– Hova mész? – állt meg morcosan Sylvia háta mögött Oliver, ahogy az anyja a fülbevalóját kapcsolta be a fürdőszobai tükör előtt.
– Vacsorázni apuval, de
hát te is tudod – állt meg a nő mozdulat közben. Nehéz néhány óra volt mögötte.
Az anyját kérte meg, hogy vigyázzon a gyerekekre. Kicsit félve hívta fel, attól
tartva, hogy az apja majd nem engedi el Lorettát, de az anyja felvilágosította,
hogy nincs szüksége engedélyre; aztán amikor megérkezett, elmondta azt is, hogy
benyújtotta a válókeresetet. Sylvia döbbenten hallgatta a történteket és kissé
értetlenül. Nem mintha nem esett volna jól az anyja szolidaritása, de azt sem
akarta, hogy az egyéni sérelme fölött meghozott döntése, mely szerint az
apjával egyelőre minden kapcsolatot megszakít, kihatással legyen a szülei
házasságára is. Az anyja azonban felvilágosította, hogy a két dolognak nincs
köze egymáshoz. A saját csalódottsága és felháborodása vezette ehhez a lépéshez,
így aztán kettesben siratták el a boldog családi életbe vetett hitüket.
Apuval
– kalapált fejében ez az egyszerű szó, ami most mégis egészen más értelmet
nyert, mint az elmúlt hosszú években. Úgy érezte, most először mondja ki
őszintén, ami a történtek fényében igaz is volt. Ma már Petert jelentette ez a
rövidke szó, és egész benseje izgatottan remegve várta a vele való találkozást.
Túlságosan felajzott volt az előtte álló este miatt, várakozó és reménykedő; és
bármilyen önzőnek is tűnt a gondolat, tudta, hogy nem lenne most elengendő
türelme Oliver esetleges cirkuszához. Nem, ma mindennek a legnagyobb rendben
kell mennie, túl sok múlik a következő órák sikerességén. Őszinteséget és
toleranciát, együttműködést és megértést várt. A legutóbbi találkozás a kezdeti
akadozás után végül szinte már jó hangulatúnak tűnt. A kicsit akadozó ebéd után
felszabadultabban járták végig az állatkertet, Olivert akaratlanul is magával
ragadta a környezet, kimozdult korábbi görcsös befordultságából, aminek legbeszédesebb
példája volt, amikor elfogadta a férfi segítő kezét, hogy felmászhasson a
jegesmedvék medencéjét körbevevő kerítésre. Thea pedig a kis társaságot belengő
kezdeti feszültséget nem érezve (vagy figyelmen kívül hagyva) lelkesen
szaladgált kifutótól kifutóig. Később fagyiztak, nevetgélve törölgették
egymásról a melegben gyorsan olvadó édességet, aztán visszasétáltak a
szállodához, ahol Peter taxiba ültette őket. A délután folyamán az ügynöke vagy
háromszor kereste és a férfi mindannyiszor kinyomta, nem akarva, hogy akár csak
percekre megszakadjon az a lassan alakuló békés hangulat, amiben korábban még
reménykedni sem mert. De tudta, vissza kell hívja Amandát, és valahol a szíve
mélyén érezte, nem jön jól a hír, amit hallani fog tőle. Ha ilyen rámenősen,
kitartóan kereste, akkor biztosan valami változás állt be a programjában.
Nem csalódott most sem.
Amanda némi nehezteléssel a hangjában, bár megértően fogadta a bocsánatkérését,
aztán ő kért elnézést a kanadai szervezők nevében, akik elfelejtettek egy
fontos interjú-időpontot korábban megadni. Ez viszont azt jelentette, hogy
Peternek két nappal korábban kellett Montréalba utaznia, azaz máris
nekikezdhetett a csomagolásnak.
Istenem! Pedig mennyire
szerette volna kihasználni a biztató, óvatos közeledést Oliver felé, de talán a
gyereknek is jobb, ha idejében megérti, hogy a hivatása miatt ilyen fura,
felemás kapcsolatot képes csak nyújtani nekik. Mindenesetre úgy érezte, hogy
legalább Sylviával találkoznia kell, mielőtt elutazik, így aztán egy hirtelen
ötlettel vacsorázni hívta. Erre a vacsorára készülődött hát Sylvia reménykedve,
hogy az első lépés lehet azon az úton, amely annyi elvesztegetett év után
remélhetőleg ismét közelebb viszi őket egymáshoz.
– De miért csak veled
akar találkozni? – kérdezte a fia és Sylvia a szeme sarkából látta, hogy Oliver
legszívesebben vele tartana, nem annyira a férfival való találkozás kedvéért,
sokkal inkább valami bizonytalanságtól hajtva, hogy a két felnőtt találkozása
őrá nézve megint milyen váratlan következménnyel lehet.
– Kicsim, apu elutazik
Kanadába két hétre, és előtte még nagyon sok dolgot meg kell beszélnünk, hogy
mi legyen, amikor majd visszatér.
– Ne mondd azt, hogy apu!
– görbült le a szája széle Olivernek. Sylvia keze megmerevedett mozdulat
közben.
– Miért? – kérdezte
őszinte döbbenettel, hiszen tegnap úgy tűnt, a fiában oldódott a kezdeti
zsigeri ellenkezés és idővel képes lesz apjaként tekinteni a férfira.
– Mert eddig apunak
mondtam, a másiknak – sóhajtott a gyerek, amiért zavaróan összemosódott a két
férfi személye ezzel az egyszerű szóval, ami bensőségességet kellett volna
jelentsen egy gyerek számára, de neki pillanatnyilag csak a káoszt jelentette. –
Nem akarom, hogy Thea megkérdezze, én miért másnak mondom ezt most már.
Lehet,hogy ő sem fog szeretni, ha megtudja, hogy nem is vagyunk igazi
testvérek.
– Édes Istenem, Oli! Hogy
gondolhatsz ilyet? Thea mindig is a testvéred marad, az igazi testvéred; és
mindig nagyon fog szeretni téged, nem azért, hogy ki az igazi apukád, hanem
azért, amilyen vagy – simogatta meg a bánatos gyerekarcot az asszony. – Oli, ígérem,
hogy holnap leülök Theával és elmesélem neki ezt az egészet, jó? Nem
titkolózunk előtte sem tovább. Nagy lány, meg fogja érteni,… remélem! –
suttogta megborzongva.
*
Egy jó órával később,
Peterrel szemben ülve az étterem hangulatos esti világításánál is még ez a beszélgetés
járt a fejében. A férfi nézte egy ideig a gondolataiba merült arcot, ahogy a
hal mellé kapott könnyű salátát turkálja, aztán nem bírta tovább.
– Fejben egész máshol
vagy. Ha untatlak, nyugodtan befejezhetjük.
Sylvia nem tudta nem
kihallani a szavak mögött megbújó sértettséget.
– Jaj, nem…, ne haragudj,
csak indulás előtt Oli mondott valamit és az járt a fejemben. Talán még bele
sem gondoltam igazán, hogy ez az egész nemcsak kettőtök ügye, de ott van Rey és
Thea szerepe is az ő kis életében, és most teljesen elbizonytalanodott a
hozzájuk fűződő kapcsolatában is. Tény, hogy kilenc éven keresztül Reyt
szólította apának, és most nem könnyű az átállás, annál is inkább, mert Rey sem
mondta neki, hogy ne szólítsa így a továbbiakban. Te sem mondtad neki, mit
vársz tőle, de ő is érzi, hogy két férfinak nem mondhatja ugyanazt. Ráadásul
attól fél, ha Thea előtt így szólítana téged, akkor azon a huga ütközne meg,
hiszen neki továbbra is Rey az apa. Iszonyatos kavarodást csináltam, de ebbe
akkor bele sem gondoltam.
Peter nem válaszolt, mit
is mondhatott volna, azon túl, hogy tökéletesen egyetértett azzal, hogy Sylvia
sara ez a kavarodás. Szeretné persze, ha Oliver egyszer majd apának szólítaná,
de nyilván az ő különleges helyzetükben ez amúgy sem elhatározás kérdése, ki
kell majd érdemelje; és ő kész volt megdolgozni érte. De igazság szerint ma
este nem a gyerekekről akart beszélgetni. Ma fel akarta tépni tudatosan a
sebeket, hogy aztán remélhetőleg örökre be is záruljanak, kitisztítva belőlük
minden gennyes fertőzést, hogy végre meggyógyulhassanak mindannyian. Az éjszaka
órái nagyrészt azzal teltek, hogy újraélt minden órát és minden percet, amit
mostanában együtt töltöttek, igyekezve józanul keresni a jeleket, hogy van-e
reményük az újrakezdésre. Nem kellett bebeszélje magának, Sylvia tegnapi testbeszéde
elég egyértelmű volt, hogy az a valaha volt láng most is ott parázslik a hamu
alatt, csak egy éltető szikrára vár, hogy új erőre kapjon. És az elmúlt napok
találkozásai után benne is életre kelt a múlt, vágyva, várva, hogy kölcsönösen
megtalálják az egymáshoz vezető utat. Még nem volt benne biztos, hogy ez az út
közösen folytatódik-e, de hogy nem voltak közömbösek egymás számára érzelmileg
és testileg sem, ez olyan nyílt titok volt, amit nem is nagyon igyekeztek leplezni
a másikkal szemben; úgyhogy az esélyeik talán egészen jók voltak.
Direkt tervezte az
elutazás előtti estére ezt a múltban vájkálós beszélgetést, hogy aztán legyen
idejük mindkettőjüknek nyugodtan átgondolni az elhangzottakat, de ehhez előbb
bele kellett volna kezdeniük a történtek boncolgatásába, és ez láthatóan
egyiküknek sem volt igazán ínyére. Úgy döntött, megteszi az első lépést, amikor
Sylvia ugyanígy döntött és őt megelőzve megszólalt:
– Amikor nem válaszoltam
a leveledre, miért fogadtad el, miért nem jöttél vissza és kényszerítetted ki
belőlem?
– Életem legnagyobb
hibája volt. Csak … nézd, nem akarom, hogy ez mentegetőzésként hangozzon, de
apád nagyon világosan elmondta rólam a véleményét, ez és a te hallgatásod
együtt …, fogalmad sincs mennyire megszégyenítő volt. Én pedig világ életemben
rosszul tűrtem, ha megaláztak. Ritkán fordult elő és tőled vártam a legkevésbé,
talán azért is esett minden korábbinál rosszabbul. Büszke akartam lenni,
megőrizni valamit a méltóságomból, amit apád a földbe taposott; és mire
rájöttem, hogy csak magamnak … kettőnknek ártottam ezzel, addigra már késő
volt. Igazság szerint egy volt évfolyamtársunkkal összefutottam Londonban egy
koncerten és ő mesélte lelkendezve, hogy férjhez mentél. Nem tudhatta, hogy a
kést forgatja bennem, ezért aztán részletesen ecsetelte, micsoda társasági
esemény volt, az év esküvője. Aznap este iszonyatosan leittam magam, ráadásul a
vodkás üveget a zongorámon vertem szét, úgyhogy az aktuális tiszteletdíjam
nagyjából el is ment rá, hogy rendbe hozassam. Isteni szerencse, hogy a kezem
nem sérült meg, mert talán még a szerződésemet is felbontották volna. Akkor
megfogadtam, hogy hű maradok az egyetlen szerelmemhez, amely még sosem okozott
csalódást, a zenéhez és megpróbáltam felejteni. Hogy tudtad elhinni egyáltalán,
hogy egy szó nélkül elhagytalak?
– Üres volt a lakásod, a
telefonszámod sosem volt kapcsolható, és büszkeségért nekem sem kellett a
szomszédba menni. Ráadásul az apámtól mást sem hallottam, hogy milyen
szerencsés vagyok, amiért időben megszabadultam tőled, mert csak bajt hoztál
volna rám. Ez a két dolog együtt, az elhagytottság és az intrika aztán
megtették a hatásukat, a végén már én is meg voltam győződve róla, hogy a
könnyebbik utat választottad, az érvényesülést mindenféle korlátozó tényező
nélkül.
– Könnyebbik utat? –
horkant fel Peter. – Fogalmad sincs, hogy milyen nehéz volt. Egy hihetetlen
merev angol közösségbe kerültem, akik között én voltam a lázadó gyarmati, aki
sem az előadásmódjában, sem az öltözködésében nem volt hajlandó belesimulni az
elvárásaikba – vágott egy grimaszt, hogy elvegye a kijelentés patetikus élét. –
De mindez nem számított volna, ha …de egyedül voltam, kurvára egyedül, bocsánat!
– nézett fel a szenvedélyes kijelentés után a férfi. – Nem tehetek róla, de képtelen
vagyok disztingválni, amikor a riportokban is azzal jönnek, hogy milyen gyorsan
törtem az élre és hogy a tenyerén hordott a sors, köszönhetően a szerencsés
külsőmnek. Senki nem tudja, én pedig nem is vagyok hajlandó senkinek beszélni
róla, hogy egyáltalán nem volt felhőtlen szárnyalás az első időszak. Vért
izzadtam, hogy elfogadjanak emberként, zenészként, eladható áruként.
Megalkudtam és megtörtem, ha kellett, mert bizonyítani akartam az apádnak, vagy
talán inkább neked. Amúgy, hogy van az öreg?
– Kórházban volt, a szíve
rendetlenkedett, de nem tudok részleteket. Egy ideje nem beszélünk. Azt hiszem,
sosem tudom megbocsátani neki, hogy eltüntette a leveledet.
– Jót akart neked –
játszotta Peter az ördög ügyvédjét, mire Sylvia hitetlenkedve nézett fel rá.
– Tőled pont nem vártam,
hogy védeni kezded. Még az anyám is elhagyta, amikor rájött, valójában micsoda
aljasságra képes.
– Van egy fiam, és néha
arra gondolok, vajon mit meg nem tennék, hogy biztonságban tudjam, hogy
megvédjem bármi áron. Az ember nyilván túl tud lépni önmagán és az elvein. Fura
dolog, azt hittem, ilyen érzések csak abban ébrednek, aki látta az anyja
pocakjában növekedni, a világra jönni, de nem, még ha ilyen derült égből is
érkezett villámcsapásként, akkor is azonnal kötődni tudtam hozzá. Azt hiszem,
miattad.
– Inkább azért, mert
olyan vagy, amilyen – mosolyodott el halványan Sylvia.
– Lehet – vont vállat
szerény félmosollyal a férfi. – Nézd, tagadhatnám, nyilván úgy lenne
diplomatikus, de sok értelmét nem látom a titkolózásnak, ritkán vezet jóra, ez
most mindennél fényesebben bebizonyosodott; de Olivertől függetlenül is megrázó
volt újra látni téged. Azt hittem, ennyi idő alatt, tudva, hogy családod van,
ki tudom gyilkolni magamból az emlékedet, de őszintén szólva nem sikerült. Amikor
kiléptem a koncertteremből és ott láttalak Sheilával beszélgetni, menekülőre
fogtam, mert olyan erővel dobbant meg a szívem, hogy azt hittem, ha még egy
lépést teszek előre, akkor infarktust kapok. Kilenc év keserűsége egy pillanat
alatt oszlott el és képtelen lettem volna a hűvös távolságtartásra, ugyanakkor
meg tudtalak volna fojtani, amiért el tudtál hagyni. Ez a kettősség pedig majd
megőrjített. Jobb, hogy aznap nem találkoztunk össze. Valósággal
megerőszakoltam magam és próbáltam arra gondolni, hogy az a nő ott már nem a
régi Te vagy, hanem valaki, aki a biztonságért cserébe esténként egy idegen
férfi ágyába bújik. Gyűlölni akartalak, olyanokat mondtam, hogy tulajdonképpen
prostituáltad magad, úgyhogy most ne mondj nekem kedveseket, mert lelkiismeret
furdalásom lesz.
Sylvia mély levegőt vett
a kemény szavak hallatán. Nem is a jelentésük volt bántó, hanem a tudat, hogy
valahol a szavak mélyén igazság rejtőzik. Valóban ezt csinálta. Eladta egy tál
lencséért a szerelmet, hiába is próbálja a tetteit a fia érkezésével
magyarázni.
– Túl fogunk lépni valaha
is azon, ami kilenc éve történt? – kérdezte elszoruló torokkal.
– Remélem – sóhajtotta
Peter. Már csak Oliver miatt is. De a francba, nem miatta! Kettőnk miatt! –
nézett váratlan sóvárgással Sylvia szemébe, aki ebben a pillantásban végre
felfedezte azt a régi szerelemittas fiút, aki valaha az örök életet és
boldogságot ígérte neki. Ott volt még mindig, és most először ébredt benne
remény, hogy egyszer elő is tudja csalogatni a férfiból.
*
A repülőgép a kissé
viharos út után végre elérte a montreáli kifutópályát, a kerekek erős
zökkenéssel fogtak betont és Peter végre kiengedte a jó ideje már visszatartott
levegőt. Az út egy szakaszán, amikor a turbulencia össze-vissza dobálta a
gépet, a nyakukba potyogtak az oxigénmaszkok és az utasok egy része pánikban
sikítva várta az elkerülhetetlent, erősen kétségesnek érezte, hogy az életben
valaha még lehetősége lesz elmondani Sylviának, hogy semmi sem tehetné
boldogabbá, mint ha közösen tervezhetnék a jövőt, együtt nevelve a fiukat és
azt a nagyszájú kis boszorkányt, aki zongoraművésznő szeretne lenni. Valamiért
ezt az utóbbi fejleményt roppant mulatságosnak tartotta. A vacsorára gondolt,
az utolsó együtt töltött órákra, amikor nyíltan beszéltek a szakításuk körülményeiről,
a hibákról, amiket mindketten elkövettek, az egymás nélkül töltött évek
fájdalmáról, hiányérzetéről, amikor nem tudták elfogadni, hogy az élet számukra
csak ennyit nyújtott volna. Azzal az ígérettel váltak el, hogy hazatérve az első útja majd hozzájuk vezet, még akkor
is, ha Oliver akkor még a táborban lesz. El sem tudta képzelni, gyerekkorában ő
hogy volt képes három hetet eltölteni egy ilyen erdei táborban, és tisztában
volt vele, hogy Olivernek minden kalandvágya mellett most valószínűleg nem igazán
tetszett az időzítés. Még túl sok megválaszolatlan kérdés volt közöttük, és
szíve szerint minden szabadidejét annak szentelte volna, hogy azt a szegény
gyereket megnyugtassa, hogy az első sokk-hatás után képesek lesznek a lehető
legjobbat kihozni ebből a furcsán induló kapcsolatból.
A gép végre megállt és ő
megkönnyebbülten kicsatolta a biztonsági övét, aztán felkapta az utazó táskáját
a szomszédos ülésről, hogy az elsők között hagyhassa el megpróbáltatásai
színhelyét. A kijáratnál egy sofőrsapkás férfi várta Mr. Cunningham feliratú táblával és ő hálás mosollyal biccentett
neki, aztán hosszú léptekkel követte az elegáns egyterűhöz, amivel várták. A
csomagjáról egy asszisztens gondoskodott, soron kívül előkerítve a repülő
feneketlennek hitt csomagteréből, így aztán szinte pecnyi késlekedés nélkül
roboghattak az égbenyúló épületek között megbújó szállodához. A sofőrtől
megkapta a holnapi nap időbeosztását, aztán eltűnt a szobája mélyén és
megpróbált aludni, hogy ezzel is lerövidítse a Sylviával való találkozáshoz
vezető végeérhetetlennek tűnő két hetet.
Másnap hunyorogva nézett
szét az ötödik emeleti lakosztály ablakából. Mélyen alatta hömpölygött a
forgalom, melynek monoton zaja nem hatolt át a jól szigetelt ablakokon, a
szemközti oldalon viszont egy felhőkarcoló takarta el előle a felkelő nap
narancsos sugarait. A széles sugárutat követve a távolban felhőtlen kék ég,
zöld lombok, a tobzódó természet hívogatta. Nem először járt már Montreálban.
Tudta, ha sikerül gyorsan letudnia a hivatalos kötelezettségeit, páratlan
szépségű táj várja, hogy kiszellőztesse a fejét. Talán a napsütötte reggel
tette, talán a remény, amely a Sylviával töltött este óta társául szegődött, de
most nagy kedve lett volna zongorához ülni. A szája szélét beharapva
vizsgálgatta a nappali falához tolt csinos kis pianínót. Nem volt különösebben
komoly darab, valószínűleg egy vészhelyzetben felhajtott kényszermegoldás volt
csak, de most tökéletesen megfelelt a célnak. Bár minden tisztelete a
klasszikusoké volt, de ma a bensejét feszítő örömöt akarta hangokba foglalni,
ezért leült és improvizálni kezdett. Már percek óta játszott, amikor rájött,
hogy ezt a darabot már játszotta, egyszer régen, egy olyan reggelen, amikor
győztesként érezte magát, holott nem volt ütközet, melyben győzedelmeskednie
kellett volna. Nem volt ellenfél, csak egy végtelenül együttműködő társ, aki
nemcsak a testét kínálta fel neki, de a szívét is. Sylvia aznap este lett az
övé, a záróvizsgájuk utáni estén, és ő hajnalban képtelen volt magába fojtani
az elragadtatottságát, az ujjai szinte önálló életre kelve keltették életre a
korábban lekottázott dallamokat. A dallamokat, amelyek most előbukkanva a
múltból, újra megtalálták.
*
El sem hitte, hogy
elérkezett a nyolc állomásból álló sorozat utolsó állomására, és az esti torontói
fellépés után végre hazatérhet. Haza? Ez a szó most egyszeriben új értelmet
nyert a várakozás izgalmával vegyülve. Nem Londonba tartott, hanem New Yorkba.
A régi, s talán az új otthonába. Amanda tegnap küldte el az ingatlanos céggel
kötött előzetes megállapodást és az estéje azzal telt, hogy kedvtelve nézegette
a princetoni házat részletesen bemutató fotókat, a szobák elosztásának
gondolatával játszva. Pontosan látta maga előtt, hogy melyik szobában érezné
jól magát Oliver, melyik lehetne a kislányé, és leginkább a „szülői” hálószoba
tetszett neki. Biztos volt benne, hogy a minden kényelemmel felszerelt konyha
Sylvia minden igényét kielégítené, a házat körbeölelő kert pedig maga volt a
Paradicsom. Persze, tisztában volt vele, hogy még hosszú idő eltelhet addig,
amíg ezek az álmok valóra válnak, de végre volt célja, amiért küzdhetett, ettől
pedig örömtelivé vált az álmodozás, tervezgetés. Elégedetten lélegezte be a
levegő dús páratartalmát, ahogy a Niagara vízesés milliónyi apró vízcsepjében
fürdött, akár egy kisgyerek, karját széttárva. A koncertkörút eddig a
legnagyobb elégedettséggel töltötte el. A közönség mindenütt szeretettel és
tisztelettel fogadta, ő pedig a legjobb formájával hálálta meg az
érdeklődésüket. A szervezők lepték meg ezzel a kirándulással és örömmel
egyezett bele. Egyrészt már régen szerette volna látni a természet őserejének
ezt a páratlan tobzódását, másrészt ez a néhány kikapcsolódással töltött óra is
lerövidíti az izgatott várakozást a közelgő viszontlátás előtt.
A Mennydörgő víz, ahogy az indiánok nevezték el, itt, ezen a ponton
fülsiketítő bömböléssel zubogott le a nem túlságosan mély szakadékba. Az
idegenvezetője azt állította, hogy a víz robaja ötven kilométeres távolságból
is észlelhető, és ő kész volt hinni neki, mert itt a partján közel állt a
megsüketüléshez. Mindenre elszántan követte a férfit, aki a fürge kis motoros
hajók egyikéhez vezette, hogy azzal a vízesés „alá”, a lezúduló vízfüggöny mögé
vigye. Felkészült rá, hogy csuromvizesen érkezik majd vissza a csónakkikötőbe,
de izgatottan szállt a hajóra, csak azt sajnálva, hogy az élményt nem oszthatja
meg a fiával. De nem aggódott igazán, mert biztos volt benne, hogy egyszer
elhozhatja majd őt is ide, megmutatva neki, hogy az ember, az emberi hibák és
tévedések súlya mennyire eltörpül a természet vadsága és szépsége mellett.
Ezekben a pillanatokban még ő maga is úgy érezte, hogy bármit is tett eddigi
életében, az közel sem volt olyan kézzel fogható, mint ez a varázslat, aminek
most részese lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése