongorajáték 24.

 – Emlékszel még? – állt meg a parkolóban, pontosan a világítótorony lábánál Peter. – Mikor voltunk itt utoljára? – nézett Sylviára, aki titokzatos mosollyal nézte a szélvédőn túl magasodó vörös épületet. Lám, a torony, melynek lassan szimbolikus jelentése is lesz, egyre másra felbukkan mostanában.

– Én gondolatban többször is – vallotta be halkan, aztán a kilincsért nyúlt, hogy kiszálljon, de Peter utánakapott és magához húzta. Egy könnyed csókot lehelt a nő félig nyitott ajkaira, aztán ujjaival körberajzolta az arcát, elidőzve a lehunyt pillákon.

– Itt voltam utoljára igazán boldog – suttogta és újra megcsókolta Sylviát, most az előbbinél jóval szenvedélyesebben, már-már úgy, mint tíz évvel ezelőtt, és ő lelkesen viszonozta ezt a szenvedélyt. Amikor szétváltak, megfogta a férfi kezeit és a szemébe nézve halkan megszólalt:

– Itt követtem el életem legnagyobb hibáját. Már majdnem biztos voltam benne, hogy gyereket várok, és nem szóltam neked. Azt hittem, rengeteg időm van még és meg akartam várni, amíg az orvos is igazolja a feltevésemet. Pedig, ha akkor szólok…

– Csssss… – tette az ujját Peter a nő ajkára, lezárva vele a múltat és a lelkiismeret lázadását. – Most már ne gondolj rá! Így alakult. Meg kell tanulnunk elfogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek, hibázunk, csak az a lényeg, hogy ne is próbáljuk letagadni magunk előtt, ne bagatallizáljuk el a dolgot. Kemény időszak van mögöttünk és még korántsem biztos, hogy egyszerű lesz a folytatás, de legalább már rátaláltunk az útra, ami egymáshoz vezet. Most már csak ez a fontos, minden mással meg tudunk birkózni, ha igazán akarjuk.

Sylvia az erős, mégis gyengéd kezekbe kapaszkodva szégyenlősen elmosolyodott.

– Tudod, attól tartottam, hogy ha felbukkansz, amikor a gyerekek elindultak, akkor azonnal az ágyban kötünk ki, és nem akartam, hogy azt hidd, egy kiéhezett kóbor macska vagyok, aki remegve várja, hogy valaki cirógassa végre. De most nem bánnám, ha sötétített ablakai lennének a kocsidnak.

Peter elvigyorodott az érzéki és nyílt vallomástól.

– Gondoltam rá, hogy nem lenne szabad egyetlen percet sem elvesztegetnünk a Jesse-ék által ajándékozott két napból, de végül rájöttem, hogy tulajdonképpen, ha nem szúrjuk el, előttünk az élet, kár lenne elkapkodni. És engem tényleg sok szép emlék köt ehhez a helyhez. De ígérem neked, nem fogjuk végigjárni valamennyi helyszínt, ahol szerelmesen ölelkeztünk annak idején. Tulajdonképpen arra gondoltam, elmehetnénk hozzám. Akkor legalább nem leselkedne ránk az a minden lében kanál Mrs. Bergolio sem, és már majdnem elkészültem a felújítással, szívesen megmutatnám neked.

– Bélyeggyűjteményed nincs? – nevetett rá Sylvia.

– Hát, az nincs, már azt is eladtam, ami apámtól maradt rám, de fantasztikus festék-gyűjteményem van, a vállakozó ugyanis ott hagyott egy csomót, amikor megtudta, hogy kiskorú gyerekek randalírozása várható a házban, és van egy eszméletlen szép hangú Bösendorferem, tegnap délután szállították. És, hogy valami nagyon fontosat se hagyjak ki, van már étkezőm és teli a hűtőm. Igazából már meg is terítettem, és hogy a lényeget ki ne felejtsem, a masszázskádamhoz egy csodás hálószobán keresztül vezet az út.

– Te dicsekszel? – kacagott Sylvia, mire Peter laza nemtörődömséggel vállat vont.

– Nem dicsekszem, csábítani próbálok.

– Elég lenne, ha csak annyit mondanál: gyere el hozzám! – suttogta Sylvia elveszve a kék szemek hipnotikus tüzében, mire Peter megcsókolta és belemormolta a csókba: Gyere el hozzám!

*

Sylvia alig ismert a házra, amikor Peter beállt a garázs elé. A korábbi kiégett fű és az elburjánzott bokrok ügyes és hozzáértő kezek által új életre keltek. A friss gyep puha szőnyegként hívogatott, a bokrok gondosan visszanyírva, az ablakok megpucolva ragyogtak a napfényben, odabent könnyű függönyök mögé bujtatva a ház vendégeit. A ház előtti tornác korlátján a művészien megkomponált virágvályúkból szinte kiborult a színes virágkavalkád. Az egész összkép hívogató volt, barátságos és Sylvia önkéntelenül is végigsimított néhány virágszirmon a bejárathoz tartva. Büszke volt az otthonára, de bármikor hajlandó lett volna erre elcserélni, főleg, ha a ház ura is benne van a csomagban.

– Hogy tetszik? – állt meg mögötte Peter és olyan közelről súgta a fülébe a kérdést, hogy nemcsak a tarkóján, de még a hátán is égnek meredtek a pihék a gerince mentén.

– Gyönyörű lett – motyogta Sylvia és ellenállt a kísértésnek, hogy megdörzsölje a karjait, ahogy a borzongás végigszaladt rajta.  

– Te vagy gyönyörű – tárta ki előtte a férfi az ajtót. Odabent az előtérben még érezhető volt a friss festés szaga, amit még az előtér kerek asztalkáján pompázó óriási liliomcsokor illata sem volt képes elnyomni. Peter elhúzta az orrát… – hát, az  ötlet nem jött be, mert a szag és az illat keveredése még kellemetlenebb, mint amikor reggel itt ácsorogva azon tűnődtem, mivel közömbösíthetném a tiszta-ház „illatot”.  Menjünk beljebb, mielőtt az előszobában fájdul meg a fejed! – terelgette beljebb a nőt. Átölelte a derekát és az emeltre vezető lépcső felé indult vele. – Odafönt már korábban végeztek és egész rendesen ki is lehetett szellőztetni, kezdjük inkább ott a körsétát!

– Baj, ha most nem vagyok annyira kíváncsi? – fordult vele szembe Sylvia a lépcsőn. Egy fokkal feljebb állt, mint a férfi, így a szemük majdnem egy magasságban volt. Peter lustán elmosolyodott:

– Nem baj, igazság szerint reménykedtem is benne, de azért lenne odafönt egy s más, amit szívesen megmutatnék.

– Arra az egyre igazán kíváncsi is lennék – vigyorodott el a nő, aztán vidáman, mint egy tinilány, felszaladt a sötétkék lépcsőfokokon. Már ismerte a járást annyira, hogy tudja, melyik ajtó mögött találja a férfi hálószobáját, amelynek padlóján, azon a hatalmas matracon már eltöltöttek egy éjszakát. Peter vigyorogva követte, bár azt még mindig nem merte megkockáztatni, hogy kettessével szedje a lépcsőfokokat. Az a régi baleset hagyott maga után apró emlékeztetőket, ez volt az egyik. De még így is fürgén beérte a hálószobaajtóban megtorpanó nőt. A látvány valóban impozáns volt, neki is tetszett, amikor elkészült. A hatalmas ablaktáblák előtt hófehér függönyök szűrték meg a déli napsütést, odabent friss politúrillat lengett be mindent, a csillogó sötét parkettát, a plafont átszövő sötét fagerendákat és a méltóságteljes, hatalmas franciaágyat, amelyen hófehér ágynemű várta hívogatóan a pihenni, vagy jelen esetben hancúrozni vágyókat. Az ajtótól balra, egészen az ablakokig padlótól a plafonig érő beépített szekrényt rejtett a tükörrel burkolt csúszó lapok sokasága. A csillogó tükörlapok megkétszerezték az amúgy is jelentős teret. A franciaágy két oldalán boltíves bejáratok vezettek a fal mögött megbújó fürdőszobába; az ablakokkal szemközti falon pedig egyetlen hatalmas színes festmény lógott, élénkséget lopva a már-már steril környezetbe, a világítótoronyról készült fénykép alapján készült, egyetlen apró, de igen jelentős részletében eltérve, a torony tövében egy szerelmes pár ölelte egymást.

– Az én fotóm ott végezte Mike Hennings műtermében, de igazság szerint nem is bánom, hiányoztál róla.

– Én mindig ott láttalak a magamén – vallotta be halkan Sylvia, aztán megfordult és átölelte Peter nyakát. – Annyira sajnálom! Ha az életben csak egyet kérhetnék, az az lenne, hogy bárcsak utánad mentem volna…

– Cssss! – simogatta meg a lány száját a férfi. Itt vagy, és csak ez számít! – még el akarta mondani neki, hogy abban bízik, itt is marad, hogy a két gyerekkel, és talán még későbbiekkel benépesítik ezt a lakberendezési magazinba illő üres lakást, hogy Sylvia életet lehel a házba és a gazdájába is, de most csak érezni akarta a bőrét, az érintését, az illatát, a melegségét.

Fürge ujjakkal kibontotta Sylviát a ruhájából és hagyta, hogy a könnyű anyag kettőjük között a földre hulljon. A lány igyekezett leküzdeni a szégyenlősségét, hiszen tíz évvel ezelőtt nem volt olyan porcikája, amely ne ismerte volna Peter szenvedélyes érintését, igazán nevetséges lett volna, ha most elpirul, amikor meztelenül áll előtte. De tíz évvel ezelőtt nem szült még két gyereket, és a terhességek nem hagytak nyomot a testén – vitatkozott önmagával erőtlenül. Peter szerencsére semmit sem vett észre a belső vívódásából, csókolta és simogatta, miközben – mintha táncolnának – az ágy felé araszolt vele. Korábban fogadalmat tett, hogy ha eljutnának idáig, akkor gyengéd lesz és szerelmesen hódító, de pillanatnyilag csak a vágy már-már fájdalmas feszülését érezte és alig bírta visszafogni magát. Nem segített az sem, hogy Sylvia türelmetlenül tépte az ingét, nem kímélve a gombokat, nyilvánvalóvá téve, hogy őbenne legalább annyira ég a tűz, mint a férfiban.

– Annyira régen volt! – suttogta a szájába Peter és ő homorítva értett vele egyet. Régen volt, de a teste máris emlékezett. Pontosan ilyen gyorsan hajszolták egymást a beteljesülés felé annak idején is, talán éppen ez vezetett ahhoz, hogy néhány alkalommal elfeledkeztek a védekezésről, és … állj! – merevedett le hirtelen.

– Nem szedek semmit – motyogta és majdnem sírva fakadt a gondolatra, ha esetleg Peter sem gondolt a védekezésre, de aztán hirtelen ellazult. Ha nem, hát nem, de belehal, ha most le kell álljanak. Peter azonban az éjjeli szekrény fiókjában kotorászva kicsapott néhány színes tasakot a fehér ágyneműre.

– Nincs az az isten, ami most megállíthatna – morogta játékosan, és finoman, mégis majdnem fájdalmat okozva ráharapott az orra előtt hánykolódó mellbimbóra. Sylvia felsikított a testén végigvágó régről ismerős érzésen. Istenem, ezt Rey-el soha…, állj! Reyre sem gondolunk! Nincs összehasonlítás, csak a Most van és Peter!

Peter felegyenesedett, kiült az ágy szélére és kapkodva rángatta magáról a farmert, amely most bosszantóan szűknek és ragaszkodónak bizonyult. A francba! Nem is gondolta volna magáról, hogy ennyire próbára teszi majd a tűrőképességét Sylvia közelsége, de ha még sokáig szerencsétlenkedik, a saját nadrágját teszi boldoggá, nem a lányt. Amikor végre megszabadult tőle és egyúttal az alsójától is, még türelmetlenül lekapkodta a zoknijait és visszaperdült a lány mellé. Úgy nézett végig az ágyneműn fekvő nő testén, hogy az legszívesebben magára rántotta volna a takarót.

– Nagyon szép vagy! – suttogta áhítattal, mire Sylvia alig észrevehetően elhúzta a száját.

– Én most sokkal inkább csak meztelennek érzem magam, nem annyira szépnek. Van otthon tükröm Peter, tudom, hogy megváltozott a testem.

– Megváltozott, igen – borította be tenyerével a nő hasát a férfi. – Még szebb vagy, mint amire emlékeztem. Teltebb lett a melled – csókolt a két melle közé, aztán tovább folytatta a változások felfedezését: – teltebb lett a csípőd is  – motyogta Peter, csendes csodálattal cirógatta végig a nő testét. Annyi éjjelen át álmodott róla, de az álmai még a közelében sem jártak a valóságnak. Ez az érzéki, nőies test sokkal izgatóbb volt, mint azok a könnyen adakozó fruskák, akikkel az eltelt években dolga akadt. És végre az övé, újra az övé, akár egész éjjel szeretkezhet vele, csókolhatja kifulladásig, és nem veheti el tőle már soha senki.

– Nagyon világos van – motyogta Sylvia, mire Peter megnyomott egy gombot az éjjeli szekrényen és anélkül, hogy legördült volna egy redőny, az ablaktáblák elsötétedtek.

– Ne kérdezd, hogy mi ez, mert a műszaki részét még én sem fogtam fel, de egy vagyonba került, és nyilvánvalóan működik. Nekem ennyi elég is – morogta Peter. – Bár, ha rajtam múlna, akkor a napfényben ölelnélek. Egyszerűen képtelen vagyok betelni veled, hogy újra itt fekszel a karjaimban – mondta, miközben fél könyéken támaszkodott Sylvia mellett. Másik kezével a lány mellét dédelgette, ujjbegye átsiklott a hegyesen meredező mellbimbón, mire a nő úgy érezte, tűz égette meg, bár ez a tűz inkább borzongatott, nem fájdalmasan égetett. A férfi keze lassan csúszott lefelé a testén, elkalandozva a csípője irányába, át a szeméremdobján, majd le a combján, mintha csak a hét fogást próbálná ki rajta. Aztán elérkezett a térdéhez és alányúlva felhúzta a nő lábát, majd ugyanezzel a mozdulattal szélesre tárta. Sylvia az ágyneműbe markolva átadta magát az ébredező viharnak. Még szinte semmit sem csinált vele a férfi, de máris olyan izgatottságot érzett, mint a beteljesülés előtti pillanatokban. Már, ha egyáltalán jól emlékezett azokra a pillanatokra, mert igencsak régen volt bennük része.

Peter  zihálva Sylvia combjai közé csúsztatta a kezét, izgatta, dörzsölte, érezve, ahogy éledni kezd benne a vágy, nedvesen reagálva ujjai érintésére, megkönnyítve az ő behatolását, amit már nem tudott, de nem is akart halogatni. A férfi ajka megtalálta az övét és nyelvével utat tört magának, miközben odalent az ujjai hatoltak mélyre. A alatta nyögdécselő női test már semmi mást nem akart, csak magába fogadni és ő engedelmeskedett. Ahogy lassan fúrta magát előre a meleg ölbe, Peter halántékán izzadtságcseppek jelentek meg, ékesen bizonyítva az óriási önuralmat, amivel próbált ura maradni a helyzetnek, küzdve az ellen, hogy elsiesse a dolog legjobb részét. Sylvia azonban eléje ment a lassú mozdulatoknak, kapaszkodott belé és húzta magára, többet, erősebben, keményebben akarva, és amikor megkapta, már csak arra maradt ereje, hogy ujjongva átadja magát a gyönyörnek. Peter az első megránduló izom szorításának engedelmeskedve megadta magát és egy utolsó mély lökéssel elmerült Sylviában. Csak lassan tért magához, szíve zakatolt, alig kapott levegőt, sérült lábában érezte a görcs első jeleit, ezért óvatosan megpróbálkozott kibontakozni a nő szoros öleléséből. Sylvia azonban az öntudatlanság ködében úgy kapaszkodott belé, mint egy kis pióca és Peter egy idő után beletörődött a kínzó fájdalomba, amit a lábszárában érzett. Aztán a következő pillanatban megérezte a lány gyengéden masszírozó kezét és a fájdalom szűnni kezdett. –Köszönöm! – suttogta a hajába, mire Sylvia elmosolyodott. –Én köszönöm!

Ahogy lehengeredett róla, nem távolodott el tőle, az oldalához simult, átölelte, és testük minden érintkező négyzetcentimétere forróságot árasztva tapadt a másikhoz. Sylvia illata összekeveredett szeretkezésük illatával és ő mámorosan hunyta le a szemét. Erre az illatra emlékezett, ez kísértette az álmaiban. Talán a lány képe megkopott az évek során, amikor valaki más feküdt mellette, de az illat felülírt mindenki mást, az vele maradt, és talán éppen ezért nem is tudott megmaradni senki más mellett sem.

*

Sylvia zavartan pislogott a fényben, amely az ablakok felől elöntötte a szobát. Tudata mélyén ott lopózott az emlék, hogy Peter besötétítette a helyiséget, amikor ő kérte, de nyilván a felszólítás érvényét vesztette, amikor elaludt. Most jól jött a világosság. Mellette hanyatt fekve aludt a férfi. Lehunyt szempillája úgy seperte az arcát, hogy egy nő alighanem a lelkiüdvét is odaadta volna érte. A vékony fehér ágytakarót hajtotta magukra elalvás előtt, és ez amilyen jól beburkolta Sylviát, annyira szabadon hagyta a férfi mellkasát és az egyik lábszárát. Most mosolyogva körözött kezével a férfi mellkasa fölött, attól tartva, ha megérinti, felébreszti, ugyanakkor vágyva rá, hogy érezze a szőrszálak cirógatását. Erőt vett magán és még visszafogta kalandozni vágyó kezeit, csak a szemét engedte szabadjára. A barnára sült lábszáron ott volt a baleset utáni műtétek sorának nyoma, vékony, alig látható hegek formájában. Istenem! – rémlett fel előtte a tragédia napjának néhány örökre a retinájába égett pillanata. Ahogy összerogyott a gázoló autó előtt, mint egy rongybaba, ahogy a kékes lángnyelv kúszott felé az aszfalton és a nadrágjába kapva tantaluszi kínokat okozott volna, ha nem lett volna már amúgy is ájult a fájdalomtól. Észre sem vette, hogy az emlékezéstől egy könnycsepp indul útjára a szeme sarkából, csak amikor már a férfi mellkasára csöppent. Ijedtében lehajolt, hogy lecsókolja onnan, és a következő pillanatban már két erős kéz kapaszkodott belé, hogy felemelje magához és a száját vegye birtokba egy másik éhes, meleg száj.

– Miért sírsz? – suttogta a hajába a férfi összeszoruló torokkal. Uram! Add, hogy ne bánja meg, amit tettünk! – fohászkodott némán, aztán ellazult a szorítása, ahogy Sylvia válaszolt neki.

– Csak eszembe jutott a baleset. Talán sosem jöttünk volna össze, ha nem történik meg.

– Téged már akkor is elgyöngített egy magatehetetlen pasi látványa – kócolta össze Peter, és Sylvia felháborodottan bokszolt a mellébe.

– Nem a magatehetetlenséged vonzott, bár tagadhatatlan, hogy örültem, amiért nem voltál annyira … lehengerlő.

– Sérült voltam és magányos, és te mindig is szívesen felkaroltad az elesetteket.

– Hát, lehet, hogy tényleg nem is a csókjaidat akartam, meg az önkívületet, csak támogatni a lépcsőn, amikor először lemerészkedtél a parkba - vágott grimaszt Sylvia, mire Peter egy hirtelen mozdulattal maga alá fordította.

– Nem érdekel, miért jöttél, az volt a fontos, hogy ott voltál. A legjobbkor a legjobbat adtad nekem, és ezzel magadhoz is láncoltál örökre. Még életemben nem találkoztam senkivel, akinek ekkora szíve lett volna. Nem is tudom, hogy fért el a mellkasodban, mert akkoriban nem volt ilyen bögyös, asszonyom… – vigyorgott csúfolódva a férfi, ahogy minden szavát egy csókkal kísérte, és Sylvia mellei hamarosan fénylőn csillogtak a csókok nyomán.

– Szóval azt állítod, hogy egy tejcsárda vagyok? – horkant fel bosszúsan, mert a férfi bókjai inkább csak a hiábavaló fogyókúrázást juttatták eszébe.

– Még nem, de azon leszek – húzta fel a szemöldökét a férfi és várta a választ, ami egyre késett.

– Syl, én nem ezért a délutánért dürrögök körülötted hetek óta. Ezt remélem, tudod! És nem is Oliver miatt. Téged akarlak, mert úgy teljes az életem, ha Te is a része vagy. És olyan jól áll neked az anyaság, ráadásul én lemaradtam egy olyan időszakáról a gyereknevelésnek, amit szeretnék még megélni az életben valamikor. Veled. Ezek az én nyílt lapjaim, azt hiszem, itt az ideje, hogy te is terítsd ki a tieidet.

Sylvia tágra nyílt szemekkel, némán nézte és Peter már-már attól tartott, kicsit elsiette a tervezgetéstől terhes vallomást, hiszen még épp csak megrepedt a hosszú évek szőtte távolság köztük, nemcsak térben, de lélekben is. Fizikálisan tagadhatatlan a köztük lévő összhang, de azért, mert egy minden tekintetben kielégítő szeretkezésen vannak túl, még nem biztos, hogy ugyanazt várják a jövőtől.

– Megint lehengerlő vagyok? – kérdezte kesernyés félmosollyal, mire Sylvia még mindig némán megrázta a fejét. – Hát, pedig reménykedtem benne – kacsintott bohóckodva a férfi, mire a nő két keze közé fogta az arcát és magához húzta.

– Köszönöm! – súgta halkan. – Köszönöm, hogy megőrizted a lángot, amiről azt hittem, még az emlékét is el akarod felejteni. Köszönöm, hogy szeretsz annyira, hogy túl tudj lépni a múlton. Köszönöm, hogy ugyanazt érzed, amit én!

Peter megkönnyebbülten hajtotta le a fejét, hogy újra megcsókolhassa, aztán a gyengéd ölelésből megint szenvedélyes, vad ölelkezés lett, melynek volt egy pillanata, amikor azt hitték, még a hatalmas ágy sem elég nagy nekik, végül kuncogva, kifulladva elnyúltak egymás mellett.

– Nem akarok felkelni, de azt hiszem muszáj lesz, mert ha így folytatjuk, mentőt kell hívni hozzánk – vigyorgott elégedetten a férfi, miközben gyomra felől halk, távoli mennydörgésre emlékeztető morgás hallatszott. – Kihagytuk az ebédet – mentegetőzött a hangulatromboló zajongás miatt, aztán feltápászkodott. – Van néhány perced, amíg megtelik a kád, addig eldöntheted, hogy elmenjünk vacsorázni, vagy beéred azzal, amit a hűtőből az asztalra tudok varázsolni.

– Döntöttem, maradunk! – motyogta azonnal Sylvia, aki pillanatnyilag még a közeli fürdőszobát is leküzdhetetlen távolságnak érezte.

– Reméltem, hogy így döntesz! – kiabált a fürdőszobából Peter, aztán a mondat második részét elnyomta valami vízesésre emlékeztető hang. Sylvia kíváncsian kelt ki az ágyból és korábbi szégyenlősségét feledve ő is a fürdőszobába lépett. A hatalmas kád, amelyet a múltkor a gyerekek medencének neveztek, már félig telt illatos, habos fürdővízzel, és hívogatóbb volt, mint a hálószobában összedúlt puha ágy. Peter belépett a kádba és a kezét nyújtotta, hogy segíthessen neki, aztán ha már a karjai között volt, hát alaposan meg is csókolta. Amikor már mindketten úgy érezték, hogy a lábaik alig bírják megtartani őket, lassan, apró sziszegésekkel kísérve beleereszkedtek a vízbe, amely forróságával egyszerre volt bágyasztó és felpezsdítő. Sylvia kényelmesen elhelyezkedett a férfi ölében, hátát nekidöntve és játékosan nyújtózkodott, hogy lábujjaival elérje a kád végét.

– Én a helyedben nem ficeregnék annyit, hacsak nem akarod, hogy ott folytassuk, ahol percekkel korábban abbahagytuk – mormolta a hajába Peter és megemelte a cspőjét, hogy a nő is érezhesse, mint támad fel benne a vágy. – Melletted az ember könnyen elveszti a mértéket, de nem akarom, hogy hirtelen túl sok legyen – simított végig a habfürdőtől síkos melleken.

– Túl sok? – ráncolta a homlokát Sylvia, ahogy a testét figyelte, van-e igazság a férfi szavaiban, de a jóleső zsongáson kívül semmit sem érzett, ami megzavarhatta volna a további próbálkozásait. – Nem hiszem, hogy ez a veszély fenyegetne. Hacsak nem éppen neked lenne túl sok – riszálta meg a fenekét, hogy aztán nevetve iszkoljon a kád másik végébe a férfi elől.

– Boszorkány, gyere ide! – suttogta neki csillogó szemekkel Peter, aztán ahogy szinte föléje úszott, rögtön el is igazgatta magán. Valószínűtlenül finom érzés volt, ahogy a női test akadálytalanul fogadja magába. Lehunyta a szemét és próbálta nyújtani ezt a pillanatot, de nyilván nem volt képes túl sokáig ellenállni a hívogató apró szorításoknak odalent.

*

– Anya! Nem hiszem el! Mit keres itt? – suttogta az indulattól fojtott hangon Sylvia, ahogy az apja őszülő haját észrevette a bérelt lakás teraszán. Csak egy percre akart beugrani, de az apja látványától ez az idő is túl soknak tűnt.

– Syl, leéltem vele negyven évet. Nem olyan rossz ember, csak túlzásba vitte az érted való aggódást – simogatta meg a lánya karját Loretta. Mint anyát rettentően bántotta, hogy a lánya és a férje között hadiállapot uralkodik, és nagyon szerette volna kibékíteni a családját… –Hibázott, ezt nem is próbálom szépíteni, de nem rosszindulatból tette, és nagyon megbánta. Rettentően hiányoztok neki. Tudod, visszavontam a válókeresetet, és békülni próbálunk. Nem kívánom, hogy megérts, de próbáld elfogadni, hogy nekem hiányzik! Az apád, lehetnél vele kicsit megbocsátóbb, hiszen te sem voltál mentes a hibától, talán ma sem vagy. Emberek vagyunk, akik hibázunk, és nem a mi dolgunk az ítélkezés.

– A mesterkedésének hála majdnem egész hátralévő életemre boldogtalanná tett – szipogott dacosan Sylvia.

– Na, azért abban megvolt a te saját szereped is, kincsem! – emelte fel a kezét az asszony, hogy megállítsa a lánya vádaskodását. Imádta őt, de most tükröt kellett tartson eléje. – Nézd Syl, senki nem tagadja, hogy nehéz tíz év áll mögötted, de kicsim, te sem harcoltál a szerelmedért, az élet neked nyújtott egy második esélyt, és elég okos voltál hozzá, hogy megragadd, ne tagadd meg ezt a lehetőséget az apádtól, kérlek!

– Jó, most erről nem akarok beszélni… – rázta meg a fejét Sylvia. A mamával reménytelen volt vitatkozni már kiskorában is, mert mindig elérte, hogy önvizsgálatot tartson és ennek aztán az lett a következménye, hogy egy idő látni kezdte a maga hibáit is. Most nem akarta, mert egyszerűen szüksége volt bűnbakra, akit okolhat az elvesztegetett tíz évért. – Csak azért jöttem, hogy szóljak, Peterrel elutazunk Claudiáék után néhány napra, talán a hét végéig. És anya, ha Oliver és Thea beleegyeznek, hamarosan összeköltözünk Peterrel, eladom a házat és Princetonba megyünk mi is …, és ha még akkor is akarja, hozzámegyek feleségül – vágta ki dacosan, mint aki még mindig attól tart, hogy a családja bele kíván szólni az életébe.

– Gratulálok kincsem! – ragyogott fel megkönnyebbülve az anyja szeme, amely pontosan olyan volt, mint az övé. – De nem lesz ez túl gyors? Biztosak vagytok benne, hogy ezt akarjátok? – sütött át az aggodalom a nő látszólagos nyugodt stílusán.

– Anya! Volt tíz évünk, hogy rájöjjünk – grimaszolt a lánya, mire Loretta Deaver megrázta a fejét.

– Ó, nem! Volt tíz évetek, hogy a valaha volt vagy képzelt sérelmeiteket dédelgessétek. Ez most egy hirtelen fellángolás, olyan, mintha most szeretettetek volna egymásba először. És mit akarsz csinálni? Kiveszed a gyerekeket az iskolából és elköltöztök mindannyian Princetonba? Hiszen ott nem ismernek senkit, nem lesznek barátaik. Kicsim, gondoljátok ezt át jobban, ne siessétek el, mert könnyen szerezhettek ebben a kapkodásban olyan sebeket, amik fájdalmasabbak lesznek, mint a korábbiak, mert ezeket már egymásnak okozzátok, nem foghatjátok a környezet áskálódására.

– Anya! Én csak a terveimről beszéltem…, a terveinkről – helyesbített a lány. – De döntést csak akkor hozunk, ha mindenki végiggondolta a dolgot. A gyerekek is. Princeton egyébként nem a világvége, remek iskolák vannak ott is, és ebben a korban hamar szereznek majd új barátokat.

– Jó, én nem is akartam beleszólni, csak hát az anyád vagyok, nem rejthetem véka alá a véleményemet, nem igaz? Na, menj, köszönj apádnak! – intett a terasz felé, de Sylvia megrázta a fejét.

– Ne haragudj, még nem megy. Nem akarok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Ezt lehet, hogy ti meg tudjátok tenni, de én azt akarom, hogy ő jöjjön el hozzám, mert azzal ismeri el, hogy tisztában van vele, mekkorát hibázott. Amíg nem ismeri el a felelősségét a történtekben, addig nincs mit mondanunk egymásnak.

– Syl, hatvanöt éves, ne akard most megváltoztatni, mert reménytelen! Egy idős ember, aki szeret téged, és megérdemli a gyermeke tiszteletét – csóválta a fejét az anyja, de Sylvia hajthatatlan maradt.

– A kor állapot, nem érdem. A tiszteletem az övé volt és visszaélt vele. Ismerje el, hogy hibázott, és akkor lesz miről beszélnünk! Most megyek, vigyázz magadra, és ha visszajöttünk, majd telefonálok – nyomott egy puszit az anyja arcára, aztán kilépett a lakásból, hátra sem pillantva a terasz felé. Így nem láthatta, hogy az apja ott állt az ajtóban és minden szavát hallotta.

*

Sylvia az indulás pillanatától jól elvolt a saját gondolataival. Nem hagyta nyugodni az anyjával folytatott beszélgetés, ezért aztán kellemesebb emlékeket hívott elő a közelmúltból. Lehunyta a szemét, hogy megmeneküljön Peter érdeklődő tekintete elől, de az emlékezés állandóan pírt csalt az arcára, úgyhogy a férfinak nem kellett nagyon megerőltetnie magát, hogy elképzelje, hol jár az esze. Ő maga sem volt ezzel másként, de neki a vezetésre kellett koncentrálnia, így aztán bekapcsolta a rádiót és megpróbált nem Sylvia felé nézegetni. Legalábbis nem túl sűrűn. Este úgyis újra a karjába zárhatja, addig pedig legalább gyakorolja a türelem nemes erényét, mert a gyerekek szeme láttára úgysem csókolhatja meg valahányszor csak elmegy mellette. Az eltelt nap és a ma délelőtt alapján pedig nyugodtan beismerheti, állandóan ezen jár az agya. Ma reggel olyan ígéretet csikart ki a nőből, amely több bizonytalan tényezőre épült. Ezek közül igazából csak a gyerekek miatt aggódott, de reménykedett, hogy nem csúszik hiba az eddigi, viszonylag gördülékenyen alakuló kapcsolatukba. Oliverben bízott, és igazából az ő szava volt a döntő. Tudta, hogy talán egy kicsit erőszakos volt, de tudta azt is, hogy ugyanezt akarná egy hét, egy hónap, vagy akár egy év múlva is. Már éppen elég időt elvesztegettek, minek húzták volna még tovább. És akkor azt az apróságot már meg sem említette Sylviának, hogy a kádbeli hancúrozásnál elfeledkeztek védekezni, úgyhogy nem akarta beleélni magát, hiszen ez végképp túl gyorsan jött volna, de képtelen volt szabadulni a gömbölyödő hasú Sylvia képétől. De azért  jobb, ha ő is belenyugszik, hogy néhány héten belül Princetonba költözik a gyerekeivel.

Sylvia hajnalban a karjában ébredt. A takarót a füléig felhúzta, a feje pedig Peter mellén pihent. Ébredés után lustán elmosolyodott, ahogy a férfi szívének erőteljes dobolását hallgatta. Minden porcikájuk összesimult, lábaival körbefonta Petert, és a bőrük szinte izzott, ahol érintkezett. Ahogy kitisztult a tudata, eszébe jutott az előző nap és éjszaka szex-marathonja, ahol megtapasztalhatta mindkettőjük telhetetlenségét. A gondolataitól máris vágyakozóvá vált és kéjesen kutatva simított végig a férfi testén, hogy aztán az ajkával kövesse kíváncsi keze nyomát. Mikor megérezte a füle alatt doboló szív ritmusának felgyorsulását, elégedetten emelte meg a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. Peter írisze az álomból ébredve még tompán csillogott, de ébren volt, tettre készen. Ezúttal nem volt gyengéd, sőt, követelőző volt, és ereje éppen olyan nyers volt, mint a vágy, amely majd szétfeszítette. Sylvia nem is akarta, hogy ezúttal gyengéd legyen. Már ismerte a férfi óvatos finomságát, szenvedélyét, vágyának elsöprő erejét és valósággal megmámorosodott a tudattól, amiért képes rá, hogy minden önuralmától és önfegyelmétől megfossza őt. Csekély ár volt cserébe, hogy ő maga is sutba dobta a rá jellemző szemérmét és visszafogottságát. Peterrel szeretkezni maga volt az Élet, és ennek az életnek voltak sötétebb színei is. Soha nem hitte magáról, hogy két gyerek után is képes sikoltva többet és többet követelni, harapni és úgy túrni a férfi haját, hogy majd kitépi a fényes tincseket. Mint ahogy Peter kezenyoma is alighanem ott marad majd a csípőjén és a mellein, de egy pillanatra sem bánta. Egyszer egy barátnője azt mondta neki, hogy visszataszító, ha egy férfi megjelöl egy nőt, de ő csak büszkeséget és elégedett örömet érzett ezért. A végén kimerülten ziháltak, de még mindig egymást szorítva várták a visszatérést az érzékek birodalmából.

*

– Nagyon látszik rajtam? – állította meg Sylvia Petert, ahogy a Jesse által megadott GPS adatok szerinti ház melletti tisztáson leparkoltak, és a csomagjaikat magukhoz véve a ház felé indultak.

– Micsoda? – nézett végig rajta zavartan Peter.

– Á, hagyjuk, ha nem látod, akkor nyilván nem – legyintett a nő.

– De komolyan, mit kellett volna észrevennem? Levágattad a hajad? – pásztázta újra és újra végig Sylviát, de a pajzán gondolatokon kívül más nem igazán jutott eszébe.

– Jézusom, Pete, csak arra voltam kíváncsi, hogy a homlokomra van-e írva, hogy lefeküdtem veled? – sóhajtott Sylvia feléje fordulva és a szemét forgatva, amiért magyaráznia kell a dolgot, mire Peter elvigyorodott, ahogy a nő háta mögött kinyílt az ajtó és a kérdés-feleletnek pont Jesse lehetett a fültanuja. Már éppen válaszolni akart, amikor a másik férfi megelőzte.

– Sziasztok! Nyugi, én látom rajtatok, de a kölyköknek nem hiszem, hogy fel fog tűnni. Vagy ha igen, akkor se akadnak ki jobban, mint amikor tegnap este ránk nyitották az ajtót.

– Micsoda? – sápadt el Sylvia, mire a vöröshajú óriás hahotázva kivette a kezéből a csomagot.

– Nem volt vészes. A takaró alatt voltunk, úgyhogy aligha láttak bármit is. Gondolnunk kellett volna rá, mert elég nagy vihar volt, dörgött, villámlott, és ilyenkor Kevin mindig megjelenik. Most is jött, csak hozta magával a srácaidat is. Úgyhogy a végén én Jerome szobájában aludtam, ők meg Claudiával az ágyunkban. Persze addigra felöltöztünk, ők meg gondolom kitárgyalták egymás között, hogy vajon miért kellett testületileg megnézniük, hogy Jer alszik-e még. De hát valamit magunkra kellett kapjunk, nem igaz?

Sylvia tágra nyílt szemekkel hallgatta a vidám beszámolót, Peter kárörvendő vigyorral, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy ilyen helyzetbe még ők is kerülhetnek nem is olyan sokára.

– Mama! – szaladt eléjük Thea, és az anyja derekát megölelve olyan szorosan bújt hozzá, hogy Sylvia egészen megriadt. Ennyire hiányzott volna a lányának? Vagy ennyire összezavarta, amit Kevin szülei között látott?

– Szia anya! – kiabált be a tópartról sokkal lazábban Oliver, aztán vissza is tért fontos feladatához, hogy Kevinnel elkészítsék az esti sütögetéshez a máglyát. Már egy jó órája a víz által partra sodort ágakat gyűjtögették össze, de fáradhatatlanok voltak. Elmo lelkesen cipelte velük a gallyakat, időnként leheveredve és elrágcsálva egy-egy fiatalabb hajtást.

Peter kicsit csalódottan toporgott a háttérben, amiért őt nem üdvözölte senki a házigazdán kívül, és már majdnem elfogadta Jesse-től az üdvözlő sört, amikor Oliver kiáltása harsant:

– Peter, gyere segíteni! Ezt nem tudjuk kihúzni a vízből.

A férfi pillantása a partra siklott és elmosolyodott, ahogy a két gyerek egy hatalmas, nyilván odvas, vízen úszó fatörzset rángatott a víz szélén állva. Aztán nem mosolygott, hanem halálraváltan rohanni kezdett, megfeledkezve lába gyengeségéről, amikor a fia egy éles sikítást követően összeesett a partmenti kavicsokon.

*

– Most már minden rendben lesz! – sóhajtott bizakodva az orvos, ahogy kilépett a kórteremből és az odakint aggódó felnőttekre esett a pillantása. Nem volt nehéz eldönteni, a két páros közül kik tartoznak a hihetetlenül szerencsés kiskölyökhöz. Az anyja láthatóan a teljes összeomlás határán volt, bár az ölében egy kislány ücsörgött ijedten, míg a másik csinos nő csak aggodalommal a szemében simogatott egy kisfiút. A gyerek apja meg, aki a síró asszony mellett állt és  a vállát simogatta, hát, ő le se tagadhatta volna a fiát. Ahogy melléjük lépett, még észrevette, hogy a férfi keze és ruhája véres, még a szája szélén is ott volt a nyállal keverődő rászáradt vér, ahogy nyilván megpróbálta kiszívni a gyerek karjából a mérget. Dicséretes próbálkozás volt, nagy valószínűséggel meg is mentette a kölyök életét.

– Nos, Olivert nagyon szeretik odafönt – intett fejével a plafon felé, és mindenki tudta, hogy egy felsőbb hatalomról beszél – ... és jól tették, hogy agyonverték a támadót, mert a tetemet így sikerült beazonosítani, floridai vízi mokaszin volt, más néven halászvipera. Védett állat, de önvédelem volt, így aztán aligha fogják Önöket érte felelősségre vonni. Halálos a mérge, és ami a legrosszabb, ezen a környéken fel sem lett volna szabad bukkannia. Nyilván megint egy megunt kedvenc, akit a gazdája a terráriumból itt engedett szabadon. Szóval, a legjobb volt, amit tehetett, hogy megpróbálta kiszívni a mérget a mentők érkezéséig. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy még nem volt kifejlett példány. Mindenesetre az ellenanyag úgy tűnik, hat, és ez a legfontosabb, mert nem lett volna elég időnk, ha máshonnan kell beszerezni.

A társaság elszörnyedve rezzent össze, ahogy azt a másik végkifejletet vizionálták, úgyhogy az orvos inkább Peterre irányította a figyelmet.

– Maga is megsérült? – fogta meg a férfi véres kezét, aki kábán rázta a fejét.

– Nem, ez a fiam vére. Nem tudtam, mit csináljak, de azt gondoltam, ha sebet ejtek, hatásosabban tudom szívni, és ... – tétován megrázta a fejét. – Ugye nem csináltam bajt?

– Nem, ahogy mondtam, a lehető legjobban reagált. Jó, hogy volt magánál bicska.

– Az az én érdemem volt – vigyorgott még mindig feszülten Jesse, és ezzel a közbeszólással sikerült kicsit felvidítania a társaságot.

– Ma éjszakára még bent tartjuk, megy az infúzió és egy kis nyugtatót is kap, hogy a keringése is lelassuljon, amíg az utolsó mérgező molekula is ki nem tisztul; de holnap – ha minden rendben – hazavihetik.

– Bemehetünk hozzá? – suttogott Sylvia, mire az orvos biccentett.

– Öt perc, és csak a szülei, így rendben van? – Sylvia és Peter hálásan bólogattak.

*

– A fenébe, még most sem tudom elhinni, hogy ez megtörténhetett! – fújtatott Jesse, miközben elfordította az indító kulcsot. Mellette Peter ült, a két asszony és a gyerekek a hátsó ülésen – nélkülözve minden óvintézkedést, hacsak az nem számít annak, hogy úgy kapaszkodtak a kicsikbe, hogy ki sem lehetett volna rángatni őket a kezeik közül. A gyerekülések alighanem ott hevernek még mindig a tisztáson, ahova idegességében kidobálta, amíg Peter a gyerek vérét szívta. Jézusom! Mint egy horrorfilm! – forgatta a szemét, ahogy az olajos zöld színű szörnyetegre gondolt, amely a korhadt farönk belsejéből villámgyors mozdulattal csapott le a legközelebb álló Oliver karjára. Biztos volt benne, hogy rémálmában még előkerül a gonosz kígyófej, amely olyan volt, mintha fémből lett volna kifaragva. A kezében levő lapáttal csak ütötte ahol érte, nem törődve vele, hogy a vagdalkozása talán még horrorisztikusabb lehetett, mint maga a baleset. Egy dolog lebegett csak a szeme előtt, hogy ez a szörnyeteg akár az ő fiát is megtámadhatta volna, vagy belopózott volna a házba és Jerome-re tekeredik..., nem, pusztulnia kellett! Utólag aztán hasznosnak is bizonyult az őrjöngése, mert legalább beazonosíthatták és azonnal a megfelelő ellenszérumot alkalmazhatták. Még élénken előtte volt Peter rémült arca, ahogy a menekülni készülő kígyóval nem is foglalkozva ordított, hogy: Kést! Áldotta a cserkészmúltját, amiért a nyaralása majd minden percében ott volt a zsebében a zsebkése. Sosem gondolta volna, hogy egyszer még ilyen jól fog jönni.

Peterre sandított, aki még mindig úgy nézett ki, mint egy vámpír, de láthatóan nem foglalkoztatta más, csak az, hogy a gyereke életveszélyben volt, és talán most is ott van, a jó doktor bíztató szavai ellenére. Ez őrület!

– Nem lesz semmi baj! – próbált erőt önteni a fickóba, aki ránézett ugyan, de üveges tekintetéből nyilvánvaló volt, hogy még mindig a sápadt, eszméletlen gyereket látja maga előtt. – Nagy voltál, lehet, hogy én ..., talán eszembe se jutott volna... Istenem, ha ez tegnap történt volna... – dadogott Jesse, miközben a visszapillantó tükörben Claudiát és a fiát nézte. Évek óta járnak ide, isteni szerencse, hogy még soha nem történt velük hasonló. Imádta ezt a helyet, de most biztos volt benne, hogy jó sok időnek kell eltelnie, mire újra felszabadultan tudja élvezni a tópart szépségét.

Peter kinyújtotta maga elé a kezét, amelyen ott barnállott Oliver vére. Reszketett. A sokk utólag tört rá, most érezte a szinte fémes ízt a szájában, amit még ki sem öblített, mert képtelen lett volna elmozdulni a kórterem ajtaja elől. Új volt az érzés és teljesen letaglózta, mennyire fontosságát tudja veszíteni minden más, amikor egy kilenc éves gyerek görcsökben vonaglik a mentőben. Félrekapta a tekintetét és az elsuhanó fákat nézte, aztán összeszorított szájjal csak annyit nyögött: – Állj meg!

Jesse ijedten taposott a fékbe és alig állt félre az út mellé, amikor Peter szinte kiesett a kocsiból és összegörnyedve hányni kezdett. Sylvia kipattant és megragadta a derekát, hogy valami támaszt biztosÍtson, de Peter a kezét feltéve intett, hogy nincs szüksége segítségre. Közben Claudia talált egy kis üveg ásványvizet és Kevin kezébe nyomta, hogy adja oda Sylviának, aki hálás mosollyal tekerte le a kupakot és Peter orra alá dugta az üveget. A férfi kiöblítette a száját, aztán megborzolta a gyerek fejét: – Kösz! Na, menjünk, most már azt hiszem, nem lesz gond!

*

Nem ez volt az az este, amikor kirabolták a hűtőszekrényt. A gyerekek ettek egy keveset, a felnőttek inkább csak étvágytalanul rágcsálták az általuk ott hagyott darabokat, aztán amikor a lányok lefektették a kicsiket, Peter pedig visszaszerelte a gyereküléseket Claudiáék egyterűjébe, Jesse elővette a vésztartalékot, az apja húsz éves whiskey-ét. Kitöltött mindenkinek egy-egy ujjnyit, aztán kiültek a teraszra és a lemenő nap fényében fürdő tavat bámulták.

– Istenem, ha a kezem közé kerülhetne, aki ezt a hüllőt szabadon engedte! – morgott Claudia. – Nem tudok másra gondolni, hogy vajon van-e még…, egyáltalán, hogy még mi minden lehet itt az erdőben. Eddig imádtam ide jönni a gyerekekkel, de most legszívesebben összecsomagolnék és indulnék haza.

– Ilyen alapon ki se  mozduljunk otthon a házból, bár, ki tudja, még ott is leselkedhet ránk veszély – vont vállat a férje.

– Hihetetlen, milyen hirtelen tud beütni a mennykő – sóhajtott Sylvia. – Épp csak megérkeztünk… Az jár a fejemben, hogy isteni csoda, hogy a táborbeli kiruccanásukat baj nélkül megúszták. Képzeljétek el, ha ott az erdőben…, két magányos gyerek …, és ez történik.

– Inkább nem képzelném el, mert így sem állok messze egy infarktustól – motyogta Peter és a mellét kezdte masszírozni, amelyben egy ideje valóban erős szorítást érzett.

– Ezzel ne viccelj! – intette Jesse –, mert baromira nem akarnám ma még egyszer megjárni a kórházhoz vezető utat. Még a srácaim születésekor is kint dekkoltam a kertben, mert nem bírom a levegőjét – borzongott meg még az emlékre is.

– Majdnem elvesztettem, pedig még alig ismerjük egymást… – motyogta Peter, szinte nem is hallva a másik férfit.

Sylvia a férfi kezéért nyúlt és felhúzta. – Bocs, srácok, mi lefekszünk – mondta halkan, miközben tekintetét le sem vette Peterről. A férfi engedelmesen, némán hagyta magát vezetni, nagyjából annyit érzékelve a külvilágból, mint egy alvajáró. Claudiáék szótlanul néztek utánuk. Pontosan értették Peter lelkiállapotát. Olyan nehéz hetek álltak mögöttük, és most, amikor lassan, de biztosan megoldódni látszottak a dolgok, ez a majdnem tragédia rányomta a bélyegét mindenre, ami történt ezzel a kis családdal. Soha ennyire még nem volt szükségük egymásra, értették pontosan, úgyhogy Jesse bevállalósan felhörpintette a többieknek kitöltött italokat is, aztán kézen fogta a feleségét és nagyot sóhajtva magához húzta.

– Gyere, feledtesd el velem annak a dögnek még a látványát is!

Sylvia a fürdőszobában lassú mozdulatokkal simogatta le Peter ruháit, aztán megnyitotta a zuhanyt és mielőtt betolta volna alá a férfit, ő maga is ledobálta a ruháját. A kezébe nyomott egy adag tusfürdőt és minden sietség nélkül eldörzsölte a férfi vállain, a keze közé fogta az arcát és lesimogatta róla a port, vért és izzadtságot. Peter mozdulatlanul hagyta magát, minden erő elszállt a tagjaiból, teljesen letaglózta az az érzés, amikor tehetetlenül várta a hírt a kezelőből. Bármit odaadott volna érte, ha azzal  meg nem történtté tehette volna a kígyómarást. Nem tudta még, hogy ez ilyen fájdalmas érzés, aggódni valakiért, aki vér a véredből…, kegyetlen lecke volt. Próbálta tartani magát férfiasan, keményen, de Sylvia gyengéd törődő mozdulatai, néma vigasztalása áttörték a gátat és már nem tudta visszatartani a könnyeit. A könnyeit, amelyek félelemben születtek, megkönnyebbülésben áradtak, és elmostak mindent, rettegést, szorongást, türelmetlen várakozást. Nem szégyellte, talán nem is volt igazán tudatában, hogy az arcán folynak le, egyszerűen jól esett, mert a szorítás a szíve körül enyhülni tűnt tőle.

Álltak a melegvíz alatt, Sylvia már nem mosdatta, csak ölelte, mereven tartott mellkasára fektetve az arcát, hallgatva a nyugtalan, zokogni vágyó szív dobbanásait.