Zongorajáték 28.

 Peter kiszállt a taxiból és miközben fizetett, fél szemmel a házra sandított. Nem tűnt lakatlannak. A garázs előtt ott hevert Oliver biciklije, persze, ezt akár itt is hagyhatták.  Elővette a kulcsát, mert nem akarta, hogy a csengetés után hiábavalóan ácsorogjon a bezárt ház előtt. Ha a kulcs nyitja a zárat, akkor itt vannak, ha átfordul, akkor jó lesz, ha még időben eszébe jut a riasztó kódja. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy nem is emlékszik a számsorra. Az ajtó azonban nem volt bezárva, egy könnyed mozdulattal kinyílt a zár és zajtalanul kitárult az ajtó. Belépve hirtelen a hazatérés jóleső érzése árasztotta el. Az előtér közepén egy kerek kis asztalka állt, rajta hatalmas csokor illatozó csokor fogadta a hazatérőket. A nappali felőli oldalfalat pedig tucatnyi apró képkeret borította. Leeresztette a csomagjait és közelebbről is szemügyre vette a fotókat. Oliver és Thea voltak mindegyiken, majd az utolsó a világítótoronyról készült kép volt. Elmosolyodott és arra a kinagyított képre gondolt a hálószobában. Úgy látszik, Sylviának is fontos volt, hogy megőrizze múltjuknek ezt az apró tanuját. Pár pillanatig fülelt és a nappaliból a tv hangját hallotta, aztán a két gyerek beszélgetését.  A halk sustorgásból alig tudta kivenni a tartalmat, de amikor sikerült, kedvetlenül rágta a szája szélét.

– Szerinted kapunk valami ajándékot? – kérdezte Thea, mire Oliver magabiztos válasza érkezett:

– Én biztos.

– De miért csak te? – nyafogott a kislány. – Nekem nem lesz az apukám? – kérdezte a gyerek sírós hangon, és szinte látta maga előtt a fiát, ahogy gyermeki tudatlansággal, bizonytalanul megvonja a vállát. Nem éreztette volna eléggé a kislánnyal, hogy őt is elfogadta? – vonta össze a férfi a szemöldökét, de aztán elterelődött a figyelme, ahogy a lépcső tetején megjelent Sylvia. Mezítláb volt, szűk, testre simuló, spagettipántos pamutruhája kihangsúlyozta nőies vonalait. Haját laza kontyba fogta össze egy csattal, csak a füle mellett lengedezett egy-egy kiszabadult tincs. Ágyba vonszolni-valóan csábos volt! A konyha felől szállingotó finom illat és a mellette lévő étkezőben megterített asztal, virágok, gyertyák… Az érzés elborította, hazatért! Sylvia felé nyújtotta a kezét, miközben másik kezének ujjait az ajka elé téve intette csendre. Aztán magához húzta és megcsókolta.

– Szia! – súgta a szájába és magához szorította nő még illatos párával ölelt testét. – Most zuhanyoztál? – kérdezte a nyakában szimatolva. – Megvárhattál volna!

– Azt hittem, még csak most szállt le a géped – mentegetőzött halkan a nő, miközben elégedetten simult az ölelő karok közé.

– Elcsíptem egy korábbi járatot. Annyira hiányoztatok, hogy képtelen lettem volna ott húzni az időt. És nem is voltam biztos benne, hogy itt talállak titeket – vallotta be legnagyobb félelmét.

– Miért? – nézett rá ártatlan kíváncsisággal a nő.

– Amikor utoljára beszéltünk, lecsaptad a telefont – húzta el a száját Peter. Sylvia nem javította ki, hogy nem lecsapta, hanem a falhoz vágta. – És azóta sem tudtalak felhívni – panaszkodott a férfi.

– Leejtettem és még nem volt időm újat venni helyette – motyogta Sylvia aprót szépítve a történteken. Hogy elkérhette volna Oliverét, fel sem merült benne. Tisztában volt vele, hogy e-mailben még az első mérgéből adódó szűkszavúsággal rendre csak annyit közölt a férfi leveleire válaszolva, hogy velük és a házzal minden rendben. De most mindez nem számított, mert Peter csak szorította magához és úgy szimatolt a nyakában, mint egy kölyökkutya.

– Remélem, már az esti mesét nézik! – sóhajtott a férfi, mire Sylvia megbotránkozva nézett rá.

– Még nem is vacsoráztak. Peter, gyerekekkel élni csupa lemondás az élet, legalábbis az időzítéssel sokszor van probléma. Úgyhogy ha arra számítottál, hogy mi most oda – intett az emelet felé – felosonunk, akkor ki kell ábrándítsalak.

– Pedig jó ötletnek tűnt – sóhajtott a férfi lemondóan, aztán kibontakozott a nő öleléséből és a bőröndjéhez lépett. Elővette a gyerekeknek szánt ajándékokat és halkan megkocogtatta a nappali nagy, kétszárnyas ajtaját. Oliver a várakozás izgalmával pattant fel, Thea kissé szégyenlősebben követte. Peter az ajándékokat Sylvia kezébe nyomva magához ölelte a gyerekeket.

– De jó látni titeket! Remélem, én is hiányoztam nektek egy kicsit!?

A két gyerek szégyenlősen bólogatott. Peter pedig a barátságos fogadtatáson felbuzdulva lezökkent a kanapéra és az ölébe húzta őket.

– Nos, hogy tetszik az új otthonotok? Berendeztétek már a szobáitokat?

– Hát, klassz, csak anya állandóan morog, hogy mindent el kell pakolni az előszobából is. Otthon ott hagyhattam az előszobában a cuccomat, de itt mindig fel kell vinnem a szobámba. – panaszkodott máris. Petert szíven ütötte az otthon szó. Hogy értethetné meg velük, hogy most már itt vannak otthon?

 – A te holmid? – kérdezte Olivert, aki a kérdést nem értve széttette a kezét.

– Ki másé?

– Akkor? Hol itt a probléma? Ami a tiéd, annak a te szobádban a helye. Jut eszembe, a biciklidnek meg a garázsban, mert reggelre esetleg már nem lesz mit elraknod – kacsintott rá.

– Jah, anya is mondta – mormolta a gyerek.

– Figyeljetek! – vágott komoly arcot a férfi. – Ez a rendcsinálás nem anya dilije, még csak nem is az enyém. Egyszerűen csak képzeljétek el, mit gondolna rólunk egy barátotok, vagy annak a szülei, esetleg a mi vendégeink, hogy milyen rendetlen egy bagázs vagyunk, ha mindenki szanaszét hagyná a házban a holmiját. Ez ilyen egyszerű. Lehet, meg se hívnának magukhoz, mert attól félnének, ott is rendetlenséget csinálunk – kacsintott a fiára, aki kis grimasszal a szája sarkában biccentett. Igen, ebben van valami.

– Nos, ha ezt tisztáztuk, akkor itt az ideje a vacsorának. Már az előtérben éreztem a finom illatot, úgyhogy ne hagyjuk anya munkáját veszendőbe menni, gyertek! Aztán ha megettétek a vacsorát, akkor kibonthatjátok az ajándékaitokat.

– Kaptunk ajándékot? – élénkült fel Oliver.

– Én is kaptam? – rebbent meg Thea szeme.

– Miért ne kaptál volna? – nézett rá a kislányra Peter csodálkozva. – Jaj, ne haragudj, te nem Thea Connors vagy? Akkor bocsáss meg, összekevertelek vele, neki hoztam az ajándékot – bohóckodott a férfi, mire Thea apró szája szégyenlősen mosolyra görbült.

– Én vagyok Thea Connors.

– Huh, akkor jó. Már megijedtem. Anya azt írta az utolsó levelében, hogy remekül viseltétek a költözködést, sokat segítettetek neki, úgyhogy jár nektek az ajándék. Remélem, nem választottam rosszul, de ezt csak akkor fogjuk megtudni, ha üresek lesznek a tányérok, úgyhogy gyerünk, faljuk fel minél hamarabb azt a vacsorát! – terelte be a két gyereket az étkezőbe, aztán meggyújtotta az asztalon álló gyertyákat.

– Értékelem ezt a csodás, terített asztalt, és örülök, hogy ünnepi alkalomnak tekintitek a hazatérésem, de nem fogunk ám minden este gyertyafénynél vacsorázni – intette a megilletődötten üldögélő gyereket, akik vigyorogva bólogattak.

– Én is mondtam anyának, hogy csak karácsonykor szokott így teríteni, de ő is azt mondta, ma ünneplünk – árulta el fontoskodva Oliver, mire Peter vidáman rákacsintott. A fogadtatás minden várakozását messze felülmúlta, és hirtelen már azt sem érezte kényelmetlennek, hogy ezzel a két kis mikiegérrel kell töltenie az estét, és Sylvia csábos testének az ölelése a távoli bizonytalan jövőbe került. Volt valami furcsa, már-már felemelő a két gyerek társaságában az asztalnál ülni, miközben a konyhából a nő tevékenykedésének nesze hallatszott. A felismerés felpezsdítette a vérét. Családfő lett! S bár még nem tisztáztak mindent a jövőre nézve, de a vele szemben ücsörgő két gyerek szemének felszabadult csillogása a legszebb reményekre jogosította.

*

Peter lábait a kisasztalra feltéve az esti kosárlabda meccset nézte a tv-ben. Egyedül volt, már ha Elmo szemrehányó tekintetű, szoborszerűen őt figyelő társaságát semmibe vette. Ez az azonban képtelenség lett volna, mert a hűséges eb olyan kitartóan nézte, hogy egy idő után bizseregni kezdett a tarkója. Felkapta a díszpárnát a kanapéról és a kutyához vágta.

– Elég ideges vagyok nélküled is, úgyhogy légy szíves szállj le rólam! – morgott oda rá, aztán elnevette magát, ahogy a torzonborz jószág a párnát a fogai közé kapva vidáman odaballagott hozzá és az ölébe ejtette az apportot.

– Szerinted is velük kellett volna mennem? – borzolta össze a kutya fejebúbját, de választ persze nem kapott. Igazából önmagát se értette. Gondolhatott volna rá, hogy ez a nap is eljön egyszer, csak hát a Rey-el folytatott csúnya veszekedés után nem sok kedve volt egy közös sítúrához. Oké, Sylvia szerint tudnia kellett volna neki is, hogy amennyire fontos az ő számára, hogy Oliver a nevét viselje, Reynek legalább ennyire fontos, hogy Thea viszont az övét. De hát most mondjon le az álmáról, hogy a fia Cunningham legyen? Az meg már milyen hülye helyzet lenne, ha a testvérét meg máshogy hívnák? Ráadásul ha újabb testvérük születne, akkor vele se lenne azonos a családnevük, viszont Rey-ék porontyával meg igen? Őrület ez az egész helyzet, ebben az egyben azért egyetértett a fickóval, csak hát ettől még a megoldásig nem jutottak el egy átordibált délután után sem. Sylvia meg, miután ilyen sikeresen megkeverte a szart, utána nagy ártatlanul csak meregette a szemét, mint akinek még véleménye sincs a dologról. Ezért aztán, amikor Rey megkérdezte, hogy van-e kedvük egy közös sítúrához, ő kerek perec nemet mondott. Sylvia meg igent, mivel látta a gyerekek arcán a vágyódást. Fasza. Még jó, hogy demonstrálják, mennyire egyetértenek minden, a családot érintő kérdésben.

Valahol mélyen tisztában volt vele, hogy az önfejű dacoskodása nem használt sem a Rey-el való kapcsolatának, sem a gyerekeivel építgetett, még mindig elég törekény kapcsolatnak sem. Amíg él, nem fogja elfelejteni azt a lesajnáló, csalódott pillantást, amit Oliver vetett rá Rey egyterűjének a hátsó üléséről. Vagy csak ő érezte annak, amiért azzal a béna kifogással vonta ki magát a közös kirándulásból, hogy a zongorázás miatt nem síelhet. Miért ne tehetné? Hiszen ezért fizeti a horribilis biztosítási díjat is, nem?

Kikapcsolta a tv-t, aztán bevette magát a gardróbba és előkotorta a síruháját. Ült az ágyon és Sylvia térfelére nézett. A párna még őrizte a feje lenyomatát, mert ő ágyazott be és nem verte fel a párnákat. Elég gyenge lépés volt, hogy magára hagyta Sylviet, pedig ebben a helyzetben nyilván nagy szüksége lenne rá, hogy ott legyen vele. Nem elég, hogy a volt férjével és a két gyerekkel kelt útra, de ott volt még Norma is, a nagy pocakjával. Csak ő üldögél itt, mint egy béna kacsa. A szekrény aljából kirángatta a sporttáskáját és szisztematikusan pakolni kezdett. Elmo-ra nézett, aki kíváncsian forgatta a fejét az ajtóban.

– Jól van, utánuk megyünk. Ugyan fogalmam sincs, hogy mit fognak hozzád szólni a vendégházban, de ha már ott vagy, csak nem küldenek minket haza. A hó egyébként is jó móka. – Elmo egyetértően vakkantott.

Hónapok teltek el az oroszországi koncertkörút óta. Varázslatosan szép hónapok. Tele a számára még ismeretlen, felfedezésre váró feladatokkal, amiket egy család élete nyújt napról napra, és tele szenvedélyes szerelemmel, amit – ezt érezte – csak Sylvia mellett találhatott meg. A karácsonyt már egészen olyan hangulatban ülték meg, mint egy összetartó, nagy család. Ott voltak Sylvia szülei, és már tudott olyan beletörődő nyugalommal nézni George Deaverre, mint egy kellemetlen, de szerencsére ritkán látott rokonra. És ott voltak Rey-ék is. Ennek ellenére az az este nem volt teljes kudarc, bár nyilván létezett ennél bensőségesebb ünneplés is. Sylvia remek pulykát készített az anyja segítségével, ő játszott a zongorán, a gyerekek boldogan bontogatták az ajándékaikat, a beszélgetést pedig Amanda terelgette békés mederben. Végül is, voltak ennél rosszabb karácsonyok is az életében. A gyerekek ragaszkodása őszinte és lélekmelengető volt, a közös életük hangos, mint egy délolasz családé, de minden pillanata örökre a szívébe karcolódott. Az előtérben állandóan rumli volt, de mégsem morgott ezért komolyan soha senki. Így volt jó, mert apró, de beszédes bizonyítéka volt ez is a teljesen hétköznapi kis boldogságuknak. Peter a délelőttöket gyakorlással töltötte, a délutánokat leckejavítással és sporttal, az éjszakákat pedig Sylviával a karjai között. A nő pedig olyan törődéssel vette körül, hogy ha eddig nem lett volna fülig szerelmes belé, akkor ezzel végképp magához láncolta volna. A Szentpétervárott vásárolt gyűrű azonban azóta is a szekrényében várta a megfelelő alkalmat, de úgy tűnt, hogy a hivatalos elköteleződésük hiánya senkinek nem okoz álmatlan éjszakákat.

Tulajdonképpen a mostani utazás miatti nézeteltérésük volt az első komolyabb azóta, és Sylvia kemény határozottsággal hozta a tudomására, hogy bár meghallgatja a véleményét, a maga módján akceptálja is, de a gyerekek érdekeit szem előtt tartva, ő maga dönt. Ahogy Rey kocsija eltűnt az utcasarkon, ő morogva szentségelt, sértett volt, de azóta már rájött, hogy nem volt igaza. Utánuk fog menni és újra beszélni próbál Rey-el is. Persze előbb a fiával lesz egy őszinte és óvatos beszélgetése. Talán őrültség egy kilenc éves gyerektől várni a segítséget egy ilyen érzékeny témában, de végül is az ő szava volt a döntő mindennemű névváltoztatási elképzeléssel kapcsolatban. És Sylviával is beszélnie kell! Bármennyire is megfelelni látszott ez az életforma az asszonynak, azért szerette volna, ha tiszta helyzetet teremtenek. Feleségül akarta venni! Minden hónapban arra várt, hogy a nő elé áll és boldogan közli vele, hogy babát várnak, és nem akarta, hogy esetleg csak emiatt történjen meg. Nem! Kettőjük miatt kell történjen! Egy bébi csak a ráadás lenne, és mostanra már azt is tudta, hogy a gyerekek is örülnének, ha tovább bővülne a család. A maga részéről igazán mindent megtett érte és igazságtalannak érezte a sorstól, hogy amit annak idején olyan bőkezűen osztott, azzal mostanra ennyire szűkmarkúan bánt, de a reményt nem adta fel.

Még egyszer végiggondolta, mi mindent pakolt bele az ajtó mellé állított táskába, aztán lehunyta a szemét. Hosszú út várt rá és Elmo-ra, így aztán a lelkesen ragaszkodó ebet sem zavarta le az ágyról, aki a lábához kuporodva szintén nyugovóra tért.