– Megőrültél? – suttogott felindultan Amanda. Peter korábban elhangzott viccesnek szánt kérdésére Emily talányos mosolyt villantott, de a szavakkal adós maradt. Felállt és visszaült a helyére, így az asszony idegessége a várható bonyodalmaknak szólt. El sem akarta hinni, hogy Peter azok után, hogy már-már reménytelennek tűnő harcot nyert mert a családjáért, most ilyen könnyedén képes lenne kockára tenni mindent.
– Miért? Mit csináltam
már megint? – rökönyödött meg a férfi, és Amanda alig bírta elhinni, hogy a
srác komolyan fel sem fogja, mit művel.
– Mi a fenéért flörtölsz
vele? – tárta szét a kezeit az asszony, mire Peter megforgatta a szemét.
– Semmi ilyesmit nem
csináltam.
– Most is ilyen eltökélt lennél? – utánozta az asszony Peter
dörmögését.
– Jaaa, az csak vicc
volt, nem komoly – vont vállat a férfi. – Jézus, minek nézel te engem? Eszembe
sincs Emilyvel felmelegíteni a múltat, amikor otthon Sylvia és a fiam vár.
Ráadásul Em menyasszony, és én sosem
halásztam más vízén.
– Hát, akkor
reménykedjünk, hogy ő sem vette felhívásnak keringőre, különben én leszek az
első, aki küldök Sylviának egy repülőjegyet, aztán nézheted, ahogy szíved
hölgyei megtépik egymást.
– Amanda! Ne kavarj
nekem! Csak egy szívem hölgye van, és Sylvia most költözködik a gyerekekkel, mi
végigcsináljuk a koncertkörutat, aztán hazamegyünk és átnézzük a
szerződéseinket, mert sokkal több időt akarok otthon tölteni velük. Csak ez a
fontos, minden más csak játék, esküszöm.
*
Néhány nappal később
Peter már nem volt olyan biztos benne, hogy mindig, minden körülmények között jól
ítélkező és döntő menedzserének nem volt-e igaza most is. Emily
levakarhatatlanul megkereste minden este, hogy vacsorázzanak együtt, és neki
már nagyon elege volt Joel sötét tekintetéből, amivel végig asszisztálta
mellettük ezeket a vacsorákat. Ráadásul mindkettőjüket meghívták egy tv-műsorba
és a műsorban lehetősége sem volt Emily folyton kalandozó kezeit lesöpörni
magáról, így pedig egy tv előtt ülőnek úgy tűnhetett, hogy a kívánatosnál
messze meghittebb a köztük lévő kapcsolat. De már csak ezt az estét kellett
kibekkelnie, aztán Emily és Joel elutaznak. A gondolat megkönnyebbüléssel
töltötte el és ennek örömére megpróbálta felhívni Sylviát.
Odahaza dél körül
járhatott az idő, amíg ők már a vacsorára készülődtek, így meglehetősen biztos
volt benne, hogy a nő telefonközelben lesz és örülni fog egy kis pihenésnek a
költözködés munkái közepette.
Sylvia szinte az első
csengetésre felvette és olyan örömmel szólt bele, ami jólesően megborzongatta.
– Szia! Olyan jó hallani
a hangod! – búgta a nő hálószobai tónusban.
– Szia! – nevette el
magát a férfi. – Ennyire kaotikusak az állapotok, hogy már nekem is örülni
tudsz? – kérdezte játékosan évődve, miközben összeráncolt homlokkal a háttérből
hallatszó férfi hangokat fülelte. Valaki éppen szentségelt egy nagyobb
csörömpölést követően. Hát, ezt a dobozt alighanem már nem is kell
kicsomagolni.
Sylvia nagyot sóhajtva
hunyta le a szemét. Volt anyósától kapták azt az étkészletet, ami most hangos
csörömpöléssel alighanem a végső elmúlás sorsára jutott. Nem igazán bánta, nem
is értette, miért hozta ezt magával. Igazából egyike lett volna a garázsban
elsüllyesztett dobozoknak, de akkor mehet a kukába. Lemondóan rázta meg a fejét,
ahogy a fickó letérdelt a doboz mellett és zavartan tétovázott, tovább vigye egyáltalán
vagy próbáljon úgy csinálni, mintha nem történt volna semmi. Claudia ajánlotta
a céget, de amikor megjelentek, azt hitte, valami chipandale csapat áll az
ajtaja előtt. Csupa kigyúrt, napbarnított fiatal srác izompólókban, a pakolás
azonban úgy látszik, nem volt az erősségük.
– Mit mondjak, soha többé
nem kérek Claudiától mesterember címeket – sóhajtott a telefonba. – Ezek a
kölykök…, képzelj el öt fotómodellt, a bőrük csillog a krémtől és mint
hallhattad, a kezük is csúszik. Szerencsére a fontosabb dolgok már biztonságban
a helyükre kerültek.
– Jesse vajon tudja, hogy
a felesége a szállítók feneke alapján válogat, nem a referenciáik alapján? –
kérdezte kicsit csillapodó jókedvvel Peter, miközben igyekezett nem elképzelni,
ahogy öt jó testű pasi pakolászik Sylvia körül.
– Szerintem tudja, de Ő …
- hangsúlyozta ki a személyes névmást a nő – tudja azt is, hogy az érdekeit nem
veszélyeztetheti senki. Ellenben a te hangodból úgy tűnt el a játékosság,
mintha felhő mögé bújt volna. Nem fogom leteperni egyiket sem, ha ettől
tartasz.
– A vizuális pettingnek
is megvan a maga kártékony hatása – morogta Peter, mire a túloldalon Sylvia
hahotázni kezdett, bár még így telefonban sem tűnt egészen őszintének a
nevetése.
– Ez jó! … és csak
szólok, örülj, hogy ilyen vidáman fogom fel, amit itt összehordasz, mert amúgy
elég sértő lenne rám nézve, ha azt gondolnád, az első jóképű mesteremberrel
elcsábulnék. Mellesleg meg itt vannak a gyerekek is láb alatt, úgyhogy neked
igazán nincs aggodalomra okod. Helyesek a szobalányok? – kérdezte hirtelen
váltással és Peter körülnézett a szobában. Fogalma sem volt róla, látta-e már
egyáltalán a szobalányt, amióta itt van. Mindenesetre rend van, ami nyilván nem
az ő érdeme, tehát valaki időnként jön és összepakol utána.
– Még nem találkoztunk,
de éppen azt nézem, hogy rend van, úgyhogy biztosan járt már itt fent. Különben
is, egy ilyen előkelő szállodában úgyszólván elvárás, hogy a szobalányok
láthatatlanok legyenek; de ha netán nem lenne, Emily már biztosan kiverte volna
érte a huppot.
A hirtelen beálló csendet
akár vágni is lehetett volna. Upsz, ez volt itt a jókora elszólás pillanata –
forgatta meg a szemét, de már nem szívhatta vissza, csak abban reménykedhetett,
hogy Sylvia elsiklik felette. A nő azonban éber volt és nem tette meg neki ezt
a szívességet.
– Emily? Az az Emily? –
kérdezte vésztjóslóan halk hangon.
– Igen, az az Emily, de
nem az van, amire gondolsz – rontotta tovább a helyzetét Peter.
– Miért, mire gondolok? –
kérdezte Sylvia gyanusan élesen.
– Ő is itt koncertezik,
de már holnap repülnek is tovább Joellel, aki mellesleg a vőlegénye.
– Nem igazán érdekel, ki
a vőlegénye – motyogta a nő. – Igazából csak az érdekelt volna, tudtad-e indulás
előtt, hogy együtt mentek Szentpétervárra? És ha tudtad, miért nem említetted?
– Syl, ennek semmi
jelentősége. Időnként összefutunk itt-ott a világban, most éppen itt.
– Ha előtte itthon
futottatok össze, akkor nyilván egy géppel utaztatok, nem? – érkezett a
Sherlock Holmes-i kérdés. Peter úgy döntött, nem is próbál terelni.
– Igen, egy géppel
utaztunk, de nem édes kettesben, hiszen itt volt Amanda és Joel. Ez munka Syl,
semmi más.
– Ha te mondod – vont
vállat Sylvia. Sok értelme nincs felszívnia magát a tényen, hogy Peter és a
volt barátnője együtt utaztak valahova a világ végére. Valamiért azonban mégis
sértette a gondolat, hogy a férfi még csak említést sem tett róla, sem az
elutazása előtt, sem az azóta eltelt napokban. Ha most nem szólta volna el
magát, soha szóba nem került volna. Miért érezte úgy, hogy ezt titkolnia kell?
– Na jó, nekem mennem
kell, mielőtt a fiúk egy egész konténert megtöltenének tönkretett holmikkal.
Nyugi, a nappalinak még csak a közelébe se engedtem őket, úgyhogy a drágalátos
hangszered biztonságban van – tette hozzá. Vesztére, mert ebben a pillanatban
jól hallhatóan felcsendült egy dallam, úgyhogy biztos lehetett benne, nem a
gyerekek piszkálják a tiltása ellenére a zongorát.
– Hallom – húzta el a
száját Peter. Ez az egész beszélgetés zavarta, nagyrészt a saját sumákolása és
a lebukás miatt. De hiába is próbált volna mentségeket találni a dologra,
egyetlen érve sem állta ki a próbát még önmaga előtt sem. Ha Sylvia trükközne
így vele, hát ő sem lenne boldog tőle. Most azonban, hogy féltett hangszerének
a hangját hallotta a távolból, még ez a bosszúság is csatlakozott az
ingerültségéhez. Az illető gyakorlottan játszott, nem klasszikust, hanem egy
népszerű szám zongora változatát, de kifejezetten tehetségesen. Ha ehhez még
jól kigyúrt teste is van, az már kifejezetten idegesítő gondolat volt.
– Mondd meg neki, hogy
vigye a koszos mancsát a zongorától, mert ha hazamegyek, egyenként töröm el az
ujjait; és húzzanak el most azonnal!
– Peter, hiszen még be
sem fejezték a pakolást – csodálkozott Sylvia a váratlanul támadt ellenséges
hangulaton.
– Nem érdekel! Az én
házam és azt akarom, hogy most azonnal tűnjenek el onnan! Remélhetőleg érthető
voltam… – tartott kis hatásszünetet a telefonban, mire Sylvia még az előbbi
mondattól kissé megalázottan válaszolt:
– Értettem. A te házad, a
te akaratod – azzal a falhoz vágta a
telefonját.
*
Oké, akkor erre számíthat
a jövőben? – merengett Peter kedvetlenül a vacsorája fölött, nem törődve az
asztaltársasággal, amelynek tagjai – mindannyian más okból – kíváncsian
vizslatták. A Sylviával történt beszélgetésre gondolt. Féltékenykedés,
meggondolatlanul odavágott szavak, remegő gyomor és bizonytalanság, hogy mire
megy haza? Ez törvényszerű velejárója egy komoly kapcsolatnak? Vagy csak ők nem
találják egymással a hangot annyi év után? Lehet-e, tud-e gyógyír lenni a szex
az ilyen hisztériákra? Szüksége van neki erre? Vagy csak még próbálgatják
egymáson a karmaikat és idővel sokkal edzettebbek lesznek? Valami nem volt
kerek és még nem tudta, hogy ez rajta vagy a másikon múlik, mindenesetre
elbizonytalanította azzal a kis dobozzal kapcsolatban is, amit a bőröndje
mélyére rejtett. Letette az evőeszközt és bocsánatkérően az asztaltársaságra
nézett.
– Ne haragudjatok, nem
megy ki a fejemből valami, muszáj egy kicsit magamban lennem! Ha már nem
találkoznánk, akkor jó utazást! – biccentett Emily és Joel felé, aztán felállt
és hosszú lépteivel elhagyta az éttermet. Mire a szobájába ért, kicsit már
lecsillapodott. Leült a patinás régi Petrof mellé és gyakorolni kezdett. Nem
játszott, gyakorolt. Úgy, mint már nagyon régen, kissé iskolásan egyszerű és monotonon
ismétlődő dallamokat, nézte az ujjait, ahogy megbillen alattuk a hangszer
billentyűsora. A hangokat nem is érzékelte, csak a mozdulatokat, olyan volt,
mint egy agymosás. Amikor lehajtotta a hangszer fedelét, meglepve tudatosult
benne, hogy majdnem egy órát elvolt a maga kis világában, és mintha valóban
lenyugodott volna.
A telefonjára nézett,
aztán egy mély sóhajjal megnyomta az újrahívó gombot, de a vonal túlsó végén a
hívott szám nem volt kapcsolható. Remek! Sylvia még mindig durcáskodik? Jó, nem
volt túlságosan elegáns az a mondat: Az
én házam, és azt akarom… – de végül is, annyira rosszul sem hangzott. Mert
végül is, az valóban az ő háza és ha nem akar benne kétbalkezes, izomagyú
bájgúnárokat vizionálni, ahhoz is megvan minden joga. Sylvia meg úgy szakította
meg a beszélgetésüket, mintha őt nem látná szívesen az otthonában, a közös
otthonukban. Megnyitotta a levelezését és próbálta megfogalmazni a gondolatait,
miközben erősen remélte, hogy ezek a szavak nem adnak majd újabb félreértésre
okot. Korábban valahogy fel sem tűnt, mennyire fárasztó tud lenni, ha az embernek kétszer is meg kell
rágnia minden kiejtett vagy leírt szót, mielőtt útjára bocsátja.
*
Sylvia becsukta az ajtót
a fiúk mögött, aztán végignézett a tekintélyes előtérben sorakozó dobozok
halmazán. Ha igaz, ezek között már csak olyanok vannak, amelyeket a
gyerekszobákba kell felhordjon – sóhajtott nagyot, és szeme a friss festésen
csúfolkodó foltra nézett, ahol a telefonja végezte az előbb. Kedvetlenül vette
sorra a lehetőségeit. A valamikori otthona előtt tábla hirdeti, hogy eladó, ő
pedig itt van két kisgyerekkel, akik éppen új birodalmukat próbálják odafönt
belakni. Eléggé összezavarodnának, ha ő most első felindulásában újra
csomagolni kezdene. Tehát maradni fognak. Ami azonban nem jelenti azt, hogy ne
akarná a jövőre nézve tisztázni Peterrel, hogy bár ez valóban az ő háza, de
azért nem a váratlan és nem szívesen látott vendégeiként érkeztek ide, hanem a
családjaként, és nem dörgölheti az orra alá az ellenkezőjét. Mert akkor nincs
az a családegyesítő törekvés, ami maradásra bírná.
Szeme újra a foltra
siklott és eszébe jutott az egyik dobozban lapuló kis képkeretek sokasága. A
gyerekek fotói voltak benne. Talán azokból ide feltehetne néhányat, leplezve az
apró rombolás nyomát, de aztán elbizonytalanodott. Vajon Peter mit képzelt el
ebbe a tágas térbe? Ahogy a férfi által berendezett helyiségekre gondolt,
mindenhol letisztult formák, túlzásba nem vitt dekorációk voltak. Valahogy még
túl sterilnek tűnt minden… olyannak, mint egy lakberendezési magazinban
bemutatott, de nem belakott otthon. Döntésre jutott, ez a fal lesz az első,
amit kedvére kidekorál, és ha Peternek nem tetszik, az az ő baja lesz. Nem
hajlandó úgy belépni ebbe a házba többé, hogy vendégnek érezze magát.
Otthonossá fogja tenni, még ha erről a férfinak esetleg más is a véleménye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése