– Emlékszel még? – állt meg a parkolóban, pontosan a világítótorony lábánál Peter. – Mikor voltunk itt utoljára? – nézett Sylviára, aki titokzatos mosollyal nézte a szélvédőn túl magasodó vörös épületet. Lám, a torony, melynek lassan szimbolikus jelentése is lesz, egyre másra felbukkan mostanában.
– Én gondolatban többször
is – vallotta be halkan, aztán a kilincsért nyúlt, hogy kiszálljon, de Peter
utánakapott és magához húzta. Egy könnyed csókot lehelt a nő félig nyitott
ajkaira, aztán ujjaival körberajzolta az arcát, elidőzve a lehunyt pillákon.
– Itt voltam utoljára
igazán boldog – suttogta és újra megcsókolta Sylviát, most az előbbinél jóval szenvedélyesebben,
már-már úgy, mint tíz évvel ezelőtt, és ő lelkesen viszonozta ezt a
szenvedélyt. Amikor szétváltak, megfogta a férfi kezeit és a szemébe nézve
halkan megszólalt:
– Itt követtem el életem
legnagyobb hibáját. Már majdnem biztos voltam benne, hogy gyereket várok, és
nem szóltam neked. Azt hittem, rengeteg időm van még és meg akartam várni, amíg
az orvos is igazolja a feltevésemet. Pedig, ha akkor szólok…
– Csssss… – tette az
ujját Peter a nő ajkára, lezárva vele a múltat és a lelkiismeret lázadását. – Most
már ne gondolj rá! Így alakult. Meg kell tanulnunk elfogadni, hogy nem vagyunk
tökéletesek, hibázunk, csak az a lényeg, hogy ne is próbáljuk letagadni magunk
előtt, ne bagatallizáljuk el a dolgot. Kemény időszak van mögöttünk és még
korántsem biztos, hogy egyszerű lesz a folytatás, de legalább már rátaláltunk
az útra, ami egymáshoz vezet. Most már csak ez a fontos, minden mással meg
tudunk birkózni, ha igazán akarjuk.
Sylvia az erős, mégis
gyengéd kezekbe kapaszkodva szégyenlősen elmosolyodott.
– Tudod, attól tartottam,
hogy ha felbukkansz, amikor a gyerekek elindultak, akkor azonnal az ágyban
kötünk ki, és nem akartam, hogy azt hidd, egy kiéhezett kóbor macska vagyok,
aki remegve várja, hogy valaki cirógassa végre. De most nem bánnám, ha
sötétített ablakai lennének a kocsidnak.
Peter elvigyorodott az
érzéki és nyílt vallomástól.
– Gondoltam rá, hogy nem
lenne szabad egyetlen percet sem elvesztegetnünk a Jesse-ék által ajándékozott
két napból, de végül rájöttem, hogy tulajdonképpen, ha nem szúrjuk el, előttünk
az élet, kár lenne elkapkodni. És engem tényleg sok szép emlék köt ehhez a
helyhez. De ígérem neked, nem fogjuk végigjárni valamennyi helyszínt, ahol
szerelmesen ölelkeztünk annak idején. Tulajdonképpen arra gondoltam,
elmehetnénk hozzám. Akkor legalább nem leselkedne ránk az a minden lében kanál Mrs.
Bergolio sem, és már majdnem elkészültem a felújítással, szívesen megmutatnám
neked.
– Bélyeggyűjteményed
nincs? – nevetett rá Sylvia.
– Hát, az nincs, már azt
is eladtam, ami apámtól maradt rám, de fantasztikus festék-gyűjteményem van, a
vállakozó ugyanis ott hagyott egy csomót, amikor megtudta, hogy kiskorú
gyerekek randalírozása várható a házban, és van egy eszméletlen szép hangú
Bösendorferem, tegnap délután szállították. És, hogy valami nagyon fontosat se
hagyjak ki, van már étkezőm és teli a hűtőm. Igazából már meg is terítettem, és
hogy a lényeget ki ne felejtsem, a masszázskádamhoz egy csodás hálószobán
keresztül vezet az út.
– Te dicsekszel? –
kacagott Sylvia, mire Peter laza nemtörődömséggel vállat vont.
– Nem dicsekszem,
csábítani próbálok.
– Elég lenne, ha csak
annyit mondanál: gyere el hozzám! – suttogta Sylvia elveszve a kék szemek
hipnotikus tüzében, mire Peter megcsókolta és belemormolta a csókba: Gyere el hozzám!
*
Sylvia alig ismert a
házra, amikor Peter beállt a garázs elé. A korábbi kiégett fű és az
elburjánzott bokrok ügyes és hozzáértő kezek által új életre keltek. A friss
gyep puha szőnyegként hívogatott, a bokrok gondosan visszanyírva, az ablakok
megpucolva ragyogtak a napfényben, odabent könnyű függönyök mögé bujtatva a ház
vendégeit. A ház előtti tornác korlátján a művészien megkomponált virágvályúkból
szinte kiborult a színes virágkavalkád. Az egész összkép hívogató volt,
barátságos és Sylvia önkéntelenül is végigsimított néhány virágszirmon a
bejárathoz tartva. Büszke volt az otthonára, de bármikor hajlandó lett volna
erre elcserélni, főleg, ha a ház ura is benne van a csomagban.
– Hogy tetszik? – állt
meg mögötte Peter és olyan közelről súgta a fülébe a kérdést, hogy nemcsak a
tarkóján, de még a hátán is égnek meredtek a pihék a gerince mentén.
– Gyönyörű lett –
motyogta Sylvia és ellenállt a kísértésnek, hogy megdörzsölje a karjait, ahogy
a borzongás végigszaladt rajta.
– Te vagy gyönyörű –
tárta ki előtte a férfi az ajtót. Odabent az előtérben még érezhető volt a
friss festés szaga, amit még az előtér kerek asztalkáján pompázó óriási
liliomcsokor illata sem volt képes elnyomni. Peter elhúzta az orrát… – hát,
az ötlet nem jött be, mert a szag és az
illat keveredése még kellemetlenebb, mint amikor reggel itt ácsorogva azon
tűnődtem, mivel közömbösíthetném a tiszta-ház „illatot”. Menjünk beljebb, mielőtt az előszobában
fájdul meg a fejed! – terelgette beljebb a nőt. Átölelte a derekát és az
emeltre vezető lépcső felé indult vele. – Odafönt már korábban végeztek és
egész rendesen ki is lehetett szellőztetni, kezdjük inkább ott a körsétát!
– Baj, ha most nem vagyok
annyira kíváncsi? – fordult vele szembe Sylvia a lépcsőn. Egy fokkal feljebb
állt, mint a férfi, így a szemük majdnem egy magasságban volt. Peter lustán
elmosolyodott:
– Nem baj, igazság
szerint reménykedtem is benne, de azért lenne odafönt egy s más, amit szívesen
megmutatnék.
– Arra az egyre igazán kíváncsi is lennék –
vigyorodott el a nő, aztán vidáman, mint egy tinilány, felszaladt a sötétkék
lépcsőfokokon. Már ismerte a járást annyira, hogy tudja, melyik ajtó mögött
találja a férfi hálószobáját, amelynek padlóján, azon a hatalmas matracon már
eltöltöttek egy éjszakát. Peter vigyorogva követte, bár azt még mindig nem
merte megkockáztatni, hogy kettessével szedje a lépcsőfokokat. Az a régi
baleset hagyott maga után apró emlékeztetőket, ez volt az egyik. De még így is
fürgén beérte a hálószobaajtóban megtorpanó nőt. A látvány valóban impozáns
volt, neki is tetszett, amikor elkészült. A hatalmas ablaktáblák előtt hófehér
függönyök szűrték meg a déli napsütést, odabent friss politúrillat lengett be
mindent, a csillogó sötét parkettát, a plafont átszövő sötét fagerendákat és a
méltóságteljes, hatalmas franciaágyat, amelyen hófehér ágynemű várta hívogatóan
a pihenni, vagy jelen esetben hancúrozni vágyókat. Az ajtótól balra, egészen az
ablakokig padlótól a plafonig érő beépített szekrényt rejtett a tükörrel
burkolt csúszó lapok sokasága. A csillogó tükörlapok megkétszerezték az amúgy
is jelentős teret. A franciaágy két oldalán boltíves bejáratok vezettek a fal
mögött megbújó fürdőszobába; az ablakokkal szemközti falon pedig egyetlen
hatalmas színes festmény lógott, élénkséget lopva a már-már steril környezetbe,
a világítótoronyról készült fénykép alapján készült, egyetlen apró, de igen
jelentős részletében eltérve, a torony tövében egy szerelmes pár ölelte
egymást.
– Az én fotóm ott végezte
Mike Hennings műtermében, de igazság szerint nem is bánom, hiányoztál róla.
– Én mindig ott láttalak
a magamén – vallotta be halkan Sylvia, aztán megfordult és átölelte Peter
nyakát. – Annyira sajnálom! Ha az életben csak egyet kérhetnék, az az lenne,
hogy bárcsak utánad mentem volna…
– Cssss! – simogatta meg
a lány száját a férfi. Itt vagy, és csak ez számít! – még el akarta mondani
neki, hogy abban bízik, itt is marad, hogy a két gyerekkel, és talán még
későbbiekkel benépesítik ezt a lakberendezési magazinba illő üres lakást, hogy Sylvia
életet lehel a házba és a gazdájába is, de most csak érezni akarta a bőrét, az
érintését, az illatát, a melegségét.
Fürge ujjakkal kibontotta
Sylviát a ruhájából és hagyta, hogy a könnyű anyag kettőjük között a földre
hulljon. A lány igyekezett leküzdeni a szégyenlősségét, hiszen tíz évvel
ezelőtt nem volt olyan porcikája, amely ne ismerte volna Peter szenvedélyes
érintését, igazán nevetséges lett volna, ha most elpirul, amikor meztelenül áll
előtte. De tíz évvel ezelőtt nem szült még két gyereket, és a terhességek nem
hagytak nyomot a testén – vitatkozott önmagával erőtlenül. Peter szerencsére
semmit sem vett észre a belső vívódásából, csókolta és simogatta, miközben –
mintha táncolnának – az ágy felé araszolt vele. Korábban fogadalmat tett, hogy ha
eljutnának idáig, akkor gyengéd lesz és szerelmesen hódító, de pillanatnyilag
csak a vágy már-már fájdalmas feszülését érezte és alig bírta visszafogni
magát. Nem segített az sem, hogy Sylvia türelmetlenül tépte az ingét, nem
kímélve a gombokat, nyilvánvalóvá téve, hogy őbenne legalább annyira ég a tűz,
mint a férfiban.
– Annyira régen volt! –
suttogta a szájába Peter és ő homorítva értett vele egyet. Régen volt, de a teste
máris emlékezett. Pontosan ilyen gyorsan hajszolták egymást a beteljesülés felé
annak idején is, talán éppen ez vezetett ahhoz, hogy néhány alkalommal
elfeledkeztek a védekezésről, és … állj! – merevedett le hirtelen.
– Nem szedek semmit –
motyogta és majdnem sírva fakadt a gondolatra, ha esetleg Peter sem gondolt a
védekezésre, de aztán hirtelen ellazult. Ha nem, hát nem, de belehal, ha most
le kell álljanak. Peter azonban az éjjeli szekrény fiókjában kotorászva
kicsapott néhány színes tasakot a fehér ágyneműre.
– Nincs az az isten, ami
most megállíthatna – morogta játékosan, és finoman, mégis majdnem fájdalmat
okozva ráharapott az orra előtt hánykolódó mellbimbóra. Sylvia felsikított a
testén végigvágó régről ismerős érzésen. Istenem, ezt Rey-el soha…, állj! Reyre
sem gondolunk! Nincs összehasonlítás, csak a Most van és Peter!
Peter felegyenesedett,
kiült az ágy szélére és kapkodva rángatta magáról a farmert, amely most
bosszantóan szűknek és ragaszkodónak bizonyult. A francba! Nem is gondolta volna
magáról, hogy ennyire próbára teszi majd a tűrőképességét Sylvia közelsége, de
ha még sokáig szerencsétlenkedik, a saját nadrágját teszi boldoggá, nem a
lányt. Amikor végre megszabadult tőle és egyúttal az alsójától is, még
türelmetlenül lekapkodta a zoknijait és visszaperdült a lány mellé. Úgy nézett
végig az ágyneműn fekvő nő testén, hogy az legszívesebben magára rántotta volna
a takarót.
– Nagyon szép vagy! –
suttogta áhítattal, mire Sylvia alig észrevehetően elhúzta a száját.
– Én most sokkal inkább csak
meztelennek érzem magam, nem annyira szépnek. Van otthon tükröm Peter, tudom,
hogy megváltozott a testem.
– Megváltozott, igen –
borította be tenyerével a nő hasát a férfi. – Még szebb vagy, mint amire
emlékeztem. Teltebb lett a melled – csókolt a két melle közé, aztán tovább
folytatta a változások felfedezését: – teltebb lett a csípőd is – motyogta Peter, csendes csodálattal
cirógatta végig a nő testét. Annyi éjjelen át álmodott róla, de az álmai még a
közelében sem jártak a valóságnak. Ez az érzéki, nőies test sokkal izgatóbb
volt, mint azok a könnyen adakozó fruskák, akikkel az eltelt években dolga
akadt. És végre az övé, újra az övé, akár egész éjjel szeretkezhet vele,
csókolhatja kifulladásig, és nem veheti el tőle már soha senki.
– Nagyon világos van –
motyogta Sylvia, mire Peter megnyomott egy gombot az éjjeli szekrényen és
anélkül, hogy legördült volna egy redőny, az ablaktáblák elsötétedtek.
– Ne kérdezd, hogy mi ez,
mert a műszaki részét még én sem fogtam fel, de egy vagyonba került, és nyilvánvalóan
működik. Nekem ennyi elég is – morogta Peter. – Bár, ha rajtam múlna, akkor a
napfényben ölelnélek. Egyszerűen képtelen vagyok betelni veled, hogy újra itt
fekszel a karjaimban – mondta, miközben fél könyéken támaszkodott Sylvia
mellett. Másik kezével a lány mellét dédelgette, ujjbegye átsiklott a hegyesen
meredező mellbimbón, mire a nő úgy érezte, tűz égette meg, bár ez a tűz inkább borzongatott,
nem fájdalmasan égetett. A férfi keze lassan csúszott lefelé a testén,
elkalandozva a csípője irányába, át a szeméremdobján, majd le a combján, mintha
csak a hét fogást próbálná ki rajta. Aztán elérkezett a térdéhez és alányúlva
felhúzta a nő lábát, majd ugyanezzel a mozdulattal szélesre tárta. Sylvia az
ágyneműbe markolva átadta magát az ébredező viharnak. Még szinte semmit sem
csinált vele a férfi, de máris olyan izgatottságot érzett, mint a beteljesülés
előtti pillanatokban. Már, ha egyáltalán jól emlékezett azokra a pillanatokra,
mert igencsak régen volt bennük része.
Peter zihálva Sylvia combjai közé csúsztatta a
kezét, izgatta, dörzsölte, érezve, ahogy éledni kezd benne a vágy, nedvesen
reagálva ujjai érintésére, megkönnyítve az ő behatolását, amit már nem tudott,
de nem is akart halogatni. A férfi ajka megtalálta az övét és nyelvével utat
tört magának, miközben odalent az ujjai hatoltak mélyre. A alatta nyögdécselő
női test már semmi mást nem akart, csak magába fogadni és ő engedelmeskedett.
Ahogy lassan fúrta magát előre a meleg ölbe, Peter halántékán izzadtságcseppek
jelentek meg, ékesen bizonyítva az óriási önuralmat, amivel próbált ura maradni
a helyzetnek, küzdve az ellen, hogy elsiesse a dolog legjobb részét. Sylvia
azonban eléje ment a lassú mozdulatoknak, kapaszkodott belé és húzta magára,
többet, erősebben, keményebben akarva, és amikor megkapta, már csak arra maradt
ereje, hogy ujjongva átadja magát a gyönyörnek. Peter az első megránduló izom
szorításának engedelmeskedve megadta magát és egy utolsó mély lökéssel elmerült
Sylviában. Csak lassan tért magához, szíve zakatolt, alig kapott levegőt,
sérült lábában érezte a görcs első jeleit, ezért óvatosan megpróbálkozott
kibontakozni a nő szoros öleléséből. Sylvia azonban az öntudatlanság ködében
úgy kapaszkodott belé, mint egy kis pióca és Peter egy idő után beletörődött a
kínzó fájdalomba, amit a lábszárában érzett. Aztán a következő pillanatban
megérezte a lány gyengéden masszírozó kezét és a fájdalom szűnni kezdett.
–Köszönöm! – suttogta a hajába, mire Sylvia elmosolyodott. –Én köszönöm!
Ahogy lehengeredett róla,
nem távolodott el tőle, az oldalához simult, átölelte, és testük minden
érintkező négyzetcentimétere forróságot árasztva tapadt a másikhoz. Sylvia
illata összekeveredett szeretkezésük illatával és ő mámorosan hunyta le a
szemét. Erre az illatra emlékezett, ez kísértette az álmaiban. Talán a lány
képe megkopott az évek során, amikor valaki más feküdt mellette, de az illat
felülírt mindenki mást, az vele maradt, és talán éppen ezért nem is tudott
megmaradni senki más mellett sem.
*
Sylvia zavartan pislogott
a fényben, amely az ablakok felől elöntötte a szobát. Tudata mélyén ott
lopózott az emlék, hogy Peter besötétítette a helyiséget, amikor ő kérte, de
nyilván a felszólítás érvényét vesztette, amikor elaludt. Most jól jött a
világosság. Mellette hanyatt fekve aludt a férfi. Lehunyt szempillája úgy
seperte az arcát, hogy egy nő alighanem a lelkiüdvét is odaadta volna érte. A
vékony fehér ágytakarót hajtotta magukra elalvás előtt, és ez amilyen jól
beburkolta Sylviát, annyira szabadon hagyta a férfi mellkasát és az egyik
lábszárát. Most mosolyogva körözött kezével a férfi mellkasa fölött, attól
tartva, ha megérinti, felébreszti, ugyanakkor vágyva rá, hogy érezze a
szőrszálak cirógatását. Erőt vett magán és még visszafogta kalandozni vágyó
kezeit, csak a szemét engedte szabadjára. A barnára sült lábszáron ott volt a
baleset utáni műtétek sorának nyoma, vékony, alig látható hegek formájában.
Istenem! – rémlett fel előtte a tragédia napjának néhány örökre a retinájába
égett pillanata. Ahogy összerogyott a gázoló autó előtt, mint egy rongybaba, ahogy
a kékes lángnyelv kúszott felé az aszfalton és a nadrágjába kapva tantaluszi
kínokat okozott volna, ha nem lett volna már amúgy is ájult a fájdalomtól.
Észre sem vette, hogy az emlékezéstől egy könnycsepp indul útjára a szeme
sarkából, csak amikor már a férfi mellkasára csöppent. Ijedtében lehajolt, hogy
lecsókolja onnan, és a következő pillanatban már két erős kéz kapaszkodott
belé, hogy felemelje magához és a száját vegye birtokba egy másik éhes, meleg
száj.
– Miért sírsz? – suttogta
a hajába a férfi összeszoruló torokkal. Uram!
Add, hogy ne bánja meg, amit tettünk! – fohászkodott némán, aztán ellazult
a szorítása, ahogy Sylvia válaszolt neki.
– Csak eszembe jutott a
baleset. Talán sosem jöttünk volna össze, ha nem történik meg.
– Téged már akkor is
elgyöngített egy magatehetetlen pasi látványa – kócolta össze Peter, és Sylvia
felháborodottan bokszolt a mellébe.
– Nem a
magatehetetlenséged vonzott, bár tagadhatatlan, hogy örültem, amiért nem voltál
annyira … lehengerlő.
– Sérült voltam és
magányos, és te mindig is szívesen felkaroltad az elesetteket.
– Hát, lehet, hogy
tényleg nem is a csókjaidat akartam, meg az önkívületet, csak támogatni a
lépcsőn, amikor először lemerészkedtél a parkba - vágott grimaszt Sylvia, mire
Peter egy hirtelen mozdulattal maga alá fordította.
– Nem érdekel, miért
jöttél, az volt a fontos, hogy ott voltál. A legjobbkor a legjobbat adtad
nekem, és ezzel magadhoz is láncoltál örökre. Még életemben nem találkoztam
senkivel, akinek ekkora szíve lett volna. Nem is tudom, hogy fért el a
mellkasodban, mert akkoriban nem volt ilyen bögyös, asszonyom… – vigyorgott
csúfolódva a férfi, ahogy minden szavát egy csókkal kísérte, és Sylvia mellei
hamarosan fénylőn csillogtak a csókok nyomán.
– Szóval azt állítod,
hogy egy tejcsárda vagyok? – horkant fel bosszúsan, mert a férfi bókjai inkább
csak a hiábavaló fogyókúrázást juttatták eszébe.
– Még nem, de azon leszek
– húzta fel a szemöldökét a férfi és várta a választ, ami egyre késett.
– Syl, én nem ezért a
délutánért dürrögök körülötted hetek óta. Ezt remélem, tudod! És nem is Oliver
miatt. Téged akarlak, mert úgy teljes az életem, ha Te is a része vagy. És
olyan jól áll neked az anyaság, ráadásul én lemaradtam egy olyan időszakáról a
gyereknevelésnek, amit szeretnék még megélni az életben valamikor. Veled. Ezek
az én nyílt lapjaim, azt hiszem, itt az ideje, hogy te is terítsd ki a tieidet.
Sylvia tágra nyílt
szemekkel, némán nézte és Peter már-már attól tartott, kicsit elsiette a
tervezgetéstől terhes vallomást, hiszen még épp csak megrepedt a hosszú évek
szőtte távolság köztük, nemcsak térben, de lélekben is. Fizikálisan
tagadhatatlan a köztük lévő összhang, de azért, mert egy minden tekintetben
kielégítő szeretkezésen vannak túl, még nem biztos, hogy ugyanazt várják a
jövőtől.
– Megint lehengerlő
vagyok? – kérdezte kesernyés félmosollyal, mire Sylvia még mindig némán
megrázta a fejét. – Hát, pedig reménykedtem benne – kacsintott bohóckodva a
férfi, mire a nő két keze közé fogta az arcát és magához húzta.
– Köszönöm! – súgta
halkan. – Köszönöm, hogy megőrizted a lángot, amiről azt hittem, még az emlékét
is el akarod felejteni. Köszönöm, hogy szeretsz annyira, hogy túl tudj lépni a
múlton. Köszönöm, hogy ugyanazt érzed, amit én!
Peter megkönnyebbülten
hajtotta le a fejét, hogy újra megcsókolhassa, aztán a gyengéd ölelésből megint
szenvedélyes, vad ölelkezés lett, melynek volt egy pillanata, amikor azt
hitték, még a hatalmas ágy sem elég nagy nekik, végül kuncogva, kifulladva
elnyúltak egymás mellett.
– Nem akarok felkelni, de
azt hiszem muszáj lesz, mert ha így folytatjuk, mentőt kell hívni hozzánk –
vigyorgott elégedetten a férfi, miközben gyomra felől halk, távoli
mennydörgésre emlékeztető morgás hallatszott. – Kihagytuk az ebédet –
mentegetőzött a hangulatromboló zajongás miatt, aztán feltápászkodott. – Van
néhány perced, amíg megtelik a kád, addig eldöntheted, hogy elmenjünk
vacsorázni, vagy beéred azzal, amit a hűtőből az asztalra tudok varázsolni.
– Döntöttem, maradunk! –
motyogta azonnal Sylvia, aki pillanatnyilag még a közeli fürdőszobát is
leküzdhetetlen távolságnak érezte.
– Reméltem, hogy így
döntesz! – kiabált a fürdőszobából Peter, aztán a mondat második részét
elnyomta valami vízesésre emlékeztető hang. Sylvia kíváncsian kelt ki az ágyból
és korábbi szégyenlősségét feledve ő is a fürdőszobába lépett. A hatalmas kád,
amelyet a múltkor a gyerekek medencének neveztek, már félig telt illatos, habos
fürdővízzel, és hívogatóbb volt, mint a hálószobában összedúlt puha ágy. Peter
belépett a kádba és a kezét nyújtotta, hogy segíthessen neki, aztán ha már a
karjai között volt, hát alaposan meg is csókolta. Amikor már mindketten úgy
érezték, hogy a lábaik alig bírják megtartani őket, lassan, apró sziszegésekkel
kísérve beleereszkedtek a vízbe, amely forróságával egyszerre volt bágyasztó és
felpezsdítő. Sylvia kényelmesen elhelyezkedett a férfi ölében, hátát nekidöntve
és játékosan nyújtózkodott, hogy lábujjaival elérje a kád végét.
– Én a helyedben nem
ficeregnék annyit, hacsak nem akarod, hogy ott folytassuk, ahol percekkel
korábban abbahagytuk – mormolta a hajába Peter és megemelte a cspőjét, hogy a
nő is érezhesse, mint támad fel benne a vágy. – Melletted az ember könnyen
elveszti a mértéket, de nem akarom, hogy hirtelen túl sok legyen – simított
végig a habfürdőtől síkos melleken.
– Túl sok? – ráncolta a
homlokát Sylvia, ahogy a testét figyelte, van-e igazság a férfi szavaiban, de a
jóleső zsongáson kívül semmit sem érzett, ami megzavarhatta volna a további
próbálkozásait. – Nem hiszem, hogy ez a veszély fenyegetne. Hacsak nem éppen
neked lenne túl sok – riszálta meg a fenekét, hogy aztán nevetve iszkoljon a
kád másik végébe a férfi elől.
– Boszorkány, gyere ide!
– suttogta neki csillogó szemekkel Peter, aztán ahogy szinte föléje úszott,
rögtön el is igazgatta magán. Valószínűtlenül finom érzés volt, ahogy a női
test akadálytalanul fogadja magába. Lehunyta a szemét és próbálta nyújtani ezt
a pillanatot, de nyilván nem volt képes túl sokáig ellenállni a hívogató apró
szorításoknak odalent.
*
– Anya! Nem hiszem el!
Mit keres itt? – suttogta az indulattól fojtott hangon Sylvia, ahogy az apja
őszülő haját észrevette a bérelt lakás teraszán. Csak egy percre akart
beugrani, de az apja látványától ez az idő is túl soknak tűnt.
– Syl, leéltem vele
negyven évet. Nem olyan rossz ember, csak túlzásba vitte az érted való aggódást
– simogatta meg a lánya karját Loretta. Mint anyát rettentően bántotta, hogy a
lánya és a férje között hadiállapot uralkodik, és nagyon szerette volna
kibékíteni a családját… –Hibázott, ezt nem is próbálom szépíteni, de nem rosszindulatból
tette, és nagyon megbánta. Rettentően hiányoztok neki. Tudod, visszavontam a
válókeresetet, és békülni próbálunk. Nem kívánom, hogy megérts, de próbáld
elfogadni, hogy nekem hiányzik! Az apád, lehetnél vele kicsit megbocsátóbb,
hiszen te sem voltál mentes a hibától, talán ma sem vagy. Emberek vagyunk, akik
hibázunk, és nem a mi dolgunk az ítélkezés.
– A mesterkedésének hála
majdnem egész hátralévő életemre boldogtalanná tett – szipogott dacosan Sylvia.
– Na, azért abban megvolt
a te saját szereped is, kincsem! – emelte fel a kezét az asszony, hogy
megállítsa a lánya vádaskodását. Imádta őt, de most tükröt kellett tartson
eléje. – Nézd Syl, senki nem tagadja, hogy nehéz tíz év áll mögötted, de
kicsim, te sem harcoltál a szerelmedért, az élet neked nyújtott egy második
esélyt, és elég okos voltál hozzá, hogy megragadd, ne tagadd meg ezt a
lehetőséget az apádtól, kérlek!
– Jó, most erről nem
akarok beszélni… – rázta meg a fejét Sylvia. A mamával reménytelen volt
vitatkozni már kiskorában is, mert mindig elérte, hogy önvizsgálatot tartson és
ennek aztán az lett a következménye, hogy egy idő látni kezdte a maga hibáit
is. Most nem akarta, mert egyszerűen szüksége volt bűnbakra, akit okolhat az
elvesztegetett tíz évért. – Csak azért jöttem, hogy szóljak, Peterrel elutazunk
Claudiáék után néhány napra, talán a hét végéig. És anya, ha Oliver és Thea
beleegyeznek, hamarosan összeköltözünk Peterrel, eladom a házat és Princetonba
megyünk mi is …, és ha még akkor is akarja, hozzámegyek feleségül – vágta ki dacosan,
mint aki még mindig attól tart, hogy a családja bele kíván szólni az életébe.
– Gratulálok kincsem! –
ragyogott fel megkönnyebbülve az anyja szeme, amely pontosan olyan volt, mint
az övé. – De nem lesz ez túl gyors? Biztosak vagytok benne, hogy ezt akarjátok?
– sütött át az aggodalom a nő látszólagos nyugodt stílusán.
– Anya! Volt tíz évünk,
hogy rájöjjünk – grimaszolt a lánya, mire Loretta Deaver megrázta a fejét.
– Ó, nem! Volt tíz
évetek, hogy a valaha volt vagy képzelt sérelmeiteket dédelgessétek. Ez most
egy hirtelen fellángolás, olyan, mintha most szeretettetek volna egymásba
először. És mit akarsz csinálni? Kiveszed a gyerekeket az iskolából és
elköltöztök mindannyian Princetonba? Hiszen ott nem ismernek senkit, nem lesznek
barátaik. Kicsim, gondoljátok ezt át jobban, ne siessétek el, mert könnyen
szerezhettek ebben a kapkodásban olyan sebeket, amik fájdalmasabbak lesznek,
mint a korábbiak, mert ezeket már egymásnak okozzátok, nem foghatjátok a
környezet áskálódására.
– Anya! Én csak a terveimről
beszéltem…, a terveinkről – helyesbített a lány. – De döntést csak akkor
hozunk, ha mindenki végiggondolta a dolgot. A gyerekek is. Princeton egyébként
nem a világvége, remek iskolák vannak ott is, és ebben a korban hamar szereznek
majd új barátokat.
– Jó, én nem is akartam
beleszólni, csak hát az anyád vagyok, nem rejthetem véka alá a véleményemet,
nem igaz? Na, menj, köszönj apádnak! – intett a terasz felé, de Sylvia megrázta
a fejét.
– Ne haragudj, még nem
megy. Nem akarok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Ezt lehet, hogy ti
meg tudjátok tenni, de én azt akarom, hogy ő jöjjön el hozzám, mert azzal
ismeri el, hogy tisztában van vele, mekkorát hibázott. Amíg nem ismeri el a
felelősségét a történtekben, addig nincs mit mondanunk egymásnak.
– Syl, hatvanöt éves, ne
akard most megváltoztatni, mert reménytelen! Egy idős ember, aki szeret téged,
és megérdemli a gyermeke tiszteletét – csóválta a fejét az anyja, de Sylvia
hajthatatlan maradt.
– A kor állapot, nem
érdem. A tiszteletem az övé volt és visszaélt vele. Ismerje el, hogy hibázott,
és akkor lesz miről beszélnünk! Most megyek, vigyázz magadra, és ha
visszajöttünk, majd telefonálok – nyomott egy puszit az anyja arcára, aztán
kilépett a lakásból, hátra sem pillantva a terasz felé. Így nem láthatta, hogy
az apja ott állt az ajtóban és minden szavát hallotta.
*
Sylvia az indulás
pillanatától jól elvolt a saját gondolataival. Nem hagyta nyugodni az anyjával
folytatott beszélgetés, ezért aztán kellemesebb emlékeket hívott elő a
közelmúltból. Lehunyta a szemét, hogy megmeneküljön Peter érdeklődő tekintete
elől, de az emlékezés állandóan pírt csalt az arcára, úgyhogy a férfinak nem
kellett nagyon megerőltetnie magát, hogy elképzelje, hol jár az esze. Ő maga
sem volt ezzel másként, de neki a vezetésre kellett koncentrálnia, így aztán
bekapcsolta a rádiót és megpróbált nem Sylvia felé nézegetni. Legalábbis nem
túl sűrűn. Este úgyis újra a karjába zárhatja, addig pedig legalább gyakorolja
a türelem nemes erényét, mert a gyerekek szeme láttára úgysem csókolhatja meg
valahányszor csak elmegy mellette. Az eltelt nap és a ma délelőtt alapján pedig
nyugodtan beismerheti, állandóan ezen jár az agya. Ma reggel olyan ígéretet
csikart ki a nőből, amely több bizonytalan tényezőre épült. Ezek közül igazából
csak a gyerekek miatt aggódott, de reménykedett, hogy nem csúszik hiba az
eddigi, viszonylag gördülékenyen alakuló kapcsolatukba. Oliverben bízott, és
igazából az ő szava volt a döntő. Tudta, hogy talán egy kicsit erőszakos volt,
de tudta azt is, hogy ugyanezt akarná egy hét, egy hónap, vagy akár egy év
múlva is. Már éppen elég időt elvesztegettek, minek húzták volna még tovább. És
akkor azt az apróságot már meg sem említette Sylviának, hogy a kádbeli
hancúrozásnál elfeledkeztek védekezni, úgyhogy nem akarta beleélni magát,
hiszen ez végképp túl gyorsan jött volna, de képtelen volt szabadulni a
gömbölyödő hasú Sylvia képétől. De azért
jobb, ha ő is belenyugszik, hogy néhány héten belül Princetonba költözik
a gyerekeivel.
Sylvia hajnalban a
karjában ébredt. A takarót a füléig felhúzta, a feje pedig Peter mellén pihent.
Ébredés után lustán elmosolyodott, ahogy a férfi szívének erőteljes dobolását
hallgatta. Minden porcikájuk összesimult, lábaival körbefonta Petert, és a
bőrük szinte izzott, ahol érintkezett. Ahogy kitisztult a tudata, eszébe jutott
az előző nap és éjszaka szex-marathonja, ahol megtapasztalhatta mindkettőjük
telhetetlenségét. A gondolataitól máris vágyakozóvá vált és kéjesen kutatva
simított végig a férfi testén, hogy aztán az ajkával kövesse kíváncsi keze
nyomát. Mikor megérezte a füle alatt doboló szív ritmusának felgyorsulását,
elégedetten emelte meg a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. Peter írisze az
álomból ébredve még tompán csillogott, de ébren volt, tettre készen. Ezúttal
nem volt gyengéd, sőt, követelőző volt, és ereje éppen olyan nyers volt, mint a
vágy, amely majd szétfeszítette. Sylvia nem is akarta, hogy ezúttal gyengéd
legyen. Már ismerte a férfi óvatos finomságát, szenvedélyét, vágyának elsöprő erejét
és valósággal megmámorosodott a tudattól, amiért képes rá, hogy minden
önuralmától és önfegyelmétől megfossza őt. Csekély ár volt cserébe, hogy ő maga
is sutba dobta a rá jellemző szemérmét és visszafogottságát. Peterrel
szeretkezni maga volt az Élet, és ennek az életnek voltak sötétebb színei is.
Soha nem hitte magáról, hogy két gyerek után is képes sikoltva többet és többet
követelni, harapni és úgy túrni a férfi haját, hogy majd kitépi a fényes
tincseket. Mint ahogy Peter kezenyoma is alighanem ott marad majd a csípőjén és
a mellein, de egy pillanatra sem bánta. Egyszer egy barátnője azt mondta neki,
hogy visszataszító, ha egy férfi megjelöl egy nőt, de ő csak büszkeséget és elégedett
örömet érzett ezért. A végén kimerülten ziháltak, de még mindig egymást
szorítva várták a visszatérést az érzékek birodalmából.
*
– Nagyon látszik rajtam?
– állította meg Sylvia Petert, ahogy a Jesse által megadott GPS adatok szerinti
ház melletti tisztáson leparkoltak, és a csomagjaikat magukhoz véve a ház felé
indultak.
– Micsoda? – nézett végig
rajta zavartan Peter.
– Á, hagyjuk, ha nem
látod, akkor nyilván nem – legyintett a nő.
– De komolyan, mit
kellett volna észrevennem? Levágattad a hajad? – pásztázta újra és újra végig
Sylviát, de a pajzán gondolatokon kívül más nem igazán jutott eszébe.
– Jézusom, Pete, csak
arra voltam kíváncsi, hogy a homlokomra van-e írva, hogy lefeküdtem veled? –
sóhajtott Sylvia feléje fordulva és a szemét forgatva, amiért magyaráznia kell
a dolgot, mire Peter elvigyorodott, ahogy a nő háta mögött kinyílt az ajtó és a
kérdés-feleletnek pont Jesse lehetett a fültanuja. Már éppen válaszolni akart,
amikor a másik férfi megelőzte.
– Sziasztok! Nyugi, én
látom rajtatok, de a kölyköknek nem hiszem, hogy fel fog tűnni. Vagy ha igen,
akkor se akadnak ki jobban, mint amikor tegnap este ránk nyitották az ajtót.
– Micsoda? – sápadt el
Sylvia, mire a vöröshajú óriás hahotázva kivette a kezéből a csomagot.
– Nem volt vészes. A
takaró alatt voltunk, úgyhogy aligha láttak bármit is. Gondolnunk kellett volna
rá, mert elég nagy vihar volt, dörgött, villámlott, és ilyenkor Kevin mindig
megjelenik. Most is jött, csak hozta magával a srácaidat is. Úgyhogy a végén én
Jerome szobájában aludtam, ők meg Claudiával az ágyunkban. Persze addigra
felöltöztünk, ők meg gondolom kitárgyalták egymás között, hogy vajon miért
kellett testületileg megnézniük, hogy Jer alszik-e még. De hát valamit magunkra
kellett kapjunk, nem igaz?
Sylvia tágra nyílt
szemekkel hallgatta a vidám beszámolót, Peter kárörvendő vigyorral, egészen
addig, amíg rá nem jött, hogy ilyen helyzetbe még ők is kerülhetnek nem is
olyan sokára.
– Mama! – szaladt eléjük
Thea, és az anyja derekát megölelve olyan szorosan bújt hozzá, hogy Sylvia
egészen megriadt. Ennyire hiányzott volna a lányának? Vagy ennyire
összezavarta, amit Kevin szülei között látott?
– Szia anya! – kiabált be
a tópartról sokkal lazábban Oliver, aztán vissza is tért fontos feladatához,
hogy Kevinnel elkészítsék az esti sütögetéshez a máglyát. Már egy jó órája a
víz által partra sodort ágakat gyűjtögették össze, de fáradhatatlanok voltak.
Elmo lelkesen cipelte velük a gallyakat, időnként leheveredve és elrágcsálva
egy-egy fiatalabb hajtást.
Peter kicsit csalódottan
toporgott a háttérben, amiért őt nem üdvözölte senki a házigazdán kívül, és már
majdnem elfogadta Jesse-től az üdvözlő sört, amikor Oliver kiáltása harsant:
– Peter, gyere segíteni!
Ezt nem tudjuk kihúzni a vízből.
A férfi pillantása a
partra siklott és elmosolyodott, ahogy a két gyerek egy hatalmas, nyilván
odvas, vízen úszó fatörzset rángatott a víz szélén állva. Aztán nem mosolygott,
hanem halálraváltan rohanni kezdett, megfeledkezve lába gyengeségéről, amikor a
fia egy éles sikítást követően összeesett a partmenti kavicsokon.
*
– Most már minden rendben
lesz! – sóhajtott bizakodva az orvos, ahogy kilépett a kórteremből és az odakint
aggódó felnőttekre esett a pillantása. Nem volt nehéz eldönteni, a két páros
közül kik tartoznak a hihetetlenül szerencsés kiskölyökhöz. Az anyja láthatóan a
teljes összeomlás határán volt, bár az ölében egy kislány ücsörgött ijedten, míg
a másik csinos nő csak aggodalommal a szemében simogatott egy kisfiút. A gyerek
apja meg, aki a síró asszony mellett állt és
a vállát simogatta, hát, ő le se tagadhatta volna a fiát. Ahogy melléjük
lépett, még észrevette, hogy a férfi keze és ruhája véres, még a szája szélén
is ott volt a nyállal keverődő rászáradt vér, ahogy nyilván megpróbálta
kiszívni a gyerek karjából a mérget. Dicséretes próbálkozás volt, nagy
valószínűséggel meg is mentette a kölyök életét.
– Nos, Olivert nagyon
szeretik odafönt – intett fejével a plafon felé, és mindenki tudta, hogy egy
felsőbb hatalomról beszél – ... és jól tették, hogy agyonverték a támadót, mert
a tetemet így sikerült beazonosítani, floridai vízi mokaszin volt, más néven
halászvipera. Védett állat, de önvédelem volt, így aztán aligha fogják Önöket
érte felelősségre vonni. Halálos a mérge, és ami a legrosszabb, ezen a
környéken fel sem lett volna szabad bukkannia. Nyilván megint egy megunt
kedvenc, akit a gazdája a terráriumból itt engedett szabadon. Szóval, a legjobb
volt, amit tehetett, hogy megpróbálta kiszívni a mérget a mentők érkezéséig.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy még nem volt kifejlett példány.
Mindenesetre az ellenanyag úgy tűnik, hat, és ez a legfontosabb, mert nem lett
volna elég időnk, ha máshonnan kell beszerezni.
A társaság elszörnyedve
rezzent össze, ahogy azt a másik végkifejletet vizionálták, úgyhogy az orvos
inkább Peterre irányította a figyelmet.
– Maga is megsérült? –
fogta meg a férfi véres kezét, aki kábán rázta a fejét.
– Nem, ez a fiam vére.
Nem tudtam, mit csináljak, de azt gondoltam, ha sebet ejtek, hatásosabban tudom
szívni, és ... – tétován megrázta a fejét. – Ugye nem csináltam bajt?
– Nem, ahogy mondtam, a
lehető legjobban reagált. Jó, hogy volt magánál bicska.
– Az az én érdemem volt –
vigyorgott még mindig feszülten Jesse, és ezzel a közbeszólással sikerült
kicsit felvidítania a társaságot.
– Ma éjszakára még bent
tartjuk, megy az infúzió és egy kis nyugtatót is kap, hogy a keringése is
lelassuljon, amíg az utolsó mérgező molekula is ki nem tisztul; de holnap – ha
minden rendben – hazavihetik.
– Bemehetünk hozzá? –
suttogott Sylvia, mire az orvos biccentett.
– Öt perc, és csak a
szülei, így rendben van? – Sylvia és Peter hálásan bólogattak.
*
– A fenébe, még most sem
tudom elhinni, hogy ez megtörténhetett! – fújtatott Jesse, miközben
elfordította az indító kulcsot. Mellette Peter ült, a két asszony és a gyerekek
a hátsó ülésen – nélkülözve minden óvintézkedést, hacsak az nem számít annak,
hogy úgy kapaszkodtak a kicsikbe, hogy ki sem lehetett volna rángatni őket a
kezeik közül. A gyerekülések alighanem ott hevernek még mindig a tisztáson,
ahova idegességében kidobálta, amíg Peter a gyerek vérét szívta. Jézusom! Mint
egy horrorfilm! – forgatta a szemét, ahogy az olajos zöld színű szörnyetegre
gondolt, amely a korhadt farönk belsejéből villámgyors mozdulattal csapott le a
legközelebb álló Oliver karjára. Biztos volt benne, hogy rémálmában még
előkerül a gonosz kígyófej, amely olyan volt, mintha fémből lett volna
kifaragva. A kezében levő lapáttal csak ütötte ahol érte, nem törődve vele,
hogy a vagdalkozása talán még horrorisztikusabb lehetett, mint maga a baleset.
Egy dolog lebegett csak a szeme előtt, hogy ez a szörnyeteg akár az ő fiát is
megtámadhatta volna, vagy belopózott volna a házba és Jerome-re tekeredik...,
nem, pusztulnia kellett! Utólag aztán hasznosnak is bizonyult az őrjöngése,
mert legalább beazonosíthatták és azonnal a megfelelő ellenszérumot
alkalmazhatták. Még élénken előtte volt Peter rémült arca, ahogy a menekülni
készülő kígyóval nem is foglalkozva ordított, hogy: Kést! Áldotta a
cserkészmúltját, amiért a nyaralása majd minden percében ott volt a zsebében a
zsebkése. Sosem gondolta volna, hogy egyszer még ilyen jól fog jönni.
Peterre sandított, aki
még mindig úgy nézett ki, mint egy vámpír, de láthatóan nem foglalkoztatta más,
csak az, hogy a gyereke életveszélyben volt, és talán most is ott van, a jó
doktor bíztató szavai ellenére. Ez őrület!
– Nem lesz semmi baj! –
próbált erőt önteni a fickóba, aki ránézett ugyan, de üveges tekintetéből
nyilvánvaló volt, hogy még mindig a sápadt, eszméletlen gyereket látja maga
előtt. – Nagy voltál, lehet, hogy én ..., talán eszembe se jutott volna... Istenem,
ha ez tegnap történt volna... – dadogott Jesse, miközben a visszapillantó
tükörben Claudiát és a fiát nézte. Évek óta járnak ide, isteni szerencse, hogy
még soha nem történt velük hasonló. Imádta ezt a helyet, de most biztos volt
benne, hogy jó sok időnek kell eltelnie, mire újra felszabadultan tudja élvezni
a tópart szépségét.
Peter kinyújtotta maga
elé a kezét, amelyen ott barnállott Oliver vére. Reszketett. A sokk utólag tört
rá, most érezte a szinte fémes ízt a szájában, amit még ki sem öblített, mert
képtelen lett volna elmozdulni a kórterem ajtaja elől. Új volt az érzés és
teljesen letaglózta, mennyire fontosságát tudja veszíteni minden más, amikor
egy kilenc éves gyerek görcsökben vonaglik a mentőben. Félrekapta a tekintetét
és az elsuhanó fákat nézte, aztán összeszorított szájjal csak annyit nyögött: –
Állj meg!
Jesse ijedten taposott a
fékbe és alig állt félre az út mellé, amikor Peter szinte kiesett a kocsiból és
összegörnyedve hányni kezdett. Sylvia kipattant és megragadta a derekát, hogy
valami támaszt biztosÍtson, de Peter a kezét feltéve intett, hogy nincs
szüksége segítségre. Közben Claudia talált egy kis üveg ásványvizet és Kevin
kezébe nyomta, hogy adja oda Sylviának, aki hálás mosollyal tekerte le a
kupakot és Peter orra alá dugta az üveget. A férfi kiöblítette a száját, aztán
megborzolta a gyerek fejét: – Kösz! Na, menjünk, most már azt hiszem, nem lesz
gond!
*
Nem ez volt az az este,
amikor kirabolták a hűtőszekrényt. A gyerekek ettek egy keveset, a felnőttek
inkább csak étvágytalanul rágcsálták az általuk ott hagyott darabokat, aztán
amikor a lányok lefektették a kicsiket, Peter pedig visszaszerelte a
gyereküléseket Claudiáék egyterűjébe, Jesse elővette a vésztartalékot, az apja
húsz éves whiskey-ét. Kitöltött mindenkinek egy-egy ujjnyit, aztán kiültek a
teraszra és a lemenő nap fényében fürdő tavat bámulták.
– Istenem, ha a kezem
közé kerülhetne, aki ezt a hüllőt szabadon engedte! – morgott Claudia. – Nem
tudok másra gondolni, hogy vajon van-e még…, egyáltalán, hogy még mi minden
lehet itt az erdőben. Eddig imádtam ide jönni a gyerekekkel, de most
legszívesebben összecsomagolnék és indulnék haza.
– Ilyen alapon ki se mozduljunk otthon a házból, bár, ki tudja,
még ott is leselkedhet ránk veszély – vont vállat a férje.
– Hihetetlen, milyen
hirtelen tud beütni a mennykő – sóhajtott Sylvia. – Épp csak megérkeztünk… Az
jár a fejemben, hogy isteni csoda, hogy a táborbeli kiruccanásukat baj nélkül
megúszták. Képzeljétek el, ha ott az erdőben…, két magányos gyerek …, és ez
történik.
– Inkább nem képzelném
el, mert így sem állok messze egy infarktustól – motyogta Peter és a mellét
kezdte masszírozni, amelyben egy ideje valóban erős szorítást érzett.
– Ezzel ne viccelj! –
intette Jesse –, mert baromira nem akarnám ma még egyszer megjárni a kórházhoz
vezető utat. Még a srácaim születésekor is kint dekkoltam a kertben, mert nem
bírom a levegőjét – borzongott meg még az emlékre is.
– Majdnem elvesztettem,
pedig még alig ismerjük egymást… – motyogta Peter, szinte nem is hallva a másik
férfit.
Sylvia a férfi kezéért
nyúlt és felhúzta. – Bocs, srácok, mi lefekszünk – mondta halkan, miközben
tekintetét le sem vette Peterről. A férfi engedelmesen, némán hagyta magát
vezetni, nagyjából annyit érzékelve a külvilágból, mint egy alvajáró. Claudiáék
szótlanul néztek utánuk. Pontosan értették Peter lelkiállapotát. Olyan nehéz
hetek álltak mögöttük, és most, amikor lassan, de biztosan megoldódni
látszottak a dolgok, ez a majdnem tragédia rányomta a bélyegét mindenre, ami
történt ezzel a kis családdal. Soha ennyire még nem volt szükségük egymásra,
értették pontosan, úgyhogy Jesse bevállalósan felhörpintette a többieknek
kitöltött italokat is, aztán kézen fogta a feleségét és nagyot sóhajtva magához
húzta.
– Gyere, feledtesd el
velem annak a dögnek még a látványát is!
Sylvia a fürdőszobában
lassú mozdulatokkal simogatta le Peter ruháit, aztán megnyitotta a zuhanyt és
mielőtt betolta volna alá a férfit, ő maga is ledobálta a ruháját. A kezébe
nyomott egy adag tusfürdőt és minden sietség nélkül eldörzsölte a férfi vállain,
a keze közé fogta az arcát és lesimogatta róla a port, vért és izzadtságot.
Peter mozdulatlanul hagyta magát, minden erő elszállt a tagjaiból, teljesen
letaglózta az az érzés, amikor tehetetlenül várta a hírt a kezelőből. Bármit
odaadott volna érte, ha azzal meg nem
történtté tehette volna a kígyómarást. Nem tudta még, hogy ez ilyen fájdalmas
érzés, aggódni valakiért, aki vér a véredből…, kegyetlen lecke volt. Próbálta
tartani magát férfiasan, keményen, de Sylvia gyengéd törődő mozdulatai, néma
vigasztalása áttörték a gátat és már nem tudta visszatartani a könnyeit. A
könnyeit, amelyek félelemben születtek, megkönnyebbülésben áradtak, és elmostak
mindent, rettegést, szorongást, türelmetlen várakozást. Nem szégyellte, talán
nem is volt igazán tudatában, hogy az arcán folynak le, egyszerűen jól esett,
mert a szorítás a szíve körül enyhülni tűnt tőle.
Álltak a melegvíz alatt,
Sylvia már nem mosdatta, csak ölelte, mereven tartott mellkasára fektetve az
arcát, hallgatva a nyugtalan, zokogni vágyó szív dobbanásait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése