Olvadt üveg 4.

Fiorella Hartmann csak úgy ragyogott a főiskolai talárban és az idétlen kis kalapban, amit a rektor utolsó szavainál egy emberként dobtak a magasba. Hát, elért gyermeki élete utolsó állomására is. Mostantól diplomás képzőművészként – akinek máris sikerült némi ismertséget szereznie az iskola utolsó évében tartott kiállíztásokon – megkezdheti felnőtt és nem utolsó sorban önálló életét. Ez volt a szülei feltétele, egy sikeres vizsga, nehogy az öröksége csábítsa el a céltól, melyet mindezidáig életcélként kezelt. Bebizonyította, hogy a váratlanul felduzzadt bankszámla sem befolyásolhatja a szívének kedves út bejárását.

Az utolsó év mindennél nagyobb meglepetést is tartogatott, ha már a váratlan örökséget nem számítja. Amikor a nagyapja, Thomas Hartmann beállított, ő még kisgyerek volt, akit csak a hirtelenjében előkerült nagypapa érdekelt, az érdekes történetek, amiket mesélt egy családról, amely oly idegen volt számára, mintha egy könyvben olvasott volna róluk. Aztán a nagyapa egy napon nem jött többé, és ő lassan megértette, hogy lehetnek az életben olyan döntések, amelyek egy életen át elkísérik, sőt kísértik azt, aki meghozta őket. De még mindig ártatlan tudatlanságban élt a gyökereit illetően, nem is igazán érdekelte a történelmi homályba vesző idegen hangzású nevek tömkelege, s akkor egy napon a főiskolán egy légies szőke nő lépett a katedrára. Kissé rekedt hangján bemutatkozott: Luella Morani, egy velencei üveggyár leendő örököse, s nem mellesleg elismert képzőművész, akinek munkáit a világ legnagyobb városaiban állították már ki. A nő olyan – a némethez képest mindenképpen idegen – könnyed eleganciát sugárzott, amire még Fiorella is felfigyelt. Itta az asszony szavait és boldog volt, ha az dicsérően szólt a munkáiról. Tudta, hogy ő maga is felvonultathatna üvegműveseket a ködbe vesző családfáján, s talán éppen ezért különleges érzéke van a törékeny anyaghoz. Luella pedig felfigyelt erre és bátorította, hogy járjon utána a hiányzó láncszemeknek. Ettől fogva Fiorella a könyvtárakat, internetes adattárakat bújta és lassacskán egy igazán érdekes ágas-bogas családfa rajzolódott ki szobája falán, melyet ennek a kutatásnak áldozott.

Majd kétszáz évvel ezelőttről annyi derült ki, hogy Velence városából elszármazott egy Romeo Grimani, aki addig tagja volt a velencei üvegművesek céhének, de törölték a nevét. Feleségével egy kislánynak adtak életet, a kis Maria pedig – a kortól és szokásoktól merőben eltérően – házasságkötésekor is tovább vihette családnevét. A család sosem bővelkedett utódokban, többnyire egyetlen lánygyermek született, így valóságos csoda volt, hogy a Grimani név töretlenül fennmaradt egészen a 20. század közepéig, amikor is Clara Maria Grimanit feleségül vette Joseph Hartmann. Ez volt az első alkalom, amikor a születendő utód, Fiorella – szakítva az eddigi hagyományokkal - az apa nevét vitte tovább. A Hartmann család igazi bohém művészcsalád volt. Ha egy szobrot eladtak, pezsgőztek, ha a galéria nem vett át Josephtől egyetlen alkotást sem, máról holnapra éltek. A szülőktől sem remélhettek támogatást, hiszen Clara Maria szülei már nem éltek, Joseph pedig nem volt beszélő viszonyban az apjával. Ide állított be egy napon a nagyapa, Thomas. Oly sok magányos év után békülni akart a fiatalokkal. Súlyos beteg volt, s bár továbbra sem értette meg fia művészi törekvéseit, vagyonát egyetlen unokájára, az akkor hároméves Fiorellára hagyta. A szülei a kislány felnőtt koráig nem is nagyon nyúltak a hatalmas összeghez. Ha megszorultak, a hagyatéki gondnok kisegítette őket, amit a legtöbbször vissza is fizettek. Fiorella tizennyolcadik születésnapján átvette az örökségét, beirakozott egy jóhírű képzőművészeti főiskolára és valami megmagyarázhatatlan belső indíttatásból az üvegművészetet választotta. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy remek választás volt, könnyedén sajátította el a nehéz műfaj csínját-bínját. Amikor pedig a családfának is utána járt, már értette, hogy sorsszerű volt a választása, hiszen vérében ott folydogál évszázadok óta az olvadt üveg megmunkálásának szeretete.

A diplomaosztót követő banketten elmélázva nézte művésztársait, akik részegségükben nem törődtek most semmivel, csak örültek a kötöttségektől való szabadulásnak. Az ő gondolatai azonban már messze jártak. A családfa elvezette őt Velencébe, Luella is Velencéből jött, s végül mindenek felett Velence volt az otthona Neki is. Neki, aki egyetlen pillanat alatt rabolta el a szívét, pedig nem volt szabad, és talán észre sem vette őt, a feltörekvő kis művészpalántát, hiszen ott volt az oldalán a már befutott Luella. Talán csak egy kis álmodozó diáklányt látott benne, ha egyáltalán megállapodott rajta a sötét tekintet. Fiorella ezt nem tudhatta, hiszen a férfi puszta látványától olyan félszegség fogta el, hogy csak akkor merte felemelni a tekintetét, amikor az kiment a teremből. Egyetlen pillanat volt az egész, de egy életet mert volna feladni azért a pillanatért. Amikor Andrea Muzzoli belépett a terembe, egész lényéből sugárzott az önbizalom, s egy futó mosollyal kért tőlük boccsánatot, amiért megzavarta az előadást. Luellához lépett, a fülébe súgott valamit, amin a nő elkuncogta magát, majd mormolt még egy ideig, aztán hátralépett és búcsút intett a csoportnak. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, összeakadt a tekintete Fiorella megbabonázott tekintetével, és egy pillanatra talán meg is torpant. Az egész olyan volt, mint egy botlás az utcán rosszul lerakott járólapok valamelyikén. Aztán megrebbent mindkettőjük tekintete és a férfi mögött becsukódott az ajtó. Fiorella észre sem vette, hogy addig a pillanatig nem is vett levegőt. Ahogy megszűnt a delej, valósággal kiszakadt belőle egy sóhaj. Olyan furcsán ismerős volt az ismeretlen férfiarc.

Azon az éjszakán az ősei szökéséről álmodott. Sok filmet látott már a középkori Velencéről, így nem volt nagyon nehéz elképzelni, milyen ruhákban járhattak, hogyan festettek az utcaképek. Ott volt Romeo és Julietta, ahogy az éj leple alatt a kikötő felé lopakodnak. Az arcok furcsán ismerősek voltak, végül rájött, hogy Andrea és a saját arcát helyettesítette be. Őrültség! – fúrta fejét a párnába, miközben nem is sejtette, hogy a valóság egy apró, talán mindent eldöntő epizódja pergett le előtte a múltból.