"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2021. május 6., csütörtök

Zongorajáték 29-30.

Sylvia betakargatta a gyerekeket, aztán fintorogva gondolt rá, hogy most illene kiülnie Reyhez és Norah-hoz egy kis beszélgetésre. A fene egye meg! Miért csak neki kell azzal foglalkoznia, hogy mit illene? Peter bezzeg nagy ívben tett rá, amikor nemet mondott az utazásra. Ha nem akarta volna az előrehaladott terhes Noraht kímélni, akkor ő is legszívesebben otthon maradt volna, de nem tehette meg szerencsétlennel, hogy a két örökmozgó gyereket rászabadítja. A szituáció végül mégsem volt annyira kínos, mint amennyire tartott tőle. Norah tulajdonképpen egy szimpatikus nő volt és megadta azt a volt férjének, amit ő nem tudott, a feltétel nélküli ragaszkodást, és ő hálás volt ezért, mert nagyban csökkentette a lelkiismeret furdalását. Vajon Peter mit csinál egyedül a házban? Biztos örül, hogy egy kis csend veszi végre körül, bár hátrahagyott helyőrségük, Elmo nyilván nem hagyja békén. A férfi rászoktatta a rendszeres sétákra, amelyekhez az örökmozgó kutya aztán ragaszkodott is.

*

Én vagyok a hülye, hogy útnak indultam – morgott Peter az orra alatt, miközben a hóláncot szerelte fel az első kerekekre. Az éjszaka esett friss hóban lassan haladt, de mostanra már attól is boldog lett volna, ha valaki garantálja, hogy egyáltalán valaha célba ér. Amikor meglátta a kis hegyi falu első épületeit, megkönnyebbülten sóhajtott fel. GPS-e folyamatos instruálása mellett kanyargott a kis hegyi utakon, miközben sűrűn fohászkodott, hogy senki ne jöjjön szembe a keskeny úton, amelynek szélét az a néhány hosszú pózna jelezte csupán, amelyeket az út mellett feltornyozott hófalakba szúrtak. Elmo nyugtalanul mocorgott az utazó ládájában, mint aki érzi, hogy nem veszélytelen az utazásuk. Amikor végre megkönnyebbülten megállt a célnál, közvetlenül Rey hatalmas autója mellett, Peter érezte, ahogy a pólója a vastag kötött pulóver alatt átnedvesedett az izzadtságtól. A francba, a fűtés ezerrel ment, de annyira koncentrált, hogy észre sem vette, hogy legalább lejjebb tekerte volna. Magára ráncigálta a sídzsekijét és kiszállt a kocsiból. A táj egyszerűen mesésen szép volt, amolyan képeslapra illő téli táj, behavazott hegycsúcsok, fenyőerdők, a távolban egy csillogó tengerszem, és szikrázóan kék égbolt, amely hihetetlen éles és ragyogó színeket hívott életre. Még szerencse, hogy korán reggel elindult, mert lassan haladt, de legalább ekkora szerencse, hogy a társaság nyilvánvalóan lustálkodott még. Utált volna esetleg órákig várni, hogy visszaérjenek a pályákról. Kiengedte Elmo-t, aki azonnal meg is jelölte a kocsi melletti hórakást, aztán a bejárathoz baktattak. Peter megragadta a kovácsoltvas kopogtatót és erőteljesen odaütögette a vastag faajtóhoz, aztán vártak… és vártak… és vártak. Már majdnem feladták a türelmes várakozást, amikor kissé nyikorogva, de elfordult egy kulcs a zárban és kitárult az ajtó.

Norah csodálkozva meredt Peterre, aztán felderült az arca, nagyot sóhajtott és hátralépett, hogy beengedje.

– Jó, hogy jössz! Legalább Sylvie nem lesz egyedül Rey-el szemben, mert most elég harciasan állnak egymással szemben. Én meg igyekszem a tűzvonalon kívül maradni.

– Jézusom, mi történt? – dermedt meg Peter. Agya nekilódult, hogy valami vad fantáziaképet szüljön, de végül cserbenhagyta a  fantáziája. Norah itt van, akkor azok ketten mi a francon tudnak veszekedni?

– Theat egy kisebb baleset érte, és Rey azzal vádolta Sylviát, hogy nem figyelt rá eléggé. És hát elhangzottak buta, meggondolatlan vádaskodások, nem is akarom megismételni, Rey sem gondolhatta komolyan. Úgyhogy most eléggé paprikás a hangulat.

A következő pillanatban Peter már hallotta is a probléma lényegét, Sylvia teljes hangerőből kiabált a volt férjével.

– Ne merészeld nekem azt mondani, hogy csak Oliverre figyeltem. A lányom biztonsága éppen olyan fontos nekem és hülye vagy, ha az ellenkezőjét állítod. Ezt a kisstílű gyanusítgatást egyébként meg sem érdemlem, hiszen még Peter is úgy szereti a lányod, mintha a sajátja lenne.

– De nem a sajátja! Semmi köze hozzá! Ezt jobb lesz, ha ő is a fejébe vési – ordított Rey. –Nem fogok beleegyezni, hogy a lányomat a nevére vegye, csak azért, mert Olivernek ő az apja.

– Halkabban! Meghallják a gyerekek! – kiabált Sylvia és Peter Norára nézett.

– Mióta üvöltöznek? Szerintem a két gyerek már minden szót hallott. Volt ennél rosszabb is?

– Hát, igazából ezt ismételgetik különböző formákban – vont vállat a nő. – Már bele sem merek gondolni, mi lesz itt, ha megszületik ez a gyerek. Még egy újabb ok lesz csak, amin lehet majd üvöltözni?

– Nem, dehogyis – mosolygott az asszonyra Peter. – Minden rendben? Jól nézel ki, mint akit nem is viselt meg a terhesség – bókolt az asszonynak, kicsit megszépítve a valóságot, de Norah hálás mosollyal fogadta. – Amúgy Rey gyerekei az ő nevén lesznek, az enyémek az enyémen – tette még hozzá Peter, mint aki ebben a pillanatban fogadta el a megoldást.

– Nocsak! Csak nem…? – kerekedett el Norah szeme, mire Peternek leesett, hogy kissé félreérthetően fogalmazott.

– Ja, nem…, csak hát remélem, majd lesz egyszer, de most megyek, mielőtt kitekerik egymás nyakát, aztán a tiednek nem lesz apja, az enyémnek meg anyja – kacsintott rá a férfi és megkocogtatta a konyhaajtót, ami mögül a kiabálás hallatszott.

– Hagyjál most Norah! – dörrent Rey hangja, mire Peter belökte az ajtót.

– Nektek is szép napot! Zeng tőletek a ház, nem tudom, tudjátok-e.

– Na, már csak te kellettél! – sóhajtott kelletlenül Rey, Sylvia viszont szinte repült Peter karjaiba.

– Szia! Igazságtalanul vádolt. Theát fellökte a gyakorló pályán egy másik gyerek, nem is értem, miért nem annak az anyjával ordibál – grimaszolt a volt férje felé. – És azt merészelte mondani nekem, hogy nem vigyáztam a „lányára”, mert nekem már csak a te fiad a fontos. Megölöm! Hogy képes ilyesmit feltételezni rólam? – kiabált megint harciasan, Peter védelmező karjainak öleléséből.

– Hé, nyugi! – ringatta Peter. – Nem mondta komolyan – simogatta a nő haját és a feje fölött Reyre nézett szúrós pillantással. – Sajnálom, ami a lányoddal történt, de ne hibáztasd érte Sylviet! Egyébként meg miért nem te voltál vele, ha nem bízol a volt nejedben?

– Mert én meg a te fiaddal voltam, miután te a kezeidet féltetted és inkább otthon maradtál – vágta vissza dacosan a másik férfi, készen rá, hogy Peterrel folytassa a veszekedést.

– Jézusom, gyerekek, ezentúl mindig ez lesz? – sóhajtott Peter. – Az én fiam, a te lányod, a mi gyerekünk…, ők aztán végképp nem tehetnek róla, hogy a szüleik mit kavartak itt össze-vissza, viszont ebből az előbbi veszekedésből biztos, hogy mindent hallottak és most odafönt ülnek megrettenve, hogy mi lesz ebből. Amúgy mi baja lett Theának? – nézett aggodalmasan Norah-ra, aki az egyetlen józan figurának tűnt a társaságból.

– Kificamodott a válla, de elsősegélyben részesítették és most van rajta egy rögzítő kötés – adta meg a kért információt készségesen Norah. Peter pedig eleresztette Sylviát, miközben azért egy puszit nyomott a feje búbjára, aztán a lépcső felé indult.

– Köszönök nekik és kiderítem, hogy mennyit hallottak ebből a cirkuszból. Addig megköszönném, ha valaki csinálna egy kávét és valami reggelit. Elmo-nak is - tette hozzá, aztán eltűnt az emeleten.

– Sziasztok! – nyitott be Peter az egyetlen szobába, aminek – láss csodát, résnyire nyitva volt az ajtaja. Jól számított, odabent Thea ült törökülésben az ágyon, vékony kis karja a mellkasára rögzítve. Előtte a szőnyegen Oliver ült és mindketten szorongva pillantottak fel rá. Peter beballagott hozzájuk és leült az ágyra, a kislány mellé.

– Ezt nem kellett volna hallanotok! – sóhajtotta. – Figyeljetek! A felnőttek is sokszor beszélnek butaságokat, de biztosak lehettek benne, hogy titeket mindannyian nagyon szeretünk. Ez már csak ilyen furcsán alakult, de ti testvérek vagytok és ez a legfontosabb. Én nagyon szeretném, ha Oli felvenné a nevemet, de ha nem akarja, nem fogom erőltetni. Ráér felnőtt fejjel is dönteni majd a dologról. Ez az egész mind nem annyira fontos, mint hogy ti biztosak legyetek benne, hogy mindegy, melyikünkkel vagytok, a biztonságotok, a boldogságotok mindannyiunknak egyformán fontos, nincs olyan, hogy az én gyerekem, meg a te gyereked, mi egy család vagyunk, egy ilyen nagy család. Még mindig jobb, mint ahol nincsenek ennyien, nem igaz?

– Miért nem jöttél velünk? – motyogta halkan a fia, mire Peter tanácstalanul megvonta a vállát. Úgy döntött, őszinte lesz. Végül is valami ilyesmire szeretné tanítani a gyerekét is, nem igaz?

– Hát, Rey-el veszekedtünk a múltkor, mert volt egy meggondolatlan ötletem, és kínos lett volna ezek után itt együtt jópofáskodni egy hétig. De az az igazság, hogy hiányoztatok, és ez fontosabb érzés volt, mint a másik. Jönnöm kellett, mert nagyon üres volt nélkületek a ház.

– Jó, hogy itt vagy! – mászott az ölébe a fia és Thea is szégyenlősen elmosolyodott:

– Igen, jó, hogy jöttél. Ha félsz, hogy megsérül a kezed, akkor legalább te is itt maradsz majd velem, mert én nem mehetek már vissza a pályára – panaszkodott Peter felé mutatva a kötését. Oliver az apja elé állt és legörbülő szájjal nézett rá:

– Akkor velem se jössz ki a pályára?

Peter hirtelen megértette, milyen az, amikor Sylvia arról panaszkodik, hogy ha osztódással tudna szaporodni, akkor tudna csak egyszerre több helyen lenni. A fejét vakarva Theára nézett:

– Tudom, hogy unalmas lehet egész nap itt a házban ücsörögni, de az az igazság, hogy imádom a havat, és majd vigyázok, de szeretnék én is csúszkálni egy kicsit. De ígérem, ha hazajövünk a pályáról, akkor majd szánkón húzlak téged is odakint egy kicsit, oké?

– Oké! – mosolygott rá a kislány, Peter pedig felállt és az ajtóhoz lépett.

– Ti reggeliztetek már? – a két gyerek a fejét csóválta, mire Peter elvigyorodott – akkor megkérjük anyut, csináljon palacsintát – mondta, és jókedvűen figyelte, ahogy az ötlettől felvillanyozódva a gyerekek lezúdulnak a lépcsőn.

– Jézusom, mint a lavina! – mordult rájuk odalent Sylvia, aztán már csak a felháborodott hápogását lehetett hallani: – Micsoda? Na, ezt jól kifundáltátok odafönt, de sejtem én, hogy ki volt az ötletgazda. Mondjátok meg neki, ha palacsintát akar enni, akkor hívja meg az egész társaságot Mary kávézójába, mert én ugyan itt neki nem állok sütögetni. – …és Peter úgy döntött, ennél jobb alkalmat nem is találhatna, hogy végre túltegyék magukat az előbbi percek kiabálással tarkított feszültségén, és ezért a még várhatóan borsos számla sem lesz túl nagy ár.

*

– Ha valaha abbahagyod a zenélést, a diplomácia terén sikeresen próbálkozhatsz – simított végig Peter még mindig hevesen ziháló mellkasán Sylvia. A reggeli palacsintázás után Norah, Rey és Thea a házban maradtak, ők pedig felmentek a hegyre, csúszkáltak, bolondoztak a hóban, aztán viszonylag korán visszatértek a szállásukra. Amíg a gyerekek Rey-el és Norah-val megebédeltek, ők kihasználták a kis szabad időt és a központi épületben szaunáztak egyet, hogy aztán fáradtan ledőljenek a szobájukban. Amikor Peter hangtalanul ráfordította a kulcsot, Sylvia már tudta, hogy nem aludni fognak. Furcsa volt, hogy mint a kamaszok, a napfényben fürdő szobában öleljék egymást, halkan, visszafogottan, nehogy a többiek meghallják őket, de megvolt ennek is a varázsa. A titokban élvezett percek, a lopott ölelkezés mindennél finomabbnak hatott kiéhezett testüknek.  Peter értetlenül hunyorgott: – Diplomácia?

– Ahogy elsimítottad a veszekedést, megnyugtattad a srácokat, és kiűzted belőlem a feszültséget – cirógatta tovább a nő.

– Khm, nem hiszem, hogy ez utóbbi hivatalos tananyaga lenne a külügyi szolgálatra jelentkezőknek – vigyorodott el a férfi és újult erőre kapva átforította Sylviát, aki most alatta nyúlt el, lustán, kielégülten, ábrándosan.

– Gyere hozzám feleségül! – suttogta halkan. Ő maga sem tudta, honnan jött a késztetés, hogy pont ebben a pillanatban tegye meg a nagy bejelentést, de nem bánta  egy percig sem. Sylvia óriásira tágult, szikrázó zöld szemei voltak a tanui, hogy bármennyire is érett ennek az ötletnek a csirája egy ideje, de a kérés mégis váratlanul érte.

– Tudom, hogy felelősségtudatból mondod, de nem muszáj…, nekem így is megfelel ez a kapcsolat – suttogta halkan, mire a férfi tekintete elborult. Nem erre számított! Azt hitte, Sylvia örömmel igent mond, ehelyett inkább csak tétovázást látott a szemeiben. Ennyire nem bízna benne? Vagy a saját érzelmeiben?

– Nem azért mondom, mert muszáj. Tény, hogy szeretném, ha rendezett lenne a viszonyunk, már csak a gyerekek miatt is, de emiatt még nem kérnélek feleségül. Az elmúlt tíz év …, annyira sajnálom, hogy ennyi időt elvesztegettünk. Nem lett volna szabad elmennem, hanem addig kellett volna csókolnom téged, amíg meg nem szöksz velem. Nem is éltem egészen addig a napig, amíg ki nem derült, hogy Oliver az én fiam. Az volt az első reménysugár, hogy számomra is létezik még boldogság. Bármit is hittem az első sokk idején, hamar ráébredtem, hogy ez az a Nagy Lehetőség, amiben bíztam annyi éven át. Téged akarlak, Syl! És Oliver a ráadás. Hidd el nekem, hogy csak miatta nem akarnám, hogy a feleségem légy. Soha ne kételkedj benne, ha azt mondom, Té-ged-a-kar-lak! – cuppantott csókokat a nő fátyolos szemeire.

– Én is szeretném – vallotta be halkan a nő. – Csak félek…, félek, hogy nem mindig lesz ilyen rózsaszín az égbolt felettünk, és akkor óhatatlanul is egymás fejéhez vágunk majd vádakat, mint ahogy reggel Rey-el…

– Hééé, ne hasonlítsd a mi helyzetünket Reyhez! – cibált meg egy tincset játékosan a férfi. – Rey egy szükségmegoldás volt. Rossz döntés volt, de vége, túl vagyunk rajta. Ő is sértett ezért, benned is dolgozik a lelkiismeret-furdalás. Ezen már nem tudunk változtatni. Nem tehetünk mást, mint elfogadjuk, hogy volt ez a kitérő az életünkben. Az, ami fontos, ami számít, az a jövőnk, Syl! A közös jövőnk! Oliverrel és talán majd egyszer egy másik bébivel.

– Téged hallgatva olyan könnyű elképzelni a tökéletes boldogságot – sóhajtott a nő és lehúzta magához Peter fejét, aki engedelmesen csókolta meg, aztán a szemöldökét összevonva Sylviára nézett:

– Tökéletes boldogság nincs, Syl! Talán csak a mesében, de mind a ketten kinőttünk már abból a korból, amikor még hiszünk a tündérekben és a fehér lovon érkező hercegekben. De megírhatjuk a magunk meséjét, halandó, esendő hősökkel, szerintem az is nagyon érdekes történet lenne! Vágjunk bele!

– Vágjunk bele! – mosolyodott el végre Sylvia és nemcsak a szája kunkorodott boldog mosolyra, de a szeme csillogása is híven tükrözte az érzéseit.

– Ó, basszus! – nyögött fel Peter és Sylvia értetlenül nézte a hirtelen elkedvetlenedő arcot.

– Mi a baj? Elég hamar meggondoltad magad… – próbálta elviccelni a dolgot, mire Peter türelmetlenül megcsókolta.

– Nincs nálam a gyűrű – adta meg a magyarázatot korábbi szavaira, mire Sylvia játékosan lökött rajta egyet a csípőjével.

– Szóval, még gyűrű sincs, de közvéleménykutatás igen?

– Van gyűrű, csak nincs nálam – lökött vissza a férfi.

– Mióta van? … és milyen? – csillant kíváncsian a pajkos zöld szempár.

– Oroszországból hoztam, s lehet, hogy ezzel ki is merítettem a csempészés fogalmát? – gondolkodott el egy pillanatra a férfi, aztán vállat vonva újra az alatta elnyúló női testnek szentelte a figyelmét. – Szóval, én egy ideje már gyűjtöm a bátorságot, hogy feltegyem neked a kérdést.

– Nem is kérdeztél semmit – évődött vele tovább Sylvia. – Szerintem az inkább felszólítás volt az előbb, de semmiképpen nem kérdés.

– Ó, te jó isten, a sírba viszel ezzel a kukacoskodással! – sóhajtott Peter, aztán szorosan magához ölelve élete összekuszálóját, újra feltette a kérdést:

– Sylvia Margaret Deaver, megtisztelnél azzal, hogy feleségül jössz hozzám? Társam leszel jóban-rosszban, neveled velem a gyerekeinket, és időnként kimosod a szennyesemet? – bohóckodta el a komoly és a meztelenségük dacára is már-már ünnepélyes pillanatot Peter, mire Sylvia kuncogva lehúzta magához a fejét.

– Igen! – súgta bele a csókjába, aztán önfeledten hagyta, hogy újdonsült vőlegénye lecsókolja a könnyeit a hegyi nyaraló ágyában fekve, melynek bérleti díját az elvált férje fizette. Nem volt minden pikantériától mentes a helyzet, de már nem törődött vele. A dolgok visszatértek a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz, a szerelmük erős volt és a hitük megingathatatlan, hogy ezúttal sikerülni fog…

*

– Én viszem a gyűrűket! – jelentette ki Oliver ellentmondást nem tűrően, és Thea már majdnem elsírta magát, amikor Claudia egy kis kosarat nyomott a kezébe. Az utolsó főpróba volt az esketés előtt és már mindenkinek megviselte az idegeit a készülődés.

– Csibém, megegyeztünk, hogy te a szirmokat fogod dobálni – simogatta meg a kislány arcát, aki durcásan nézte az üres fehér kis kosárkát.

– De hiszen ebben semmi nincs!

– Most még nincs, mert a próbán sosem szórják a virágokat. Látod, Oli párnáján sincsenek még ott a gyűrűk… – próbált a maga módján egyenlőségjelet tenni a testvérek közé. Végre úgy tűnt, hogy nem kapnak hajba, amikor Sylvia feldúlt alakja jelent meg a plébános szobája felől.

– Még mindig nem jött meg az egyházi válásról szóló okirat. Annak hiányában pedig holnap nem fognak összeadni – suttogta sírós hangon, mire Claudia magához ölelte.

– Semmi baj, az anyakönyvvezető összead, aztán a templomba majd eljön a szűk család és a legközelebbi barátok, amikor rendben lesznek a papírok.

– De így lett volna tökéletes… – szipogott Sylvia.

– Hééé, ne az esküvőd legyen tökéletes, hanem a házasságod! – kacsintott rá a barátnője, aztán nem állta meg, hogy hozzá ne tegye: – Az első tökéletes volt, és látod hova vezetett…

– Na, az végképp nem volt tökéletes. Talán minden papír rendben volt és minden virágdísz pontosan olyan volt, mint amilyet a drága rendezvényszervező cég megálmodott, de nem az a vőlegény állt mellettem, akire szívem mélyén vágytam.

– Erre most inkább nem mondanék semmit – köszörülte meg a torkát Claudia. Ha már akkor ismerte volna Sylviát, akkor egészen biztosan visszatartotta volna élete ballépésétől. Csodálkozott is, hogy senki nem volt mellette, hogy ezt megtegye. …– Peter hol van? – nézett az iroda felé, mire Sylvia elhúzta a száját.

– Kiment kiszellőztetni a fejét, mielőtt nekimegy szerencsétlen Bartolomeo atyának. Szegény nem tehet róla, de Peter szerint több rugalmasságról tehetne tanubizonyságot. Nem érti meg, hogy ezek az egyházon belül legalább olyan szigorú szabályok szerint zajlanak, mint a világi hivatalokban. Olyan konok módon tud ragaszkodni vesztett ügyekhez – motyogott Sylvia.

– Mint hozzád – kacsintott rá a barátnője. – Te is vesztett ügynek tűnhettél a szemében, mégis harcolt érted és a fiáért.

– Na, köszönöm szépen, vesztes ügynek még sosem neveztek. Kell nekem ellenség, ha a barátnőm így gondol rám?

– Te is tudod, hogy mire gondoltam. Na, ha mára ennyi volt, akkor induljunk, Jesse már akkor is nyafogott, amikor eljöttem otthonról, mostanra már biztos teljesen idegbeteg. Jerome, amióta önjáró lett, két ember osztatlan figyelmét igényli, mert hihetetlen ötletei vannak. Valamelyik nap nem találtuk Jesse bankkártyáját, viszont nem működött a tv sem. Egészen addig nem láttuk az összefüggést, amíg a szerelő a műholdvevőből nem húzta ki a bankkártyát. A másik máig sem került elő. Kifejezetten műszaki érdeklődésű a gyerek és olyan, mint egy kölyökkutya, mindent megrág. Esküszöm, Kevin tizedennyi kárt nem csinált ebben a korban. Sőt, talán azóta sem.

– És neked mégsem fásult a tekinteted, ahogy a sorscsapásokról mesélsz, hanem kifejezetten elismerően csillog – nevetett Sylvia. Aztán hirtelen a szájára szorította a kezét, és szeme ijedten  mellékhelyiséget kereste. Ahogy elsietett, Claudina a szemét forgatva nézett utána.

– Nem hiszem el! Még ez is! – kaján vigyorral az  arcán utána indult.

*

– Sylvia! – harsant végig a házon Peter hangja, amikor a nő a tükör előtt állva a szeme alatti árnyékokat vizsgálta éppen. A reggeli rosszullétet ma még kétszer követte újabb. Miközben bekapkodta a gyerekek után ott maradt falatokat, mert úgy érezte, hogy valósággal éhezik. Nem kétséges, ugyanígy kezdődött Olivernél is. Theával enyhe reggeli émelygésen túl nem voltak jelei, de Oliver jónéhányszor megfuttatta. Vicces volt így visszaemlékezni a dologra, mert mintha még egy ilyen teljességgel képtelen lehetőség is Peterhez kötötte volna. A szemét forgatva törölte meg a száját és már éppen kifelé indult, hogy megtudja, miért üvölti végig a házat a férfi, amikor az ajtóban összefutottak.

– Szia! Valami baj van? – nézett rá a férfi kutatóan, és gyengéden megsimogatta az arcát, amin még ott fénylett az előbbi fogmosás nyoma. Sylvia elhúzta a száját. Természetesen nem kerülte el Peter figyelmét, hogy ma már harmadszor veszi futóra a fürdőszoba irányába. Pedig szerette volna megőrizni a titkot, amit még ő maga is csak sejtett,hogy majd a teljes tudás birtokában ossza meg a férfival, de úgy látszott, erre Peter sasszeme mellett nem lesz lehetősége. Igazából nem is időzíthetett volna jobban.

– Beszélnünk kéne! – kezdett bele, mire a férfi hevesen bólogatni kezdett.

– Nyugi! Minden rendben van! Most hívott fel Bartolomeo atya, hogy alig jöttünk el, amikor megérkezett a bíborosi hivatal küldönce az engedéllyel. Holnap, drága asszonyom, hogy azt ne mondjam, az Isten se menti meg önt attól, hogy Mrs. Cunninghammé váljon ember és Isten színe előtt – vigyorgott felszabadultan és magához szorítva a nőt, keringőzni kezdett. Jaj, csak ezt ne! – sóhajtott Sylvia és beletörődően várta, hogy az émelygés rátörjön, de az szerencsére az elviselhetőség határán belül érkezett.  – Nem is örülsz? – torpant meg a férfi, és Sylvia egy pillanatig késlekedett a válasszal, amíg eldöntötte, hogy ismét futnia kell, vagy elég lesz az is, ha csillapodik fejében a körforgás.

– De, nagyon örülök, csak mondanom kell valamit… – motyogta két mély levegővétel után.

– Nem vagy szűz? – vonta össze a szemöldökét a férfi, hogy aztán nevetőráncok tucatjai jelenjenek meg a szeme sarkában.

– Hát, nem merném határozottan állítani – grimaszolt Sylvia, de az arca megfejthetetlen volt, ezért aztán Peter is visszavett a bolondozásból.

– Na, most már ne ijesztgess, mi a baj?

– Baj az nincsen…, gyere, üljünk le egy kicsit! – húzta a nő az ágy felé, és ez minden más esetben borzongató örömmel töltötte volna el a férfit, most mégis halvány rossz érzéssel követte engedelmesen.

– Mondd, mert itt őszülök meg! – morrant rá, ahogy lehuppantak egymás mellé. Odakintről Oliver és Thea kiabálása hallatszott, ahogy indiánüvöltésnek hangzó lelkesedéssel fogadtak éppen valaki most érkezőt. Peter arcán átsuhant egy árnyék, ahogy arra gondolt, hogy jó képet kell vágjon apósa jelenlétéhez életének egyik legnagyobb pillanata előtt, holott éppen a férfi volt az, aki majdnem tönkretette őket, de aztán inkább a menyasszonyára koncentrált, aki úgy ült mellette, mint Mona Lisa, titokzatos félmosollyal a szája szegletében, és ekkor, mint a villám.. csapott bele a felismerés! Terhes! Csak ez lehet! Szeme sarkában újra gyűlni kezdtek a ráncok, a szája lassú mosolyra nyílt és szavak nélkül magához húzta a nő fejét, hogy rátapadjon a szájára. Sylvia meg sem próbált elhúzódni tőle. Bármi késztette Petert erre a csókra, ő készségesen ment elébe.

Amikor levegő után kapva elváltak egymástól, Peter csillogó szemekkel simogatta meg a csóktól még nedves száját, aztán végig az arccsontokon megfeszülő bőrt, a szemeit, végül a halántékát.

– Mondd azt, hogy nem tudunk időzíteni! – vigyorgott és ebből a boldog, szikrázó mosolyból Sylvia tudta, hogy a titka már nem titok többé.

– Hát, még csak sejtem, orvos nem látott, de azt hiszem, az esküvőre összehoztuk – ragyogott fel végre az ő zöld szeme is, mint valami smaragd az ékszerész bársony párnáján.

– Akkor örülsz te is? – villant rá a kék tekintet, és Sylvia megértette, hogy Peter azon aggódik, talán ő még nem készült fel rá, hogy egy újabb babával bővüljön a családjuk. Most az ő keze indult csendes, szeretetteljes kirándulásra a másik arcán, hogy körberajzolva az enyhén elnyílt szájat, megtorpanjon és lágy csókot leheljen rá.

– De, nagyon boldog vagyok! Csak abban reménykedem, hogy nem kell majd az esketés kellős közepén faképnél hagynom téged, elég kínos lenne. De tudd, ha kirohanok, akkor érdemes várnod egy kicsit, vissza fogok jönni – nevette el magát. – Istenem, pontosan úgy kezdődik, mint Oliverrel. Reggelente simán felkelhettem, aztán egész nap kóvályogtam. Mire rájöttem, hogy mi okozza, már tucatnyi más kórra gondoltam.

– Azt hiszem, megjöttek apádék… – rántotta vissza a földre a nőt Peter, ahogy a kintről közelgő hangokat figyelte, és a következő pillanatban valaki sarkig tárta az ajtót. Loretta Deaver meleg tekintete söpört végig rajtuk.

– Ugye nem gondoltátok meg magatokat? – kérdezte a biztonság kedvéért, bár az odabent üldögélő páros, akik nyilván egy kis menedéket kerestek a lent viháncoló gyerekek elől, nem úgy nézett ki, mint akik éppen le akarják fújni az esküvőt.

– Nincs az a hatalom, ami most közénk állhatna! – jelentette ki Peter és felállt, aztán felhúzta Sylviát is, hogy a karjaiba zárja és így összeölelkezve induljanak kifelé.

– Helyes, mert nem szeretném, ha az újabb unokám születése előtt a lányom újabb hülyeséget követne el! – kacsintott rájuk az asszony, és a két meglepett szerelmes tágra nyílt szemekkel nézett az asszony után, aki már a lépcsőhöz igyekezett.

– De anya, ez még titok! – súgta utána a lánya, mire Loretta még vidáman rájuk mosolygott.

– Drágám, téged ismerve, ez hamarosan nyílt titok lesz, és én úgy képzelem, Peter lesz az első, aki világgá kiáltja ezt holnap a násznép előtt – azzal jókedvűen lesietett a lépcsőn. A férfi a fejét csóválva nézett utána:

– Anyád mindenkibe ennyire belelát, vagy csak én vagyok ennyire könnyen kiismerhető?

*

Az esketés rendben lezajlott. Sylvia a lágy esésű krémszínű ruhában szorosan kapaszkodott a vőlegénye karjába, és csillogó szemmel suttogta el az Igen-t, míg Peter határozott csengő hangját a templom utolsó sorában is kiválóan hallhatták. Oliver izgatottan reszkető kézzel nyújtotta a gyűrűket a papnak, miközben a szüleire nézett, akik ez alkalommal kivételesen csak egymást látták. Az első hitvesi csókot követően pedig boldog mosollyal sétáltak kifelé a napfényben fürdő templomkertbe. Thea ugyan eleinte kicsit csalódott volt, hogy a mama nem öltözött szépséges királykiasszonynak, de végül úgy tűnt, elfogadta a magyarázatot, hogy hosszú, uszályos fehér ruhát csak az első esküvőjükön viselnek a menyasszonyok. Felelősségének teljes tudatában szórta a halvány krémszínű rózsaszirmokat az újdonsült házasok elé, büszkén mosolyogva az édesapjára és Norahra, akik szintén ott sorakoztak a násznép között.

A nászút a Cunningham család számára ugyanolyan rendhagyó volt, mint az az út, amely ma végre boldog végkifejletéhez érkezett. A Bahamákra szöktek meg mindannyian a hideg new yorki koratavaszból, ahol aztán Sylvia teljesen megfeledkezett róla, hogy tulajdonképpen terhessége legnehezebb időszakát éli. Peter mindent megtett, hogy megfeledkezzen róla, és a teste most kivételesen hajlandó volt az együttműködésre.

*

Eric Cunningham egy hideg téli éjszakán jött a világra. Peter egész idő alatt ott volt a szülőszobában, és már-már vallásos áhítatot érzett, ahogy a srác sötét fejecskéje utat tört magának a világba. Egy pillanatra átélte Sylvia kínjait, aztán már csak a csodára tudott koncentrálni, ami a szeme előtt született meg a szó szoros értelmében. Amikor a nővér a felesége hasára fektette a hangosan bömbölő újszülöttet és az megérezve a anyja testének melegét, elcsendesedett, könnyek szöktek a szemébe. Talán még életében nem látott ilyen megható pillanatot. Odahaza a nagyszülők felügyelete mellett Oliver és Thea várták izgatottan a híreket újdonsült testvérükről. Az elmúlt hónapokban volt idejük felkészülni a változásra, amit ennek a babának az érkezése jelentett. Már egyikük sem aggódott, hogy miatta számukra kevesebb figyelem jutna, és lelkesen segítettek berendezni az újabb gyerekszobát.

Peter és Sylvia pedig feledve mindent, ami valaha régen elválasztotta őket egymástól, most teljes figyelmükkel egymásnak és a családjuknak szentelték magukat. Sugárzott róluk a boldogság és ez volt a biztosítéka annak is, hogy képesek lesznek megoldani az előttük álló problémákat. Peter már nem vállalt el mindent, megtehette, hogy válogasson a felkérések között, s a new yorki komolyzenei életben is megtalálta a neki leginkább megfelelő feladatokat, így aztán sokkal több időt tudott tölteni a családjával, mint amennyiben kezdetben bíztak. Kerek volt a világ, mert birtokában voltak a felejtés és megbocsátás erényének, nem hánytorgatták fel a múltbeli hibákat, még a néha fellobbanó veszekedéseik során sem. Boldogok voltak, mert hittek a jövőjükben és mindannyian tettek is érte. Ennél többet senki nem is kívánhatott volna.

 VÉGE!



2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia!

Ez is jó volt, mi lesz a következő?

Mikor időm engedi szívesen olvasom az írásaidat.

Kitty

Golden írta...

Nehéz megmondani. Mostanában főleg a régebbi történetekkel bíbelődöm és kis rövidke írásokkal, amikből leginkább face posztok lesznek különböző csoportokban. De már nekem is hiányzik egy új történet, amiben elveszhetek, úgyhogy ... remélem, hamarosan :)