Zongorajáték 22.

 Peter izgatottan toporogva várta a kocsi mellett, hogy Sylvia bekapcsolja a riasztót és bezárja a házat. A gyerekek már a hátsó ülésen bekötve sutyorogtak az izgalmasnak tűnő kirándulás előtt. A férfi nem volt hajlandó elárulni, hogy hova tartanak, és ettől a kiruccanás azonnal érdekesebbnek ígérkezett. Sylvia elpirulva igazgatta el a szoknyáját, amikor a magas egyterűbe beszállva az kissé felcsúszott a combján. Peter látszólag közönyösen a biztonsági övet húzta előtte keresztbe, hogy bekösse őt is, mint a gyerekeket az előbb, de a mozdulat megakadt, ahogy hozzáért az asszony melléhez. Pillanatnyi tétovázás után végre bekattant a zár és ő hirtelen kiegyenesedve menekült a maga kreálta csapdából. Persze a fejét alaposan beverte az ajtó keretébe, és halkan szentségelve dörzsölte az ütés helyét, miközben becsapta az ajtót, aztán zavartan, mint egy kamasz körbement a kocsi körül. Mi a fenét művel? Elég lett volna tartani az ajtót, aztán rácsukni Sylviára. Majd ő beköti magát, nagylány. Minek nyúlkál, aztán ijedezik, mint egy kiskamasz?

De hát hiába, a múltkori vacsora hangulata, és az annak minden pillanatát átható szexuális feszültség egy cseppet sem csökkent az eltelt idővel. Majd megzavarodott, amíg a csók után, amely fájóan ismerős volt, mégis kicsit más, mint a tíz évvel korábbiak, arra várt, hogy Sylvia behívja és ő elküldhesse a taxit. De a meghívás nem hangzott el, ő pedig kicsit csalódottan ült be a kocsiba. Mire a szállodához ért, már mentségeket keresett a nőnek, hiszen odafönt a két gyerek aludta az igazak álmát, a bébiszitter is kíváncsian mérte végig, ahogy távozott. Ha maradt volna, mostanra talán már híre ment volna a kertvárosban, hogy a válóper lezárulta előtt Sylvia férfit fogadott éjszakára. És a reggel még kínosabb lett volna, ahogy a gyerekek, elsősorban Oliver előtt ott ácsorgott volna pingvinnek öltözve, esti ruhában. A franc se akart magyarázkodni, úgyhogy Sylvia mégiscsak jól tette, hogy nem hívta be – döntötte el magában.

Még mindig dohogva bemászott a helyére, aztán a visszapillantó tükörben ránézett a két gyerekre, akik a kocsival beszerzett gyerekülésekbe kötve őt figyelték. Vajon ők is érzékelik, hogy úgy izgul, mintha az első randijára készülne? De mit tegyen, ha egyszer fontos volt a számára, hogy ezek hárman itt mellette egyfajta alternatívaként, méghozzá vonzó alternatívaként tekintsenek mindarra, amit most mutatni akar nekik.

– Indulhatunk? – kérdezte meg egy vigyort erőltetve az arcára, aztán a gázra lépett és kissé nyikorgó gumikkal kilőtt a járdaszegély mellől. A kereskedésben, ahol jól megfontolt szándékkal szert tett erre az úgynevezett családi autóra, egy pillanatra majdnem elcsábult. A bemutatóteremben egy 1955-ös Porsche 356 Speedster csillogott a spotlámpák fényében. Ha volt gyerekkori álma, akkor ez a szépség volt az. Még mindig megvolt valahol a rengeteg doboz között, amik új házának garázsában várták, hogy kipakolja őket, az a makett, amit még az apjától kapott, akinek az álma volt ez az autó. Idővel pedig közös álmodozásaik tárgya lett. Körbejárta, simogatta, mint szerető a szeretett nő testét, aztán mielőtt egy eladó felfigyelt volna rá és kísértésbe viszi, egy mély lemondó sóhajjal a csarnok felé vette az irányt, ahol a modernebb és jóval tágasabb járművek sorakoztak.

Ahogy kifelé hajtott a városból, mosolyogva hallgatta a gyerekek találgatásait, hogy vajon mi lehet az úticéljuk. Sylviára nézett, aki a napszemüveg rejtekében megfejthetetlen tekintettel nézelődött. Vajon hogy érezte magát ott az étteremben, amikor nemcsak a desszertjük kapott lángra, de kis híján ők maguk is? Érezte-e ő is a beteljesületlen vágyódás kínját, amit ő azon az éjszakán? Gondolt-e arra, mi történhetett volna, ha mindketten engednek a pillanatnyi érzésnek? Pillanatnyi volt az az érzés, vagy a múlt kapott lángra ismét? A múlt? Vagy inkább a jelen? Olyan észbontóan gyönyörű volt abban a francos fekete ruhában, hogy legszívesebben …

– Messze vagyunk még? – szakította félbe váratlanul, de mégiscsak jótékonyan egy gyerekhang, Thea vékony kis csicsergése  az érzéki álmodozást.

– Khm – köszörülte meg a torkát, mert biztos volt benne, hogy az éledező szenvedélytől egy oktávval mélyebb, mint máskor. – Nem megyünk nagyon messze. Ha a forgalom nem szól bele, fél órán belül ott leszünk.

Ahogy ráhajtott az I-87-esre, vetett egy pillantást a visszapillantó tükörbe és a homlokát ráncolva nézte a város felett gyülekező sötét felhőket. Csak reménykedni mert benne, hogy a közelgő vihar nem szegődik útitársukul, és nem rontja el a meglepetés örömét; aztán hogy oldja a rájuk telepedett csendet, bekapcsolta a rádiót.

Sylvia biztos volt benne, hogy Princetonba tartanak. Amikor Peter megkérdezte, hogy lenne-e kedvük egy egésznapos kiránduláshoz, majdnem rávágta, hogy persze, de aztán magára erőltetett türelemmel várta, hogy a gyerekek döntsenek. Szerencséje volt, mindkettőt hajtotta a kíváncsiság, hogy vajon mi lesz a titokzatos kiruccanás célállomása. Ő maga is kíváncsian várta, hogy milyen lesz a ház, amit Peter úgy vett meg, hogy körbe sem járta, hacsak a virtuális bemutatót nem tekinti körbevezetésnek. A férfi csak annyit osztott meg vele, hogy ott keres házat, de nem beszélt arról, hogy bútorozottan vagy sem, hogy újat vagy régit. Egy házat. Édes istenem! Elképzelni sem tudta, hogy sikeres zongoraművészként mennyit kereshetett az eltelt években, de úgy tűnt, hogy éppen eleget ahhoz, hogy egy ilyen kiadás meg sem kottyanjon neki. Más embert megváltoztatott volna, ha ennyire megváltozik az élete és a lehetőségei, de Peter láthatóan még mindig ugyanaz volt, aki tíz évvel ezelőtt.

Nem, azért ez így nem volt egészen igaz. Felnőttebb lett. Megfontoltabb. Legalábbis a múltkori vacsoránál úgy viselkedett. Vagy csak azért tűnt így, mert ő maga nem volt az? Még mindig a hirtelen döntések irányították, képtelen volt előre eltervezni a lépéseit. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, Peterhez megtalálni a visszavezető utat, de hogy ezt hogyan vigye véghez, arról nem voltak elképzelései. Hagyta magát sodorni az árral és bizakodott benne, hogy jól értelmezte a férfi időnként nyíltan felszínre bukkanó érdeklődését. Talán nem csak a maga képzeletének szülötte egy közös jövő!

*

– Kihez jöttünk? – húzta el a száját Oliver, amikor kiszálltak a kocsiból a kertváros széles utcájában. Maga korabeli kölykök bringáztak, gördeszkáztak a nyugodt, forgalommentes utcában az úttesten, és most kifejezetten irigyelte őket. Azt hitte, Peter kárpótlásként a félbeszakadt táborozásért valami izgalmas helyre viszi őket, de most nagyon úgy nézett ki, hogy pillanatokon belül becsöngetnek a kissé elhanyagolt házba, ami előtt leparkoltak. Nem maga az épület volt elhanyagolt, sokkal inkább az azt körbevevő kert. A bokrok vadul burjánzva kezdték átvenni a hatalmat a kocsibejárató mellett, a fűre is ráfért volna már a nyírás, a bejárat előtti tornácon pedig elszáradt virágok kókadoztak a virágládákban. A garázs falán egy már rozsdásodó kosárlabda palánk csúfoskodott. Akárki is lakott itt, nem nagyon tett érte, hogy a környezete is olyan otthonos legyen, mint első látásra maga az épület. Közelebb menve azonban már ott is látszott, hogy a hatalmas ablakok függöny nélkül ásítoztak a délelőtti kissé borongós fényben. Egészen közelről már látható volt, hogy odabent nincsenek is bútorok. Hova a fenébe jöttek? Mi ez? Egy kísértetház?

Peter izgatottan kotorta elő a zsebéből a kulcsot és a meglepett társaság előtt szélesre tárta a bejárati ajtót. A kocsiból kiszállva sikerült elkapnia a pillanatot, ahogy Sylvia arcán átvillant a felismerés, a férfi házához jöttek, aztán felnőttes érdeklődés csillant, ahogy a nő felmérte a ház adottságait. A kert valóban nem mutatta a legvonzóbb formáját, de ez csak munka, idő, és nem utolsó sorban pénz kérdése, hogy hívogató, ápolt külsőt öltsön.

Oliver ámulva figyelte, ahogy a kulcsot elforgatja a zárban. – Te itt laksz? – jött rá azonnal a megoldásra.

– Hát, még csak egyetlen éjszakát töltöttem itt. Elég sok munka lesz még vele, de a ház megtetszett, úgyhogy megvettem. Menjetek, nézzetek körül! A lépcsőn vigyázzatok, mert a közepe táján van egy, amit ki kell cserélni! – mutatott a ház belseje felé és mosolyogva nézte, ahogy a két gyerek előbb óvatosan átlépi a küszöböt, aztán egyre bátrabban futkos helyiségről helyiségre, majd fel az emeletre. Sylvia még mindig a nyitott ajtóban ácsorgott, onnan mérte fel a ház lenyűgöző méreteit és a lehetőségeket, amiket a valaha jobb időket élt épület rejtett magában.

– Tudom, kicsit lepusztult, de az ingatlanos szerint minden jó állapotban van benne, a víz- és villanyvezetékek, még a fürdőszobai burkolatok is, csak egy kis festés hiányzik, hogy megmutassa a valódi arcát. No, meg persze a berendezés. De a holmim nagy része már megérkezett, igaz, minden bedobozolva várja, hogy a helyére kerüljön, a bútorok legtöbbjét már megrendeltem, már csak egy ügyes vállalkozó hiányzik, aki gyorsan felújítja, de ha igaz, a napokban már az is meglesz, Amanda legalábbis rajta van az ügyön.

Sylvia ház körüli gondolataiba hidegzuhanyként érkezett Amanda neve. Már megint ez a nő! Vajon ki lehet és milyen szerepet tölt be pontosan Peter életében? Próbálta féken tartani a kíváncsiságát, attól tartva, hogy a válasz esetleg nem lesz kedvére való, de nem igazán sikerült. Az emeletre vezető korlát faragásán végigsimítva, látszólag közömbösen mégiscsak kibukott belőle:

– Ez az Amanda igazán minden helyzetben a jobb kezed… – elpirult, ahogy arra gondolt, hogy na talán mégsem minden helyzetben, az ugyanis elég fájó fejlemény lenne, ráadásul a megfogalmazás utólag átgondolva meglehetősen kétértelműre sikeredett, de az is lehet, hogy csak saját felajzott fantáziája érzékelte  annak.

– Hát, azt hiszem, életem egyik nagy szerencséje, hogy egymásra akadtunk – bólintott Peter. – Tényleg rábíznám bármilyen problémámat, és biztos lehetnék benne, hogy megoldást talál rá, igaz, cserébe én felhizlaltam a bankszámláját, de minden fillér megérte. Meg sem tudnám fogalmazni a munkája lényegét, a mindenes illene rá a legjobban, ha annak nem lenne olyan pejoratív mellékzöngéje. A legügyesebb ügynök, a legjobb barát, a legtalpraesettebb menedzser, és csak sorolhatnám vég nélkül. De nemsokára te is megismerheted, bármelyik percben itt lehet.

Sylvia önkéntelenül is végigmérte magát a hatalmas üvegtáblában, ami előtt ácsorgott. Látszólag a kertet csodálta rajta keresztül, de a valóságban azt mérte fel, hogy egy ilyen tökéletességgel szemben vajon kiállná-e a próbát. Emberileg aligha, mert ennyi pozitív jelzőt önmagával szemben nem tudott volna felsorolni; úgyhogy kénytelen lesz a nőies vonzerejében bízni, hátha ez az Amanda ennyi elfoglaltság mellett saját magára már nem tud elég időt fordítani. Mivel nem tudta, hogy hová tartanak, egy térd fölött végződő szűk nyers színű vászonszoknya volt rajta, piros póló és egy piros vászon papucscipő. Már előre rettegett, hogy a kiváló Amanda majd tűsarkakon érkezik, megmutatva karcsú bokáit és formás lábait.

A következő pillanatban megszólalt a csengő és mindketten összerezzentek az üresen kongó épületben visszhangzó erőteljes hangtól. Peter széles mosollyal az arcán nyitott ajtót, aztán melegen megölelte az érkezőt.

– Bocs, hogy késtem, de gondoltam, hozok ezt-azt, mert téged ismerve egy üveg víz sincs a házban. Nem is tudom, mivel akartad megkínálni a vendégeidet? – korholta vidáman egy meghatározhatatlan korú, idősebb, nőiesen jó alakú nő Petert.

– Amanda Barnes, anyám helyett anyám … és Sylvia ...Connors, Oliver mamája – mutatta be a nőket egymásnak Peter, egy pillanatra beszédesen elakadva a nő családnevénél. Amanda szemforgatva fogadta a bemutatkozó jelzőt.

– Nos, ezt próbálom bókként felfogni, mert tényleg az anyja lehetnék, de igazából folyamatosan azon dolgozom, hogy önállóságra neveljem, úgyhogy ígérem, nem fogok lépten-nyomon felbukkanni az életetekben, csak ha feltétlenül szükséges – rázta meg Sylvia kezét és nem kerülte el a figyelmét, hogy a fiatal nő zavartan néz rá. Upsz, akkor alighanem kissé elszólta magát. Peter ugyan előtte már vázolta, hogy már csak a gyerek kapcsán is próbálja felszítani a valaha volt lángot, és ezt ő csöndes derűvel hallgatta, mert amilyen sokszor az anyuka neve felmerült a beszélgetéseikben, abból érezhető volt, hogy Peternek nemcsak a gyerek fontos. De ez a téma kettejük között még nyilván nem merült fel, ha ez a lányos alakú kétgyerekes anya ilyen csodálkozva hallgatja a szavait. No, nem baj, majd tisztázzák egymás között! – vont láthatatlanul vállat. Nem volt az a minden problémánál elakadó valaki, úgy tartotta, hogy ha gondod van, igyekezz minél előbb megoldani, mert az élet rövid és nem szabad elfecsérelni olyasmikre, amik csak megrövidítik ezt az időszakot. Ezek ketten pedig éppen elég időt hagytak már kicsúszni az ujjaik közül.

Sylvia mosolyogva és végtelenül megkönnyebbülve hallgatta az idősebb nőt. Nem erre számított és  ezzel felszabadult mosolyából Peter is tisztában volt. Magában jót mulatott a nő ki nem mondott, de testbeszédében világosan jelzett féltékenységén. Helyes! Bármit is képzelt Amandáról, ez egy nagyon is kijáró apró bosszú volt az elszenvedett sérelmekért. Közben az impresszáriója kipakolta az üdítőket, és kisebb-nagyobb dobozok egész seregét, amelyek mind valami finomságot rejtettek, meg néhány zacskó gyümölcsöt. Az asszony láthatóan felkészült egy pazar piknikre odakint a kertben, bár ő inkább ebédelni vitte volna a társaságot, de lehet, hogy mint már annyiszor, most is Amandának van igaza. Egy meghitt program jelen esetben célravezetőbb lehet, mint egy vendéglői feszengés.

– Hát, nekem mennem is kell! – pakolta össze a kosarát és a papírzacskókat az asszony, és egy paksamétát nyomott Peter kezébe. – Itt vannak, amiket ígértem. Azt hiszem, a színekben nélkülem is tudsz dönteni, de ha mégsem, szerintem Sylvia kisegít némi női szemszöggel, végül is a döntéssel ráérsz, míg a munkások felvonulnak. Hétfőn kezdenek. Szerintem mindenkinek jobb lenne, ha visszamennél a szállodába és nem kéne még téged is kerülgetniük, de te tudod. És visszahoztam a cd-t is, amin a lakberendező tervei vannak. A múltkor valahogy a papírjaim közé keveredett. Csak azért nem hoztam hamarabb, mert a bútorokat már úgyis megrendelted, tulajdonképpen már nincs is szükség rá, de legalább akkor azt is meg tudod most mutatni. Persze rábólintott Joachim terveire, aztán ment a maga feje után és egészen másokat rendelt meg, roppant férfiasra vette, úgyhogy szerintem beszélje rá valami kis könnyedségre! – fordult kacsintva Sylviához, aztán egy újabb papírlapot lobogtatott meg. – A zongorát a jövő héten szállítják, akkor feltétlenül itt kellene lenned, mert az üzlet küld vele hangolót is. Úgyhogy mondd meg a festőknek, hogy elsőként azt a szobát fejezzék be, ahova szánod. És legalább a konyhába vegyél ezt-azt, mert nézni is rossz, ahogy ebben a tök üres házban kempingezel étlen-szomjan! – forgatta meg a szemét. Sylvia nevetve nézte. Végre valaki tényleg úgy beszél Peterrel, mintha a tulajdon anyja lenne, és megmutatja a művészúrnak merre van az előre. Nem mintha a férfi eddig megjátszotta volna magát, csak éppenséggel olyan célszerű tudatossággal intézte az ügyeit, akár egy robot. A táborbeli Peter volt az első és azóta is az utolsó, aki érző emberre hasonlított. De ez nyilván csak az ő benyomása volt, hiszen az Amandából dőlő utasítások arra engedtek következtetni, hogy azért a legtöbb dologban messze nem olyan önálló Peter, mint ahogy azt elhitetné szeretné magáról a környezetével. Ugyanakkor azt vette ki a nő szavaiból, hogy a férfi még mindig hajlamos az önfejűségre, amely tulajdonságát volt szerencséje még tíz évvel ezelőttről ismerni. Az elmúlt napokban azonban bebizonyosodott, hogy Peter képes az ésszerű kompromisszumokra, és ez volt az az újonnan felfedezett tulajdonsága, amely reményekre jogosította fel a jövőjükkel kapcsolatban.

Amanda még megvárta, hogy a gyerekek lejöjjenek az emeletről, szertartásosan bemutatkozott nekik is, aztán mint egy forgószél, már kívül is volt az ajtón, hogy ezernyi tennivalója közül egy újabbat teljesítsen sikeresen. Peter szeretettel, Sylvia némi csodálattal nézett utána. A lánya lehetne, de fele annyi energia sincs benne, mint Amandában – állapította meg halvány irigységet érezve, aztán ahogy a tekintete visszavándorolt Peterre, magában helyesbített: azért lenne valami, amihez fáradhatatlannak tudna bizonyulni. A férfi az odakint ragyogó napsütésben éles színekben fürdő elvadult kert hátterével maga mögött szívfájdítóan jóképűnek tűnt. Fehér pólója és a kopott farmer pontosan ott feszültek meg nyúlánk, sportos testén, ahol kellett, és ahol pajzán gondolatokra sarkalltak egy hosszú ideje nélkülözésben élő egészséges női testet. Nem igazság, hogy amíg neki a két gyerektől megereszkedtek a mellei, az évek alatt pedig sikerült néhány kilót is felszednie, a fickó úgy festett, mint valami poszterfiú!

– Hát, akkor akár ehetnénk is – tért magához a bálvány, összecsapva a kezeit. – Ki éhes? – nézett a gyerekekre, akik kórusban kiabálták: – Én, én! – Sylvia inkább csöndben maradt. Az ő éhségét nem a gondos kezek által összeállított piknikkosár ínycsiklandó tartalma csillapítaná, ebben biztos volt. Jó ideje nem is gondolt a szexre. Miért is tette volna, Rey-el már nem akart lefeküdni, mással meg főleg nem. De azon a napon, amikor a koncertterem sötétjében Peter sötét fürjteinek csillogását figyelte a reflektorok fényében, akkor megmoccant a teste mélyén a már elfeledettnek hitt érzés. Felébredt és a napok, hetek múlásával mind erőszakosabban kezdte követelni a magáét.

A férfi az egyik beépített szekrény mélyéről kiráncigált néhány takarót és kinyitotta a kerti teraszra nyíló hatalmas kétszárnyas ajtót. A kinti fülledt meleg úgy csapta meg őket a benti hűvösség után, mint valami nagy puha párna. Vihar előtti forróság izzította át a levegőt, a nap még ragyogott, de fénye már különös, acélos fénnyel vonta be a kert növényeit és a sövényen túl látható szomszéd telkeket. Csend volt, a madarak csendben, fedezéket keresve várták, hogy az elemek döntsenek a sorsukról. Peter körülnézett, aztán úgy döntött, a közelgő égi háború még nem veszélyezteti az ebédjüket.

– Bocs, de a kerti bútorok sem érkeztek még meg, úgyhogy ha megfelel, majd a takarókon ülve falatozunk – terítette le egymás után a kockás plédeket a fűre egy hatalmas szomorú fűz árnyékába. – És most segíthetnétek, hogy kihordjunk ide mindent, amit Amanda hozott, aztán mindenki választhat, mihez lenne gusztusa – indítványozta a gyerekek felé, akik lelkesen szaladtak a nyomában, hogy segítsenek kicipelni a kis dobozokat. – A fiókban találsz műanyag evőeszközt meg papírpoharakat – biccentett teli kezekkel a konyhapult felé a férfi és Sylvia engedelmesen nyúlt  a megfelelő irányba. Peter megtorpant az ajtó előtt, hogy a nőt maga elé engedje, és amíg a fa alá értek, volt alkalma megcsodálni a ringó csípőjét, amely talán kerekebb volt, mint tíz évvel ezelőtt, de ez a változás határozottan előnyére vált.

*

A két gyerek jóllakottan és fáradhatatlanul derítette fel a nagy kertet, hangos ovációval hívták az anyjukat, hogy megmutassák neki az egyik bokor tövében szundikáló sündisznócskát, aztán segítettek behurcolni a házba a maradékot és a szemetet. Amikor a férfi a takarókat összehajtogatva ledobta a nappali sarkába, a gyerekekre nézett:

– Lenne kedvetek felderíteni a környéket? Legalább lesportolnánk az ebédet. A garázsban van két bicikli. Ha megígéritek, hogy nem hagytok faképnél minket, mehetnénk együtt. – A kölykök óvatos kíváncsisággal mentek utána, hogy megnézzék a bicikliket, amelyekről kiderült, hogy vadonatúj darabok.

– Miattuk vetted? – suttogta Sylvia némi szemöldökráncolással. Felesleges pénzkidobás volt, hiszen a gyerekeinek volt kerékpárjuk. Vagy Peter arra gondolt, hogy ha meglátogatják, akkor itt is legyen? Ez sajnos azt is jelentené, hogy tartós itt tartózkodásra nem is gondolt…

– Igen, nekik vettem – vont vállat a férfi. – Miért? Baj?

– Nem baj, csak lassan úgy érzik magukat melletted, mintha itt lenne a karácsony. Felesleges elkapatnod őket! Jobb, ha megszokják, hogy mostantól nem hullik minden az ölükbe, amit csak megkívánnak, egyébként is van bringájuk.

– Láttam. De azok nem itt vannak, és különben is…, állj, mit értesz azon, hogy mostantól nem hullik minden az ölükbe? – jutott el Peter értelméig a halkan, szégyenlősen elsuttogott mondat.

– Mindegy, nem érdekes – vont vállat Sylvia, és már bánta, hogy szóba hozta az anyagi helyzetét a férfi előtt. Nem hiányzik, hogy ezek után Peter még attól is tartson, hogy a pénzére pályáznának.

– Nekem érdekes – nyúlt a keze után a férfi, amíg a két gyerek a kocsifeljáró mellett próbálgatta a bicikliket.

– Idővel ki kell fizessem Reyt a házból, de egyelőre még azt sem tudom, hogy a fenntartásáról hogy fogok gondoskodni. A szociális munkásoknak fizetett bér elég jelképes össze. De megoldom, semmi baj. Idővel pedig úgyis eladom a házat, csak még korai. A srácok élete most borult fel, nem akarom azzal tetézni, hogy még a fedelet is elveszem a fejük felől – vallott a gondjairól a nő, aztán türelmetlen mozdulatot tett, mint aki unja már a témát és legszívesebben változtatna is, ha a másik hagyná. De Peter fejében szöget ütött a gondolat. Sylvia állandóságról beszélt, így viszont talán a legrosszabb döntés volt, hogy ilyen messze tőlük keresett magának házat.

– Egy költözködés akár jól is jöhet. Környezetváltozás, új közösség, új barátok –próbálkozott nem túl nagy meggyőződéssel.

– Ezek még gyerekek, Peter, nekik az állandóságnál semmi sem fontosabb. Nem olyan kalandvágyóak még, mint egy kamasz vagy egy tinédzser. Bár, szerintem azok sem örülnének neki, ha a barátaik egyik napról a másikra eltűnnének az életükből.

– Nektek nincs biciklitek? – állt meg előttük Oliver és Peter sajnálkozva megrázta a fejét.

– Londonban volt egy bringám, de az még a konténerben van, amit a felújítás vége előtt nem akartam ide hozatni. De mi majd sétálunk a járdán, ti meg mellettünk tekerhettek. Úgysem ismeritek a környéket, úgyhogy jobb, ha nem mentek nagyon előre. Rendben? – emelte meg a szemöldökét, hogy Oliver a kérdésből értse, az önálló tekerés egyfajta bizalmi kérdés.

– Nincs itt nagy forgalom? – nézett körbe aggodalmasan Sylvia, mire Peter elnevette magát.

– Hány autót láttál, hallottál elmenni erre, amióta itt vagytok? Na, körülbelül ekkora errefelé a forgalom. Persze estefelé, amikor jönnek haza a családfők, akkor benépesül az utca. Jön az iskolabusz is, de most még szabad a pálya, biztonságban vannak, higgy nekem! – fogta meg a nő kezét, hogy visszatartsa, amíg bezárja az ajtót. A két gyerek már meglódult, aztán Oliver egy óvatos kanyarral visszafordult, Thea a nyomában igyekezett. – Gyere, hagyjuk őket kicsit mozogni! – hívta Peter a nőt, aztán ujjaikat összefonva a járdán követni kezdték a gyerekeket.

– Tudod, megértelek, hogy beleszerettél ebbe a házba. A környék egyik legszebb háza lesz, ha rendbe hozzák – nézelődött Sylvia.

– Döntő szempont volt, hogy az előző tulajdonosnak is volt zongorája és kicseréltették az ablaktáblákat. Remekül hangszigetelnek. Mielőtt elvitték, Amandával kipróbáltuk, hogy össze-vissza kalimpáltam azon a lepukkant, lehangolt hangszeren, ami a nappali közepén árválkodott, de egy árva nyikkanás sem hallatszott  az utcán. Annyira ócska volt már szerencsétlen, hogy felújítani sem volt érdemes. Szóval, remélem, ha beköltözöm és nekikezdek a rendszeres gyakorlásnak, akkor sem fognak csendháborításért feljelenteni a szomszédok. Londonban néha éjszaka is játszottam, de ott olyan vastagok voltak a falak, hogy nem jelentett problémát.

– Elmeséled egyszer, hogy hogyan kezdődött az új életed Londonban? – mosolygott rá kicsit feszülten Sylvia, ugyanis a kérdés fájdalmasan emlékeztette arra, hogy valaha régen volt egy másik élete is Peternek, aminek ő is a részét képezte.

– Hát, nehéz időszak volt. Sokszor gondoltam rá, hogy egyszerűbb lenne bedobni a törülközőt, de olyankor az apád arca merült fel előttem, a gúnyos mosolya, és akkor összeszorítottam a fogam, és csináltam tovább. Egy napon összetalálkoztunk egy koncerten Amandával és az életem onnantól sokkal könnyebbé vált. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy nem jelent problémát egy új cipő megvásárlása, hogy olyan hangszeren gyakorolhatok, amely felveszi a versenyt a legjobb koncerttermekével, hogy a szaudi szállodában thermálvizes medence van a lakosztályomban, hogy a repülőn pezsgőt hoznak az első osztályon ülve… Nem tudom, hogy csinálta, mert nekem csak játszanom kellett, és az élet körülöttem könnyedén gördült a maga útján. Olyan luxusban éltem, amit korábban elképzelni sem tudtam. Amanda világosított fel a halkés szerepéről is egy elegáns vacsorán, ahol a brit királyi család néhány tagja is jelen volt – nevette el magát a férfi. – Mindig ott volt mellettem, ha támaszra volt szükségem és úgy támogatott, hogy rajtam kívül ezt nem tudta senki. A saját anyám nem volt ilyen jó hozzám, Isten nyugosztalja szegényt. Azt hittem, ez az élet felemészti minden pénzemet, aztán Amanda egyszer megkérdezte, miért nem veszek inkább egy házat, mint hogy egy bérelt lakásban éldegélek két út között. Azt sem tudtam, hogy már ennyi pénzem van. Aznap leültetett és elmagyarázta nekem, hogy bár rettentő megtisztelő számára a bizalmam, de ő sem lehet mindig mellettem, muszáj a saját ügyeimmel kapcsolatban képben lennem, mert mi történik, ha elgázolja egy figyelmetlen taxis, úgyhogy most már tudom, hogy melyik következő koncertkörút fogja fizetni ennek a háznak a hátralévő részleteit, és hogy gondolnom kell azokra az évekre is, amikor már nem tudom járni a világot. Ne hidd, hogy felelőtlenül költekezem, mert megtehetem, egyszerűen csak örömet akartam szerezni a gyerekeknek, ha már akaratlanul is részem van a kis életük megkavarásában. De nem akarom megvásárolni a szeretetüket, vagy ilyesmi. Ez csak egy praktikus ajándék, ha hosszú távon gondolkozom, és szeretnék előre tervezni, Sylvia… Tudom, hogy most még minden nagyon zavaros, de egyszer rendbe fognak jönni a dolgaink, hiszek benne. És szeretnék mellettetek lenni, amikor ez a nap eljön.

A halk morajlás úgy borzolta végig a gerincüket, mint valami szellem érintése. Vészjósló volt, mély, mint egy vadállat morgása, és özönvizet idéző. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Peter a nyakát tekergetve nézett körbe és a távolban felfedezte a fekete égbolttól a föld felé nyújtózkodó sötét sávot, amely a messzeségben szakadó esőt sejtette. Éleset füttyentett, mire Oliver feléje nézett. A férfi csak intett neki, hogy forduljon vissza, és magában reménykedett, hogy a kölyök nem ezt a pillanatot választja, hogy szófogadási szkandert játsszon vele. Eléggé eltávolodtak a háztól ahhoz, hogy azonnal hazafelé vegyék az irányt. Oliver szerencsére túl jól érezte magát ahhoz, hogy engedetlenséggel kockáztassa a további kellemes programot. Visszakanyarodott és Thea gondolkodás nélkül követte. Ahogy a felnőttek mellé értek, Peter a távoli égboltra mutatott.

– A hangja már itt van, ne várjuk meg a villámokat és az özönvizet. Az utat már ismeritek, úgyhogy usgyi vissza a házhoz, mi is sietünk. Oké? – nézett komolyan a gyerekre, aki az égre sandítva bólintott: – Oké!

A gyerekek eliramodtak a ház irányába, Peter pedig Sylvia kezéért nyúlt. Ő ugyan azt hitte, kézenfogva futnak majd utánuk, de a férfi megtorpant és magához húzta. Lassan, centiről centire, elég időt hagyva, hogy Sylvia meggondolhassa, mit válaszol a kezdeményezésére, de a nőnek esélye sem volt. Szeme a kék szemek fogságába esve, kábultan nézte, ahogy a távolság egyre csak csökken közöttük, míg szinte a férfi mellkasára simult. Istenem, de jó volt! Mintha hazaérkezett volna. Már nem emlékezett, miért tartott olyan sokáig az út, de most ott volt, ahova tíz évvel ezelőtt egy elátkozott napon elindult. Lehunyta a szemét és várta a csókot, amivel Peter az óta a nap óta adósa volt.

Nem akartam, bocsáss meg! – akarta mondani a férfi, amikor szétváltak az ajkaik, de végül csendben maradt. Egyrészt a világ leghülyébb mondata lett volna, amit csak mondhatott, másrészt egyetlen szava sem lett volna igaz. Dehogynem akarta; és ez az akarat nem újkeletű volt, nem, már napok, hetek óta akarta, mégha ennek nem is volt egészen eddig a pillanatig a tudatában. Tulajdonképpen tíz évvel ezelőtt is vissza akart menni hozzá, hogy megcsókolja. A reptérig vezető úton, a taxi hátsó ülésén gubbasztva más sem akart, csak ezt. És nem tette meg. Ma már nem is fontos, miért… Most már azzal a tudattal kell élnie, hogy elmulasztott valami nagyon fontosat, amit már sosem pótolhat be, de ez a mostani alkalom egy új kezdet volt, és ezt nem akarta elrontani.

Talán a levegőben tapinthatóan érezhető légköri feszültség volt az oka, talán a csók, melynek hatására nem sok hiányzott, hogy elveszítsék a józanságukat a nyílt utcán, nézték egymást szótlanul, aztán szinte a fejük fölött hatalmasat dörrent az ég és megnyíltak az égi csatornák, hogy az eső pillanatok alatt eláztassa a ruháikat és elmossa a köztük vibráló szexuális feszültséget. Ha moziban látta volna, Peter azt mondta volna, hogy tömény giccs az esőben csókolózó szerelmespár, de megélni maga volt az életre kelt romantika. De a következő égzengés visszarántotta őket a valóság esőben ázó talajára.

– Jézusom, a gyerekek! – ijedt meg Sylvia és a ház irányába indult. Peter továbbra is szorosan fogva a kezét futott vele az égzengésben és zivatarban. A két kölyök a bicikliket a ház oldalának támasztotta a garázsbejárat mellett, ők maguk pedig az eresz alatt cidriztek. Mindkettő láthatóan megkönnyebbült, ahogy a felnőttek felbukkantak a kocsifeljárón.

– Jó sokára tartott, mire ideértetek – grimaszolt Oliver, mire Peter az orra alatt vigyorogva a zárral kezdett babrálni.

– Hát, mi gyalog voltunk, ti meg bringával, úgy azért könnyebb volt. Na, menjünk be, keressünk száraz holmit, mielőtt a mama megfázik! – vezényelt, ahogy kitárult az ajtó és mindannyian betódultak a száraz előtérbe. Odakint vigasztalhatatlanul ontotta könnyeit az ég és a korábbi világosságot is alkonyati félhomály váltotta fel.

– A garázsban vannak a dobozaim, amikben találhatunk ruhát, törölközőket, segítsetek megkeresni! – nyitott be a telepakolt helyiségbe a férfi és a két gyerek a kutakodás lázával követte. Hamarosan türelmetlen mozdulatokkal tépdesték a ragasztószalagokat a dobozokról, amelyeket bárki is csomagolt be, elfelejtett felcímkézni, így semmilyen támpontjuk nem volt, melyik doboz mit rejthet. Oliver lehajolt, hogy egy újabb dobozról tépje le a ragacsos szalagot és a fenekével meglökött egy korábban már kinyitott dobozt, amely zuhanás közben fejreállva gátlástalanul felfedte a tartalmát.

– Jaj, Oli, vigyázz jobban! – nyögött fel Sylvia és a szétszóródott papírok mellé guggolt, hogy összeszedje. Peter csak egy pillantást vetett a látványra és egy mély sóhajjal konstatálta, hogy talán a legárulkodóbb doboz tartalma került leleplezésre, aztán mint akit nem is foglalkoztat a dolog, tovább pakolászott, próbálva valami rendszert vinni a dobozok halmazába. Érzékei azonban kihegyezve figyelték a nő reakcióit, amikor majd észreveszi, mi került a kezei közé.

Sylvia a poros csempére terített egy már üres és összehajtogatott dobozt, aztán azon térdelve szedegetni kezdte a szétszóródott papírlapokat. Kottalapok, rajzok, fotók kerültek sorban a kezei közé, végül egy vázlatfüzet, egy túlontúl is ismerős vázlatfüzet. Lezökkent a sarkára, ölében tartva a múltnak ezt a beszédes darabját, és lassú mozdulatokkal lapozgatni kezdte. A korábban kezében tartott fotókkal nem igazán törődött, mert azok túlnyomó többsége a gyerek korú Petert és a szüleit ábrázolta, és azokat annak idején már volt alkalma átböngészni. De a füzet érdekesnek bizonyult. Amikor szétváltak útjaik, még alig volt félig rajzokkal, kottákkal, kézzel írott hevenyészett versekkel, melyeket a fiú hangulata szerint alkotott. Mostanra az utolsó oldalig betelt és lapjai közt megbújt néhány fotó kettőjükről is. Az egyiknek a másolata neki is megvolt, simított végig a színes képen, amin a Central parkban fotózta le őket Aron, összeölelkezve, csókolózva. Hát, ő is megőrizte! Bár a kép gyűrött volt, úgyhogy nagyon is el tudta képzelni, ahogy a fiú indulatosan összegyűri, aztán megbánva a vandalizmusát, kisimítja a töredezett felületű fényes lapocskát. A következő oldalon egy rajz volt, amelyen önmagát ismerte fel. Nem volt fotószerűen élethű, de eltéveszthetetlenek voltak a részletek. A részletek, amelyek szinte eltűntek a sűrű  satírozás alatt, ahogy Peter a képmásán próbált bosszút állni a szakításért.  A rajz alatt néhány kusza sor..., egy versike, talán a részlete egy hosszabbnak, talán csak ez a néhány összzefüggő szó, amely a pillanatnyi hangulatát volt hivatva rögzíteni…

Egy álomban minden lehet, Ott szabadon szárnyalhatsz Másnak hiheted magad, Másképpen szólnak a szavak Másképpen szerethetsz, Messze repülhetsz ... És mindig visszatérhetsz.

Visszatért! Itt van! Vajon álmodik-e még? És abban az álomban vajon Sylviának is jut szerep? Vajon másként szeretne-e most, mint akkor? – merengett a szavakon, aztán ahogy a gyerekek újabb dobozok tartalmát túrták fel, becsukta az emlékek füzetét és próbálta minimalizálni a káoszt, amit a két gyerekkéz okozott. Peter az egyik nagyobb dobozra támaszkodva őt figyelte, aztán egy mély sóhajjal felnyalábolt egy nagy rakás fürdőlepedőt, pólókat és melegítőket tartalmazó dobozt, majd maguk mögött hagyva a rumlit, mindannyian visszamentek a házba.

Odakint az elemek tombolása semmit sem csitult, mialatt ők mindannyian besereglettek az emeleti nagy hálószobába, ahol a hatalmas felfújható matrac szolgált a férfinak éjszakai fekvőhelyül, de most, hogy lehetetlen volt kint a kertben, a puha fűben üldögélni a takarókon, itt vertek tanyát mindannyian. A függöny nélküli ablakokon patakokban folyt a víz.

– Hogy megyünk haza? – nyomta orrát az ablakhoz Oliver és az anyjára nézett, aki megvonta a vállát.

– Nem tudom, kicsim. Ebben a viharban nem szívesen indulnék el.

– Maradjatok itt! – szólalt meg Peter. – Ezen a matracon mindannyian elférünk, és ha valamim van, az párnák és takarók halma. Fogalmam sem volt, hogy a londoni házban ennyi minden gyűlt össze. Én a felét sem hoztam volna el, de a szállítók nyilván nem lomtalaníthattak helyettem, így aztán itt van minden. Az előbb odalent találtam egy csomó hálózsákot is. Azt sem tudom, honnan vannak. Nyilván egyre volt szükségem, de sosem találtam, aztán mindig vettem egy újabbat. A költözésnél aztán mind előkerült. Ennivalónk még van, itt szárazon vagyunk. A laptopomon akár filmet is nézhetünk, vagy kereshetünk valami olvasnivalót, mert a könyveim is odalent vannak. Sőt, ha a pumpát megtalálom, még egy gumicsónak is van, akár abban is aludhattok – kacsintott a fiára, aki rövid gondolkodás után ráhunyorított.

– Nem akarok a csónakban aludni. Azt mondtad, ezen a matracon mindannyian elférünk.

– Szerintem igen, feltéve, ha valamelyikőtök nem hadonászik álmában, mert az garantáltan orrba veri a hálótársait – grimaszolt a gyerekre. Anyám! Mekkora blődség volt ezzel nyitni, most aztán már késő bánat, hogy valahogy külön hálóhelyre könyörögje a gyerekeket. Persze, talán jobb is, hiszen úgysem közeledhetne Sylviához, mikor ott alszanak mellettük a kölykök. – morfondírozott magában, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a nő még nem bólintott rá az ötletre.

– Nem tudom… – kezdett bele éppen bizonytalanul, mire Peter ártatlan tekintettel széttette a kezét.

– Veszélyes lenne ebben a viharban kocsiba ülni. És  ha maradnátok, akkor nekem se kéne még este ugyanezt az utat visszafelé is megtenni…

– Oké, rendben – egyezett bele Sylvia. – Ha mindannyian benne vagytok, akkor maradunk. Úgyhogy én megyek, megnézem, mit tudunk vacsorázni, ti meg keressetek valamit Peterrel, amivel lekötitek magatokat, amíg aludni nem megyünk! – adta ki az utasítást a két gyereknek és a férfinak, akik a válaszára vártak.