Romeo reszketve fogta a vékonyka kezet. A várandósságtól felduzzadt, de terhétől már megszabadult hason annyira oda nem illőnek tűnt, oly aprónak látszott. Julietta reszketett a láztól. A gyermek a sarokban bebugyolálva sírdogált, mintha még ő is átérezné a pillanat rettenetes voltát. Az orvos már összepakolta a holmiját, a bába az utolsó simításokat is elvégezte a szülőágy körül, majd csendesen magukra hagyták őket. A fiatal férfi könnyei elmaszatolták a még friss írást a házassági papíron, amit épp csak a szülés előtt írtak alá mindannyian. A pap, aki összekötötte őket, bármikor visszatérhet, hogy a fiatal anyának feladja az utolsó kenetet. Az életük a mai naptól maga lehetett volna a csoda, de egy felsőbb akarat másként döntött. A gyenge női test megsínylette a gyermekvárás hónapjait és ma, az utolsó nagy próbatételnél, elfogyott az erő. Az apró leánygyermek rengeteg vérrel jött világra, s hiába volt az orvosi segítség, az anya testének halványulása árulkodott arról, hogy szinte kivéreztette az édesanyját. Romeo zavaros tekintettel figyelte az apró kezek, lábak rugdosását, a halk nyöszörgést, mellyel az életet adó tej után kérlelt a csöpp gyermek. Ha táplált is némi szánalmat iránta, sokkal inkább zavart utálatot érzett, amiért elvette tőle a nőt, akinek a szerelméért egész világát áldozta fel. Tudta, hogy ez teljesen irreális érzelem, s ha Julietta itt hagyja őket szívének egyetlen utolsó dobbanásával, akkor persze a karjaiba fogja majd a kislányt és gondját fogja viselni. Legalábbis remélte, hogy a történtek után képes lesz jó apja lenni majd a gyermeküknek. Julietta miatt meg kell birkóznia a feladattal, mert élete szerelme sosem bocsátaná meg neki, ha elfordulna szerelmük gyümölcsétől, s talán még a másvilágról is visszajárna büntetni őt.
Julietta pedig – mintha megérezte
volna komor gondolatainak mélységeit – nagyot sóhajtott, majd lassan ellazult.
Romeo szinte látni vélte, ahogy a lelke, a gyönyörű, önfeláldozó, szerelmes és
odaadó lelke elröppen az ablak felé, melyen túl Firenze kavargó világa
zajongott. A sápadt arc békét sugárzott, s a fiatal férfi már-már érezni vélte
ezt a békét, amikor a sarok felől erőszakos vékonyka hang szakította félbe a
meghitt pillanatot. Lassú mozdulatokkal eleresztette asszonya kezét,
összekulcsolta azokat a mellein, melyek máris felkészültek a gyermek etetésére,
s melyek végül mégsem tölthetik be anyaságának legszebb feladatát. A sarokban
rugkapáló csecsemőhöz lépett és óvatosan a karjaiba emelte. A kislány
elhallgatott és zavaros, sötét szemeivel rácsodálkozott.
– Az apád vagyok, te kis gyilkos
– suttogta megindultan Romeo. – Mindketten gyilkosok vagyunk – zokogott fel
görcsösen.
– Ne beszéljen bolondokat, mert
még megmérgezi a lelkét ennek az apró leánykának! – csattant fel egy
pirospozsgás asszony az ajtóban, akinek érkezését észre sem vette. Nyilván a
bába kerített egy szoptatós dajkát nagy hirtelen. – Hogyan lennének gyilkosai
ennek a kis drágának? – simított végig Julietta kezein, ahogy elsietett
mellette. – A Teremtő dolga afelől rendelkezni, ki élhet és ki nem.
Kezeit a csecsemőért nyújtotta,
majd kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti karosszékben. Gyors
mozdulattal kibontotta a ruháját és felkínálta tejtől duzzadó mellét a picinek,
aki mohón kapott utána. A bambinával nem lesz gond – mosolyodott el, ahogy a
hangos cuppogást hallgatta, de az édesapját már nehezebb lesz kirángatni a
búskomorságból, ami felesége elvesztésével valósággal rabul ejtette.
– Hogy hívják ezt a kis
gyönyörűséget? – kérdezte kedvesen, mire Romeo összerezzent. Hiszen még neve
sincs a lányának. Elvesztette a feleségét, mielőtt ezt megkérdezhette volna
tőle.
– Maria? – mormolta tétován, mire
az asszony kutatva rámeredt. Mielőtt azonban megszólalt volna, hogy megjegyzést
tegyen erre a tanácstalanságra, inkább a kicsihez fordult kedvesen:
– Maria, mia cara ... így, így,
ügyes vagy, kicsi virágszálam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése