Zongorajáték 26.

 – Nem kéne így elkényeztetned! – mormolta Sylvia, ahogy a fiát nézte, aki a büszke birtokosaként szorította magához a makettes dobozt, miközben Kevinnel baktattak fel a szobájába. Claudia és Kevin már egy fél órája várták, hogy hazaérkezzenek.

– Megérdemli a kígyókaland után – vont vállat mentegetőzve Peter, mintha nem vette volna meg, ha nem történik az a szörnyűség.

– Jaj, mama…, Emily néni pedig üdvözletét küldi – kiabált le a gyerek a lépcső tetejéről, mielőtt eltűnt volna a szobája ajtaja mögött, és Peter kezében megállt a kiskanál, amivel a kávéját kevergette.

– Emily néni? Ki a fene az az Emily néni? – kerekedett el a nő szeme. Egyetlen Emily nevű ismerőse sem volt, olyan meg, akit a fia is ismerhetett volna, végképp nem. – Találkoztatok valakivel? – nézett kutatóan Peterre, aki a kérdéstől mélybordó színt öltött, ettől pedig a nő végképp kíváncsivá vált, mi több idegessé.

– Hát, összefutottunk egy régi ismerősömmel, ezzel az Emilyvel. Nem is tudom, miért mondta Olinak, hogy adja át az üdvözletét, hiszen nem is ismer – vont vállat a férfi, próbálva lényegtelenné silányítani a találkozás jelentőségét, magában némán átkozódva, amiért Olivernek fontos volt megemlíteni a találkozást… pedig biztos volt benne, hogy mire kiszálltak a taxiból, megfeledkezett róla.

– Üzent vele – mutatott rá Claudia közbeszólva, mire mind a ketten úgy néztek rá, mintha ajtót mutattak volna neki. – Most mi van? – nézett rájuk a nő meglepődve. – Te sem gondolhatod, hogy az elmúlt tíz évben nem volt senkije – biccentett a fejével Peter felé. – És te sem, hogy az a nő nem szívta fel magát rajta, hogy van egy fiad – villantotta Peterre a tekintetét. – Nyilván nem tudott róla, és nem tudhatta, hogy te sem tudtad, szóval most úgy érzi, titkolóztál előtte.  Elég sokkoló lehetett neki is találkozni a letagadhatatlan képmásoddal. Biztosan úgy gondolja, hogy bármi is volt  köztetek, te nem vetted őt annyira komolyan, hogy egy ilyen fontos dologról említést tegyél neki. És üzenni akart mindkettőtöknek ezzel az üdvözlettel, hogy a békés kis burkotokon kívül ott az ordas nagyvilág, amely kész lecsapni az első apró hibátokra. Ez a gondolat egyébként ott van a ti félelmeitekben is.

– Mióta vagy te műkedvelő lélekbúvár? – forgatta a szemét Sylvia a barátnője megfogalmazásán. Utoljára valamelyik női magazinban olvasott ilyen mélyen szántó párkapcsolati elemzést. Más kérdés, hogy a megállapításai telibe találták. Valóban gondolt már rá korábban is, hogy vajon Peter nem akart-e megállapodni valaki mellett ennyi éven át? Hát, most felbukkant valaki a ködös múltból, amihez ugyan neki semmi köze nincs, mégis valamiért idegesítően érzékenyen érintette a gondolat, hogy az illető talán fontosabb lehetett a férfinak akár csak egyetlen órára is, mint ő. Márpedig, ha ez az Emily fontosnak érezte, hogy üzenjen neki, akkor nyilván több volt alkalmi ismerősnél.

Peter egyelőre szótlanul rágta magában a Claudia által megfogalmazottakat. Hát igen, Emily alighanem azt hiszi, ő eltitkolt előle valamit, akár azt, hogy van egy fia, akár azt, hogy van a világban egy nő, aki akár jogot is formálhatna rá, pedig hát… Úgyhogy ezt nyilván a hosszú repülőút alatt majd magyarázni kényszerül, bár szíve szerint nem mondott volna semmit. Végül is, senkinek semmi köze hozzá, hogy közte és Sylvia között miért és hogyan alakultak annak idején a dolgok, hiszen erre az egész szerencsétlen ügyre ők maguk szeretnék legjobban rácsukni a feledés és megbocsátás ajtaját. Viszont, ha lépten nyomon felbukkan a téma, akkor az meglehetősen megnehezíti a próbálkozásaikat. Ugyanakkor valahol mégis beszélni szeretett volna, azon egyszerű oknál fogva, mert büszke volt a fiára, hogy ez után a rossz, regénybe illő kezdet után képes volt vele valóságos apa-fiú kapcsolatot kialakítani. Beszélni a közelmúlt megrázó felfedezéséről, hogyan lehet  apává válni egyetlen tragikus pillanat alatt. Nyilván segíteni próbált volna akkor is, ha az a nyomorult hüllő Kevin karjára csap le, de nem érezte volna azt a zsigeri rettegést, amit Oliver vonagló kis teste láttán.

Arra rezzent össze, hogy Claudia búcsúzkodik és elnézést kér, amiért kéretlenül is osztotta az észt, úgyhogy fanyarul rámosolygott, mert volt annyira udvarias, hogy ne helyeseljen hangosan, aztán épp csak megvárva, hogy Sylvia becsukja az ajtót a barátnője mögött, majd egy mély levegővételt követően beszélni kezdett.

– Emily Brouchar annak a londoni ügynökségnek volt az istápoltja, ahova én is kerültem. Csellózik. Két évvel idősebb nálad, az anyja angol, az apja egy francia főnemes, aki amikor legutóbb találkoztunk, félrevont és barátilag közölte velem, hogy ha komolyak a szándékaink, akkor barátkozzam meg a gondolattal, hogy házassági szerződést fog készíttetni a lányával – vágott egy beszédes grimaszt, ahogy eszébe jutott, hogy a szikár, elegáns férfi nyilván hozományvadásznak nézte, pedig soha, egyetlen pillanatig sem húzott hasznot a nő vagyonos helyzetéből. Már csak azért sem, mert addigra ő maga is meglehetősen biztos anyagi háttérrel rendelkezett. A szeme megrebbent, ahogy elhessentette ezt a kellemetlen közjátékot és folytatta:

– Rengeteg helyre együtt utaztunk, még közös koncertjeink is voltak, rendre együtt vacsoráztunk, vagy a szabadidőnkben együtt derítettük fel az adott várost, amely éppen vendégül látott minket, aztán egy nap hazakísértem és nála is maradtam. Addigra már biztos volt, hogy te nem is akarsz tudni rólam, és egyszerűen szükségem volt a bizonyosságra, hogy másvalakinek azért még kellek. Ott voltam egy idegen városban, a zenésztársaim este hazamentek a családjukhoz, én meg egy üres lakásba. Nem akarom sajnáltatni magam, de baromi egyedül voltam. Magányos voltam, szeretetre éhes és a zene sem orvosság mindenre. Jó ideig úgy voltunk együtt, hogy egyik nap nála, másik nap nálam, ahogy éppen a kedvünk diktálta. Egyszer összekaptunk valamin, már nem is emlékszem, hogy min, lényeg, hogy szakítás lett a dologból. Majdnem egy évig nem is találkoztunk, aztán megint közös színpadra sodort az élet, és mind a ketten úgy éreztük, hogy hiba volt az a szakítás. Nem volt ez valami egetverően nagy szerelem, ő is tudta, hogy a szívem egy része sosem lehet az övé, de úgy tűnt, beéri azzal, amit nyújtani tudok. Három évvel ezelőtt már azon gondolkodtam, megkérem a kezét, de egy este kicsit sokat ittunk, és az alkohol őszintévé tesz bárkit. Összeszólalkoztunk azon, hogy mennyire önző vagyok, amiért a magányom ellen őt használom, de közben nem vagyok képes teljesen átadni magam a kettőnk kapcsolatának. Hogy ő úgy érzi, a kapcsolatunkban láthatatlanul is ott van valaki harmadik, és amíg ezt nem tisztázom magamban, hagyjam őt békén. Nem vitatkoztam vele. Azóta nem láttam. Nem akartam neki bizonygatni, hogy nem áll senki kettőnk közé, mert nem mondtam volna igazat. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy …, szóval, Oliverről mit sem tudtam. És most összefutottunk. Talán Claudiának van igaza és tényleg üzenni akart, hogy elvehetett volna tőled, ha beérte volna kevesebbel is, talán nekem, hogy lám, mindig tudta, miért nem tudom teljes szívből odaadni magam abba a kapcsolatba. De mindegy is, ő a múltam része, mostanra egy kedves ismerős, ennyi – szusszantott nagyot.

Tényleg csak ennyit akart megosztani Sylviával, mert teljesen szükségtelen lett volna arról beszélnie, hogy Emilyben volt valami, ami ha csak percekre is, de néha tudta vele feledtetni a Sylvia iránt érzett már-már mániákus rajongását. Jó férje lett volna, hűséges is lett volna hozzá, talán még akkor is, ha az élet megtréfálja és összetalálkozott volna Sylviával. Igaz, abba a szíve belehalt volna. Utólag hálás volt Emilynek, amiért kirúgta, mert ezzel a szabadságot adta vissza neki és a reményt, hogy megragadhassa a lehetőséget, ha az életben egyszer mégis megadatna neki. És lám, így is alakult. Úgyhogy talán nem túl nagy áldozat, ha ezek után becsületesen elmeséli neki a közelmúlt történéseit, amik örökre megváltoztatták az életét. Azt, hogy erre a közeljövőben alkalma lesz, inkább már nem mesélte el Sylviának.

Ennyi! – gondolta összeszorult szívvel Sylvia. Azért ez az ennyi nem kevés lehetett, ha csak felmerült a férfiban a gondolat, hogy feleségül kérje azt a nőt. Vagy az is olyan elhamarkodott lépés lett volna, mint ahogy ő rohant Rey biztonságot nyújtó karjai közé? Nem tudott mit mondani erre a hirtelen kibukott vallomásra. Mit mondhatott volna? Hogy egy épületes hülye? Aki ráadásul most féltékenységet érez valami iránt, amit önként taszított el magától, és amit most mindketten feledni próbálnak? Valaki odafönt az égben azonban túlságosan szereti őt ahhoz, hogy végképp tönkretehette volna az életét. Még időben felnyitotta a szemét és megadta neki a lehetőséget, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat, és megpróbálja rendbe hozni mindazt, amit elrontott, és csak örülhet, amiért Peter ebben késznek mutatkozott társául szegődni. Nem vehette volna tőle rossz néven azt sem, ha megragadta volna az Emily melletti megnyugvás lehetőségét, de tiszta szívből örült, hogy mégsem tette meg. Mindenesetre kíváncsi volt a nőre, aki fel tudta ébreszteni Peterben a ragaszkodás vágyát, és sajgó szívvel vette számításba, hogy nyilván magát a nyers vágyat is. A vágyat, amelyről tudta, hogy nem pusztán a test éhsége, de a léleké is; és amelyről már azt is tudta, hogy senki más nem csillapíthatja, csak Peter.

– Holnapután  indulsz? – kérdezte, hogy témát váltson, aztán a férfi bólintására a kezéért nyúlt. – Thea még anyámnál alszik. Oliver biztosan szívesen menne át Claudiáékhoz. Maradj itt ma éjjel!

*

Peter még az esti szeretkezésük kábulatában jólesően nyújtózkodott, és elmosolyodott, ahogy a tekintet tüzét megérezte. Az oldalára fordult és felpattant a szeme, aztán hangosan felnevetett.

Sylvia nem volt az ágyban, de egy bársonyos barna tekintet fixírozta kitartóan. Elmo, a nyelvét lógatva vizslatta a szokatlan szállóvendéget.

– Szia! A gazdi merre van? – kérdezte a kutyát, mintha az képes lenne útbaigazítani. Feljebb húzódott az ágyban és a fürdőszoba felé fülelt, de onnan semmiféle nesz nem szűrődött ki. Úgy döntött, hogy vár egy kicsit, hátha Sylvia egy életmentő kávéval szeretné az ágyban meglepni. Körbenézett és elégedetten állapította meg, hogy még a hálószobában is minden jel arra utal, az itt lakók lassan, de biztosan csomagolják össze eddigi életüket. Igen, elégedett volt, mert tudta, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy mire visszatér Oroszországból, addigra jó eséllyel be is rendezkednek a házában. Sajnálta, hogy nem segíthet, de a nő biztosította róla, hogy egyedül is le tudja vezényelni a költözést. Igazából hálás is volt érte, mert a felújítással járó vircsaft is eléggé megviselte az idegeit. Elmora nézett, és próbálta elképzelni a szőrös családtagot, aki olyan természetességgel fogadta el őt, hogy hogyan forgatja majd fel a nyugodt életét. Szóval, akkor hamarosan a zenélés mellett gyereknevelés és kutyasétáltatás töltik ki majd a napjait? Rosszabbat is el tudott volna képzelni. Bónusznak pedig ott voltak az éjszakák, mint ez a mostani is – borzongott bele az emlékezésbe, ahogy Sylvia lelkes együttműködőként veszett el vele az érzékek birodalmában. Hogy is gondolhatta valaha is, hogy beérheti langyos együttlétekkel, amikor a vele való szeretkezésnél élettelibb élménye soha nem volt? Sylvia mindent odaadott, de cserébe mindent ki is sajtolt belőle, és ő élvezte ennek az adok-kapoknak minden pillanatát. De hol lehet? – kerekedett felül benne a türelmetlenség. Felkelt és magára rántotta az alsóját, aztán Elmoval a nyomában a nő keresésére indult.

Amikor már azt hitte, egyedül van a házban, és a kezdődő frász jeleit érezte kúszni a tarkóján, hirtelen neszt hallott a garázsba vezető ajtó mögül. Halkan benyitott és Sylviát ott találta egy kerti széken kucorogva, ahogy könnyes szemmel a hegedű tokját simogatja a térdén.

– Hiányzik? – kérdezte halkan. – Nem is értem, miért hagytad abba, hiszen annyira ügyes voltál – ült le mellé a neonfényben fürdő rideg helyiségben.

– Hát, ez az…, kis ügyeske voltam, de annyira nem jó, hogy élvezzem is, amit csinálok. Legalábbis a mások előtti fellépéseket. Otthon, a szobám magányában szívesen zenéltem, de ha akár csak a nagyiék előtt kellett, akkor már a hátam közepére se kívántam az egészet. Talán csak a baráti együtt zenélések, a már egyébként is jól menő darabok gyakorlása, amikor együtt játszottuk a Love Storyt – mosolyodott el az emlékre, és Peter már-már hallani vélte azt a napsütötte délutánt, amikor nyitott ablaknál, meztelenül, a napfényben fürödve játszották a közismert dallamot.

– Most miért jutott eszedbe, hogy előkeresd?

– Emily miatt – vallotta be halkan a nő.

– Syl! Ne hidd, hogy Emilyvel olyan sokszor zenéltünk volna együtt! Jobbára csak a próbateremben vagy a koncerteken. Az élmény pedig még csak a közelében sem járt annak, amit a családi élet tartogat. Nyugi! Nem kell előbányásznod ezt a szerencsétlen hegedűt, ha nem szívből tennéd; csak azért, hogy ebben is felülmúld.

– Ebben is? – nézett rá kíváncsian a nő.

– Hát, nyilván van egy olyan terület, amiben toronymagasan előtte jársz – kacsintott rá a férfi.

– A szex? – biggyesztett durcásan és mégis némi női gőggel Sylvia, mire Peter megrázta a fejét.

– Nem! A szerelem!

– Nehéz szembesülni a saját döntésem következményeivel – sóhajtott keserűen az asszony, mire Peter megvonta a vállát.

– Ezen nem tudok segíteni. Én csak azt ígérhetem, hogy számomra a jelen és a jövő fontos.

– Még mindig nem tudom elhinni – motyogta Sylvia, mire Peter felállt és magához húzta.

– Pedig igazán mindent megtettem, hogy valóságossá tegyem előtted. De csak egy szavadba kerül és megismételhetjük valamelyik fejezetet, amelyik nem volt egészen világos. Jut eszembe, garázsban még soha…, vagy te már kipipáltad? – kacsintott a nőre, miközben felfelé húzta rajta a pólót, ami már rég megérett a lomtalanításra. Próbaképpen meghúzta a kocsikilincsét és az ajtó engedelmesen kinyílt. Remélte, hogy nincs benne riasztó, amely a következő percekben hangos szirénázással fogja felverni a környéket, és a nőt el sem engedve addig nyújtózkodott, amíg betornázta mindkettőjüket a hátsó ülésre. Már éppen a legédesebb résznél tartottak, lihegésük visszhangot vert a helyiség falain, amikor hirtelen halk kerregéssel nyílni kezdett a garázsajtó.

Úgy dermedtek meg, mint a reflektorfénybe került nyulak az országút közepén. Peter a háttámla mögé lesve a lassan nyíló ajtó alatt három pár lábat vett észre. Meglehetősen zavarbaejtő volt, hogy egy pár férfi és két pár jól felismerhető gyerek láb kezdett felismerhetővé válni. Behúzta a lábait és behúzta az ajtót, aztán ujjait Sylvia szájára szorítva csendre intette. Az ajtó hangos zörgéssel végképp kinyílt és Jesse dörmögő hangja hallatszott:

– Valaki égve hagyta a villanyt – azzal az ajtó melletti kapcsolóhoz nyúlt és lekapcsolta. – Biztos, hogy ki tudod hozni a kocsi mellett a bringád? Mert ha összekaristolod, anyád kitekeri a nyakadat. Várj! – húzta vissza Olivert – majd én kiszedem neked. – Hamarosan hatalmas testének árnyéka vetült az autóra, amiben a szerelmesek lapultak. Jesse megállt mellettük, nyilván észrevéve a hátsó ülésen megbújó gerlepárt, aztán visszafojtott nevetéssel a hangjában megszólalt. – Hát, hallod, sok érdekesség van ebben a garázsban.

– Micsoda? – indult meg feléje a két gyerek, mire szinte ijedten állította meg őket. – Ne gyertek közelebb, mert akkor nem férek el a bringával! – Aztán, hogy a kíváncsiságukat mégiscsak kielégítse, felemelte az elárvult hegedű tokot. –Ki játszik ezen?

Oliver érdeklődése a hangszer láttán a minimálisra csökkent. Megvonta a vállát. Még sosem látta, de nem is különösebben érdekelte a hegedűtok. Valami régi kacat lehet, nyilván nem is fontos, úgyhogy az érdeklődése újra a beígért biciklitúrára koncentrálódott. Türelmetlenül toporogva várta, hogy Kevin apja kiemelje a kocsi elől, aztán amikor végre a kezébe kapta, a két gyerek kisebb diadalordítással nyeregbe pattant odakint. Jesse még toporgott egy kicsit, aztán alig titkolt nevetéssel a hangjában megszólalt: – Na, menjünk, mielőtt valaki még elhúzza a nótánkat, amiért betörtünk a garázsba! – és a következő pillanatban az ajtó ismét csukódni kezdett.

Sylvia és Peter végre kieresztette a visszatartott levegőt és a korábbi feszültség nevetésbe torkollt.

– Jézusom, soha többé nem merek a szeme elé kerülni. Biztos, hogy észrevett bennünket –kuncogott a nő, mire Peter megkönnyebbülten érezte, hogy ennyi, ez a kedves, vidám hang is elég volt, hogy a korábbi szenvedély visszatérjen a tagjaiba, különösen abba az egybe. Kinyitotta maga mögött az ajtót, aztán eligazgatta maga alatt Sylviát és a szájára hajolva erőszakosan megcsókolta.

– Asszony, most már csönd legyen! Amíg be nem fejezzük, amibe belekezdtünk, mielőtt ezek ilyen rajtaütésszerűen megzavartak minket, nem vagyok hajlandó semmi másra gondolni, csak arra, hogy milyen bársonyos a bőröd, és milyen sokára lesz, hogy újra érezhetlek. Igaz, akkor talán nem ilyen kényelmetlenül kell összebújnunk, hanem majd az ágyamban, ahol végre rendesen elnyújtózkodhatunk egymáson. Akárki is állította, hogy milyen romantikus tud lenni a szex a kocsi hátsó ülésén, nyilván nem tapasztalatból beszélt, vagy csak simán fogalma sincs a romantikáról, de még a szenvedélyről sem sok. .

– Fogd már be! – lökött rajta egyet a csípőjével Sylvia, aztán lehúzta magához a férfi fejét és nem is engedte el, csak amikor az extázis mámorában már ő maga sem tudta, hogy mit csinál.

*

Peter egészen addig húzta az elkerülhetetlent, amíg az utolsó felszólítás is elhangzott és kénytelen volt a beszállókapuhoz lépni. Amanda ott állt és csípőre tett kezekkel őt várta.

– Már azt hittem, lekésed a gépet – mormolta halkan, ahogy a jegykezelő a férfi jegyét vizsgálta és a csomagjára ráragasztotta a címkét.

– Nem akartam túl korán érkezni – vont vállat Peter, mire Amanda beszédes grimaszt vágott.

– Igen, gondolom…, és a dolognak persze semmi köze nincs Emilyhez, aki már elfoglalta a helyét. Mellesleg ő is az első osztályon, úgyhogy úgysem kerülheted el.

– Tudom – sóhajtott Peter és egy kedves mosollyal megköszönte a fiatal alkalmazott ténykedését, aztán Amandát maga előtt terelve a beszálló folyosóhoz lépdelt. A csinos barnahajú stewardess a gépen szolgálatkészen vezette a helyére, és bár sosem kedvelte különösebben az ablak melletti helyet, most betornázta magát és körül sem nézve lezökkent. Amanda mindent értő mosollyal foglalt helyet mellette.

– Szia! – csendült fel mögötte egy hang. – Már azt hittem, lekésed a gépet – csiripelt Emily csúfolódva. – Hiába na, ahol gyerek van, nehezebb az indulás – tette hozzá jelentőségteljes hangon, mire Peter akaratlanul is felmordult.

– Erre nézve aligha lehet személyes tapasztalatod – jegyezte meg fanyarul a férfi.

– Húha, ilyen rossz hangulatban vagy? De igazad van, én nem tudom, milyen egy gyerek mellől útnak indulni – a kijelentésből világosan kihallható volt a rosszallás, mintha erről is csak Peter tehetne. Szerencsére a hangszórókból a kapitány beszélt hozzájuk és hamarosan már a kifutópályán gördültek, hogy megkezdjék hosszú útjukat a messzi Szentpétervár felé. Peter zenét hallgatott, mint mindig, amikor ki akart kapcsolódni az őt körülvevő világból, most éppen az élénk beszélgetésektől zsongó utastérből.

Brian Crain, a fiatal kaliforniai zongorista a Newage ismert és mára már elismert képviselője volt. Néhány felvételét ő maga is kedvelte, de összességében nem értette a fickót körbevevő hisztériát, mert ha egy egész lemeznyi anyagot meghallgatott tőle, a végefelé kifejezetten elálmosodott. Az eleinte frissnek és izgalmasnak tűnő dallamok egy idő után unalomba fúltak. Persze, ez csak az ő véleménye volt, a fickó jegyeladási statisztikái a közönség sokkal kevésbé kritikus fogadtatásáról árulkodtak. Már a második szám ment, ő lehunyta a szemét, hogy demonstrálja, pihenni vágyik, de igazság szerint a gondolatai Sylvia körül jártak. Tegnap, a majdnem lebukástól éppen csak megmenekülve, fergetegeset szeretkeztek annak az átkozott kocsinak a hátsó ülésén. Még magához sem térhetett, amikor Elmo érdes nyelve nyalta végig a talpát, amitől úgy megijedt, hogy egyrészt orron rúgta a család kedvencét, másrészt az éppen feltápászkodni akaró Sylviát is lefejelte. Komolyan, az egész garázsbeli reggel már erősen hajazott egy bohózatra, kezdve a szomszéd és a gyerekek felbukkanásától, Elmo kis akciójáig, amivel megadta a kegyelemdöfést az ágyban még romantikusnak tervezgetett reggelnek. Nagy nehezen kikászálódtak a kocsiból, ő kávét főzött, amíg Sylvia egy csomag mirelit zöldborsóval az orrát borogatta, aztán lassan búcsúzkodni kezdtek, hogy legyen még ideje otthon összecsomagolni. Egész úton az a gondolat bántotta, hogy Olivertől még elbúcsúzni sem tudott. Tisztában volt vele, hogy a fia meglepően simán egyezett bele a költözésbe, és egyre csak a feketelevest várta, amikor majd kiderül, hogy a gyerek mégsem tudta magát olyan könnyen túltenni a változáson, mint ahogy valamennyien remélték. Hát, az első két hét nehézségeiről megint fogalma sem lesz – húzta el a száját.

Nem tudott elég hálás lenni Sylviának, amiért egyedül belevágott ebbe az egészbe, bár voltak apró félelmei, mire ér majd haza. Különösebb kikötései nem voltak. A nappaliban a zongorának kell uralnia a teret, ennyit kért. A hálószoba készen volt, a gardróbszerű beépített szekrényekben tengernyi hely volt Sylvia ruháinak. A gyerekek is kiválasztották a maguk szobáit, és azoknak a berendezésében abszolút szabadkezet adott nekik. A garázsban elfér minden, aminek pillanatnyilag nem találják a helyét. Aztán ha végre otthon lesz, majd közösen kialakítanak valamit, amit otthonnak lehet nevezni; és amikor végre lenyugodnak a kedélyek, leül Sylviával és megbeszélik a továbbiakat. Tisztában volt vele, hogy a mai világban nem akad ki senki rajta, ha egy nő és egy férfi házasságlevél nélkül élnek együtt, de itt két kisgyerek színezi a képet, és nekik is jobb lenne, ha tiszta helyzetet teremtenének. Nem mintha ez lett volna a döntő érve, de szükség esetén kész lett volna ilyen nyárspolgári indokra hivatkozni. Lehet, hogy amiért Sylvia volt már férjnél, számára esetleg nem jelent olyan sokat egy darab papír, ami az összetartozásukat igazolja, de Peter számára igenis fontos volt. Családot akart, feleséget és gyerekeket. Ennek első lépéseként pedig elhatározta, hogy Szentpétervárott körülnéz valami különleges eljegyzési gyűrű után. Az elhatározástól egészen felélénkülve kihúzta füléből a fülhallgató apró kis dugóit és nyújtózkodott egyet.

Ha Peter azt hitte, megúszta a kérdezősködést, akkor alaposan tévedett. A gép alig érte el az utazó magasságot, Emily hosszú, értékes gyűrűkkel teli ujjaival a két ülés között előre nyúlvamegbökte Amanda vállát. – Cserélhetnénk egy kicsit?

Amanda bocsánatkérő mosollyal bökte meg Peter könyökét, aztán helyet cserélt a csinos csellistával, akiről egyszer már azt hitte, a védencével köti össze az életét. Akkoriban sem örült volna a dolognak túlságosan, de most, hogy látta azt a csodás kék szemű, sötét hajú fiúcskát és a helyes mamáját, már szabályosan rosszul volt a gondolattól, hogy Emily Brouchar esetleg megkavarja a kis család végre lenyugvó életét. Peterrel az utóbbi hetek eléggé hektikusra sikeredtek, még ott lebegett a fejük fölött a kapkodósra sikerült kanadai előadás árnya, most sem volt túlságosan nyugodt, mert sejtette, hogy Peter a gyakorlásra nem fordított mostanában túl sok energiát. Egyetlen botlást talán még el lehet simítani, de ha rendszert csinál belőle a srác, az könnyen a karrierje végét is jelentheti, azt pedig kifejezetten sajnálta volna. Ehhez pedig végképp nem hiányzott egy volt szerető, aki bármilyen okból is, de felzaklathatja a védencét. Kicsit előredőlt, hogy hallja a beszélgetésüket, ugyanakkor minden erejével azon volt, hogy ezt lehetőleg észrevétlenül csinálja.

– Szóval, gyereked van – biggyesztette dús ajkait Emily. – Hány éves? Tíz? Nős voltál? Vagy még mindig az vagy? – buktak ki belőle a kérdések sorban, és meg sem próbálta leplezni a bosszúságát és sértettségét, amit azért érzett, mert úgy gondolta, hogy bensőséges ismeretségük ellenére is eltitkolta előle a férfi a családját.

– Még csak kilenc. Nemrég volt a szülinapja. És nem, nem voltam nős, amikor mi együtt voltunk. Sőt, az az igazság, azt sem tudtam, hogy van egy fiam.

Az utolsó, halkan elmotyogott mondat a torkára forrasztotta Emilynek a kikívánkozó újabb epés megjegyzést. Nem tudta, hogy van egy fia? Na, szép kis meglepetés lehetett, amikor kiderült…

– …és mióta tudod? – kérdezte a férfi felé fordulva és kezével a férfi karjába kapaszkodott.

– Néhány hónapja – mondta röviden Peter és karba fonta a kezeit, már csak azért is, hogy Emily elengedje.

– Hm, szép kis meglepetés lehetett. Valami ifjonti botlás?

– Nem. Sylvia …, szóval, pont összevesztünk és nem szólt, hogy terhes. Férjhez ment és akik ismertek minket, mind azt hitték, a férjéé a gyerek.

– A férj is? – vonta össze a szemöldökét a nő.

Ilyen nincs! Ez valami belső női megérzés, hogy azonnal így rá tudnak érezni egy probléma lényegére? – húzta el a száját Peter és bár nem válaszolt, a némaságát Emily válaszként értelmezte, és tudta, a helyes válaszként.

– Hm, bizarr! Nem is volt gyanus senkinek? Hiszen az a kölyök kiköpött a hasonmásod – mormolta elgondolkodva.

– Most már mindegy … – vont vállat Peter. – Elvált a férjétől, tisztáztuk a dolgokat, a gyerekek is elég jól fogadták, és ha Szentpétervárról hazaérek, már ott várnak a házunkban.

– Gyerekek? – vékonyodott el a nő hangja. – Mégis, hányszor hibáztál?

– Csak Oliver az én fiam, a kislány a férjétől van. És nem hibáztam – tisztázta Peter és igyekezett nem foglalkozni az apró szúrással a szíve környékén.

– És annyira akarod a nőt, hogy szó nélkül vállalod a más gyerekét is? – vonta össze a szemöldökét a nő, mint akinek már maga az elképzelés is felfoghatatlan.

– Igen, akarom Sylviát és akarom a fiamat is. Thea pedig a kedves ráadás – mosolyodott el a cserfes kislányra gondolva.

– És mit szól ehhez a férj?

– Mit szólhatna? Vannak házasságok, amik felbomlanak, ez is egy azok közül. Egyébként neki is van valakije, és ha jól tudom, gyereket várnak.

– Hát, ti amerikaiak nagyon lazán intézitek ezeket a dolgokat – biggyesztette le a szája sarkát a nő. – Az én apám biztosan puskával terelt volna az oltár elé.

– A te apád simán hozományvadásznak nézett – húzta el a száját Peter arra a kellemetlen hangvételű beszélgetésre gondolva Emily apjával.

– Csak félt engem.

– Meg a pénzét. Közben még azt sem vette észre, hogy tényleg kedveltelek.

– Jaj, csak ezt ne! – emelte fel a kezét Emily. – Tudod te, hogy ez az egyik legsértőbb mondat, amit nőnek mondhatsz? Tényleg kedveltelek – utánozta bohóckodva a férfi mély hangját. – Édesem! Éppen ezért nem voltam hajlandó még csak el sem gondolkozni rajta, hogy hozzád menjek. Kedveltél. Az ember kedveli a legkényelmesebb cipőjét, a kocsiját, vagy az esti sorozatot a tv-ben; akit feleségül akar venni, abba a legkevesebb, hogy halálosan szerelmes legyen.

– Akkoriban nem voltál ilyen romantikus.

– Vagy csak te nem vetted a jelzéseimet, hogy mire vágyom. Bár, ha jól emlékszem, egy alkalommal elég világosan a szemedre vetettem, hogy úgy érzem, csak egy másodhegedűs vagyok valaki mellett.

– Sosem gondoltam erre tudatosan – ismerte be a férfi.

– Tudom. És ez benne a legrosszabb, mert ez azt jelenti, hogy a zsigereid szintjén is őt akarod, mindenki más csak a pótléka lehetne.

– Egy ideje már én is rájöttem – vallotta be Peter, aztán intett a stewardessnek és kért két pohár pezsgőt. Emilyre emelte a poharat… – Emily Brouchar, bocsánatot kérek tőled, amiért nem tudtalak úgy szeretni, ahogy megérdemelted volna. Őszintén nagyon kedveltelek, de ma már tudom, hogy ez kevés lett volna a boldogsághoz, a tiedhez és az enyémhez is. Köszönöm, hogy kirúgtál, és segítettél felnyitni a szemem!

– Erre hajlandó vagyok inni, de ha már pohár van a kezedben, akkor akár gratulálhatsz is – vigyorodott el és kecses jobb kezét a férfi orra alá dugta. Egy tekintélyes méretű gyémánt csillogott a fejük feletti spotlámpa fényében.

– Wow, és ki a szerencsés? – csodálta meg őszinte érdeklődéssel Peter a feltűnő és értékes ékszert. Akárki is az, az biztos, hogy Emily apja nem fogja hozományvadásznak nézni.

– Joel, az ügynököm – vallotta be Emily egy bájos pirulás kíséretében.

– Joel Edgerton? A jó öreg Joel? – hitetlenkedett Peter a mostanra már ötvenen felüli fickóra gondolva, aki állandóan ott lihegett a nyomukban már sok-sok évvel ezelőtt is. Az agglegény Joel, akiről ő maga azt hitte, a férfiakat kedveli – gondolt vissza a nőies, finomkodó viselkedésére, idegesítő ragaszkodására a pasztell színekhez, és a zavarbaejtő barátságosságára. Na, vele kapcsolatban Emily apja megnyugodhat. Bármi is volt a lánykérése mögött, nyilván nem Emily tekitélyes örökségére fáj a foga.

– Nem is olyan öreg! – szikrázott fel Emily szeme. – És mielőtt megint a kedvenc ideáddal jössz elő, Joel nem homokos. Első kézből tudom – pirult el az önkéntes vallomástól a nő.

– És most hol van? – lesett hátra a két ülés között a férfi, és szembetalálta magát Amanda kíváncsi tekintetével. Mellette Joel lehunyt szemmel aludni próbált. Peter biztos volt benne, hogy ez is csak aféle menekülés, mint amivel ő maga is próbálkozott az út elején. Amanda mellett azonban valószínűleg teljesen hiábavaló próbálkozás lett volna, ha az asszonyt nem kötötte volna le túlságosan az előtte zajló beszélgetés.

– Hol laktok majd? – fordult vissza Emilyhez, miután ráhunyorított hűséges és jelenleg nagyon is aggodalmasnak tűnő impresszáriójára.

– A Belmondban – válaszolt Emily magától értetődően ejtve ki a város egyik legpatinásabb öt csillagos szállodájának nevét. – Ott ahol ti – tette hozzá kacsintva. – Akár vacsorázhatnánk is együtt.

– Nem hiszem, hogy Joel örülne neki, régen se nagyon bírta a képemet.

– Akkoriban azt hitte, nem tudok ellenállni a csinos pofázmányodnak – bocs, ezek az ő szavai – vigyorodott el pajkosan a nő.

– Okos nagylány voltál, tudtál – vágott egy fanyar mosolyt a férfi, aztán csak úgy, játékosan rákacsintott: – Most is olyan eltökélt lennél?