Olvadt üveg

 Apránként szülessen hát meg a következő történet ... 

OLVADT ÜVEG

 

Prológus

Julietta óriási csillogó fekete szeme, amelybe az első látásra beleszeretett, most homályos volt, fénytelen, gyönyörű arcvonásait eltorzította az ismeretlentől való félelem. Romeo megadóan felsóhajtott. Mindennél rosszabb volt ilyen bánatosnak látni a lányt, akit az életénél is jobban   szeretett.

– Ha félsz, nem kell megtennünk. Talán egyszer apád megenyhül irányomban és áldását adja ránk – simogatta tétován a lány jéghideg kezét, miközben tisztában volt vele, hogy ez a fordulat éppen annyira reménytelen, minthogy egyszer megvásárolja a Salviati céget Murano szívében. Zsebében megcsörrentek az aranyak, melyeket szó szerint vérrel és verejtékkel keresett meg. A családja sem tudott róla, hogy Pietro Toso megbízta egy csillár elkészítésével, amely pontos mása volt a mestervizsgára készített darabnak. Éjjelente szökött ki, hogy dolgozhasson rajta; teljes titokban, hogy se a saját, se apja főnökének a családja ne nehezteljen meg rá, amiért – fiatal kora ellenére – őt érte ez a megtiszteltetés. A csillár darabjai már gondosan becsomagolva lapultak az iroda sarkában, ő pedig megkapta érte a fizetségét. Az összeállítást maga a főnök úr kívánta végezni, s biztos volt benne, hogy az elismerést is ő fogja learatni a csodálatos rózsaszínben pompázó csillár után. Nagyapja papírjai között talált egy formulát, annak alapján keverte az üvegbe a színezéket, az eredmény pedig egyedülállóan tökéletesre sikerült.

– Nem, nem, már döntöttem – sóhajtott reszketve a lány és megpróbálkozott egy halvány mosollyal. Álmatlan éjszakáin már ezerszer végiggondolta tetteik következményeit. Tudta, hogy a fiú is tudja, ha maradnak, a két család gyűlölködése örökre szétválasztja majd őket. Ha mennek, örökre búcsút mondhatnak a városnak, amely nevelte őket, a szerető arcoknak a családi asztal körül, talán még az emléküket is kitörlik a családi albumokból. Megpaskolta a szegényes kis batyut, amivel az útra készült, hiszen nem akarta, hogy a készülődés feltűnjön bárkinek is a házban, aztán Romeo keze után nyúlt.

– Szeretlek! – suttogta szenvedélyesen, mire a fiú egy forró csókkal válaszolt: – Mindennél jobban!

A csónak megbillent alattuk, ahogy a fedélzetre léptek, majd lekuporodtak a végébe, az evezős pedig a zsebében lapuló tallérokra gondolva beleköpött a tenyerébe. Szánta ezt a két kis szerencsétlent, akik még szinte gyerekek voltak, de már megérintette őket a szerelem mindent felülíró ördögi ereje, mert ismerte a családjaikat és tudta, hogy jó lesz, ha mélyen hallgat, milyen szerepe volt a szökésükben, mert a végén még ő is bajba kerül. A lapátok csendesen csobbantak az éjszakában, csak a leányzó halk zokogása hallatszott.

*

Pietro Toso együttérzően bólogatott, ahogy a munkavezetője háborgását hallgatta. Még belegondolni is borzasztó lett volna, ha hat fia közül bármelyik ilyen lépésre merné elszánni magát, mint a Grimani gyerek. Ha tudta volna, hogy erre fogja felhasználni a tőle kapott aranyakat..., nem, akkor sem lett volna szűkmarkúbb vele. A tökéletesség árát meg kell fizetni, akkor is, ha a mester állán még alig pelyhedzik a szakáll. Az üveggyártás – Istennek hála – éppen fellendülőben volt újra, s bár már történelemként tekintettek rá, azért még élt a híres Capitulare de Fiolaris, az üvegművesek első munkaköri leírásának aktualizált, utolsó változata is. Ez a szabályozás mindenkire kiterjedt a kemencék tulajdonosaitól a tanoncokig, mindenkire, akinek csak köze volt az üvegiparhoz, s így az üvegfúvók céhéhez tartozott. Bár a Grimani gyerek jog szerint akár egy nemes kisasszony kezére is pályázhatott volna, a szerencsétlennek pont a családi ősi ellenségének, Mario Muzzoli egyetlen lányának a keze kellett. Már senki sem tudta, miért viaskodott egymással a két család, de ha a Castellanik és Nicolettik ádáz ellenségei voltak egymásnak generációk óta, a Grimani és a Muzzoli család is éppen úgy elmondhatta ezt magáról. A Muzzoli talán nem volt a leghíresebb gondolakészítő műhely a városban, de minőségben bármikor felvehette a versenyt a Squero di San Trovasoval, ráadásul a gondolákon kívül más hajókat is építettek. Már ez a tény is dölyfössé tette a mestert. Amikor pedig népes családja egyetlen lánygyermeke, az éjfekete hajú Julietta, a legutóbbi Karnevál Szépe lett, az öreg Grimani egészen megbolondult. Ha még lett volna Velencének dózséja, egészen biztosan őt találta volna egyedül megfelelő kérőnek a lányka számára. De elutasított már dúsgazdag firenzei kereskedőt is. Ezzel szemben egy pelyhes állú üvegműves koptatta a küszöbét, aki ráadásul ősi ellenségeinek sarja volt. Tombolt és eltiltotta egymástól a szerelmeseket, és ezzel ő maga írta meg a sorsukat. Pietro Toso szánalommal gondolt a fiatal fiúra, aki zsenge kora ellenére már bebizonyította, hogy szakmája mestere. Ha egészen őszinte akart lenni, ügyesebb keze volt, mint a saját fiai közül bármelyiknek. Romeo Grimani ereiben vér helyett olvadt üveg folydogált. Sokra vihette volna ebben a városban, szökésével azonban örökre száműzte magát Velencéből. Aki magával vitte az üveggyártás titkait, olyan bűntettet követett el, amelyért régebben halállal lakolt volna. Mára csak az örökös kitiltás maradt büntetése. A város nagykönyvéből törölték a nevét, mintha sosem létezett volna.

Gondolatai elkalandoztak, már alig hallotta a munkavezető kárálását, képzeletében megjelent a csodálatos csillár, amit a Grimani fiú készített a mestervizsgáján, s amelyet végül a San Pietro Martire-ben helyeztek el, készítője nagy dicsőségére. Még időben bízta meg a másolat elkészítésével, de a történtek után most már egészen biztos, hogy nem árulja el, hogy akaratán kívül ugyan, de ő maga finanszírozta a szerelmesek szökését . Micsoda veszteség az a büdös kölök! – sóhajtott magában, aztán a munkavezető vállára csapott:

– Nyugodj meg, Tomaso! Isten akarata volt, hogy így történt. Vannak még fiaid, akik örömöt hoznak majd az életedbe öreg napjaidra. Romeo döntött. Jobb, ha elfelejted őt, mert csak megkeseríti az életed, ha ennek a dühnek szenteled magad. Ha úgy vesszük, Muzzoli még rosszabbul  járt, hiszen egyetlen leányát veszítette el, akit olyan nagyra tartott. Legyen elég ez neked a bosszúszomjadra! És most menjünk, mert amíg itt trafikálunk, ki tudja, mennyi üveget rontanak el az embereid a  műhelyben.