Zongorajáték 23.

 Az este olyan hirtelen szakadt le rájuk, mint délután a zivatar. Sylvia telefonált Claudiának, hogy Elmot zárják be a garázsba éjszakára, aztán megvacsoráztak, utána belekezdtek egy kutyás családi filmbe; és amikor azt hitték, hogy túl vannak a vihar legrosszabb részén, akkor elment az áram és ott maradtak a nagy matracon négyen összebújva. A két gyerek kitörő lelkesedéssel vette tudomásul, hogy a ma esti fürdés elmarad, apró ujjacskáikkal sikálták meg a fogukat némi rábeszélés után anyjuk telefonjának fényénél, aztán a férfi pólóiba öltözve bemásztak a hálózsákjaikba az ágy közepén. Peter csak néhány gyertyacsonkot talált a garázsban, így aztán szó sem lehetett róla, hogy gyertyafény mellett sokáig fent maradjanak. Két oldalról a gyerekek mellé húzódtak, saját hálózsákjaikat és takaróikat gondosan elrendezgetve, aztán Sylvia halkan belekezdett a mesébe, és a két gyerek mellett Peter is megbűvölve hallgatta. Fogalma sem volt róla, melyikük aludt el leghamarabb, gyanította, hogy abban a pillanatban alhatott el ő is, mint amikor Oliver a karjai közt halkan szuszogni kezdett. Valamivel később mozgolódni akart, ahogy elzsibbadt a karja, és első álmából riadva csodálkozva vette szemügyre újkeletű hálótársait.

Sylvia hasonló pózban feküdt, mint ő, az ölében Thea aludt összekucorodva. Mellette a bátyja, aki eredetileg a huga és az anyja felé fordulva hallgatta a mesét, aztán az éjszaka folyamán valamikor az apja felé fordult. Nézte a félhomályban a kócos kis fejet, a finoman kirajzolódó arcot, a lányosan hosszú pillákat, ahogy meg-megrebbenve álomországban időzik. Egyik gyerek sem félt a villámlástól és a dörgéstől, vagy csak a szülők közti kis kuckó adott nekik biztonságérzetet. Nyugodtan vették a levegőt, nem törődve vele, hogy az elemek órák óta tombolnak odakint. A dörgés már csak távoli morajlás volt, amióta feltámadt a szél, hogy magával sodorja a sötét felhőket és bőséges tartalmukat más, a nyári szárazságban szomjazó földek fölé. Néhány villám cikázott még át a liláskékes égbolton, pillanatokra megvilágítva a szobát, és Peter minden ilyen villanásért hálás volt, mert újabb és újabb képekkel gazdagíthatta a gyűjteményét az álmukban meglesett gyerekekről és a mamájukról.

Istenem, hányszor nézte a lány szőke hajzuhatagát, ahogy a párnán szétterülve valóságos glóriaként veszi körbe az arcát. Most lófarokba összefogta, hogy a szűk helyen ne lógjon a többiek szájába. Egy tincs azonban kiszabadult és minden lélegzetvételére megrebbent az arca előtt. Peter óvatosan nyújtózkodva odanyúlt és egy végtelenül gyengéd mozdulattal a füle mögél simította. Oliver mocorogni kezdett, ahogy nyújtózkodás közben kicsit meglökte, ezért fölé hajolt és egy puszit nyomott a gyerek feje búbjára, aki ettől újra megnyugodva aludt tovább. Istenem, az első puszi! – derült fel a férfi arca. Igaz, hogy a fia nem is sejti, de az ő számára így is csodás élmény lett. Néhány hónapja még fogalma sem volt róla, hogy él valaki a világban, aki a génjeit viszi tovább; a szó: apa csak egy régi és fájdalmas emlék volt csupán, de attól a pillanattól kezdve, hogy tudomást szerzett erről a lókötőről, minden megváltozott. Ő maga lett apa, és addig a pillanatig nem is sejtette, hogy ez a tudat mennyire megváltoztathat valakit. Már nem is remélt ajándék volt az élettől ez az eleven kis kölyök, és bár sokkolta, hogy ilyen idősen szerzett csak tudomást róla, de még ezt is feledtetni tudta az érzés, hogy mostantól felelőséggel tartozik érte. Most először ölelte ilyen szabadon és már-már természetesen magához, mégis olyan volt az egész, mintha valami régi álom vált volna valóra, pedig arra akár meg is esküdött volna, hogy soha nem álmodott gyerekekről. Sylviára siklott a tekintete. Miért is kellett annyi éven át megjárniuk a poklot? Aztán óvatosan a hátára fordult és megmasszírozta elgémberedett vállát. Már nem volt érdekes a múlt, csak a jövő számított, és mivel azonnal hiányérzete támadt, ahogy nem érezte mellkasához simulni a gyerektestet, újra arrafelé gördült és engedett a kísértésnek, hogy újra magához ölelje a fiát. Sylvia ugyanúgy nyújtózkodott a túloldalon, mint az előbb ő maga. Elmosolyodott a gondolaton, hogy reggel  mindketten nyűgösek lesznek, ahogy a kényelmetlen pozitúrában elzsibbadnak a tagjaik, mégis úgy vélte, az utóbbi tíz évben nem volt ilyen jó éjszakája. Lehetett volna fokozni, ha a gyerekek a csónakot választják és ő a mamájukat ölelve alhatott volna, de nem akart telhetetlen lenni, hiszen nem olyan régen még ennyi is elképzelhetetlennek tűnt.

Már nem is olyan sokára új nap virrad, egy új – remélhetőleg – közös élet kezdete. Kaptak egy második esélyt és ő eltökélten dolgozott érte, hogy élni is tudjanak vele.

*

Claudia és Sylvia titkon még megtörölték a szemüket, mielőtt a mozi fényei felragyogtak volna. A Világítótorony című romantikus kalandfilm alatt nem először kerültek elő a zsebkendők, hol az együttérzés, hol a meghatottság miatt szipogtak halkan, mégis most, ahogy a várakozásnak megfelelően a szereplők a sok-sok megpróbáltatás után eljutottak a happy end-ig, és megjelent a The End felirat a vásznon, a könnyzacskók még utoljára megkönnyebbülten megadták magukat a szívből jövő késztetésnek, aztán egy nem túl nőies trombitálás után egymásra mosolyogtak. Ezért érdemes volt Peterre és Jesse-re hagyni a gyerekeket.

A két férfi a princetoni kirándulás másnapján ismerkedett össze, amikor a kora reggeli ébresztő után a szedett-vedett ruházatú kis társaság rendbe sem hozta magát, csak amúgy gyűrötten, éhesen kocsiba ültek és meg sem álltak Sylvia házáig. A gyerekek Peterrel elmentek a kutyáért Claudiáékhoz, Sylvia pedig ezalatt palacsintát sütött az éhes társaságnak. Az a reggel olyan magától értetődően kezdődött, mintha egy összeszokott kis család ébredezne egy különös éjszaka után. Sylviának a sors megadta azt az öt feledhetetlen percet, amelyben boldogan legeltethette a szemét az összekapaszkodó fiúkon, mielőtt bármelyikük is felébredt volna tekintetének erejére. Thea kócosan, álomittasan kapaszkodott belé és ő szeretettel simogatta meg a hozzá bújó forró kis arcocskát, de szemével közben Olivert és Petert cirógatta. Így, hogy közös párnán látta a profiljukat, a hasonlóság égbekiáltó volt, nem is értette, hogy is gondolhatta valaha, hogy elhitetheti bárkivel, hogy a gyerek Rey fia. Persze, nem volt ott a közelben Peter, hogy a kisértetiesen hasonló színek és vonások miatt bárki kérdéseket tegyen fel. Óriásit hibázott tíz évvel ezelőtt, és egyelőre még alig merte elhinni, hogy az élet nyújt egy második lehetőséget. A két férfi azonnal megtalálta a közös hangot, nyilván Jesse Claudiától hallott már ezt-azt a szomszédasszony körül egyre sűrűbben felbukkanó fickóról, úgyhogy az első találkozás már majdnem olyan volt, mintha korábbról ismernék egymást. Amikor pedig Clau felvetette ennek a mozizásnak az ötletét, Jesse maga javasolta, hogy amennyiben Peter is vállalja, csináljanak a lányok maguknak egy nőcis délutánt. Peternek ezer dolga lett volna a ház körül, de képtelen lett volna nemet mondani, úgyhogy a két nő jegyet váltott a kora esti előadásra, és most, még mindig a film hatása alatt, egy a mozihoz közeli kis kávézóban kavargatták a koffeinmentes latte macchiatóikat.

Mindketten még a film élményét rendezgették elmélyülten a gondolataikban. Claudia leginkább a remek színészi alakítások és a csodás ausztrál táj miatt, Sylvia sokkal személyesebb okokból. Valamikor régen nekik kettőjüknek is megvolt a maguk világítótornya itt New Yorkban. Az ausztrál táj vöröses színe köszönt vissza a Jeffrey’s Hook világítótorony épületének vakolatában. A George Washington híd manhattani lábánál álló tizenkét méter magas, rikító vörös torony egyike volt a New York környékén megmaradt kevés ilyen építménynek és népszerű kirándulhely. Nem egyszer járt ott a gyerekekkel is, mivel a torony a hírnevét javarészt egy a negyvenes években kiadott mesekönyvnek köszönhette, amelynek a torony a főszereplője. Annak idején Peterrel sokszor elkirándultak a toronyhoz, sőt egy közös fotójuk is volt róla, melyen ugyan egyikük sem szerepelt, csak a vörös építmény és a szinte felette átívelő híd egy részlete, mégis megborzongatta az együttlétük emléke, valahányszor ránézett a képre, amely a nappaliban, a könyvespolcon állt nekitámasztva néhány helytörténeti kötetnek. Valahányszor rásiklott a tekintete, Peter jutott az eszébe, a napsütésben vagy éppen vad tengeri szélben történt ölelkezéseik a torony árnyékában. Rey sosem értette, miért olyan fontos számára az a fotó, de mivel nem volt rajta semmi, ami gyanut kelthetett volna, leginkább nem is törődött vele. Ő viszont valahányszor ránézett, érezni vélte maga körül a fiú erős ölelését, szájának forróságát, boldog nevetésének hangját, és ez erőt adott a mindennapok túléléséhez. Kíváncsi lett volna, hogy vajon Peternek is megvan-e még ez a fotó, mert a múltat felszínre bukkantó dobozban, ott a garázsban, nem látta. Mindenesetre a film alatt, egy-egy forró jelenet idején ott érezte magát a G.Washington híd tövében, ő volt Sarah, akit Tom McKoy helyett egy Peter nevű férfi ölelt, és ha semmi másért, ezért az érzésért gyakran kellett a zsebkendője után nyúlnia.

*

Peter érezte, hogy a póló izzadtan tapad a hátára, ahogy Caludia férjével, Jesse-el, Kevinnel és Oliverrel fociztak a hátsó kertben. Kerti székekkel jelölték ki a kapukat, a teraszon pedig, az árnyékban Thea játszott a babaházával és Kevin öccsével, Jerome-al, akinek pillanatnyilag csak annyi volt a szerepe a játékban, hogy lelkesen szopja a cumiját, amit a kislány fáradhatatlanul dugdosott vissza a szájába. Határozottan megkönnyebbült, amikor Kevin belőtte a mindent eldöntő győztes gólt, mert már egy perccel sem bírta volna tovább. Bocsánatkérően összepacsizott a fiával, aki szerencsére nem élte meg túl tragikusan, hogy az utolsó pillanatban beengedte a labdát, aztán kihozott két sört és üdítőket a gyerekeknek. Mindannyian lerogytak az árnyékba, bár a fiúkat valami megmagyarázhatalan energia néhány percnyi pihenés után további mozgásra sarkallta, de ők Jesse-el lustán lihegtek versenyt Elmo-val.

– Alakulnak köztetek a dolgok? – kérdezte a vöröshajú nagydarab férfi a maga egyenességével, és Peter elgondolkodva nézett maga elé. Alakulnak? Hát, igen, alakulgatnak, bár ő a maga részéről nem bánta volna, ha végre egy kicsit felpörögnének az események. Mostanában túl sokszor kísérték az éjszakáit nyugtalan, erotikus álmok, és egyre gyakrabban gondolt rá, mennyivel egyszerűbb volt az élete akkoriban, amikor erre a nyugtalanságra könnyedén talált gyógyírt. Mostanra az orvosságos szekrény kulcsa Sylvia kis kezében volt, és neki fogalma sem volt róla, hogy a nő tud, akar-e ápolónőt alakítani.

– Azt hiszem, végül is jobban alakulnak a dolgaink, mint azt valaha is remélni mertem. Oliverrel jól kijövünk, Thea sem akadt ki rajta, hogy a része lettem az életüknek. Rey-el is normális a viszonyunk, mert tudja, hogy nem volt benne részem, hogy így alakultak a dolgaik, legalábbis nem aktívan. Rendes fickó, én nem biztos, hogy ilyen belátó tudnék lenni a helyében. Szóval, alakulnak.

– Én most kifejezetten Sylviára gondoltam – köszörülte meg a torkát a másik férfi, és Peter beletörődően vette tudomásul, hogy Jesse személyében találta meg azt a valakit, akivel egyáltalán beszélhet arról, amit még magának is csak nehezen fogalmazott meg mostanában.

– Reynek hála, extra gyorsan lezárták a válást, a héten kijött a végzés, elváltak. Persze, még lehet fellebbezni a döntés ellen, ha valamelyikük meggondolná magát, de Rey nyilván nem akar, mert Norah bejelentette, hogy babát vár, Sylvia pedig nyilván nem akar, hiszen akkor el sem indította volna ezt az egészet.

– Terelsz, nem a kérdésre válaszolsz! – nézett rá a másik férfi és meghúzta az üveget. – Persze, megértem, semmi közöm hozzá.

– Nem, nem erről van szó. Tulajdonképpen hálás vagyok, hogy szóba hoztad, mert igazából egyetlen barátom van, akivel beszélhetnék arról, mi mindenen jár az agyam mostanában, de ő éppen valahol Dél-Amerikában koncertezik, úgyhogy legfeljebb a fürdőszobai tükörrel tárgyalom ki a dolgaimat.

– Ezt ismerem, nekem is ő a legjobb hallgatóságom – vigyorodott el Jesse.

– Szóval, ha őszintén akarok válaszolni a kérdésedre, akkor nagyon remélem, hogy ez után a döbbenetes kezdés után másodjára már működni fog a dolog Sylviával. Szeretem. Ugyanúgy, mint tíz évvel ezelőtt.

– A történtek ellenére is? – nézett rá meglepetten a másik férfi.

– Igen – bólintott határozottan Peter. – Tudod, ez nem olyan, hogy mérlegelni lehet. Vagy szereted a másikat, vagy elmúlik az érzés. Eleinte azt hittem, el fog múlni, hogy talán el is múlt, de napról napra éled fel egyre erőteljesebben. Döbbenetes, hogy egész idő alatt ott volt bennem ez az érzés, és egészen addig nem voltam tisztában vele, amíg újra össze nem találkoztunk. Félelmetes arra gondolni, hogy leélhettük volna az életünket úgy, hogy elnyomjuk magunkban, hogy hazudunk önmagunknak és esetleg még valaki másnak is. Tulajdonképpen hálás lehetek Sylviának, amiért volt benne annyi bátorság, hogy feltépte ennek a hazugságnak a leplét. Persze, kellett egy kis idő, amíg így tudtam látni a dolgot – ismerte be végül halkan.

– Ezt neki is elmondtad már?

– Hát, elég körülményes egy kétgyerekes anyával romantikázni, és ilyesmiről nem beszél az ember, ha a gyerekek ott rajcsúroznak körülötte.

– Ha csak ez a gond…, Clauval beszélgettünk róla, hogy elmennénk a jövő héten apámék nyaralójába. A hegyek között van, egy tóparton, csodás környezetben. Elvinnénk 1-2 napra Olivert és Theát is, aztán utánuk jöhetnétek és pár napot velünk tölthetnétek ti is. Így ti is kaptok egy szusszanásnyi kis időt egymásra, és mi se csavarodunk be teljesen ennyi gyerekkel – vigyorgott a férfi és Peter meglepetten nézett rá. Ez a néhány nap kettesben Sylviával akkora ajándék lenne tőlük, amit soha nem fog tudni meghálálni.

– Én örömmel benne lennék, de ebben a kérdésben Sylviánál a döntés. Ebben is. Látod, ezt a legnehezebb elfogadni, hogy majdnem tehetetlenül kell várnod, hogy valaki más döntsön a sorsodról. Ezt mindig rosszul tűrtem, igazából sosem hagytam, egészen addig, amíg Sylviát meg nem ismertem.

– Szerintem nem kell különösebben aggódnod. Ahogy Claut ismerem, mostanra már Sylvia beleegyezése is megvan, neked már csak azok kell törnöd a fejed, hogy mihez kezdesz azzal a néhány nappal. De legyél annyira bajtársias, hogy mondjuk két napnál ne legyen többre szükséged! – nézett a szemét forgatva a fiúk felé, akik a környéket felkiabálva rohangáltak éppen a kert másik végében.

*

– Mondd csak, alakulnak a dolgok köztetek? – hunyta le a szemét Claudia élvezettel, ahogy a tejszínes mogyorótorta utolsó darabkáját is lenyalogatta a villájáról. Sylvia nagyot nyelve nézte. Nincs két napja, hogy eldöntötte, kicsit visszafogja a nassolási vágyát, de Clau közelében lehetetlenség betartani a fogadalmát. A barátnője szinte érzéki élvezettel tudott dőzsőlni, ha valami finomság került eléje. Kedvetlenül mártogatta bele utolsó cantuccinijét a kávéba. Még ez a szűken mért néhány szem is lelkiismeret furdalást okozott neki, bezzeg Clau… Istenem, mikor tudja magát ennyire ő is elengedni és élvezni az élet nyújtotta apró örömöket? Persze, Claunak könnyű. Van egy férje, aki a tenyerén hordozza, és a legártatlanabb érintése is annyi szeretetről mesél, amiben neki már nagyon régen volt része. … és miért? – tette fel magának a kérdést. Talán csak annyi lenne a megoldás, hogy nem fordul el pirulva, amikor rajtakapja Petert, hogy izzó tekintettel őt méregeti, izzóbban, mint Clau a legfinomabb édességet. Érezte ő, hogyne érezte volna, hogy a férfi kívánja és szeretne tovább lépni annál a néhány lopott csóknál, amiben az elmúlt napokban részük lehetett. Ő maga sem vágyott volna másra, de hát hogyan tehetné, amikor a gyerekek ott voltak állandóan körülöttük?

– Alakulnak, legalábbis alakulnának, ha …, de mindegy, nem érdekes – harapta el kedvetlenül a vallomást.

– Azt akarod mondani, hogy még mindig csak kerülgetitek egymást? Istenem, Syl, azt hittem, csak arra kell figyelmeztesselek, hogy ezúttal legyetek óvatosabbak, nehogy az örömteli viszontlátásban rögtön össze is hozzátok a következő gyereket – hadarta elképedten Claudia. Annyira nyilvánvaló volt a barátnője és Peter között az érzéki vonzódás, hogy valóban meglepte, hogy ezek ketten még mindig önkéntes cölibátusuk foglyai.

– Nem engedhetem, hogy ott aludjon – vont vállat Sylvia, mire Claudia a szemeit forgatva visszakérdezett:

– Miért nem? Elváltál. És ne gyere nekem a gyerekekkel, mert már éppen elég idejük volt megszokni a lassan állandósuló jelenlétét. Ráadásul ugyebár nem feltétlenül nekik kell ébreszteniük titeket, ha korán felkeltek, hihetik azt is, hogy csak a reggelihez érkezett – kacsintott, mire Sylvia forgatta meg a szemét.

– Amilyen szerencsénk lenne, valamelyik tuti ránk nyitna az éjszaka folyamán. Azt meg én nem akarom, hogy Peter felöltözzön és elmenjen, mihelyst… végeztünk, szóval, érted… – nyögte kínlódva a szavakat.

– Látom, igaza volt Jesse-nek, de el ne mondd neki, hogy beismertem, mert olyankor olyan nagyképű seggfej tud lenni – grimaszolt játékosan a barátnője.

– Miben volt igaza? – kérdezte mosolyogva Sylvia. Claudia olyan vicces volt, amikor így beszélt a férjéről, holott bárki, aki látta őket, láthatta, hogy imádja a nagy darab emberét.

– Hogy kéne nektek néhány nyugodt nap kettesben.

– Hát, ennek a gyerekek nagykorúságáig kb. annyi a valószínűsége, mint egy lottónyereménynek – sóhajtott Sylvia. – Még ha nem rúgtam volna össze a port apámmal…, de anyámra nem hagyhatom kettőjüket. Rövid úton kicsinálnák a nagyit, és tulajdonképpen olyan kínos lenne. Rögtön tudná, hogy Peter és én…

– …szeretitek egymást? – fejezte be a mondatot Claudia. – Szerintem azt már rég tudja. De tény, hogy a két gyerek talán sok lenne neki egyedül. Ezért gondoltuk azt Jesse-el, hogy a jövő héten lemegyünk az apósomék hétvégi házába és elvinnénk a srácaidat is. Persze nem egész hétre, úgyhogy ne is kezdj tiltakozni! Csak egy-két napra, aztán jöhetnétek utánuk felmentő csapatnak – kacsintott a nő és Sylvia elfelejtette becsukni a száját, ami a döbbenettől, hogy valaki ekkora szívességet akar tenni neki, tátva maradt.

– Clau, ez túl nagy szívesség! – találta meg végre a hangját, mire a barátnője megnyugtatóan megveregette az asztalon fekvő kezét.

– Nyugi, átgondoltuk és nem ajánlottuk volna fel, ha nem érdemelnétek meg. Kaptok két napot, hogy cselekedjetek, aztán jöhettek utánunk, és persze nem úgy gondoltuk, hogy azonnal forduljatok vissza és vigyétek haza a gyerekeket. Rátok fér pár nap ott az erdőben. Meg tudom érteni a srácokat, hogy kiszöktek a táborból, mert van valami abban a zöldellő vadonban, ami egyszerűen csábítja az embert. Úgyhogy a kölykök is megkapják a maguk kis kalandját, én meg végre láthatom majd, milyen vagy, amikor maradéktalanul boldog vagy. Legalábbis nagyon remélem, úgyhogy kérlek, ne szúrd el! És most menjünk, mielőtt örömömben, amiért nem tiltakoztál vehemensebben, nem rendelek még egy szeletet ebből a fantasztikus süteményből!

*

– Aztán semmi eszetlenkedés! – intette Sylvia Olivert, aki összepacsizott a barátjával, ahogy bemászott Jesse hatalmas egyterűjébe. Thea a hátizsákját ölelgette, amibe néhány babát, babaruhákat, egy mesekönyvet és egy gyöngyfűző készletet is belegyömöszölt minden eshetőségre felkészülve. Elmo a csomagtérben kuksolt egy szállító ládában, amelyet Sylvia talált a pincében. Még sosem használták, de a békés eb megadóan tűrte, hogy a kedvenc falatjaival belecsalogassák.

– Te miért nem jössz velünk? – kérdezte meg az anyját ma reggel körülbelül huszonötödször Thea, és Sylvia angyali türelemmel válaszolta meg a nyafogó kérdést:

– Dolgom van, kicsim, de két nap múlva jövök utánatok – Jesse blazírt képpel siklott el az indoklás felett, bár meglehetősen nehezére esett, hogy valami viccelődéssel zavarba ne hozza a szomszédasszonyt. Csak a gyerekek jelenléte tartotta vissza, de erősen elhatározta, hogy alkalomadtán azért pótolja majd a szerelmeseknek a most elfojtott szurkálódását.

– Egyedül jössz? – nézett fel rá Oliver, mire az anyja már csak arra volt képes, hogy megrázza a fejét.

– Na jó, akkor ha mindenki bekötötte magát, indulhatnánk is, mielőtt felmelegszik a kocsi a napon – grimaszolt Jesse a hosszúra nyúlt búcsúzkodást nézve. Sylvia olyan idegesnek látszott, mintha a gyerekeit megszöktetnék, őrá pedig valami hihetetlen kellemetlen dolog várna. Már-már némi férfias együttérzéssel gondolt Peterre. Nem egyszerű nő ez! A felszólítását követően végre becsukódtak az ajtók és lelkes integetés közben letolattak a kocsifeljáróról. Talán még az utcasarkon sem kanyarodtak be, amikor Peter megállt a ház előtt.

– Szia! – mosolygott Sylviára, aki olyan zavartan ácsorgott a járda szélén, mint egy iskoláslány. – Nem akartam itt lenni, amikor elindulnak, de már majd megőrültem a várakozástól ott, a sarkon túl – mutatott a majd száz méterre levő kereszteződés felé. – Azt hiszem, ez volt a történelem egyik leghosszabb búcsúzkodása – kacsintott a nőre, aki zavartan hallgatott. Nem egészen így képzelte, hogy még ott a konyhaasztalon a gyerekek reggelijének nyoma, és Peter már be is vonszolja a hálószobába. Bármennyire is vágyott rá, azért azt hitte, lesz egy kis idejük ráhangolódni a dologra.

– Nem gondoltam, hogy ilyen korán jössz – motyogta pipacspirosan, aztán meglepve jutott el a tudatáig, hogy a férfi még mindig a saját kocsijának dőlve őt nézi, egyetlen lépést sem téve a ház irányába. – Bejössz? – kérdezte karcos hangon, mire Peter ellökte magát a csillogó karosszériától és feléje indult. Sylvia csak állt, megbűvölve, mint egy csapdába esett kis állat, és lehunyt szemekkel hagyta, hogy Peter az állát megemelje.

– Gondoltam, elmehetnénk valahova, régi helyekre, ahová együtt jártunk…, kis időutazás…– mormolta halkan és nem tudta nem észrevenni a megkönnyebbülést a bájos arcon. Na igen, még ő magának is okozott némi fejtörést, hogy hogyan is legyen, miután a gyerekek eltűnnek a színről. Nem akart mohónak, kiéhezettnek tűnni, még ha a valóságban így is érzett. Remélte, hogy ki tud találni valami kedves kis időhúzást, ami azért közelebb viszi őket ahhoz, hogy meglépjék azt, amire egy ideje bevallottan vagy bevallatlanul mindketten egyre többet gondoltak. A szomszédasszony tipegett elő a sövény mögül és kíváncsian végigmérte őket.

– A gyerekek kirándulni mentek? – kérdezte éles, kíváncsi hangon Sylviától, aki magára kényszerítette a legudvariasabb álarcát a mindig pletykaéhes Mrs. Bergolio láttán.

– Igen – közölte röviden és komoran, aztán Peterhez fordult és egy beszédes grimaszt vágott, szemeivel  a nő felé intve.

– Máris jövök, csak bezárok. – Peter értette. Az asszonyság már hetek óta leste minden lépésüket, számtalanszor megszólította, amikor Oliverrel kosarazott, vagy csak elcsípte, amikor kiszállt a kocsiból. Tudta, hogy a vén kotnyeles majd megőrül, hogy valami apró információhoz jusson, és ő a maga részéről szívesen szolgáltatott volna neki valami szaftosabb morzsát, de tekintettel kellett lennie  Sylviára és a gyerekekre. Nem kell, hogy a környékbeliek a szájukra vegyék őket! Hogy megmeneküljön az újabb kérdésektől, beült a kocsiba és lehunyta a szemét, amíg a nőre várt. Nem nyugtatta meg a látvány, ahogy Sylvia a hirtelen megjelenésére reagált. Mint aki attól tart, hogy még a bejárati ajtóig sem bírná ki, és leteperné itt a gondosan nyírt füvön. Nem állt szándékában neki esni, még ha reménykedett is benne, hogy az éjszakát együtt töltik majd, de zavarta a tudat, hogy Sylvia esetleg még korainak érzi újkeletű kapcsolatukat az intimitás irányába terelgetni.

– Ne haragudj, de Mrs. Bergolio mostanában állandóan kellemetlenkedik, és amit lát, hall, azonnal meg is osztja a környék lakóival – mászott be mellé Sylvia az anyósülésre. Kezében egy méretes táskát szorongatott.

– Mi van ebben? – vigyorgott rá a férfi, mire Sylvia zavartan megrántotta a vállát.

– Gyerekek melletti beidegződés. Van benne telefon, valami kis harapnivaló, innivaló, iratok, Elmo oltási könyve – ne kérdezd, miért, zsebkendő, kéztörlő, sebfertőtlenítő, ragtapasz, kisolló, minden amire szükségünk lehet, ha valami váratlan dolog történne – vette sorra a táska tartalmát a nő. – Szerintem még egy tűzpiros kis autó is lapul a táska mélyén. Oliver hagyta benne, amikor legutóbb a sportorvosi vizsgálatra mentünk.

– Jézusom, Syl, nem hiszem, hogy arra kéne számítanunk, bármelyikünket elsősegélyben kell részesítsd napközben… – nevette el magát Peter, ahogy elindult. Titkon abban bízott, hogy a nő összepakolt néhány holmit és felveti, hogy menjenek inkább hozzá. Úgyis szerette volna megmutatni neki, hogy a vihar éjszakája óta micsoda változáson ment át a ház és a környéke. De előbb kirándulást ígért neki, úgyhogy ráhajtott a főútra, amely Manhattan felé vezetett.