Pietro Toso együttérzően bólogatott, ahogy a munkavezetője háborgását hallgatta. Még belegondolni is borzasztó lett volna, ha hat fia közül bármelyik ilyen lépésre merné elszánni magát, mint a Grimani gyerek. Ha tudta volna, hogy erre fogja felhasználni a tőle kapott aranyakat..., nem, akkor sem lett volna szűkmarkúbb vele. A tökéletesség árát meg kell fizetni, akkor is, ha a mester állán még alig pelyhedzik a szakáll. Az üveggyártás – Istennek hála – éppen fellendülőben volt újra, s bár már történelemként tekintettek rá, azért még élt a híres Capitulare de Fiolaris, az üvegművesek első munkaköri leírásának aktualizált, utolsó változata is. Ez a szabályozás mindenkire kiterjedt a kemencék tulajdonosaitól a tanoncokig, mindenkire, akinek csak köze volt az üvegiparhoz, s így az üvegfúvók céhéhez tartozott. Bár a Grimani gyerek jog szerint akár egy nemes kisasszony kezére is pályázhatott volna, a szerencsétlennek pont a családi ősi ellenségének, Mario Muzzoli egyetlen lányának a keze kellett. Már senki sem tudta, miért viaskodott egymással a két család, de ha a Castellanik és Nicolettik ádáz ellenségei voltak egymásnak generációk óta, a Grimani és a Muzzoli család is éppen úgy elmondhatta ezt magáról. A Muzzoli talán nem volt a leghíresebb gondolakészítő műhely a városban, de minőségben bármikor felvehette a versenyt a Squero di San Trovasoval, ráadásul a gondolákon kívül más hajókat is építettek. Már ez a tény is dölyfössé tette a mestert. Amikor pedig népes családja egyetlen lánygyermeke, az éjfekete hajú Julietta, a legutóbbi Karnevál Szépe lett, az öreg Muzzoli egészen megbolondult. Ha még lett volna Velencének dózséja, egészen biztosan őt találta volna egyedül megfelelő kérőnek a lányka számára. De elutasított már dúsgazdag firenzei kereskedőt is. Ezzel szemben egy pelyhes állú üvegműves koptatta a küszöbét, aki ráadásul ősi ellenségeinek sarja volt. Tombolt és eltiltotta egymástól a szerelmeseket, és ezzel ő maga írta meg a sorsukat. Pietro Toso szánalommal gondolt a fiatal fiúra, aki zsenge kora ellenére már bebizonyította, hogy szakmája mestere. Ha egészen őszinte akart lenni, ügyesebb keze volt, mint a saját fiai közül bármelyiknek. Romeo Grimani ereiben vér helyett olvadt üveg folydogált. Sokra vihette volna ebben a városban, szökésével azonban örökre száműzte magát Velencéből. Aki magával vitte az üveggyártás titkait, olyan bűntettet követett el, amelyért régebben halállal lakolt volna. Mára csak az örökös kitiltás maradt büntetése. A város nagykönyvéből törölték a nevét, mintha sosem létezett volna.
Gondolatai elkalandoztak, már
alig hallotta a munkavezető kárálását, képzeletében megjelent a csodálatos
csillár, amit a Grimani fiú készített a mestervizsgáján, s amelyet végül a San
Pietro Martire-ben helyeztek el, készítője nagy dicsőségére. Még időben bízta
meg a másolat elkészítésével, de a történtek után most már egészen biztos, hogy
nem árulja el, hogy akaratán kívül ugyan, de ő maga finanszírozta a szerelmesek
szökését . Micsoda veszteség az a büdös kölök! – sóhajtott magában, aztán a
munkavezető vállára csapott:
– Nyugodj meg, Tomaso! Isten
akarata volt, hogy így történt. Vannak még fiaid, akik örömöt hoznak majd az
életedbe öreg napjaidra. Romeo döntött. Jobb, ha elfelejted őt, mert csak
megkeseríti az életed, ha ennek a dühnek szenteled magad. Ha úgy vesszük,
Muzzoli még rosszabbul járt, hiszen
egyetlen leányát veszítette el, akit olyan nagyra tartott. Legyen elég ez neked
a bosszúszomjadra! És most menjünk, mert amíg itt trafikálunk, ki tudja, mennyi
üveget rontanak el az embereid a műhelyben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése