Claudia a kávéját kevergetve lóbálta keresztberakott lábát, ahogy a kávézó ablakán át a nyüzsgő gyalogosforgalmat figyelte. Sylvia már tíz perce késett a megbeszélt találkozóról, de nem akart rácsörögni, mert majdnem biztos volt benne, hogy azzal a jóképű fickóval van, Peterrel. Amióta hazajöttek a Shenandoah parkból, már többször is összefutott a férfival, legutóbb nagyot nyelve felejtette rajta a pillantását, ahogy póló nélkül, egy szál levágott szárú farmerben kosarazott Oliverrel és Kevinnel. Odabent suttogva vetette fel Sylviának, hogy a férfi hiányos öltözéke utal-e bármire, például arra, hogy a ruhái egy része már odafent lapul a hálószoba szekrényének mélyén, de a barátnője pirulva megrázta a fejét.
– Bocsáss meg!
Összefutottam valakivel és muszáj volt vele pár mondatot beszélnem – hadarta
váratlanul a háta mögött a barátnője, mire mosolyogva feléje fordult.
– Csak pár mondatot?
Édesem, ha én összefutnék vele, lehet, le is mondtam volna a veled való
találkozást – vigyorgott összeesküvő
tekintettel, mire Sylvia zavartan ránézett.
– Harmony, Thea kis
barátnőjének a mamájával találkoztam. Ismered egyáltalán?
– Ja,… nos, én nem rá
gondoltam – ismerte be Claudia, mire Sylviának is leesett, kire gondolhatott és
a szemeit forgatva letelepedett mellé a pultnál kikért kávéval a kezében.
– Mondtam, hogy mi
Peterrel nem vagyunk együtt. Egyszerűen csak a fiával barátkozik.
– Még! – szúrta közbe
Claudia és rákacsintott. Sylvia a szemét forgatva sóhajtott. Már ő maga sem
tudta, hova vezet Peter gyakori látogatása. Amikor hazafelé tartottak a
táborból, a célhoz közeledve azt fogalmazgatta magában, hogyan bírja maradásra,
de Peter épp csak kirakta őket a kocsiból, aztán csikorgó kerekekkel elhajtott,
mondván, dolga van. Ő meg ott állt a kocsifeljárón és csak nézett bambán maga
elé. Azt hitte, azt remélte, a gyerek által megkavart táborozás ügye elegendő
indok ahhoz, hogy Peter náluk maradjon egy beszélgetésre, de elment, és ő abban
a néhány percben meg volt győződve róla, hogy hetekig feléjük sem néz majd. Aztán
már másnap délelőtt megjelent és Oliverrel bezárkóztak a gyerek szobájába. Ők
meg Theával csak nézték egymást tanácstalanul. Amikor a két fiú felbukkant,
Oliver csak ránézett az anyjára és megcsóválta a fejét, amitől Sylviának
azonnal kétszáz lett a vérnyomása. Mit mondhatott a fiának Peter? Aztán Peter
is felbukkant, és ő is a fejét csóválta, megtévesztésig hasonló mimikával, mint
korábban a fia. Itt már elnevette magát. A fiúk láthatóan bohóckodnak vele, de
az oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, hogy vajon miről beszélgethettek. Ezt
azonban egyikük sem volt hajlandó elmesélni. Peter ott ebédelt náluk, aztán
elköszönt, búcsúzóul Sylvia keze után nyúlva, aztán pár pillanatig csak nézte
őt és hagyta, hogy a gravitáció győzedelmeskedjen és szétcsússzanak a kezeik.
Az az érintés elkísérte egész nap és este az ágyában úgy nézte a tenyerét, mint
valami jósnő, aki a jövő titkait igyekszik kiolvasni belőle. De okosabb egy
pillanattal sem lett tőle. Szinte naponta ismétlődött a jelenet. Peter
érkezett, Oliverrel vagy a kertben beszélgettek, vagy elvitték sétálni Elmot,
vagy kosaraztak, a két lányt békés egyetértésben körön kívül helyezték, és ezt
már Thea is kezdte rosszul tűrni. De amikor lázadozni akartak, akkor Peter
letelepedett melléjük az asztalhoz vagy elvitte az egész társaságot a közeli pizzériába,
és a két leányzó hálásan érte be a kapott figyelemmel. Sylvia érezte, hogy ez az egész valami
manipulációnak a része, de az értelmét egyelőre még nem értette.
Tulajdonképpen már
kezdett beletörődni, hogy a kapcsolatuk megreked ezen a szinten, bár nehéz volt
elfogadni, de már ott tartott, bármivel beérné, csak a közelében tudhassa.
Igaz, a reményt a szíve mélyén azért képtelen volt feladni. Rey közben aláírta
a válási papírokat, közös megegyezéssel, különösebb osztozkodás nélkül várták a
bírósági végzést. Rey nem sürgette a házeladást sem, és ennek nagyon örült,
mert a gyerekeknek éppen elég volt megbirkózni az eddigi változásokkal, egy
költözködés már túl sok lett volna a számukra. Különösen Olivernek, akinek a
legjobb barátja volt a szomszédjukban lakó Kevin. Sylvia nem tartott igényt
asszonytartásra, és gyerektartásként is csak egy erősen csökkentett összeget
volt hajlandó elfogadni, Thea miatt. A papírokhoz csatolt nyilatkozatot olvasva
hálás szívvel nézett a volt férjére, ugyanis a férfi elismerte Peter igényét az
apaságra és kész volt beleegyezni abba, hogy a másik a nevére vegye a fiát, amennyiben
megindítja az eljárást. Sylvia ennek a nyilatkozatnak egy példányával készült a
ma esti vacsorára Peterrel, aki előtte ugyan nem beszélt ilyen jellegű
terveiről, de úgy gondolta, talán ez az este alkalmas lesz ennek a kérdésnek a
tisztázására is. Ettől függetlenül egy sokkal nehezebb kérdésre is meg akarta
kapni a választ. Ezért is találkozott Claudiával, hogy segítsen neki a
megfelelő ruhát kiválasztani a fontos estéhez és erősítse meg benne az
elhatározást, hogy fel merje tenni Peternek a maga kérdéseit.
– És mivel tartott fel
Harmony mamája? – szakította félbe az álmodozását Claudia, miközben némi
lelkiismeret furdalással kanalazta a nagy adag tiramisut, amit a kávéhoz
rendelt.
– Nemrég váltak el,
igazából a gyerekek kapcsán voltam kíváncsi néhány dologra. Az új pasijának
ugyanis van két fia, és …
– …és arra voltál
kíváncsi, mit szól a fickó a kislányhoz, a kislány az új papához, a gyerekek a
mostoha testvérekhez, értem én – bólogatott Claudia és mámoros sóhajjal az
utolsó falatnyi édességet is lenyelte. – Istenem, minden fogyókúra le van
szarva! Milyen élet lenne az, amelyikben nem ehetném meg a kedvenc
nyalánkságomat?
– Hát, igen…, ilyesmi… Hogy
hogyan oldották meg a közös programokat az elvált férjével, karácsony,
születésnapok, ilyesmik… És leginkább, hogy mikor döntöttek úgy, hogy
összeköltöznek, mert ez még felnőtt fejjel sem egyszerű kérdés, de ha gyerekek
is vannak … – sóhajtott és megrázta a fejét. – De nem is akarlak untatni vele,
ilyesmikről igazából Peterrel kellene beszélnem.
– Nocsak, már az
összeköltözés a téma? – vonta fel a szemöldökét Claudia.
– Nem, dehogyis. Fogalmam
sincs, Peter egyáltalán mit szeretne. Csak annyit mondott, hogy Londonból
visszaköltözik az Államokba, de nem akar New Yorkba jönni. Princetonban keres
házat.
– Ó, az szép hely,
eredetileg Jesse is ott akart venni, csak aztán én erőltettem ezt a környéket,
hogy a szüleimhez közel legyünk.
-Hát, az nekem nem lenne
szempont – komorodott el Sylvia arra gondolva, hogy az apjával már hosszú hetek
óta nem is beszélt. Az anyja elmesélte neki, hogy ő is a válás mellett döntött,
el is költözött a közös házból, ahol majd negyven évet éltek le együtt a
férjével, és akkor egy pillanatra megsajnálta George Deavert, hogy idős korára magára
magad, de aztán megacélozta a lelkét. Ő tette boldogtalanná, most legalább
megkóstolhatja a saját keserű piruláját.
– Sylvia! – nyúlt a
barátnője kezéért Claudia… – Tedd félre a büszkeséged! Ha szereted, mondd meg
neki!
– De mi lesz, ha csak
erre vár, hogy elégtételt kapjon azért, hogy eltitkoltam előle Olivert, aztán
gúnyosan faképnél hagy? – nézett rá a bizonytalanságtól ködös tekintettel
Sylvia.
– Nem olyannak nézem –
vont vállat Claudia. – Ha bántani akart volna, talán el is pereli tőled a
gyereket. De én azt látom, hogy veletek akar lenni. Most talán még csak a fiát
akarja magához édesgetni, de biztos vagyok benne, hogy közben fél szemmel a
mamájára is van gondja. Veszekszik veled? Emlékeztet a hibádra? Ugye nem? Hidd
el nekem, az a fickó hamarabb javasolja neked, hogy neveljétek közösen a
gyereketeket, mint ahogy Jesse-től én ki tudok sírni egy új kocsit – kacsintott
vidáman a barátnője, és végre Sylvia is elnevette magát. Jesse köztudottan könnyen
behódolt a felesége óhajainak, bármiről is legyen szó. Ha Claudia úgy döntött,
hogy egy új kocsit szeretne, csoda lenne, ha már nem ebben a hónapban kapná meg
a férjétől.
– Van valakije? – nézett
rá az asszony a csészéje pereme fölött?
– Azt mondta, nincs…,
hogy senki nincs, aki befolyásolhatná a döntéseit – motyogta Sylvia, miközben
arra gondolt, hogy azért ez így elég ködös megfogalmazás. Például az az Amanda,
aki az ügyeit intézi, ki tudja, talán a magánéletben is kisegíti Petert
ezzel-azzal, gondolt önkéntelenül is a minap a konyhaablakból megcsodált izmos,
de karcsú testre. Az az estéje maga volt a pokol, mert képtelen volt szabadulni
az izzadtságban fürdő izmok játékának látványától. De még ha igaz is, hogy
nincs senkije, akkor is berendezkedett egy életre, amit két gyerek csak
fenekestül felforgatna. Ki tudja, hogy a férfi akarja-e vállalni ennek a
nyűgét. Családban élni sok alkalmazkodással jár, és igen, lemondással is;
ráadásul kapna egy nem vér szerinti gyereket is a csomagban. Egyáltalán nem
volt biztos benne, hogy Peter gyökerestül változtatni akarna az életén. A
kérdés már csak az volt, hogy egy felemás megoldásban ő a maga részéről mit
tudna, mit akarna nyújtani.
*
Peter az órájára nézett,
miközben a taxi lassan araszolt a szálloda felé. Ha minden jól megy, ez lesz az
utolsó éjszakája ebben a hotelszobában. Holnap Amandával átveszik a ház
kulcsait és rendezik az ingatlanos céggel a papírokat is, aztán már csak a
szállítókat kell várja. Addig meg majd elkempingezik az üres házban. Akár még
Sylviáékat is áthívja. Egy üres ház nem számít csábításnak, csak móka... Londonban
mindent felszámolt, nem hagyott kiskaput a visszatérésnek. Van egy fia és a
közelében akar élni, ennyi, ezen nem volt mit vitatkozni. Ráadásul ha az
elképzelései szerint történnek majd a dolgok, idővel családot alapíthat. Vajon
Sylvia gondol-e egy ilyen végkifejletre?
Oliver karakán gyerek
volt, a múltkori beszélgetésükkor olyan határozottan állította falhoz a
kérdéseivel, hogy még tétovázni sem hagyott neki időt, azonnal tudni akarta a
válaszait.
– Feleségül veszed a
mamát? – kérdezte a kölyök, és egy hatalmas sóhaj után úgy döntött, hogy
őszinte lesz hozzá.
– Igen, szeretném –
vallotta be halkan a férfi, önmagát is meglepve, hogy pont egy kilenc éves
gyerek előtt vallja meg, amit eddig még önmagának sem fogalmazott meg. – De
tudod, ez a dolog azért sokkal bonyolultabb.
– A felnőttek mindig azt
mondják, hogy a dolgok olyan bonyolultak
– vonta meg a vállát a gyerek. Ha valami bonyolult volt, az az ő helyzete volt,
ezt érezte, de nem mondta ki. Ott volt Rey apu, aki Theara vigyázott, amíg az
anyjáék érte mentek a táborba. Attól félt, hogy a szülei válása után a férfi már
nem fogja szeretni, de ő szeretettel ölelte meg, amikor visszahozta a hugát. És
Oliver a kezdeti kis zavar után nagyot sóhajtva simult az ölelésébe. És
ugyanakkor ott volt Peter, Peter apu, aki olyan jó haver lett az elmúlt
napokban, amilyenre Rey-el kapcsolatban nem is emlékezett. Amikor a táborból
hazaértek, a nyakába kapaszkodott és adott egy bátortalan puszit, mire Peter
megölelte, szorosan..., aztán egy reszketeg sóhajjal puszit nyomott a feje
búbjára; majd játékosan a fenekére csapott és azt mondta: – Na, menj! Tedd jóvá
anyánál ezt a malőrt, és ne kelljen ma könyörögni a fürdőszobáért! Oké?
– Oké! – vigyorgott rá a
jó tanácsért hálásan, és néhány órával később elégedetten állapította meg, hogy
Peter tanácsa működött, az anyja feledve a táborbeli fiaskót, összebújt velük a
nagyágyon és hamarosan mind a hárman mély álomban szuszogtak. Azt álmodta, hogy
a szülei ágyába mászott, mint régen, amikor még félt az égzengéstől. És amikor
forgolódott, az apja a sötétben magához húzta és egy puszit nyomott a feje
tetejére. Az érzés ismerős volt a közelmúlt valóságából és nem volt
kellemetlen. Ilyen egyszerű volt.
*
– Na, mesélj, milyen volt
a vacsora? – suttogta izgatottan Claudia, amíg arra vártak, hogy Kevin és
Oliver leadják az edzőholmit a mosodában.
– Röviden? – kérdezte
vigyorogva Sylvia. – A vacsora egy álom volt! – sóhajtotta némi érzéki
felhanggal, aztán elhallgatott, mintha ezzel mindent elmesélt volna.
– Na, azért ennél
részletesebben, ha kérhetem! – forgatta a szemét Claudia, amiért a részleteket
láthatóan nem akarta barátnője megosztani vele. Pedig még hallgatni is
borzongató lehet, döntötte el magában kicsit irigykedve, mert Jesse mostanában
kicsit hanyagolta őt és ettől azonnal kihegyeződtek az érzékei más szexuális
ingerekre, még akár írott vagy mesélt sztorikra is.
– Bővebben? –
biggyesztette az ajkát játékosan Sylvia, élvezve, hogy a barátnője majd
megzavarodik valami pikáns és szaftos kis részletért. – A vacsora egy rémálom
volt.
– Ne hülyéskedj! –
intette Claudia türelmetlenül.
– De, komolyan. Először
is, amikor megjött, engem levert a víz, mert a ruhájából egyértelmű volt, hogy
valami extra elegáns helyre akart elvinni, én meg azt hittem, valami csendes,
szolíd helyre és ott álltam a kis feketémben, abban amelyikre egyszer azt
mondtad, hogy olyan …randi-ruha. Legjobb, ha nem is veszel alá semmit, legalább
időt spórolsz a vetkőzésnél. Nem is tudom, miért éppen azt vettem fel, de ahogy
rám nézett, legszívesebben átöltöztem volna.
– És, mi a baj vele, azt
akárhová felveheted? – nézett rá értetlenül a barátnője.
– Ő is feketébe volt
öltözve, úgy néztünk ki, mint a vámpírfilmek főhősei. Na, mindegy is, elmentünk.
Részemről tele tervekkel, hogy miről fogunk beszélgetni, de a végén úgy ültünk
ott az asztalnál, hogy egyrészt majd leolvadt rólam a ruha a tekintetétől,
másrészt legszívesebben elsüllyedtem volna, mert egy árva szó nem jutott
eszembe az előre gondosan megfogalmazott mondanivalómból. Úgyhogy inkább
csöndben voltam, mert úgyis csak hebegtem volna össze-vissza. Ő meg csak
nézett, nézett. Istenem, olyan szemei vannak,mint a lézer, a végére már minden
idegszálam vigyázzba állt, és így nem lehet vacsorázni. Szerintem már akkor sem
tudtam, hogy mi van előttem az asztalon, másnap meg már annyira sem. Szóval,
ültünk ott majd másfél órát szinte végig csöndben, nagy ritkán valami abszolút
közhelyes dologról cseverésztünk, adva a közömböst, de amikor a pohárért
nyúltam, majdnem az ölébe borítottam a hülye ásványvizét. Én még életemben nem
voltam ilyen ideges.
– És ő? – lehelte a
kérdést Claudia.
– Ő? Olyan nyugodt volt,
mint az a tó a táborban, a hegyek között. Sehol egy rezzenés rajta, egy kis
hullámverés, hogy tudjam, neki sem közömbös a közelségem. Ha nem nézett volna
olyan áthatóan, azt mondanám, hogy észre sem vette a szinte nyílt
felajánlkozásomat. Persze, lehet, hogy csak azért nézett így, mert az elmúlt
években szemüveges lett és nem rakta be a kontaktlencséjét – vágott gúnyos
grimaszt Sylvia. Ó, egészen biztos volt benne, hogy Peter nem kényszerült
szemüveget hordani, csak egész egyszerűen zavarba akarta hozni. Elegáns és
szexi megjelenésével megmutatta, hogy mit hagyott veszni tíz évvel ezelőtt. Ő
meg zavarban volt, mert vette az adást és siratta a veszteségét; ráadásul
biztos volt benne, hogy a férfi azonnal átlátott a próbálkozásán, hogy mint nő
akarta felkelteni az érdeklődését. Megalázó volt a tudat, hogy nem jött be a
számítása. Ennek ellenére az egész estét belengte valami visszafojtott
érzékiség, de ebben már csak akkor mert biztos lenni, amikor búcsúzóul a férfi
megcsókolta a ház előtt. Az a perc olyan vágyakozást ébresztett benne, aminek a
foglyaként ébren töltötte az egész éjszakát, ezerszer elátkozva a gyávaságát,
amiért nem hívta be Petert. De egyszerűen fogalma sem volt róla, hogy mit
tegyen, ha az ágyban kötnének ki. Zárja be az ajtót és soha többé ne engedje ki
a férfit, vagy nézze fájó szívvel, ahogy az aktus után Peter esetleg ott hagyja
őt az éjszaka közepén. A gyerekek miatt ez a lehetőség is benne volt a
pakliban. A gyerekek, most éppen Oliver, aki felbukkant az öltöző ajtajában és
megmentette attól, hogy tovább emlékezzen annak az estének minden felzaklató és
feledhetetlen pillanatára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése