Zongorajáték 16.

Peter zsebregyűrte a recepción kinyomtatott családi belépőt a Central Park Állatkertjébe. Már ennek a papírdarabnak az elnevezése is elzsibasztotta: családi…, istenem, hiszen erről még szó sincs. Még? Talán sosem lesz, de ezen ráér majd később agyalni. Fogalma nem volt, milyen programmal lehet lekötni egy kilenc éves srácot, de az állatkert jó ötletnek tűnt. Amikor még ő maga is a városban élt, Sylviával gyakran töltötték a vasárnapot a parkban az árnyas sétányokon tervezgetve a következő hét programját, meghallgatva egy-egy koncertet vagy színházi előadást; vagy télen Mrs. Kozlowska tiltása ellenére a korcsolyapályán tették próbára a szerencséjüket. Az állatkertbe egyszer sem mentek el, úgyhogy ha másért nem, már ezért volt létjogosultsága a programnak. A recepciós egy tájékoztatót is mellékelt a jegy mellé, így aztán kissé csalódottan olvasott róla, hogy a nagytestű állatok zöme a Bronx-i állatkertben van, itt csak az igazán  különleges és védett állatfajok maradtak. Szóval nem lesz oroszlán, zebra és zsiráf…, mint a Madagaszkár című rajzfilmben, ami a tv-ben ment éppen, amikor bekapcsolta, és ahonnan az ötletet vette hirtelenjében. Őszintén remélte, ha mással nem, a sarkvidéki területen tartott jegesmedvékkel, fókákkal és pingvinekkel sikerül örömet szereznie Olivernek.

Hirtelen mindennél erőteljesebben szakadt rá a keserű érzés, hogy lényegében semmit nem tud a fiáról. Oké, az már biztos, hogy kosarazni szeret és kedveli a kutyákat, de nem tudja, hogy allergiás-e valamire, milyen gyerekbetegségeken esett már át, mik a kedvenc ételei, kedveli-e a zenét, melyik a kedvenc rajzfilmje és csípi-e a szuperhősöket a képregényekben. És amit végképp nem is sejt, hogy vajon hogy reagálna rá a kölyök, ha elmondaná neki az igazságot. De ezt talán még Sylvia sem sejti róla, azért is húzza az időt, pedig erről már ékesen bebizonyosodott, hogy egy sehová nem vezető út.

Nem akarta túlságosan megszervezni a mai napot, de abban biztos volt, hogy a találkozás után az állatkertet veszik célba. Persze, Oliver beleszólhat még ebbe, vagy akár a kis Thea… Istenem, a kislányra nem is gondolt. Sylvia nyilván őt is elhozza magával, hiszen neki két gyereke van, még ha Peter a kislányt valahogy önkéntelenül is körön kívül helyezte. Most csak a fiát akarta, mert olyan érzése volt, hogy Thea közelsége csak erősítené a régi családi kapcsolatok sérthetetlenségét.

*

Claudia tanácstalanul figyelte a barátnőjét, ahogy hangosan csörömpölve tesz-vesz a konyhában. Szívesen segített volna Sylviának kimászni a gödörből, de igazság szerint ő maga is tisztában volt vele, hogy az ötletei csak ideig-óráig terelnék el a figyelmét. A múltban történteket ő csak nagy vonalakban ismerte, és megtartotta magának a véleményét, mert tudta, hogy a barátnője a mostani érzékeny állapotában csak bírálatot hallana ki belőle, az együttérzése hangjait nem; de hát nem tehetett róla, tőle annyira idegen volt a mód, ahogyan Sylvia intézte az ügyeit annak idején, nem tagadhatta el, hogy rossz és felelőtlen döntésnek tartotta. De ugyanakkor nem látta vesztett ügynek a békülést a vér szerinti apukával. Ez a Peter Cunningham fura egy figura volt. Senki nem rótta volna fel neki, hogy annyi év után már puszta sértettségből is elutasítóan viselkedjen, de nem, ő az első hírre jött, láthatóan kész volt vállalni az apaságot és meglepő érzékenységgel nem rontott ajtóstól a házba, hanem megpróbálta megkedveltetni magát a fiával. Hogy mellesleg egy eszméletlen jó pasi volt? Sylvia döntése ennek a fényében még érthetetlenebb volt. Egy ilyen jóképű és mély érzésű fickót elhagyni…, Claudia e fölött még mindig nem tudott napirendre térni. Ugyan a barátnője azt mondta, hogy azért a külső alapján ne vonjon le messzemenő következtetéseket, de hát találkozott vele már párszor, úgyhogy neki ne magyarázzon senki! Ez a fickó remek férj és apa lehetett volna, ha annak idején Sylvia apja megpróbált is közéjük állni, a barátnőjének harcolnia kellett volna, nem pedig megfutamodva megragadni az első adódó lehetőséget és ezzel bekormányozni önmagát egy hosszú távon vállalhatatlan kapcsolatba.

Amíg ezt a kavarodást nem tisztázzák, elsősorban Oliverrel, addig úgysem tud megnyugodni egyik résztvevő sem. Peter a maga részéről próbálkozik, barátkozik, de ehhez idő kell. Sok idő. A nagyobb gondot Claudia a barátnője viselkedésében látta. Befelé fordult, szinte állandóan letört, pedig most kéne hoznia a legjobb formáját, amikor kiszabadul egy házasságból és reménye lehet a régi szerelem felélesztésére. Ezt még egy gyerek is észreveszi, aztán csak kérdéseket tesz fel. Igazi, gyerek-kérdéseket, amiket nem lehet, nem szabad a szőnyeg alá söpörni, bármennyire is fájdalmasan telibe tudnak találni ezek az apróságok a megérzéseikkel; és amiket meg kell válaszolni. És baromi nehéz jól megválaszolni. Ehhez egy nyugodt, feltöltődött anyára lenne szükség, és Sylvia mostanában sok mindennek volt nevezhető, de annak éppenséggel nem. Javasolt már neki jógatanfolyamot, hogy együtt járjának ezentúl a szépségszalonba, de Sylvia sorban elhárította mindet. Nem tudhatta, hogy a barátnője éppen az ő érkezése előtt szembesült azzal, hogy az anyagi helyzete korántsem olyan szilárd, mint amilyennek hitte.

Amíg Rey-el élt, nem is foglalkozott a bankszámlájával. Nem volt az a túlköltekező valaki, így aztán biztos volt benne, hogy bőven vannak tartalékai. Most azonban talán kicsit meggondolatlanul csapott a vásárlásba, amikor megrendelte a nappaliba az összes bútort és egy hatalmas televíziót. A ma reggel kapott értesítés szerint lényegében kimerítette a folyószámláját, amikor az Oliver születésnapjára rendelt számítógépet kifizette. A történtek után persze a világért sem kérne pénzt sem Rey-től, sem a szüleitől, így aztán most idegesen gondolta át az egyéb lehetőségeit. Ráadásul még fogalma sem volt az iskolai nyári tábor végleges költségeiről, és Thea is azzal állt elé a minap, hogy zongorázni szeretne tanulni. Egy használt pianínót már le is előlegezett, bele sem gondolva, hogy a kislány esetleg egy hét múlva már más hangszerbe szerethet bele. Oké, ezt talán vissza tudja csinálni, és talán lesz annyi szerencséje, hogy a kifizetett előleg sem vész el. A zongora persze Peter kapcsán merült fel, amikor valamelyik nap a gyerekek megkérdezték, mivel foglalkozik, és ő a Youtube-ot hívta segítségül, hogy megmutassa nekik, a férfi előadóművész. Elég volt néhány videóklipp és a lánya máris eldöntötte, hogy ő is zongoraművész lesz, míg Oliver abban a pillanatban elvesztette az érdeklődését a videó iránt, amikor kiderült, hogy nem könnyűzenei felvételről van szó.

A sors tréfája, gondolta szomorúan, hogy azok után, hogy ő maga sikeresen maga mögött hagyta a zenész múltat, most mégis újult erővel törnek rá a klasszikus zene hangjai és áldásai, amennyiben Thea kitartónak bizonyulna; a rengeteg gyakorlás, amiben nem is igazán hitt, hogy egy hatéves kislánynak különösebb kitartása lenne hozzá. Még ha Oliverben ébredt volna ilyen vonzalom, azt talán még meg is értette volna, hiszen a tehetséget akár örökölhette is az apjától, de nem, a fiát továbbra is inkább a sport és műszaki érdeklődés vezette. A fia, aki már tegnap este is olyan furcsán viselkedett. A szokásos esti összebújás helyett csak jó éjszakát kívánt és lekapcsolta a villanyt, neki hátat fordítva alvást színlelt. Talán csak a születésnapi hancúrozás merítette ki, reménykedett magában és kíváncsian várta, hogy ma reggel ismét az a mosolygós, kedves kölyök költözzön a nyakába, aki máskor meleg, még álomillatú puszijaival segített neki elkezdeni a napot.

Istenem, hiszen annyira szereti! Bármit megtenne érte, mint ahogy meg is tett az elmúlt években, hiszen ő volt az egyetlen, aki miatt nem érezte elviselhetetlennek a maga választotta életet. Később persze Thea is csatlakozott a fiúhoz, bár benne Sylvia óhatatlanul a saját kudarcba fulladt lelkiismereti vívódását látta megtestesülni. A gyereket, akivel a férjéhez akarta kötni magát érzelmileg is, de végül csúfos vereséget szenvedett. Önző módon vágyott Oliverre, óvta, várta és  próbálta elhitetni magával, hogy mindezt azért, mert képtelen lenne eldobni egy kis életet, de az igazság az volt, hogy azért tette, mert Petertől származott ez az apró élet; és mert a hülyeségig hitt benne, hogy egyszer talán rendbe jöhetnek köztük a dolgok. Na igen, ő még hitt a csodákban, bár része utoljára akkor volt benne, amikor Peterrel egymásra találtak. Ahogy Oliver nőtt és ravaszodott, mindent elhitt neki, vigasztalta, falazott az apró kis gyermeki stikliknél Rey-el szemben, közbenjárt és kihúzta a bajból. Minden anya így tesz – mondhatná bárki, de ő Petert látta a gyerekben és Peternek akart hinni és megbocsátani a fián keresztül. Mi maradna neki, ha nem hinne a férfinak, nem bízna benne, ha nem remegne meg a teste legeldugottabb kis zuga is, amikor látja, vagy csak a hangját hallja? Későn jött a felismerés, és éppen ezért vakon és görcsösen ragaszkodott hozzá. Bármit elfogadott volna, suta magyarázatot, félig-meddig őszinte bocsánatkérést, de az apja tőrdöfése után már nem is volt kérdés, hogy nem kételkedhet Peterben, még ha ezzel túl is lép az ésszerűség határain.

– És akkor az ufók leszálltak a kertbe, összetaposva a rózsa bokraimat, hogy elvigyék Sylvia Connorst – nézett rá Clauia és Sylvia összeráncolt homlokkal próbálta kitalálni, hogy ez a fura mondat most honnan keveredett elő. Már hosszú percek óta a gondolataival volt elfoglalva és fogalma sem volt róla, vajon a barátnője miről beszélt ez alatt az idő alatt.

– Micsoda? –nézett rá zavartan, mire a másik nő elnevette magát.

– Na végre! Már azt hittem azok az ufók tényleg elvittek és csak a korpuszod ácsorog itt előttem. Mi jár a fejedben, mert az nyilvánvaló, hogy a kérdésemet meg sem hallottad?

– Ne haragudj! Csak ma együtt ebédelünk Peterrel és nem tudom, Oliver valahogy olyan kedvetlen. Amikor mondtam neki, hogy be akarom vinni őket a Central Parkba, a régi lelkendezés helyett csak elhúzta a száját és megkérdezte, nem maradhatna-e inkább itthon. Lehet, hogy beteg lesz?

– Hát, nagyon remélem, hogy nem, mert akkor másnaptól Kevin is az ágyat fogja nyomni. Komolyan, ezek olyanok, mint a testvérek, állandóan együtt betegek – kuncogott Claudia, aki örülve, hogy Jerome jóllakottan, nyugodtan ücsörög az ölében, Kevinre várt, hogy összepakolja a játékait, amiket a zsúrra hozott át, de az előző nap itt hagytak. – Tudod már, hogyan fogjátok megmondani neki? – biccentett fejével az emelet irányába, mire Sylvia megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs.

– Hát, csütörtökön elutaznak a srácok a táborba, a te Petered is elmegy Kanadába, lesz időtök kitörpölni a jó megoldást. Rey mit mond?

– Rey-el erről még nem beszéltünk. Igazság szerint már ott el is akadok, hogy rákérdezzek nála, ragaszkodik-e az apaságához? Istenem, annyira hülye helyzet, fogalmam sem volt róla, mibe keverem magam. Akkoriban megoldásnak tűnt a problémámra, de igazából csak a hazudozás első fejezete volt, és azóta egyre mélyebbre süllyedtem ebben az egészben. Néha azt gondolom, legjobb lenne, ha minden maradna a régiben, de persze ez is lehetetlen már.

– Hát, édesem, most már nem vagy csacsi kislány, aki menekülhet ebből a helyzetből. Ha annak idején a fiad miatt keverted meg a dolgokat, akkor most éppen miatta kötelességed tisztába is rakni. Mert ez az édes kölyök egyszer felnőtt férfi lesz, akinek tudnia kell honnan jött, mert anélkül azt sem döntheti el, hova tart. De fel nem foghatom, mi tart ilyen sokáig Kevinnek, megfognád a kicsit, amíg megnézem, mivel szöszmötölnek? – kérdezte és a választ meg sem várva Sylvia kezébe nyomta Jerome-ot, aki azonnal rúgkapálni kezdett, ahogy az anyja átpasszolta.

Kis idő múlva Claudia sápadtan lépdelt lefelé a lépcsőn. Sylvia értetlenül figyelte.

– Mi a baj? Rosszul vagy?

– Istenem, Sylvie! Oliver mindent tud! Vagy legalábbis a lényeget. Nem volt bezárva az ajtaja és hallottam, ahogy Kevinnek meséli, hogy Rey nem az igazi apukája. A hangjából ítélve a fiad teljesen padlón van. Sürgősen beszélned kell vele, mert én nem bíznék egy baráti beszélgetésben, ami két kilencéves között zajlott le. Mielőtt valami marhaságot csinál, jobb ha te mondod el neki az igazságot…