Amikor Oliver megszeppenten kikászálódott a parkőrség kocsijából, az első, akit észrevett, az anyja volt, aki futva igyekezett feléjük. Rögtön utána pedig meglátta a férfit, akiről nemrég megtudta, hogy az apja, és akinek a felbukkanására itt végképp nem számított. Vajon miért jött ide? – futott át az agyán, aztán már nem tudott foglalkozni a gondolattal, mert az anyja úgy ölelte körbe, mint valami folyondár, kiszorítva belőle azt a kevés szuszt is, ami a balul végződött kis kirándulás után még volt benne.
– Istenem, Oli! – suttogta az anyja, aztán hirtelen eltolta
magától és az anyák felül nem múlható alaposságával végigvizsgálta tetőtől
talpig. – Nem sérültél meg? Éhes vagy? Szomjas vagy? Nem fázol? Aludtál
egyáltalán? Istenem, kicsim! Miért
csináltad?
A nőből úgy sorjáztak
megállíthatatlanul elő a kérdések, hogy szinte választ sem várt rájuk, csak
mondta, mondta, miközben már újra magába olvasztotta elveszettnek hitt kisfiát.
Oliver feszengve próbált szabadulni az elsőre megnyugtató anyai ölelésből, ami
mostanra már kissé kínossá vált, ahogy észrevette, hogy a táborlakók nagy része
őket lesi.
– Anya, ne már! –
suttogta. – Nincs semmi bajom. Csak egy kis kalandra vágytunk, aztán valahogy
elkeveredtünk és nem találtuk a visszafelé vezető utat. Ha minden a tervek
szerint ment volna, rá sem jönnek, hogy kilógtunk – ismerte be röstelkedve.
Újra az anyja mögé pislogott, ahol még tisztes távolságból, de rendületlenül
őket figyelve állt a férfi.
– Ő hogy került ide? –
motyogta kíváncsian, és Sylviának nem kellett elmagyarázni, kiről kérdezi a
fia.
– Én hívtam fel, hogy mi
történt és az első géppel jött is. Ha nem találnak rátok, mostanra már biztos ő
is a hegyek között kóborolna és titeket keresne – simogatta meg a gyerek arcát.
– Menj oda hozzá! Ő is nagyon aggódott.
– Apa nem jött el? –
kérdezte meg a gyerek, és Sylvia majdnem kijavította, hogy de hiszen … aztán rájött, hogy időt kell hagyjon a gyereknek, amíg
megszokja, hogy már másé ez a cím.
– Rey nem jöhetett –
mondta halkan, a névvel is jelezve volt férje megváltozott státuszát – tudod, ő
vigyáz most Theára, de azt üzente, ha előkerülsz, húzzam meg a füled te kis
szökevény – mosolygott most már egyre felszabadultabban az asszony. – Na, menj,
nyugtasd meg, hogy semmi bajod! – lódított aprót a gyereken a tétován ácsorgó
Peter irányába.
Peter érezte magán a
gyerek kutató tekintetét, de egyelőre nem mert közelebb menni. Nem akarta, hogy
a srác elforduljon tőle, vagy netán az arcába vágja, hogy minek jött ide. Addig
volt nyugodt, amíg azt képzelhette, hogy Olivernek talán jól esik az aggódása.
Igazából szavakba sem tudta volna önteni az érzéseit. Az aggódás messze nem
fedte le azt a pánikot és keserű képzelgést, hogy esetleg ő maga az okozója
ennek az egésznek, amiért felbukkant a fia életében. Amikor a gyerek megindult
feléje, lassan, tétovázva, jobban izgult, mint élete első igazán fontos
fellépése előtt. Mit mondjon, hogy el ne szúrja? Szíve szerint megrázta volna a
kölyköt, hogy soha többé ne tegyen ilyet, ugyanakkor legszívesebben magához
ölelte volna, de nem tudta, hogy nem kapná-e meg, hogy egyikhez sincs joga.
– Szia! – motyogta
lehajtott fejjel a kis kölyök, aki pillanatnyilag úgy nézett ki, mint aki
teljes szívéből megbánta, hogy a frászt hozta mindenkire. Peter azonban látta a
csendes dacot is a szemében és halványan elmosolyodott. Lehet, hogy bán valamit
a kis vadóc, de az maximum az lehet, hogy lebuktak, és tudja, hogy a dolog nem
marad, nem maradhat következmények nélkül.
– Szia! – mondta neki a
korábbi idegfeszültségtől még mindig kissé karcos hangon, aztán vett egy mély
lélegzetet, hogy leginkább önmagában rendezze viharos érzéseit. – A frászt
hoztad a mamára… és rám is – tette hozzá, várva az ellenállást, de a gyerek
csöndben, lehajtott fejjel toporgott előtte. Lábait összekarmolták a vadon
ágai, poros és koszos volt, igazi kis cserkész, a bevállalósabb fajtából. Haja
kuszán meredezett, és a sötét tincsek között valami apró virágú növénynek a
szirmaiból is megbújt néhány. Rövidnadrágja fűfoltokkal tarkítva kiáltott
mosógépért, de a mocskos összképtől eltekintve teljesen sértetlennek tűnt, és
ennyi elég is volt, hogy a férfi idegei lecsillapodjanak. – Kevin is jól van? – biccentett a többiek
felé, mire Oliver is odanézett. A barátja legalább olyan kínosan szorongva
ácsorgott az apja előtt, mint ő Peter előtt. Ahhoz képest, hogy a fickó néhány
hete még azt sem tudta, hogy van egy fia, egészen hamar belejött az apa
szerepbe – gondolta morcosan, elhúzva a száját.
– Oli, kérdeztem valamit!
– próbálta meg felhívni magára a gyerek figyelmét Peter.
– Jól van. Nem csináltunk
semmi veszélyeset! – emelte dacosan csillogó kék szemeit az apjára, aki alig
bírta elnyomni a vigyorgást a lázadó hang hallatán. Aha, a srác már kezd
magához térni!
– Hát, azért nem
gondolnám, hogy veszélytelen volt ez a kis kirándulás. Csak szerencsétek volt,
de akár rosszul is végződhetett volna, ha legurultok a hegyoldalon, vagy
összetalálkoztok egy csörgőkígyóval, rátok tör egy vihar, esetleg megtámadnak a
vadméhek vagy akár egy medve, ahogy a kedvencéből csemegéztek – bökött ujjával
a gyerek maszatos szája felé, ahol jól látható volt, hogy találtak málnát a
nagy menetelés közben.
Oliver csendben hallgatta
a felsorolt szörnyűségeket. Így visszahallva valóban veszélyesnek tűnt, de
nekik csak izgalmas és meglehetősen fárasztó kaland volt.
– Na, gyere, üljünk le
oda, amíg anya Mr. Epsteinnel beszél! – mutatott a férfi a tóparton heverő
hatalmas kidőlt farönkre, és Oliver kelletlenül ugyan, de engedelmesen követte.
*
Peter és Oliver
elvonultan beszélgettek, amíg Sylvia kínosan feszengve hallgatta végig Mr.
Epstein hegyibeszédét, hogy a két gyereknek azonnal el kell hagynia a tábort a
történtek miatt. A táborvezető feledve a korábbi együttérzését és
megszeppenését, amiért felelőssé tehetik a történtek miatt, mostanra arrogáns hivatalnokká
változott, aki nem akarta megkockáztatni, hogy a hátralevő egy hét alatt a két
vállalkozó kedvű kölyök, vagy valamelyik lelkes követőjük további nemkívánatos
meglepetést szerezzen. Kevin szülei már pakoltak is, Oli azonban az apjával
beszélgetett még a tóparton. Sylviának nem volt szíve megzavarni ezt az apa-fiú
pillanatot, ezért aztán szótlanul a gyerek szállására ment, hogy
összecsomagoljon.
– Kié volt a nagy ötlet?
– kérdezte Peter, aztán felemelt egy apró kavicsot és ügyesen végigkacsáztatta
a stég mellett szinte mozdulatlanul álló vízen.
– Az enyém – mormolta
Oliver. Nem akart már többet beszélni erről a balul sikerült kirándulásról, de
egyelőre úgy tűnt újdonsült apjának még nem fogytak ki a kérdései ezzel
kapcsolatban. Pedig sokkal érdekesebb lett volna, ha megmutatja, mi a trükkje,
hogy a kavics akár négyszer-ötször is megpattanjon a feszes vízfelszínen.
– És miért mentetek
világgá? – kérdezte a férfi, aki félve várta a választ, ahogy a gyerek a
szemébe vágja: miattad.
– Olyan unalmas volt az
elmúlt két hét, el sem hinnéd – vonta meg a vállát Oliver. – Csak a nagyoknak
csináltak érdekes programokat, csónaktúrát a tavon, számháborút a tábor
melletti erdőben, még arra is megtanították őket, hogyan kell csapdát készíteni
az erdőben található anyagokból. Tőlünk meg még a bicskát is elszedték már az
első napon. Óvodásoknak való programokat szerveztek, társasjátékokat, de hiszen
itt voltunk a természetben – háborgott a gyerek, ahogy szinte dőlt belőle a
panaszáradat. Peter azonban csak arra tudott gondolni megkönnyebbülten, hogy
mégse a miatta érzett zavaros érzései miatt vágott neki a fia a vadonnak, és
cipelte magával minden lében kanál barátját.
– Mi lesz most? –
sandított Oliver a táborvezető felé.
– Szerintem hazaküldenek,
régen legalábbis ezt csinálták, vont vállat a férfi. Ő a maga részéről még
örült is ennek, hiszen együtt tölthetik a hazafelé vezető hosszú utat.
– Téged is…? – nézett rá
érdeklődően felcsillanó szemekkel Oliver, mire Peter nevetve megrázta a fejét:
– Nem, én unalmasan jó
gyerek voltam. Eszembe se jutott egy bokor alatt tölteni az éjszakát, amikor
vetett ágy várt rám a faházban.
– Hát, az nekem is
hiányzott – rázkódott össze a gyerek, ahogy eszébe jutott, milyen
kényelmetlenül kemény volt a talaj és hideg a rájuk boruló éjszaka. A
kísérteties hangok pedig …, soha életében nem félt még ennyire, de ezt be nem
vallotta volna senkinek.
– Még jó, hogy nem
gyújtottatok tüzet – sóhajtott a férfi, mire Oliver csodálkozva ránézett.
– Pedig gondoltunk rá,
csak egyikünknek se volt gyufája.
– Még szerencse! – nyögte
Peter. – Egyszer olvastam az újságban, hogy néhány kalandvágyó gyerek
tábortüzet rakott, aztán le is égett egy hatalmas erdőterület, amiben rengeteg
állat is elpusztult, és hosszú évekre kopárrá vált egy korábban csodás természeti
szépség. És még szerencsésnek is mondhatták magukat, hogy nekik nem lett semmi
bajuk és a tűz nem fogta körbe őket. Azt mondják, nincs szörnyűbb a tűzhalálnál
– tette hozzá borzongva, ahogy elméjének egy ellenőrizetlen szögletéből
kéretlenül is felbukkant az érzés, ahogy a balesetnél az olajjal átitatódott
nadrágszár tüzet fog és lángolni kezd, őrületes kínt és rettegést okozva.
Megrázta a fejét és visszazárta a borzalmas emléket az elméje fogságába, de még
éppen elkapta a gyerek tekintetét, ahogy ő is megborzongva vizionálja a szörnyű
képet. Helyes, inkább ijedjen meg tőle, mint hogy valaha is át kelljen élje! –
sóhajtott a férfi. Oliver pedig grimaszolva ostorozta magát: Erre nem is
gondoltak. Erre sem!
*
A hazaút sokáig csendesen
telt, mindannyian a gondolataikba merülve néztek ki az ablakon, aztán Sylvia
arcán lefutott az első könnycsepp. Ő maga sem tudta miért sír, a múltat
siratja, a jelen idegeskedése váltotta ki belőle, vagy a jövő reménytelensége,
de csendben, hogy a fiát meg ne riassza, hagyta, hogy a hatalmas könnycseppek
végigfollyanak az arcán és puha fehér pólója itassa fel őket, ahogy az állán
lecseppennek. Az sem érdekelte, hogy a férfi mellette esetleg tanuja lesz az
összeomlásának, most csak a megkönnyebbülés számított, amit a visszafojthatatlan
könnyeső hozott magával. Peternek jó füle volt, és nemcsak a hangok közti
különbségekre, de a csendes, monoton motorzúgásba burkolt szinte hangtalan
szipogásra is. Nem nézett a nőre, csak fél kézzel elengedte a kormányt és
Sylvia kezéért nyúlt, amellyel éppen elmázolta arcán az árulkodó könnyes
nyomokat. Nem szólt semmit, nem is próbálta szavakkal megnyugtatni, vigasztalni,
de fogta a kezét, miközben ujjaival elmorzsolta a nedvességet, és bátorítóan
megszorította. Nem kifejezetten egy szerelmes férfi gesztusa volt, csak egy
végtelenül emberi megnyilvánulás és Sylvia hálásan kapaszkodott az erőt adó
kézbe.
Oliver csendesen nézte az
előtte ülő felnőtteket. Az anyja sírt, ebben olyan biztos volt, mint abban,
hogy az életben nem akar többé táborba menni. És tudta, hogy a mama titkolni
akarja a sírását. Volt alkalma megszokni már, hogy a mama időnként az egereket
itatta, amikor azt hitte, senki nem látja, nem hallja. Sosem tudta, mi bántja
ilyenkor, de ő sokszor hallotta az elmúlt években. És most, hogy látta, hogy ez
a Peter megfogja a mama kezét és megszorítja, kezdett megnyugodni. Az apja,
legalábbis akit annyi éven át annak hitt, sosem nyúlt ilyen kedvesen a mama
kezéért és soha nem próbálta megvigasztalni. Ilyenkor többnyire türelmetlenül
forgatta a szemét és elment otthonról, vagy bezárkózott a dolgozó szobájába. Ő
pedig azt hitte, talán ő az oka a mama sírásának, meg az apja rossz kedvének
is. De most először nem érzett lelkiismeret furdalást az anyja könnyei miatt. Ezzel
a tábori cirkusszal igazán rossz fát tett a tűzre, így utólag már érezte ő is, Peter
azonban nem kiabált vele, bár rámutatott, hogy nem volt egészen átgondolt ötlet
ez a kirándulás. Nem jött azzal, hogy szégyent hozott volna rá, a családjára,
vagy hogy felelőtlen gyerekként viselkedett. És főleg, nem hozta szégyenbe a
többiek előtt azzal, hogy megalázóan veszekedjen vele. Sőt, még Mr. Epsteinnek
is megmondta a magáét, amikor az hegyi beszédet akart tartani a sok izgalomról
és a kutatás költségeiről, amit ők okoztak Kevinnel. Belemondta a nagyképű
seggfej szemébe, hogy ha érdekes programokat szerveznének, nemcsak
gyerekmegőrzőként működtetnék a kicsik részére a tábort, akkor a gyerekeknek
eszükbe sem jutott volna saját maguknak gondoskodni egy kis kalandról. A mama
meg persze sír, mert ő könnyen sírva fakad. Megijedt, hogy mi minden
történhetett volna vele a vadonban, de ahogy Peter a kezét fogta, mintha egyre
nyugodtabban kapkodta volna a levegőt. A mama kedveli ezt a fickót…, és
tulajdonképpen ő is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése