Zongorajáték 25.

 Oliver még aludt. Sylvia a papírokat intézte. Peter nézte a fiát, majd halkan odaemelt egy széket és leült. A gyereket figyelte, ahogy a szempillája nyugtalanul rebben meg a még mindig sápadt kis arcán, de közben a gondolatai Sylvia körül jártak. A tegnap este valamit végérvényesen megváltoztatott kettejük között. Eddig is úgy hitte, ugyanúgy szereti, mint tíz évvel ezelőtt, bár néha elbizonytalanodott az utóbbi időben, hogy talán csak kergeti azt a régi érzést, csak akarja szeretni, dacára annak, amit elkövetett ellene. Talán csak kívánja, igaz, ugyanolyan megveszekedett kívánással, mint valaha. De tegnap este, ahogy összeölelkezve álltak a fejükre zubogó víz alatt, ahogy könnyed, anyáskodó mozdulatokkal segített megszabadulni mocsoktól és félelemtől; biztos volt benne, hogyha az évek során változtak is az érzései iránta, most újra, visszavonhatatlanul beleszeretett. Egy pillanatig sem bánta, hogy kimutatta előtte a gyengeségét, mert biztos volt benne, hogy Sylvia soha nem élne ezzel vissza. Ugyanaz a rettegés gyötörte mindkettőjüket, a fiukért való szívszorító aggodalom, és ez olyan tiszta érzés volt, amihez foghatót talán még sosem élt meg. Tegnap este nem is szeretkeztek, mert egyszerűen az aggódás mellett nem maradt semmi energiájuk, de ez egyikőjüknek sem okozott hiányérzetet. Hosszú ideig álltak a zuhany alatt, aztán magukra tekertek egy lepedőt és csak feküdtek az ágyban egymást ölelve és némán imádkozva, hogy ne érje már őket semmi baj. A másik közelsége adta az erőt, hogy egyáltalán reménykedni legyenek képesek. A hajnal így talált rájuk, és az új napot jelképesen egy új életnek kijáró szenvedéllyel ünnepelték. A telefon éjjel néma maradt és ez csak azt jelenthette, hogy Oliver nyugodtan töltötte az éjszakát.

És most itt feküdt előtte ez a kiskölyök, aki a puszta létével mindent megváltoztatott a szigorú rendhez szokott életében. Mindent, amit a múltról gondolt és mindent, amit a jövőtől várt. Még megszoknia sem igazán sikerült ezt a fajta függést,a családi kötődést, a röghöz kötöttséget Princetonban, és máris utaznia kell megint. Oroszország várta. Nagy kalandként gondolt rá néhány hónappal ezelőtt, most csak egy rosszul időzített munkaként. Elmúlt a könnyű izgalom, csak a kényszeredett feszengés maradt. Életében először nem akart elutazni. Ez az érzés összezavarta, mert az egész jövőképét elbizonytalanította. Hogy fognak így együtt élni, ha ő állandóan valahol a világban repked majd? Hogy lehet majd a fia életének aktív részese? Hogy lehet ott az iskolai ünnepségeken, a meccsein, hogy fogja bemutatni neki az első kislányt? Hogy lehetne ott, amikor a fiának szüksége lesz rá?

Nem is reménykedett benne, hogy az utazás előtti rövid időben sikerül rábeszélnie Sylviát a költözésre, de akkor is, a lehető legtöbb időt velük akarja tölteni, még ha ez a gyakorlás rovására is megy. A tegnapi nap után alaposan megtanulta a leckét. A baj olyan hirtelen következhet be és tehet tönkre mindent, ki kell használniuk minden együtt töltött percet és pillanatot, mert könnyen lehet, hogy az lesz az utolsó. Bízott magában, hogy van már olyan gyakorlata, hogy a koncertkörút anyagát különösebb rákészülés nélkül is magabiztosan adja elő. Amúgy is, ma még kételkedett abban is, hogy a kezéből a remegés valaha is elmúlik.

Egész idő alatt kívülről látta önmagát. Gondolkodás nélkül bukkant fel elméje egy eldugott zugából a cselekvés kényszere, és a mód, ami az adott körülmények között az egyedül üdvözítőnek tűnt, pedig életében nem csinált még ilyet. Őszintén remélte, hogy nem is fog, mert a kívülálló szemében elég horrorisztikus jelenet lehetett. Megrémisztette, hogy az élet ilyen törékeny. Most szerencséjük volt, de ki tudja, ha valaha újra valami hasonló vészhelyzet adódik, ott lesz-e, és ha ott lesz, képes lesz-e reagálni jól és időben? Mostantól mindig arra kell gondoljon majd, hogy mi történhet? Riasztó jövőkép volt ez, és  ösztönösen tiltakozott elenne. Nem akarta ezt! De ha csak ilyen áron tudhatta magáénak a családját, akkor igazából nem volt választása. Egyszerre volt kétségbeejtő és ugyanakkor felemelő érzés hirtelen felnőni a néhány évvel ezelőtti – ma már gondtalannak tűnő – életéhez képest.

Oliver keze megrebbent, a szeme kinyílt és kicsit kábán ismerős pontot keresett a szobában.

– Apa? – motyogta halkan, és Peter szíve összeszorult a gondolatra, hogy Rey-t keresheti.

– Mindjárt jön anyu, csak az orvossal beszél. Apa... nincs itt – mondta lemondóan.

– Nincs itt? – ismételte meg a gyerek zavartan. – De hiszen itt ülsz! – fordította felfelé a tenyerét, mintha a tanácstalanságát próbálná kimutatni.

– Hogy én...? – szorult el végképp Peter torka. Istenem! Róla beszél! Őt nevezte apának! Azt hitte, talán még a gyerek is hallja, amilyen hangosan a szíve dörömbölt ettől a mérföldkőnek számító halk kijelentéstől. – Tudod, még sosem mondtad, nem is mertem arra gondolni, hogy nekem mondod – szívta meg az orrát a férfi, magában kis önuralomért románkodva. Már mégse bőgje el magát az ember a gyereke előtt! Ki tudja, egy kilenc éves gyerek talán még nem tud különbséget tenni meghatottság és gyengeség között.

– Te vagy az apám! – motyogta Oliver, elfogadva a tényt, ami hetekkel ezelőtt még csak összezavarta, de most, hogy átélte az apai ragaszkodásnak valami megdöbbentő, már-már ijesztő mélységét, már jobban kezdte érteni és érezni. – A vér szava, igaz? – kérdezte gyengén, olyan halkan, hogy a férfi egészen föléje kellett hajoljon, hogy hallja. – Anya azt mondta, hogy a vér szava dönti el, hogy valakit akkor is szeretünk, ha nem is ismerjük még olyan jól, vagy ha az a másik esetleg valami rosszat csinál.

– Igazat mondott a mama – nyugtatta meg a gyereket Peter. – Ne haragudj, hogy megvágtam a karodat, de muszáj volt – simított végig gyengéden a gyerek bekötött vékonyka karján.

– Nem haragszom – rázta meg a fejét Oliver. – A doktor bácsi is megmondta, hogy az volt a szerencsém, hogy az apám tudta, mit kell csinálni ilyenkor. Honnan tudtad? – nézett az apjára kérdőn.

– Nem tudtam – hajtotta le a fejét a férfi. – Még régen, amikor kissrác voltam, olvastam egy kalandregényt és abban volt szó valami ilyesmiről, talán a tudatom dobta hirtelen felszínre ezt az emléket. Jó, hogy nem valami buta kitaláció volt, hanem volt egy kis valóságos alapja is. Belepusztultam volna, ha még én is valami bajt okozok.

– A nővér mesélte, hogy egy kígyó volt – borzongott össze a gyerek. – Én nem is emlékszem, nem láttam. Vagyis valamit láttam, csak olyan gyorsan történt és annyira fájt, hogy aztán már nem néztem oda. Milyen kígyó volt?

– Hát, igazság szerint én is csak annyit tudok, amit itt az orvos elmondott. Valami floridai vízikígyó. Nem is őshonos itt a környéken. Biztos valaki itt engedte szabadon. Kevin apja agyonverte – húzta el a száját a férfi, nem tudva, hogy ez az információ nem zaklatja-e fel a gyereket, de Oliver csak tágranyílt szemekkel hallgatta.

– Agyonverte? Akkor megnézhetem?

Peter elnevette magát ezen a rendíthetetlen gyermeki kíváncsiságon.

– Nem tudom. Behozta a kórházba, hogy lássák, mi harapott meg. De fogalmam sincs, mi lett a tetem sorsa. Ronda volt. Majd egy méter hosszú, és olajzöld színe volt, gonosz feje. Nem volt szép látvány. Agyonverve meg még rondább volt.

– Thea látta? – kérdezte a gyerek.

– Azt hiszem, igen – vont vállat bizonytalanul Peter. Igazság szerint neki elég kevés emléke volt a tegnapi napról.

– De jó neki! – sóhajtott szinte irigyen a kölyök.

– Hát, Téged meg is mart, és hidd el, nem irigyelt ezért senki! – kacsintott rá a férfi, aztán kinyílt az ajtó és Sylvia lépett be. Szeme felcsillant, arcvonásai kisimultak, ahogy meglátta apát és fiát békésen beszélgetve.

– Anya! – ragyogott fel a kölyök szeme. – Hazamehetek végre?

Peter felállt, hogy átadja a helyét, de Oliver a keze után nyúlt. – Apa, ne menj el!

*

Sylvia sorra töltötte meg a dobozokat olyan holmikkal, amiket a szeretetszolgálatnak szánt. Ha semmi másért, ezért egy nagy elhatározás a költözködés, hiszen szinte rákényszerült, hogy életének rengeteg sallangjától megszabaduljon. Ruhák, könyvek, gyermekjátékok. Ez utóbbiaknál kisebb-nagyobb harcokra számított, de a gyerekei lelkesen szortírozták  a játékaikat és ő szeretettel simogatta meg komoly kis buksijukat, ahogy a félkarú mackó mellett vadonatúj baba és ruhatára, de még Oliver néhány makettje is az elajándékozásra szánt kupacba került. Amikor a könyvespolc került sorra, keze megakadt az esküvői albumon. Hát, ez elég bizarr lenne, ha magával vinné, de mi a fenét kezdjen vele? Nyitott egy dobozt, amit az anyjához szándékozott vinni, és ennek a mélyére száműzte az albumot és a Rey-el közös fotókat. Egy időre oda roskadt a polc elé, ahogy belelapozott egy másik albumba. Oliver születésekor készültek a fotók, és a többségén csak a kicsi volt, de egy csomó képen ott volt a volt férje is, hiszen az „apja” volt. Istenem, micsoda kalamajkát kevertem! – sóhajtott keserűen. Kiválogatta a gyerek fotóit és gondolatban feljegyezte, hogy be kell szerezzen egy üres albumot, mert Peter nyilván szívesen nézegetné a képeket a gyerek fejlődésének olyan korszakáról, amelyről lemaradt.

A gondolat nem volt kellemes, olyan elhibázott döntéseire emlékeztette, amiket szeretett volna örökre elfelejteni, még ha ez lehetetlen is volt. Nagyot sóhajtva fogott egy újabb dobozt és a konyhába ment, hogy ott is kiszórja a feleslegesnek ítélt holmikat. A munkával jól haladt, köszönhetően az anyjának és Peternek. Loretta Theával tartott egy iskolai szünidős rendezvényre, Peter pedig Oliverrel a városban kóborolt. A férfi ötlete volt ez az apa-fiú program, mint az elutazása előtti napok utolsó nagy lehetősége. Kapva kapott a lehetőségen, amikor Oliver az anyját kezdte nyúzni, hogy kedvenc modellboltjába tegyenek egy kirándulást, és Sylvia csak abban bízott, hogy a férfi nem hagyja magát teljesen kifosztani, mert a fia nagyon is el tudta vetni a sulykot, ha kedvenc üzletébe beszabadult. A fiúk megígérték, hogy hazafelé hoznak valami ennivalót, így aztán nem is nagyon izgatta magát a főzés gondolatával, és sorra süllyesztette el a dobozokban feleslegessé vált edényeit. Peter két nap múlva utazott el és az asszony megígérte, hogy, mire hazatér Oroszországból, ők már Princetonban berendezkedve várják. Pillanatnyilag erős kétségei voltak, hogy a tíz nap elég lesz a költözködés lebonyolításához, de próbált a szavának állni, már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert két hét múlva a gyerekeknek leendő új iskolájukban kell részt venniük a beilleszkedést segítő foglalkozásokon.

Thea és Oliver meglepő engedékenységgel reagáltak, amikor szóba hozták előttük a költözés tervét. Oliver ugyan először Kevinnel fűződött barátságáért aggódott, de Sylvia megnyugtatta, hogy ha nem is olyan rendszeresen, mint eddig, de továbbra is találkozhatnak. Hétvégén pedig meg is hívhatja magához. Valószínűleg ez a kilátás volt a mézesmadzag, meg talán a fiúban eredendően meglévő kalandvágy. Pakolj, Syl, mert soha nem érsz a végére! – buzdította önmagát, miközben leragasztotta a keze ügyében lévő dobozt, és ráírta a tartalmát.

*

Peter érdeklődve forgatta a dobozokat, amíg a fia elmélyülten böngészte a katalógust.  Gyerekként ő is kedvelte a matchboxokat, még egy versenypályája is volt, de a fia nem annyira a kis autók tologatásában lelte élvezetét, sokkal inkább a megépítésükben. Kíváncsi lett volna, hogy kisgyerekként szeretett-e legózni, mert ennek a makett-mániának valahol a fiú pici gyerekkorában kellett megalapozódnia. Vajon Rey ültette el benne a szenvedélyt? Talán együtt ültek a konyhaasztalnál és ragasztgatták az apró alkatrészeket? Tudta, hogy teljesen értelmetlen, de irigységet érzett erre gondolva, pedig ha valaki, a férfi nem tehetett erről az egészről. Az órájára nézett, aztán megérintette Oliver vállát, aki összerezzenve talált vissza vágyálmaiból a jelenbe.

– Sikerült választanod? – kérdezte Peter és Oliver kis aggodalommal a szemében bökött rá a katalógus egyik legdrágább darabjára.

– Ez nagyon tetszik, de kicsit drága.

Nem kicsit volt drága, durván drága volt, de ha ez tetszett, hát ez tetszett, Peter igyekezett hozzáértő képet vágni. Az biztos, hogy jó ideig lesz munkája vele a kölyöknek.

– Oké, ha ez tetszik, akkor ezt visszük. Van hozzá otthon mindened? Ragasztó, festék… addig gondold végig, amíg itt vagyunk! Aztán lassan indulnunk kéne, mert a mama aggódni fog, hol maradtunk el.

– Klassz! – ragyogott fel a gyerek szeme és úgy szorította magához a terjedelmes dobozt, mint aki az élete árán is képes lenne megvédelmezni. – Mindenem van hozzá, mert a régebbi modelleknél mindig marad egy csomó ragasztó és festék. Lehet, nem is ilyen színűre fogom festeni, hanem kitalálok valami mást, és akkor egészen biztosan csak nekem lesz olyan – simogatta meg a dobozt Oliver, miközben a pénztárhoz ballagtak. – Köszönöm! – vigyorgott fel Peterre, ahogy a pénztáros a kezébe nyomta a reklámszatyrot.

– Szívesen! Egy ekkora kaland után ez igazán járt neked – borzolta össze a gyerek haját a férfi. – Na, mire szavazol, milyen kaját vigyünk haza? Kínait?

– Inkább pizzát rendeljünk! – mondta a gyerek oda sem figyelve, mert még mindig alig bírta elhinni, hogy a régen áhított modell végre az övé.

-Peter! Peter Cunningham! – csendült fel mögöttük egy női hang, ahogy már éppen kiléptek volna a bevásárló központ forgóajtaján. Peter megtorpant és szinte ugyanezzel a mozdulattal megállásra késztette a fiát is, aki zavartan szakította el a tekintetét a vonzó modell dobozáról. Egy szőke, fiatal nő állt tőlük pár lépésnyire és a csodálkozástól kerekre tágult szemekkel nézte őket. A gyerek megérezte az apjában ébredő nyugtalan bosszúságot, amit a váratlan találkozás miatt érzett, és ettől azonnal kíváncsivá vált. Ki lehet ez a nő?

– Emily… – Peter hangján alig volt érezhető a döbbenet. Emily Brouchar, elmúlt tíz évének egyetlen szereplője, aki miatt egyáltalán elgondolkozott rajta, hogy új életet kezdjen. A csinos csellista épp úgy szerette a zenét, mint ő, ismerte azt a cigányéletet, amit élt és minden tekintetben megfelelő partnernek ígérkezett, kivéve azt az apróságot, hogy nem ő volt Sylvia, és ezt a lány egy veszekedésük hevében a szemébe is vágta. Persze nem nevesítve láthatatlan és ismeretlen ellenfelét, de a szíve mélyén érezte, hogy kis képzavarral élve, ő csak másodhegedűs lehet a férfi életében. Peter akkor nem tiltakozott, nem is próbálta meggyőzni, hogy nem jól érzi, így aztán szét is váltak útjaik, pedig a férfi már azt tervezgette, hogy megkéri a kezét. És most teljesen váratlanul, három évvel később itt álltak egymással szemben és Emily ragyogóbban nézett ki, mint valaha. Nem mintha ez bármit is jelentett volna, de Peter agyának egy apró zuga azért megállapította a tagadhatatlan tényt. – Szia! Hát te mit keresel New Yorkban? – ölelte meg a klasszikusan franciás eleganciával öltözött nőt, aki egyszerre volt csábítóan csinos és huncut módon laza a királykék egyszerű szabású nyári ruhában, a nyakába vetett rózsaszín sállal, és a karcsú bokáit kihangsúlyozó eszméletlen magas sarkú szandállal.

– Egy kedves barátom hívott meg néhány napra, mielőtt… – és itt egy kis hatásszünetet tartott – Szentpétervárra utazom.

– Oh – akadt el Peter hangja a meglepő információt hallva. Nem annyira a kedves barát akadt be elméje fogaskerekei közé, mint a messzi orosz város neve. – Szentpétervárra?  Mikor?

– Pontosan négy nap múlva lépünk fel ott, ami azt jelenti, hogy a holnaputáni géppel utazom, és ott találkozunk a többiekkel.

– Micsoda véletlen! – mosolyodott el a férfi. – Én is aznap utazom és éppen oda.

– Tudom – ismerte be a nő és macskaszerű mosolya felkeltette Peter gyanuját. – Joel beszélt Amandával, mert tudta, hogy ő is szervezett már az oroszokhoz koncertkörutat korábban, és addig alakították a dolgokat, amíg több helyszínen is egymást követően lépünk majd fel, ugyanazokat a szállásokat foglalták. Az oroszoknak is jobb, ha egy kupacban tudják a sok amerikait alapon.

– Hát, ez remek! – motyogta Peter, de ez a remek korántsem éreztette a tényleges érzéseit a meglepő hírrel kapcsolatban. Annyit mindenesetre feljegyzett magában, hogy Amandát már a reptéren megfojtja, amiért így megkavarta ezt a dolgot. Ha valaki, akkor éppen ő tisztában lehetett volna vele, mennyire kellemetlen lenne együtt tölteni akár csak egyetlen estét is Emilyvel.

– De mutass már be a helyes kis legénynek! – mosolygott rá a nő és félrebiccentett szemmel Oliver szúrós tekintetét kereste.

– Oliver… a hölgy egy régi ismerősöm, ő is zenész, Emily, ő pedig a fiam – vágta ki önérzetesen a birtokos szerkezetet, amire Oli ott a kórházban végérvényesen az áldását adta.

– A fiad? – csuklott el a nő hangja. Nem volt vak, láthatta a feltűnő hasonlatosságot, mégis, a nyersen egyenes megfogalmazás egy olyan titkot tárt fel, amiről a férfival való hosszú kapcsolata alatt fogalma sem volt. Márpedig ez a kölyök itt nem egy újszülött, akit az eltelt évek alatt sikerült összekalapálnia, ez a fiú már akkor is a világon volt, amikor ők közös jövőről beszéltek, mégsem hallott róla soha egyetlen szót sem. – Mintha erről annak idején megfeledkeztél volna… – motyogta megindultan.

– Nos, ez egy hosszú történet – húzta el a száját Peter, és közben arra gondolt, hogy éppen elég sokkoló lett volna Emilyvel a reptéren összefutni, de így már az addig hátralevő két napja is tönkre van téve, mert egészen biztosan azon töri majd a fejét, mi mindent akar majd a nő kihúzni belőle a Szentpétervárig tartó hosszú út alatt.

– Hát, időnk az lesz éppen elég – mondta is ki éppen ebben a pillanatban a félelmeit a nő, és Peter szinte hálás volt a fiának, amikor megrángatta a kezét:

– Anya már vár, mennünk kell!

– Igaz, mennünk kell! – kapaszkodott ebbe a menekülésnek ható rövid mondatba a férfi és Emilyre nézve kényszeredetten elmosolyodott: – Akkor … a repülőn majd találkozunk. Szia!

– Bizony, találkozunk – duruzsolta a nő, és Peter ezt a csendes ígéretet pillanatnyilag fenyegetésként élte meg. – Szervusztok! Add át a mamádnak az üdvözletem! – intett Emily a gyereknek, aztán számos elegáns bevásárlószatyrával a karján kilibbent előttük a forgóajtón, hogy az első taxit leintve eltűnjön a városi forgatagban.