Az utolsó vendégek is elmentek, már csak az izgatott gyereksereg tombolt a kertben, amikor Sylvia és Claudia fáradtan rogytak le a nyugágyra egy-egy pohár borral a kezükben. Ő is csak azért maradt, mert mára kimenőt kapott a férjétől Jesse-től, hogy Sylvia segítségére lehessen, és hogy a nő ne maradjon egyedül éjszakára a hat fiúval, akik között természetesen Kevin is ott volt. Így aztán most csendben ringatózva nézték a kis gézengúzokat, akik a figyelő tekintetek mellett pehelycukrot sütögettek a tábortűz parazsa mellett.
Claudia eddig a
pillanatig bírt a kíváncsiságával. Nem kerülte el a figyelmét Peter és a
barátnője közti kissé feszült hangulat, ugyanakkor pontosan érzékelte azt a
furcsa izzást is, ami tagadhatatlanul megvolt közöttük.
– Tudom, hogy könnyen
megkaphatom, hogy semmi közöm hozzá, de egyszerűen muszáj megkérdeznem, Syl…,
ki ez a Peter? Úgy értem, talán miatta váltok el? Tudod, ha elszalad a
képzeletem, ahogy Oliverrel láttam, akár az apja is lehetne. Hihetetlen a
hasonlóság köztük, nem gondolod?
Sylviának elég volt a két
hirtelenjében felhörpintett pohár bor, hogy mesélni kezdjen. Máskor ez talán
meg sem kottyant volna, de az idegei most egy csomóban görcsöltek, ezért talán
az alkohol is másképpen hatott rá. Már hosszú évek óta Claudia volt a
legközelebbi barátja, igaz, ennyire bensőséges titkokat egyikük sem osztott meg
a másikkal soha, de most egyszerűen úgy érezte, muszáj megnyílnia valaki előtt,
és erre a barátnője tűnt a legalkalmasabbnak.
– Petert már nagyon régen
ismerem. Vagyis hát régen ismertem. De aztán szétmentünk és mostanában
találkoztunk csak újra. Nem miatta válok el, ugyanakkor talán mégis.
– Meg tudom érteni,
fantasztikusan jóképű pasi – sóhajtott Claudia.
– Nem ez az oka. Az igazi
ok az, hogy Oliver nem Rey gyereke – suttogta Sylvia maga elé meredve.
Claudiának cigányútra szaladt a bor.
– Jézusom, én csak
vicceltem, amikor azt mondtam, hogy …, azt ne mondd, Peter az apja? – nézett hitetlenkedve
Sylviára, aki bánatos grimasszal bólintott.
– És mi történt? Nem
vállalta? Nem, azt nem tudnám elhinni
róla, ahogy ma is figyelte a gyereket. Jézusom, nem is tudta, mi?
Sylvia meglepetten
fókuszált rá. Hogy a fenébe tudta Claudia ilyen gyorsan átlátni a helyzetet?
– Nem, nem tudta.
Ráadásul volt valami az apám és őközte, szóval, Peter elutazott és azt hittem,
soha többé nem látom, úgyhogy hozzámentem Reyhez. De iszonyatosan rossz döntés
volt. És csak most szedtem össze a bátorságom, hogy véget vessek ennek az
egésznek. Csak még azt nem tudom, a gyerekekkel hogyan értessem meg. Istenem,
én olyan szerencsétlen vagyok! – sóhajtott Sylvia, aztán Claudiára nézett, aki
figyelmesen vizsgálta a vonásait.
– Hát, tudod, távol
álljon tőlem, hogy osszam neked az észt, mert sosem voltam ilyen helyzetben,
úgyhogy nem tudom, a valóságban hogyan viselkednék, de persze van róla
elképzelésem. Az ember szilárd erkölcsi alapokról tud más bajában nyilatkozni,
de fogalma sem lehet, egy ilyen vészhelyzet mit hozna ki belőle. Nyilván
hülyeségnek érzem, hogy hozzámentél Reyhez, de közben azt is el tudom fogadni,
hogy próbáltál túllépni a múlton, bár meglehetősen drasztikus megoldást
találtál. Már csak azt nem értem, mi a fenéért tartott ilyen sokáig, amíg
rájöttél, hogy hibáztál? Már ne haragudj, hogy ezt mondom, de ha ez a Peter
akkor régen is ilyen pasi volt, mint most, akkor én felkutattam volna érte a
fél világot, hogy megtudjam, miért ment el. Egy válasz járt volna nekem.
– Igazság szerint, ő írt
nekem és hívott, menjek utána, csak az apám eltitkolta előlem ezt a levelet, és
tudod, akkoriban mást sem hallottam tőle, hogy ez a fiú csak kihasznált és nem
becsült meg engem. A végén én hülye elhittem, és mire kételkedni kezdtem,
addigra már magamra csuktam a börtönajtót.
Claudia döbbenten ült,
hallgatott, mert nem akarta megbántani a barátnőjét azzal, hogy azt mondja
neki, akinek ilyen családja van, annak már nincs is szüksége ellenségekre. Millió
kérdése lett volna, de látta, hogy az azokra adható válaszok nagy részével még
a barátnője maga sincs tisztában. Hogy Sylvia még mindig érez valamit Peter
iránt, az olyan nyilvánvaló volt a számára, mint hogy reggelenként kel fel a
nap. Azt pedig, hogy a férfinak sem közömbös a múlt, az mutatja egyértelműen,
hogy itt volt, felköszöntötte a fiát, aki egy másik férfi nevét viseli, de nem
csinált botrányt és csak valami csendes szomorúsággal viselte, hogy ebben a
játszmában neki csak a partvonalon jut szerep. És akkor azokat a lopott, fájdalmasan
merengő pillantásokat már nem is említi, amiket elkapott, amikor a férfi azt
hitte, senki nem figyel rá. Sylviának csak segítségkérőn ki kéne nyújtania a
kezét, és ő biztos volt benne, a jóképű apuka örömmel ragadná meg, hogy együtt
találják meg a kiutat ebből a káoszból. Persze, megértette azt is, hogy Oliver
miatt ez messze nem olyan könnyű, mint elgondolni.
Közben a gyerekek
láthatóan elfáradtak, így aztán félretették a szomorú gondolatokat és kiadták a
Takarodó vezényszavát. Hamarosan
féltucat gyerek tolongott a fürdőszobában, hogy fogat mossanak, mialatt ők a
tábortüzet oltották el; aztán rövidesen a három kis sátorban békés
elégedettséggel szuszogtak hálózsákjaikba bújva a rettenthetetlen táborozók.
Elmo pedig Oliver és Kevin sátra előtt összegömbölyödve megkezdte az éjszakai
őrködést.
*
Huh, felelőtlenség volt
inni tegnap este – masszírozta Sylvia a lüktető halántékát a fürdőszoba
tükörben vizsgálgatva a szemeit. Claudia már a konyhában keverte a palacsinta
tésztát, amivel a sok kalandvágyó lurkót akarták reggelire meglepni, úgyhogy
villámgyorsan megmosta az arcát hideg vízzel és megejtett egy gyors fogmosást
is, hogy legalább a szája felfrissüljön. Mintha a csengő hangját hallotta
volna. Úgy látszik valamelyik kölyökért korán jöttek a szülei, gondolta kicsit
tompán. Vakon tapogatózva kereste a törülközőt, amikor valaki a kezébe adta. Az
ijedtségtől azonnal kinyitotta a szemét, és belepirult, ahogy csalódottságot
érzett a segítő kéz tulajdonosa láttán. Mégis, mit várt? Vagy inkább, kit? Claudina
nyomta a kezébe a puha frottírt.
– Miket beszéltem össze
az este? – kérdezte tőle zavartan, megbújva a törülközőben.
– Elmondtad – válaszolt
tömören a barátnője és nem kellett megmagyaráznia, miről beszél. Aztán
sejtelmesen elmosolyodott. – Egyébként keresnek.
– Ki az? Valamelyik
gyerek apja? – indult Sylvia lendületesen a konyha irányába.
– Hát, így is lehet
mondani – motyogta mögötte Claudia és kíváncsian meggyorsította a lépteit, hogy
a nagyjelenetről ő se maradjon le.
A konyhában hat gyerek
nyüzsgött. Claudiának hála mindegyik nagy bögre kakaót szorongatott a kezében
és reménykedve figyelték a tűzhelynél szorgoskodó Petert, aki a palacsintákat
forgatta éppen.
– Te? – döbbent le a
látványon Sylvia. A férfi világos nadrágban és sötétkék sportingben bűvészkedett
a tűzhelynél. Lebarnult karján megcsillant a szőr a szagelszívó lámpájának
fényénél, és Sylvia nagyot nyelt, nem a palacsintákat kívánta meg.
A férfi a vállát megvonva
koncentrált a feladatra.
– Nem tudtam aludni, az
átállás mindig nehezen megy. Gondoltam, itt elkel egy segítő kéz, bár úgy
láttam, Claudia ura volt a helyzetnek – mosolygott a nőre, aki elpirulva
kihúzott egy széket és vidáman nézte a szeme előtt kibontakozó jelenetet.
– Ülj le te is, majd én
folytatom! – ajánlkozott Sylvia, és a férfi engedelmesen telepedett le az
Oliver melletti üres székre. Elvett egy banánt az asztal közepéről, meghámozta,
majd művészi gondossággal elrendezgette a szeleteit a palacsintáján. Egy kis
citromot csöpögtetett rá és összetekerte. A gyerekek borzongva figyelték.
– És ezt meg fogja enni?
– kérdezte Oliver, és Peter rákacsintott…
– Persze, nagyon finom.
Miért? Nem szereted a banánt?
– De, szeretem. Csak
külön – ráncolta a homlokát a gyerek, ahogy a férfi jóízűen harapott egy újabb
falatot.
– Hát, úgy is finom, de
kóstold meg ezt! – tartotta a gyerek elé a férfi a saját tekercsét. Olivér
bizalmatlanul, de engedelmesen harapot egy kicsit. Elgondolkozva rágta, aztán
Peterre vigyorgott.
– Tényleg jó!
Megkaphatom? – nyújtotta a kezét a maradékért, mire a férfi nevetve a kezébe
nyomta.
– Persze, a tied! –
amikor felnézett, másik öt éhes és vállalkozó kedvű szempár meredt rá, úgyhogy
sóhajtott egyet és a nevetést elnyomta a szája szélén, ahogy a következő adaghoz
kezdte felkarikázni a banánt.
*
A jó hangulatú reggeli
után a gyerekek a sátrak lebontásába kezdtek, a felnőttek pedig ott maradtak a
maszatos tenyérnyomok, kakaófoltok és kipotyogott banándarabok felett. A csend
úgy ereszkedett le közéjük, mint az ingoványos lápra az őszi köd. Egyikőjük sem
akarta megtörni a csendet, ami így lassan kínossá kezdett válni. Végül Claudia
döntött úgy, hogy megkönnyíti a másik kettőnek a helyzetét, és felállt.
– Hát, köszönjük a
meghívást, de azt hiszem, éppen ideje, hogy felváltsam Jesse-t a
bébiszitterkedésből. Egész héten próbálhatom úgyis majd helyre hozni, amit
egyetlen nap alatt rontott Jerome-on. Ha nem csalódom, akkor éjjel a kisherceg
ott aludt az ágyunkban, hogy ne kelljen felkelni hozzá, úgyhogy este biztos
lesz cirkusz az altatásnál. Kevin holmijáért majd később átjövök, most
megpróbálom rábírni, hogy ne túl látványosan szegüljön ellen a hívásomnak.
Viszontlátásra Peter, ez az ötlet a palacsintával… ínycsiklandozó volt.
Viszlát!
A kertből hamarosan az
asszony erélyes hangja hallatszott és Kevin méltatlankodása, amiért neki kell
elsőként hazamennie, holott ő lakik a legközelebb. Aztán megszólalt a csengő és
a következő fél órában lényegében szünet nélkül érkeztek-távoztak a szülők és
az ünneplők. Végül Oliver egyedül maradt a szülinapi party romjaival. Peter
mosolyogva nézte a korához képest magas fiút, ahogy a kosaras mezben hajlongva
szedegeti össze az anyjától kapott műanyag zsákba a szemetet. Amikor a kerti
bútorokat kezdte pakolni, felállt és kiballagott hozzá, hogy segítsen. Oliver
megjegyzés nélkül vette tudomásul a segítséget és csendben rakosgatták egymásra
a székeket. Amikor a kert kezdett rendezett külsőt ölteni, Elmo még búcsúzóul
lepisilte az összerakott székek lábát, mire Oliver egy jól irányzott lövéssel
megdobta egy almával. A kutya nem zavartatva magát felkapta az égi adományt és
elballagott vele egy árnyékos helyre, hogy nyugodtan elrágcsálhassa.
– Menj, mosakodj meg! – borzolta
meg a gyerek haját Sylvia, mire az grimaszolva az emelet felé indult. Amikor az
anyja utána szólt, hogy „fésülködni se felejts el”, olyan lesújtó pillantással
nézett vissza, hogy Peter akaratlanul is elkuncogta magát. Egy újabb közös
pont, amely azonban a világ gyereklakosságának túlnyomó részével azonos – húzta
el a száját. Ő se szeretett fésülködni, és most rövidre vágott hajával nem is
kellett sokat bajlódnia.
A vidám merengésnek
Sylvia komoran kíváncsi tekintete és halk szavai vetettek véget.
– Peter! Nem akarom, hogy
úgy érezd, nem örülök, amiért érdeklődsz Oliver iránt, de ez az egész …, így …,
nem tudom, valahogy olyan természetellenes. Még igazából a szemembe se vágtad,
hogy gyűlölsz, amiért ezt tettem veled, csak jössz-mész itt, mint egy kedves
nagybácsi. Ha tudod, hogy hogyan akarod kezelni ezt az egészet a jövőben, akkor
kérlek, mondd el nekem is, mert én még nem jöttem rá a megoldásra, de az, hogy
állandóan itt vagy, máris feltűnt a gyerekeknek. Kérdezték, hogy ki vagy te, és
én hirtelen nem tudtam, mit mondjak, mert előbb veled akartam erről beszélni.
Tegnap este hallottam, ahogy a gyerekek is kérdezték Olivert, hogy ki vagy te,
mert persze most mindenki ilyen barátot vagy rokont szeretne magának, aki hoz
egy fantasztikus játékautót, aztán megfejeli az egészet egy eredeti kosaras
mezzel és labdával. Oliver a mezben aludt és szerintem a labdát is ölelte egész
éjjel, az biztos, hogy itt volt vele a
sátorban. A gyerek nem mondott semmit a többiek kérdésére, de mielőtt bebújt a
sátorba, engem is megkérdezett. Azt mondtam neki, hogy a rokona vagy, csak
eddig nagyon messze éltél, azért nem találkoztatok. A játék hevében beérte
ennyivel, de előbb utóbb kérdezni fog megint.
– Tudom – sóhajtott a
férfi elgyötörten. Sylvia nem túl elegáns mozdulattal tolta rá a gyerek
felvilágosításának problémáját. Legszívesebben odavetette volna, hogy ez nem az
ő feladata lenne, de ma nem akart veszekedni. Csak egy hirtelen ötlet volt,
hogy korán reggel taxiba vágja magát és idejöjjön. Talán éppen azért jutott
eszébe, mert a fél éjszakát, minden fáradtsága ellenére, ébren töltötte és
remélte, hogy ha újra látja a gyereket és igen, az anyját is, akkor egy kicsit
megnyugszik háborgó lelke. Aztán várakozáson felül jól sikerült a közös reggeli
és most ezt az emléket szerette volna dédelgetni, nem pedig a jövő nehéz és
zavaros döntéseit meghozni.
– Nézd Syl, most mit
szeretnél, mit mondjak? Én akár most eléje állnék és megmondanám neki, hogy én
vagyok az igazi apja, de nem akarom, hogy összezavarodjon, mert akkor élből
taszítani fogja még az ötletet is. És azt sem akarom, hogy Rey…, szóval, mégis
csak szerette a fiamat kilenc éven keresztül, nem kívánhatom tőle sem, hogy úgy
lépjen ki az életéből, mintha nem is ismernék egymást. Talán az lenne a
legjobb, ha egyszer leülnénk mindannyian együtt és elmondanánk neki, hogy
valamikor régen megkeveredtek ezek a dolgok, de most itt vagyok és megpróbálhatnánk
tiszta helyzetet teremteni. Tudom, hogy még gyerek, de egy gyereknek is joga
van az őszinteséghez. Már éppen eleget hazudtál neki, itt az ideje, hogy végre
valamit őszintén mondj meg neki.
Sylvia szinte azonnal
begörcsölt a kissé indulatos hangtól. Jó, elismeri, hogy a történtekben az apja
után talán neki a legnagyobb a felelőssége, de Peternek is megvolt a maga
szerepe, amiről azért jó lenne, ha nem feledkezne meg teljesen. Ha őszinte akar
lenni, félt ettől a tisztázó beszélgetéstől, mert Oliver már éppen elég nagy
ahhoz, hogy meglepő reakcióval húzza keresztbe a számításaikat. Nem akarta
elveszteni a fiát, de benne volt a pakliban, hogy az érzékeny lelkű gyerek
esetleg a két férfit választja, rosszabb esetben Reyt, mindenesetre az anyjától
elfordul, hiszen leginkább ő okozta számára ezt a káoszt. Mennyit mondogatta
neki, hogy az őszinteség milyen fontos; hogy csak akkor tud segíteni rajta, ha
nem titkol el előle semmit. És tessék… most a saját szavainak csapdájába esett.
Peter látta a nőn, hogy
megrázták a szavai, és érzett némi elégtételt emiatt. Ha Sylvia úgy gondolta,
hogy megkönnyíti neki a vallomást, akkor tévedett.
– Na jó, nekem mennem
kell! Ha holnap van kedvetek, bejöhetnétek a városba. A Central Parkban
találkozhatnánk… véletlenül, aztán akár be is ülhetnénk valahova enni. Jövő
vasárnap elutazom két hétre. Addig annyit szeretném látni Olivert, amennyit
csak lehet. Most úgyis szünet van az iskolában…
– Csütörtökön elutazik.
Táborba megy – tette hozza csendesen Sylvia. Már megint az a mondat: „annyit szeretném látni Olivert…” , csak
Olivert akarja látni, én meg a kellemetlen ráadás vagyok – sóhajtott nagyot.
– De a holnapi nap még … –
kapta fel a fejét Peter, mire az asszony bólintott.
– Rendben, tizenegy körül
ott leszünk a parkban, majd hívlak, hogy hol találsz. Szia!
– Akkor holnap! –
szusszantott a férfi és hosszú, kissé döcögős léptekkel megindult a főút
irányába, hátha talál egy taxit.
Oliver tágra nyílt
szemekkel gubbasztott a legfelső lépcsőfokon. Az eltelt hosszú percekben
mozdulni sem mert, nehogy a lépcső reccsenése elárulja, hogy hallgatózik. Azóta
furdalta az oldalát a kíváncsiság, amióta a srácok rákérdeztek, ki ez a fickó,
aki ilyen király ajándékokkal lepte meg. Hát, most választ kapott, bár a
felnőttek suttogása egyértelműen jelezte, hogy nem az ő fülének szánták a
beszélgetést. Az egésznek, amit hallott, nem volt semmi értelme, ugyanakkor sok
mindent megmagyarázott. Csak éppen fogalma sem volt, mit kezdjen ezzel az új
tudással. Hallotta, hogy az anyja bezárja a bejárati ajtót, ezért felpattant és
hangos dübörgéssel, fokról fokra ugrálva lerohant, mint aki csak most fejezte
be a mosakodást. Bele sem gondolt, hogy a maszat a szája körül híven árulkodik
róla, hogy a fürdőszoba közelében sem járt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése